Anyagi okokból úgy néz ki, az éri meg a legjobban, ha a cégemben Barna lesz az ügyvezető, én pedig a beosztott. (Vannak ilyen dolgok, Pörkölt Desiatónak ugye az érte meg – szintén anyagi okokból – hogy egy évig halott volt.) Pénteken meg is tartottuk az első csapatépítő tréningünket.
Eredetileg annyi volt a cél, hogy kajakos beszállóhelyet keresünk a Római parton, de aztán amikor céloztam rá, hogy Gödön van egy remek kocsma a Duna partján, egyöntetűen megszavaztuk a javaslatomat. Így alakult ki az útiterv: bringával eltekerünk a Rómaira, onnan Szentendre, Tahitótfalu, komppal át Vácra, majd le Újpestnek és onnan haza. Meleg, az ugyan lesz, de ez csak annyit jelent, hogy több sört fogyaszt a kerékpár.
Eleinte nem is volt baj. A budai rakpartokon szélsebesen suhantunk. Amennyi rosszat én mostanában ezekről hallottam, egyik sem jött be. Ember és kerékpáros alig, még a szűkületeken is éppenhogycsak lassítottunk. Sőt, valószínűleg elsőként hajtottunk át a Margit híd alatti kerékpáros alagúton. A végén ugyanis melósok kapaszkodtak össze és riadtan kiabálták, hogy még zárva van. De ettől még átmentünk. Hangulatos lesz.
Az első gyanús jel akkor jött, amikor Barna megjegyezte a Pap szigetnél, hogy
– Na szóval, akkor, amikor barom módra tekertél ott elől…
– Barom módra? Nem is csináltam olyat.
Mivel még abszolút nem vagyok formában, nem diktáltam komoly tempót. Ahol figyelni, meg vigyázni kellett, ott 20-25 között mentem, ahol lehetett bátrabban is, ott 25-28. 30 fölé egyszer sem merészkedtem. Oké, tudom, hogy az enyém outi, az övé meg monti, de életerős fiatalember, nálam sokkal jobb testtömeg-indexszel, nehogy már egy 27-es tempótól megfeküdjön.
Márpedig megfeküdt. Nem is egyszer. Ahogy telt az idő, emberkedett a nap, úgy lett egyre gyakrabb, hogy látótávolságon kívül maradt le. Amikor pedig bevártam, egyszerűen csak kiterült.
Meg vagyok én áldva – gondoltam. Nej még a Római partig sem mer eljönni, Barna meg itt gyengélkedik. A Pap szigetnél Red Bullt is kért a sör mellé, hátha attól szárnyai nőnek.
Elvergődtünk a váci komphoz, ott jó egy órát vártunk. Ez bőven elég volt a pihenéshez. Gondoltam, akkor innen már nem lesz probléma. Aha. Vác után egy szimpatikus partszakaszon ledobtuk a bringákat és begázoltunk nadrágszár magasságig a Dunába. Borzasztó meleg volt, legszívesebben egyből hanyatt dobtam volna magamat a sekély vízben, de tudtam, hogy nem szabad, a vizes gatyó félelmetes kreativitással bír dörzsölés terén.
Indultunk volna tovább, amikor tolás közben gyanús hangot hallottam Barna bringájából.
– Te, az nagyon nagy gáz.
– Micsoda?
– Valami durván súrlódik. Szerintem valamelyik kereked nem forog szabadon.
Hanyatt dobtuk a bringát, megtekertem a pedált, a hátsó kerék éppenhogy csak forgott. Ahogy abbahagytam a tekerést, egyből meg is állt. Nem kellett hozzá Sherlock Holmes-i logika, hogy rájöjjünk, a fékfeszítő bowden adta meg magát.
– Na várjál, mindjárt rendberakom.
Szerszám mindig van nálam, van annyi kellemetlen tapasztalatom, hogy anélkül sehová. Csakhogy a kombinált szerszám pont olyan szerencsétlenül volt nagy, hogy az imbisz kulcsot nem bírtam beleilleszteni a megfelelő csavar hornyába. Ahhoz, hogy hozzáférjek, gyakorlatilag le kellett volna bontani a bringa hátulját.
– Hát, nézdd. Nekiállhatok szerelni, de akkor annyi idő megy el rá, hogy pont nem tudunk beülni a gödi kocsmába.
– Akkor inkább menjünk lassabban, úgy én is bírom tartani a tempót.
– Ez a beszéd!
Nem jött be. A gödi kocsmáig még elmentünk. Közel két órát pihentünk, rengeteget beszélgettünk sörök meg kaja mellett. Ezt tényleg kár lett volna holmi bringaszerelésre vesztegetni. Csakhogy utána visszaütött a plusz terhelés. (Akárhogy is nézzük, Barna végig behúzott fékkel jött. Az emelkedőkön kikészült, a lejtőkön meg nem tudott pihenni, mert ott is tekernie kellett.) Meg is lett az eredménye, egy idő után kilométerenként görcsölt be valamelyik lába. Göd és Budapest között szenvedtünk, mint az állat. Ráadásul pont ezen a szakaszon nincs kerékpárút, ki kellett rongyolnunk a 2-es útra. Péntek délután.
Dunakeszi után látszott Barnán, hogy teljesen elkészült az erejével. Márpedig onnan még jó 35 kilométer volt hátra. Próbáltam megrángatni a bowdent, hátha. A sok rángatás után egyszer csak valahogy jól beálltak a fékpofák. Na, innen jöttünk, mint a villám. Újpestig. Ott megint beszorult a fék. Jó lett volna tudni, mi volt az a mozdulat, amitől megjavult korábban, de tekintve, hogy ész nélkül rángattam a bowdent, erre esély sem volt. Pontosabban megint nekiálltam ész nélkül rángatni. Aztán egyszer megint javult a helyze, Nem lett olyan, mint normálisan, de nem is fékezett olyan durván, mint előtte. Végül így jöttünk haza. Barnának minden megállás, újraindulás után begörcsölt a lába. (Az enyém csak egyszer, de akkor nem vacakolt: egyszerre görcsölt be a talpam, a vádlim, meg a combom. Elvoltam vele, mire újra használható lett a lábam.) A Népligetnél nem vacakoltam, zuhanyoztam egyet a hideg vízben. (Víz a kulacsba, majd a fejemre borítva.) Az utolsó kilométereket nem kívánom senkinek sem. Este fél tízre értünk haza. Nej már aludt, így megint nem tudtunk beszélgetni a kismacskáról. Vettünk egy gyors zuhanyt, Barna beleszédült az ágyba, én még irkáltam egy kicsit, majd szintén mély alvás.
De megcsináltuk. Igaz, nem a nagy körömet nyomtuk le (Visegrád, Nagymaros, Vác), de Barna bringájával ez a 107 kilométeres túra is hatalmas fegyvertény volt. És remélhetőleg növelte az összetartást meg a csapatszellemet.
Végül jöjjenek a képek:
A régi ház körül megállt az élet…
Rövid pihenő a Microsoftnál.
Sör és Római part.
Az előző képhez kapcsolódva: amikor a fényképészt fényképezik.
Buqta. Vártuk a váci kompot, a büfében pedig csak és kizárólag narancs Fantát lehetett kapni.
Aztán megjött a komp.
Vác és Göd között nagyon hangulatos a kerékpárút, csak ajánlani tudom mindenkinek.
Önfénykép száguldás közben.
Pancsolás a Dunában.
Recent Comments