Vizi a pályaudvaron van?

Ütőerek elpattannak,a szép lányok mind megrokkannak,
A borotvád miért éles, hideg csuklód mitől véres?
Reggel, este zeng a dalom
Fogyasztói társadalom
Múltam bátran letagadom
Van, ki rámszól? Nem is tudom.

Nem voltam és nem is leszek
Sárból jöttem, porba megyek
Reggel, este zeng a dalom
Fogyasztói társadalom
Múltam bátran letagadom
Van, ki rámszól? Nem is tudom.

Rolls Frakció, Ifjúsági Park 1983

Egyik nap ebéd után elálmosodtam. Annyira nem, hogy aludjak is, de annyira igen, hogy aktív résztvevőből passzív befogadó legyek. Betettem a winampba a Nyugati Pályaudvart és eldőltem a kanapén.

Utoljára kábé 16 éve hallgattam meg ezt a lemezt. Nem tartozott a kedvenceim közé, nem is igazán tudtam mit kezdeni vele. Csomó duma, kevés zene, átlátszó messianizmus… nem értettem. El kellett telnie egy csomó évnek, hogy szépen összeálljon az egész.
Mivel a fiam mostanában erősen érdeklődik a történelem iránt, gyorsan be is dobtam a könyvtárába a lemezt. Aztán elgondolkodtam, mit is válaszolok neki, ha kérdez. Mit akar mondani ez a darab? Mi is a baj a fogyasztói társadalommal? Egyáltalán, baj-e a fogyasztói társadalom?

Első körben nézzük meg, hogyan élnek az emberek azokon a helyeken, ahol nem valamilyen fogyasztói társadalom működik. Nem tartom magam minden tudás letéteményesének, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy ezeken a helyeken csapnivaló az életszínvonal, óriási a szegénység és a műveletlenség. Tehát – dacára az összes kellemetlenségnek – valami előnye azért mégis van.
Eleve, mi is ez a fogyasztói társadalom? Amennyire tudom, előtte a munkaerő annyi bért kapott, hogy a munkaerejét újra tudja termelni. A fogyasztás az elit privilégiuma volt. Ebből persze volt zúgolódás, voltak véres tüntetések, szakszervezeti háborúk. A helyzet nagyjából a Ford T-modell környékén változott meg, ezek annyira olcsó autók voltak, hogy már a jobban kereső munkások is megengedhették maguknak. Innen alakult ki lassú evolúcióval az az állapot, hogy a munkások egyre több fizetést kaptak – így a szakszervezeteknek be lett fogva a szájuk – miközben kifejlődött egy erős gondolkodásformáló áramlat – nevezzük marketingnek – mely társadalmi szinten alakította előírássá, elvárássá a vásárlási vágyat. Azaz hiába keres többet mondjuk egy autógyári munkás, de a pénzét arra költi, hogy kétévente lecseréli a mosógépét, évente a számítógépét vagy a tévéjét. A mosógépgyárban dolgozó munkás meg háromévente lecseréli az autóját, így a gyártók szempontjából tulajdonképpen minden rendben van, hiszen ugyan többet fizetnek a saját munkásainak, de a más gyárak dolgozóinak többletfogyasztásából ezt vissza is kapják. Látszik az is, hogy egyik gyárnak sem éri meg tartós termékeket gyártani, hiszen ekkor kimarad a körforgásból, egyszerűen csak nettó befizető lesz: magasabb bért fizet az alkalmazottainak, miközben nem jut akkora jövedelemhez, mert a más gyárak alkalmazottai nem kétévente, hanem mondjuk csak tízévente cserélik le a mosógépüket. A körforgás tulajdonképpen működhet is, a reciklálást kell tökéletesen megoldani (jelenleg nincs) és ekkor csak energiát kell betáplálni a rendszerbe, cserébe a nagy tömegek úgy érzik, hogy jól élnek: fogyaszthatnak. Sőt, a társadalom elvárása, hogy fogyasszanak, tehát meglesz az a jó érzésük, hogy miközben kielégítik vásárlási (szerzési) vágyaikat, még mintapolgárok is lesznek.

Akkor tényleg, mi ezzel a baj?

Az értékek félrecsúszása. Ugyanis ez a rendszer azt sugallja, hogy azért élsz, hogy fogyasszál. Nézzél meg egy akármilyen reklámot: a szereplők szószerint elélveznek, ha le tudják cserélni a Grandmaster 6000 terméküket Grandmaster 9000 termékre. Egyfelől erre szükség van, hiszen így állandósul a fogyasztói vágy, de másfelől elsikkad, hogy a pénzünkön mást, fontosabb dolgot is be tudunk szerezni.
Az élményt.
Ugyanis akárhogy is nézzük, az élet célja nem az, hogy beszerezzünk egy új Word szövegszerkesztőt, mely 6742 új feature-t tartalmaz, melyek közül talán kettőt fogunk használni. Lehet örülni persze ennek is, de az igazi élmények nem ebből fakadnak, hanem az élet megéléséből. Ráadásul ezekhez nem is kell túl sok pénz. Elrepülni fapadossal Stockholmba, héderezni pár napot egy Youth Hostelben aztán hazarepülni – kábé ötvenezer forint. De mekkora élmény! A görög evezős túránk 3 személyre hetvenezer forint volt, de az élményt le sem lehet írni. (Oké, csaltam, ehhez azért szükség volt arra, hogy legyen három kajak az udvaron.) Kapcsolatunk kezdetén Nejjel simán nekiindultunk az országnak stoppal, aludtunk, ahol ránkszállt az este. Élmény. Ha vastagabb a pénztárcád, akkor beleférnek drágább élmények is: elmehetsz csavarogni a Yosemite sziklái közé, leballaghatsz a Grand Canyon aljára, végigsétálhatsz éjjel Las Vegas főutcáján. Ha ezek túl drágák, akkor elmehetsz januárban Káposztafalvára és beveheted magad a jég birodalmába. Vagy kimehetsz Erdélybe, végigcsavaroghatod a falvakat. És ezek még csak utazási élmények. Nem beszéltem szinházi vagy olvasási élményekről, gasztronómiáról, a szerelemről… de meghatározó élmény tud lenni az is, amikor az apuka először vakarja ki a fülig érő szájjal vigyorgó, egyébként pedig nyakig szaros utódját a pelenkából.
Ez mind-mind olyan tevékenység, mely kimutat a fogyasztói társadalom ciklusából. De neked, mint egyénnek, ez kell, hogy fontosabb legyen. Állandóan a fejeden kell legyen egy védőernyő a marketing ellen, tudnod kell, mik az alapvető igényeid, mik azok, melyeket a fogyasztói társadalmon belül mindenképpen meg kell venned – de nehogy már az élet élményeinél fontosabb legyen az, hogy évente cseréld a mobiltelefonodat és mindig a legvagányabb cuccot villantsd meg a haveri körben.

Száz szónak is egy a vége, a fogyasztói társadalom szvsz jó. Van benne fejlődési kényszer, és buta az, aki nem látja, hogy az egymás utáni nemzedékek mennyivel jobb életszínvonalon élnek. Csak éppen nem szabad hagynunk, hogy kizárólagosan ez jelentse számunkra az életet.

Ja, és a Nyugati Pályaudvar legfontosabb gondolatát nehogymár említés nélkül hagyjam. Ezt Ecsédi fogalmazza meg, amikor Vizi éppen kilöki a fogyasztói társadalomból. Röviden összefoglalva: ha az, aki El Van Felejtve (aka az Isten) megengedheti magának, hogy népeket felejtsen el negyven évre, hagyja őket tetszhalott, vegetatív állapotban, akkor a világ többi része sem lehet nyugodt, hiszen ez azt jelenti, hogy Isten, akit az emberek elfelejtettek, szintúgy elfelejtette a komplett emberiséget.

8 thoughts on “Vizi a pályaudvaron van?

  1. “Első körben nézzük meg, hogyan élnek az emberek azokon a helyeken, ahol nem valamilyen fogyasztói társadalom működik. Nem tartom magam minden tudás letéteményesének, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy ezeken a helyeken csapnivaló az életszínvonal, óriási a szegénység és a műveletlenség. Tehát – dacára az összes kellemetlenségnek – valami előnye azért mégis van.”

    A hiba ott van az okfejtésben, hogy ez nem matematika kérdés, ahol plusz-mínusz alapon lehetne igazságot tenni. Ezért is trükkos a magyarázat, mert elfedi az igazságnak azt a részét, hogy a gazdag országokban alakult ki a fogyasztói társadalom, amelyek éppen abból gazdagodtak meg, hogy a szegény országokat kifosztották. (A folyamat nem állt meg a mai napig sem, csak már nem gyarmatosításnak hívják, de ez messzire vezetne.) Amit még a fogyasztói társadalomban sohasem szabad elfelejteni, hogy az erőforrások mennyisége véges és ez a fajta gazdaság minden korábbi módszernél gyorsabban pazarolja ezeket.

    A többivel viszont egyetértek…

  2. @UnA:
    Fura lesz tényekről vitatkozni, de mivel én sem vagyok biztos a tudásomban, lehet, hogy lesz értelme. :)

    Először is vitatnám azt, hogy gazdag országokban szökkent szárba a fogyasztói társadalom. Nem igaz. Fejlett társadalom kellett hozzá, társadalmi és technikai szinten. A kínai birodalom gazdag volt, mégsem történt ilyen változás. Szaud-arábia, Bahrein, Irán ma is gazdag, mégsincs nyoma sem fogyasztói társadalomnak.
    Másodszor nem gondolom, hogy a gyarmatosítás követelmény lett volna a kialakuláshoz. A gyarmatokról nyersanyagot szereztek be, de szó sem volt arról, hogy olcsó gyarmati munkásokkal végeztessék el a munkát a saját, öntudatos munkásaik helyett.
    Én így látom a folyamatot:
    Saját munkások kizsákmányolása (nagy profit) -> növekedő feszültség, véres összecsapások (csökkenő profit) -> fogyasztói társadalom kialakulása, lehiggadás (közepes, de stabil profit, egyensúly).
    Ahogy nézem, a fejletlen országok is előbb-utóbb végig fognak menni ezen a folyamaton, némi módosítással. Nem a saját tőkései zsákmányolják ki őket, legalábbis nem kizárólagosan. Globalizáció van, az extra olcsó munkaerő extraprofitot termel. Viszont a második lépés sem lesz olyan drámai, mint az 1800-as években, a tőke tanult a múltból. Ha látja, hogy kezd komolyan kialakulni a feszültség, akkor automatikusan továbblép a fogyasztói társadalom irányába. Erre konkrét példa is van: Kína. Tíz évvel ezelőtt minden azzal volt tele, hogy mennyi olcsó munkaerő, ma az összes tőkés arra izgul, hogy mekkora szűz piac. Az pedig gondolom nem vitatéma, hogy vásárlóerő nélkül a piac nem piac. De írhattam volna példának Magyarországot is. Se gazdaságilag, se társadalmilag nem voltunk fejlettek, gyarmatunk sem volt – a Ferenc József nevű szikla kivételével. Még csak azt se mondanám, hogy túl nagy feszültség körvonalazódott volna 1990 körül. Mégis fogyasztói társadalom alakult ki, nem pedig kizsákmányoló. (Bár még mindig olcsóbbak a bérek, ezt elismerem. De azt is írtam korábban, hogy ez lassú, evolúciós folyamat.)

    A pazarlással egyetértek. Mivel ehhez a társadalomhoz nagyon sok anyag és energia kell, a reciklálás megoldása és a hatékonyabb, na meg környezetkímélőbb energiaelőállítás kiókumlálása, bevezetése sarkalatos pont.

  3. Remek poszt!

    Megragadt bennem a mai napig amikor a Gorbacsov mesélte, hogy – persze nem elnökként, hanem korábban – vitte haza a sportcipőket a rokonoknak, barátoknak. Mert otthon nem volt jó minőségű – ő meg utazhatott. Emlékszem, hogy nem volt rendes sátor, hátizsák, hálózsák Magyarországon – panaszkodnak is róla a “Másfélmillió lépés Magyaroszágon”-ban. És nem volt rendes gitárhúr, persze rendes gitár sem. Meg még mi minden más. Volt viszon sorbanállás a banánért.

    Tehát az én véleményem az, hogy jobb, hogy van a boltban áru mint amikor nem volt. Nem kivánom vissza azt az időt. Jó, hogy van miből választani. Persze a külföldi boltokba betérve látom, hogy itthon jóval kisebb a választék, és sokszor magasabbak az árak. Ez a jó oldal az én számomra.

    A felesleges fogyasztás és erőforrások túlpazarlása persze ott a másik serpenyőben. De benne ülünk mind ebben a hajóban, az tart valamerre és sanszos hogy a kormánylapát beragadt egy bizonyos pozicióban, a motorok meg járnak. Amit mi tehetünk, hogy tisztán tartjuk a kabinunkat az utazás alatt.

  4. Én gyerekként a “kommunizmusban” ezerszer jobban éltem, mint most. Ez egy kőkemény tény, nincs mit szépíteni rajta, mondhat bárki akármit, mert éltem mindkét rendszerben, láttam a saját szememmel, és van összehasonlítási alapom. Például: mehettem minden évben télen síelni, nyáron nyaralni a Balatonra SZOT üdülőbe a vállalattal ahol apám dolgozott. És az a poén, hogy rajtam kívül még sokkal, de sokkal többen is. Egyszerű kazánfűtők gyerekeivel találkoztam ott. Most meg az van, hogy keveseknek sokkal több lehetőségük van mindenre (pl. nem csak 3 évente mehetnek külföldre, mint akkor), de cserébe sokkal többen (akik nem valamely piac által értékelt sikerszakmában vannak, pl. mérnök, informatikus) a létminimum alatt élnek, és egyszerűen a normálisnak számító emberi léthez szükséges minimumot nem tudják kitermelni maguknak. Ezek között két tipikus modell van szerintem: az egyik egyik napról a másikra vegetál, pont annyit keres, hogy a lakhatást+kaját ki tudja fizetni havonta, semmi tartaléka nincs, ha elveszti a munkáját, akkor vége. A másik az, amelyik erőn felül vett fel hiteleket minden hülyeségre, aztán most gebasz van, mert közben elvesztette a munkáját, és nem adnak neki másikat, hiába küldözgeti az önéletrajzokat, továbbképezni magát meg nincs pénze, és/vagy nincs rá képessége sem, az államtól meg feldobhatja a talpát. (Ennek egy altípusa az, amelyik megvesz magának minden divatcuccot, de esténként zsíroskenyér a menü, vagy még az se). Ilyen se volt annakidején, ugyebár valami kamu állást mindig lehetett kapni, aki nem dolgozott, azt bevarrták KMK-ra. Meg volt mindenféle segély, munkásszálló, vállalati lakás, szocpol, akár a vállalattól is lehetett kirendelni munkásokat kedvezményesen, ha meg kellett valamit csinálni. Ilyen sincs már, ha belegondolok, minden ami nekem van, és értékes (elsősorban ingatlan) az abból a rendszerből maradt rám, manapság már esélyem se lenne összehozni, hacsak nem húsz-harmincéves oroszrulett-hitellel (értsd: ha ezen pár évtized alatt bármikor kirúgnak, akkor megyek az utcára, és még örülhetek, ha nem marad ezen felül pár milkás, egyre kamatozó adósságom, amit majd jobb híján tiltanak a fizetésemből, ha majd megint lesz).

    Ami akkor nem volt, azok az akkoriban nálunk luxuscikknek számító dolgok, mint videó, számítógép, és a többi, ezekért Bécsbe kellett kimenni, vagy dollárboltba. De étel az volt, a Trabanttal meg a Wartburggal is lehetett mászkálni viszonylag megfizethető áron. Tömeges sorbanállás? Lehet hogy volt, én kisgyerekként a Kádár rendszerben ilyet sose láttam. Egyszer láttam ilyet, de már a rendszerváltás után: a taxisblokád idején, mikor sorban álltunk a kenyérért, mert azok a kedves népek az egészpályás útlezárásaikkal azt is meggátolták, hogy a jómunkásemberek lisztet szállítsanak a városokba.

    Aztán azóta volt minden, amivel az egyszeri ember kedvét elveszik gyerekvállalástól, nyugdíjra tervezéstől, egyáltalán az itt éléstől: Bokros csomag, gyárbezárások, létbizonytalanság, akiket ez érint, annak magánnyugdíj-izé.

    Hozzáteszem, én személy szerint nem tartozom egyik fentebb említett perifériára szorult csoporthoz se – bár a hűdejólélünk kategóriába se. De volt idő, mikor úgy nézett ki nekem is, és látom, hogy úgy általában ez van. Pedig nekem is felsőfokú végzettségem van, csak épp nem érdekelt senkit, hogy milyen papírom van, és a “sajnálattal értesítjük, hogy…” válasz már kitüntetett figyelemnek számított.

    De akkor is látom, hogy ez van. Nepotizmus, kiszámíthatatlanság minden szinten. Kis hányadnak felfutás, országos szinten meg lepusztulás.

    Majd most kezdődik csak a tánc, a kilakoltatási moratórium megszűntével.

    Jó, persze, ezen emberi sorsok jó részében maguk az érintettek hibásak, de ez akkor se változtat azon, hogy úgy általában ugyanezek az emberek régebben sokkal jobban tudtak élni.

  5. @lolz
    A hozzászólásom elolvasása után, már éreztem, hogy nem igazán a lényegi mondanivalóhoz szóltam hozzá amiről JoeP elmélkedett, és ezzel most elmegyünk mégjobaan más irányba, de ez talán nem baj és akkor had osszam meg múlt heti olvasmányomat:

    “Kádár János ezt követően a mintegy kétórás repülőút alatt soha nem tapasztalt őszinteséggel elmondotta, hogy ez a szocialista rendszer nem az, amit a marxizmus klasszikusai megálmodtak. Hosszasan ecsetelte a magyar reform bukásának az okait, a szovjet vezetés gáncsoskodásait. Emlékeztetett arra, hogy személy szerint a végsőkig ellenezte az 1968. augusztusi csehszlovákiai katonai beavatkozást, mert az “mindannyiunk számára megmutatta, hogy a szovjetek nem engednek reformokat csinálni”. Közbevetésemre, miszerint a tényleges változások nyomán elmaradt eredmények fedezetét külső hitelekkel próbáltuk előteremteni, az Öreg helyeslően reagált. Azt viszont már nem engedte meg részletesen kifejteni, hogy a viszonylagos jólét és társadalmi stabilitás gazdasági teljesitmény nélküli fenntartása súlyos válságba sodorta sz országot. Hiszen szinte két-három évenként megdupláztuk a felvett kölcsönök összegét, hogy ebből fedeztük az életszinvonal fenntartását. Ez nem csupán az ország teljes eladósodását okozta, hanem konzerválta a rossz gazdasági rendszert is, nem volt, ami kikényszereritse a radikális változásokat”
    (Horn Gyula: Cölöpök)

    Hiába mondják sokan, hogy jobban éltek, hogyha az mesterséges jólét volt a legvidámabb barakkban.

    Én nem szeretek politizálni, nem is értek hozzá. Annyi véleményem van, hogy dögöljön meg a gyerekének a kutyája annak aki a saját anyagi boldogulása kedvéért eladta az országot vagy fillérekért privatizált magának milliárdokat. Ahelyett, hogy nagy magyar szupermarketekbe járnánk, magyar vállalkozásoktól vásárolnánk most vagonszámra hordják ki a pénzünket a franciák, angolok, izraeliek. Hogy nincs tizszer annyi olyan magyar cég mint a Trigránit, MOL vagy a Pharmavit. Hogy ahelyett, hogy megkönnyitenék egy vállalkozás inditását és megerősödését ahelyett tulszabályozással, korrupcióval, kitermelhetetlen sarcokkal ellehetetlenitik azt.

  6. Szerintem azért nem kéne huszonakárhány év után még mindig a Kádár alatti eladósodásra mutogatni, hogy azért élünk most így, mert ők felvették a hiteleket. Igen, felvették, volt is egy jókora adósságállományunk a rendszerváltáskor. De EZT az összeget már ezerszer visszafizettük, kamataival együtt. A nagy baj az az, hogy azóta is ugyanezt csináljuk, folyamatosan vesszük fel az újabb hiteleket, úgy, hogy közben nem is termelünk szinte semmit, mert nincsenek saját gyáraink, mind eladtuk őket (az új tulaj meg a saját hasznára termel a magyar rabszolga-munkaerővel). A legutóbb 2008-ban vettünk fel egy óriási hitelt, az államcsőd elkerüléséhez.
    Jó, régen meg nyakra-főre termeltünk mindent, aminek egy jó részét nem lehetett eladni – legalábbis nem azonnal -, ez igaz. De legalább ez munkát adott egy csomó magyar embernek. És ha belegondoltok, ugyanazt a pénzt, amit egy inproduktív munkás munkabére elvett (mert nem rúgták ki), ugyanazt a pénzt az állam jórészt ma is kifizeti, csak nem munkabér címén, hanem munkanélküli, meg egyéb segély formájában, úgy, hogy nem is dolgozik mellette semmit az illető. A mostani kormány ezt próbálja visszavágni, a munkanélküli ellátás korlátozásával, illetve közmunkához kötésével. Csak ott a bibi, hogy az igazi segélyekből élők eddig se a munkanélküli segélyekből éltek (mert nem is dolgoztak életükben, így nem is lennének erre jogosultak), hanem a családtámogatásikból. Gyes, családi pótlék, anyasági támogatás alanyi jogon jár, és nem tudom, hogy ez széles körben ismert-e, de ezekhez a jelenlegi szabályok szerint még csak magyar állampolgárság se kell, csak magyarországi bejelentett lakóhely, meg TAJ szám (kérik is pl. a kínaiak tömegével, akik bejelentkeznek egy lakásba nyolcan). Ennek az összege egyébként nem túl nagy, csak hát kifejlődött egy olyan réteg is, amelyik ezt a pénzt mindenre fordítja, csak pont a gyereknevelésre nem, sőt a gyereket kicsapja az utcára koldulni, a támogatást meg elissza. Na, ezek szerint ha most visszavágják a munkanélküli ellátásokat, az pont azokkal kiszúrás, akik dolgoznának, de nem veszik fel őket sehova, viszont azoknak, akiknek több gyerekük van mint foguk, ez semmi differenciát nem okoz. Majd hülye lesz elmenni közmunkára bruttó harmincezerért, mikor ennek a többszörösét kapja havonta úgy, hogy semmit nem kell tennie, csak gyártani a gyerekeket. A pályakezdő meg mehet csatornát pucolni a segélyért két diplomával.

    Azt, hogy a Kádár rendszer nem volt az, amit a marxizmus klasszikusai megálmodtak, szerintem kb. mindenki tudta. Az az lett volna, amit Rákosi akart itt csinálni, ki is tört miatta a forradalom, mert egy embertelen, ocsmány rendszer volt, ahol éhenhalhattál úgy, hogy a beled kidolgozod közben, és soha senki nem tudta, hogy mikor miért fognak elvinni. Nem véletlenül tettem idézőjelbe a kommunizmust. De végülis mindegy is, hogy minek nevezzük a Kádár-rendszert, én csak azt mondom, hogy jóval kevesebb társadalmi igazságtalanság volt benne, hosszútávon sokkal kiszámíthatóbb volt, és könnyebb volt elindulni, meg felállni a padlóról, ha oda kerültél. Viszont cserébe ma ugyanúgy hitelekből tartjuk fenn ezt a mostani rendszert, mint akkor. Ha nem vettünk volna fel hiteleket, már itt is az lenne, mint most Görögországban.

    Egyébként lehet, hogy reformot nem nagyon engedtek a szovjetek (bár szerintem őket elsősorban az érdekelte, hogy nyugi legyen a szatelit országokban, ha úgy látták, hogy a vezetők fenn tudják tartani a szocialista rendszer uralmát, akkor rábólintottak a szükséges reformokra – lásd nálunk “háztáji gazdaság”, GMK-k), ha meg azt látták, hogy ezek miatt megindul a társadalmi erjedés, akkor tankkal jöttek, mint ’56-ban vagy Cseszkóban. Az se igaz, hogy úgy általában a Kádár-rendszer alatt kizsákmányolt volna minket a nagy gyarmattartó SZU. Sőt, én azt mondom, hogy inkább mi zsákmányoltuk ki őket. Komolyan: a szovjet elvtársakkal csak jól be kellett rúgni, mikor jöttek gyárlátogatásra, meg körbevezetni őket a városban, aztán nem volt az a selejtes gépalkatrész, amit meg ne vettek volna tőlünk teljes áron, aláírtak mindent a nagy SZU nevében. Ezt apámtól tudom, ez volt a módi minden állami vállalatnál, ott volt a piásszekrény minden vezetői irodában, ahova külön a magas rangú szovjet vendégek számára rendelték a nyugati whiskyt, rumot, gint. Meg persze a vodkát mutatóba.
    Aztán persze mikor kikerültünk a “burokból”, az új EU-s export-partnereink, elsősorban a németek már nem voltak ilyen elnézőek a nagy halom selejt iránt, amit gyártottunk a megszokott munkamorál mellett…

    Ehhez még:

    “Hogy ahelyett, hogy megkönnyitenék egy vállalkozás inditását és megerősödését ahelyett tulszabályozással, korrupcióval, kitermelhetetlen sarcokkal ellehetetlenitik azt”

    Ezt mondom én is. De ez ott kezdődik, hogy a rendszerváltás körül fillérekért eladtuk (vagy hagytuk lepusztulni) a jól kiépített gyárainkat, eszközparkunkat. Most ami nyereséges, azt megvették a külföldiek, ergó nekik termel hasznot (a mi államunknak meg kb. semmit, mert adtunk nekik 20 év adómentességet, mikor az letelik, akkor húznak is el Thaiföldre), a kisvállalkozás meg nem tud nyereségesen működni.
    Ott kellett volna fellázadni, mikor ezt a hatalmas ránk maradt termelőkapacitást elkótyavetyélték.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *