Mára volt kiírva eredetileg a Balaton-átevezés, de a ramaty idő miatt elmaradt. Az evezési mozdulatok viszont már be lettek igérve a szervezetünknek, így végül ma délelőtt leugrottunk a Kis-Dunára, kalimpálni egyet. Nem sokat, mert sűrű a nap.

Hát, tényleg nem eveztünk sokat (kb. 2 óra), de az tömény lett. Kipróbáltuk milyen a nyílt vízen átélni egy jégesővel súlyosbított felhőszakadást. Védőfelszerelés nélkül.

Pedig készültünk – de nem eléggé. Indulás előtt egy csomószor átöltöztünk. Túl meleg lesz. Túl vékony. Nej helyből vett fel hullámkötényt, én bedobtam egyet a hálóba. (Annyi eszem nem volt, hogy ha már számítok esőre, akkor mellédobjak egy esőkabátot.) A parton hirtelen ötlettel a fejembe csaptam a sapkát, Nej kihagyta.
A nap ártatlanul sütött, amikor elrúgtuk magunkat a partról. Ekkor derült ki, hogy a lila kajakban utoljára Barna ült, így a lábtámasz annyira elől volt, hogy – habár Nej már tudja menetközben is állítani a lábtámaszát – esélye sincs elérni. Mindegy, erre a kis evezésre jó lesz így is – legyintett. Olyan 50 percet evezgettünk lefelé, gyakoroltuk a különböző célú evezőmozdulatokat – amikor megdördült jobbról az ég. Hosszas fejvakarás. Ez a viharfelhő jön, vagy megy? Ha jön, akkor merre meneküljünk előle: lefelé vagy felfelé? A felhők mozgásából nem lettünk okosabbak, mert mi is mozogtunk a vízen. A szél irányával sem tudtunk mit kezdeni, mert a víz felett egyébként is mindig fúj a szél. Végül úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk.
Így sikerült telibekapnunk a zivatar közepét. Nekem még csak szavam sem lehet, a neoprén spricó derékig védett, a nagy karimájú sapka felfogta a vízet és tompított valamit a jégen. Nej orkánspricója hamar átázott, sapkája nem volt, a szemüvege miatt meg nem látott semmit a felhőszakadásban, és mindehhez nem volt lábtámasza sem.
Az elején bemanővereztem magam egy fűzfa alá, hogy majd ott meghúzzuk magunkat. De Nej fázott, mint a vadászeb.
– Inkább menjünk, legyünk minél hamarabb meleg helyen. Szerencsére csak a szélét csesszük a viharnak.
– Még – vágtam rá és nem is tudtam, mennyire igazam lesz. Először csak az eső lett olyan sűrű, hogy alig láttunk, aztán egyszer csak ránkborult a mélyfagyasztóból a jég. Összeszorított foggal, szemmel, orral, füllel végül visszaevickéltünk a csónakházhoz. Mire a kajakokat is bevonszoltuk, állt bennük a víz, na meg persze mi is bőrig áztunk.
– Majd a jó meleg kocsiban – járt mindkettőnk agyában.
Aztán amikor odajutottunk, akkor vettük észre, hogy elfelejtettük feltekerni az ablakot. Így a kajak és a ruhánk után az autó is csuronvizes lett, belülről. Nem is öltöztünk át a száraz ruhába, jöttünk haza. Itthon még kiteregettük száradni a cuccainkat és csak utána jöhetett a felszabadító nagy törölközés és a száraz ruha.
Közben persze elment a vihar és megint ezerrel süt a nap.