Thassos. És? (6/6)

2011.06.23; csütörtök

Arra ébredtem, hogy az arcomba süt a nap, de olyan erősen, hogy az izzadtság a szemembe csorgott. Az átkozottul hideg éjszaka után legalább tudom, milyen érzés termoelemnek lenni.
Mivel a korábban linkelt manuálban azt írták, hogy a kocsmákban nem kötelező fogyasztani is a vécéhasználathoz, így ahogy voltam, a száraz és viszonylag tiszta ruhában (aka pizsama) elsétáltam oda, ahol Jorgosz reggel hétkor éppen a székeket pakolta kifelé. A manuál nem hazudott, beengedtek. Meg volt oldva a napom. A következő lehetőség ugyanis 13 kilométer evezés és 500 kilométer vezetés után lett volna, és még ezt se nevezhettem volna kulturáltnak, lévén a szerb-macedon határon csak hengeres klotyi van.

From Segédlet

A hullámzás nem csitult, de az előző strand után már tudtuk, hogy nem kell megijedni az alacsony víz / tarajos hullám kombinációtól, a lényeg, hogy határozottan kell szembemenni a hullámmal és ekkor nem fordít be. Indulás előtt elbúcsúztunk mindenkitől. A mi végcélunk Thassos volt, ők viszont mentek tovább Keramotiba, ahol a kocsijukat hagyták. (Minek is kompoltak volna, amikor mindenkinek van kajakja?) Mi a kompolás után már hazafelé vettük az irányt, ők még meglátogatták két napra a Dugd Fel Magadnak-félszigetet. (A Chalkidiki-félsziget három ujjban végződik, ezek közül a középsőhöz, Sithoniához ugrottak be.) Megegyeztünk, hogy a vízben még pacsizunk egyet, de annyira elmentek a part felé az utolsó öbölben, hogy a húr vonaláról már nem eveztünk be. Erre Péter csak kijött, mert ugye az ígéret, az ígéret. Kezet fogtunk, érzékeny búcsú, még egyszer. Aztán ők mentek a szieszta öbölbe, mi pedig Thassosra. A városnál pont elkaptuk a vízen a kompjáratot, úgy döntöttünk, inkább nem keresztezzük az útját, kiszállunk a keleti oldalon lévő strandnál. (Indulni a nyugati oldalról indultunk, a kocsi is ott parkolt.) Felmart, felpolírozott lábakkal átvánszorogtam a városon. A kocsi meglett elsőre, kár volt aggódni miatta. A visszaút, na ahhoz már kellett némi bravúr. Nem vittem magammal se térképet, se telefont, hiszen – gondoltam – csak a tenger mellett kell visszagurulnom. Ja. Aztán egy helyen egyirányú lett szemből az utca, a párhuzamos utcát éppen aszfaltozták, terelés meg nem volt. Fel kellett mennem a hegyekbe, majd egy másik úton lejönni, és a sok kis sikátorban megtalálni, melyik az az utca, amelyik az egyirányúsítás után ér le a tengerpartra. Elsőre nem is találtam el, mehettem vissza a hegyekbe. Másodikra kerestem, hol tudnék javítani, láttam is egy utcaszerű valamit, de az ránézésre magánházhoz vitt be. Kihagytam. Hiba volt. Megint rossz helyen értem le a parthoz. Vissza a hegyekbe, immár keményen bedöngettem a magánházhoz, átevickéltem egy másik utcába, majd tíz perc furakodás, tolatgatás és fojtott káromkodás után lent is voltam a parton, immár jó helyen.
Amíg én a helyi közlekedési viszonyokkal harcoltam, Barna derék gyerek módjára behűtött két sört. Először a megszokott módon próbálta, de sekély volt a víz nagyon, még a mederbe beásott sör se hűlt volna le. Leszerelte az evezős madzagját, a végét ráhurkolta a két sörre és besétált a derékig érő vízbe. Ott meredezett valami vasdarab, ahhoz kikötötte a kötelet és ledugta a söröket. Melyek szinte azonnal felúsztak a felszínre. Ekkor már jelentős tömeg figyelte érdeklődve, mi készül. Barna kisétált a partra és keresett egy nagyobb, lapos követ. Kilazította a kötelet és becsúsztatta a két sör közé, majd újra belógatta a vasról. A sörök nem úsztak fel. Elégedetten sétált ki a vízből. A tömeg óvatosan arrébbhúzódott.

Miután visszaérkeztem, a család elment bevásárolni, én pedig nekiálltam pakolni. Ekkor láttam meg az első kajakokat. Lerázhatatlan kis csapatunk utánunk jött a strandra. Először arra gondoltam, hogy a többieknek is az utolsó pacsi hiányzik, de aztán kiderült, hogy nagyon szar volt a szieszta strand, utána meg ez volt a következő lehetőség. Neki is álltak sziesztázni az árnyékban. Én meg pakoltam a tűző napon.

From Thassos 2011

A pakolással gyorsan elröpült az a másfél óra. Igyekeztem nem odafigyelni, amikor azt ecsetelték, mekkora találmány a bolt és a hűtött sör.
Egyszer csak odajött egy szurtos apró kölyök és kikapta a cuccok közül a kis rózsaszín labdát. Rám nézett.
Hmm, játszani akar? – gondolkodtam – Miért ne?
– Nosza, dobd ide! – szóltam rá.
Csak nézett, nagy szemekkel.
– Dobjad, hát! – sürgettem.
Végül idedobta, de mintha a szívét téptem volna ki.
Visszadobtam neki.
– Labdázzunk, jó?
Szorosan átölelte a labdát. Ekkor esett le, hogy nem labdázni akar, pontosabban nem velem.
– De marha vagyok. Vigyed, barátom, a tiéd! – intettem neki. Vigyorogva elrohant. A következő másfél órában ordítva kergette egymást meg a labdát fél tucat maszatos kölyök a kocsi melletti placcon. Vacak kilencven forintos labda, mégis milyen örömöt tud okozni megfelelő kezekben.

Végül bekerült minden a kocsiba, újabb érzékeny búcsút vettünk a csapattól, majd elmentünk ebédelni. Találtunk egy szimpatikus helyet, de a nagy kánikulában inkább már csak salátáztunk. A cégneve saláta (pontosabban, shef’s salad) megint jó választás volt, ráadásul akkora adagot kaptam, hogy az egyharmadát felajánlottam az éhező gyerekvasutasok számára. Amikor visszaérkeztünk a kocsihoz, a többiek még mindig a strandon hűsöltek, de némi habozás után úgy döntöttünk, hogy negyedszer már nem búcsúzunk el tőlük, így csak integettünk, majd beültünk a kocsiba és irány a komp.
Ebből az irányból nem volt semmi terelés, egyből oda is értünk. Ha nem kellett volna mennünk egy kunkort, akkor a 15.00-ás kompot is elértük volna, így viszont pont az orrunk előtt emelték fel a rámpát. Ledobtam a hatalmas, kihalt parkoló közepén a kocsit, megpróbáltam kiokoskodni, mikor megy a következő komp. Nem volt egyszerű, ugyanis a kikötőből több hajótársaság is indít járatot Keramotiba, mindegyiknek külön irodája van, ráadásul mennek innen máshová is kompok – viszont az összes iroda zárva volt. Úgy nézett ki a környék, mint egy kihalt vadnyugati falu, egyedül csak a nap tartózkodott a helyén és tette, amihez értett. Elméletileg a kiakasztott táblákból kisilabizálhattam volna az információkat, ha nem ékes görög nyelven, görög betűkkel írták volna. Az utánunk érkezők meg simán beálltak a kocsink mögé, mert meg voltak győződve arról, hogy mi jó helyen állunk, nekik csak be kell sorolniuk, aztán egyszer majd történik valami. Miközben a kikötő olyan széles volt, hogy legalább négy komp is ki tudott volna kötni egyszerre. (Kettő bent is állt, de kordonnal le volt zárva a felhajtás.) Már éppen azon gondolkodtam, hogy ráerősítem az autót a kajakokra és valahogy átevezünk, amikor az egyik irodabódé falán találtam egy kétnyelvű táblázatot. Ebből megtudtam, hogy pont délután háromtól ritkulnak a járatok, a következő negyed ötkor lesz. Nem örültem. Reggel korán keltünk, eveztünk három órát, pakoltunk kettőt, vár ránk egy 17 órás vezetés – és akkor szobrozhatunk egy vakítóan szikrázó betonplaccon plusz egy órát. Már ha pontosan fog indulni a komp.

Aztán egyszer kinyitott az egyik iroda, végre tudtam jegyet venni. Megkaptam az infót is: a bent állók közül a piros komp fog indulni Keramotiba. Egy német pacák már elé is állt, én pedig besoroltam mögé, de mivel oldalról jöttem, így igazából nem mögé kerültem, hanem ferdén mögé-mellé. Már csak húsz perc volt hátra az indulásig, amikor a német pacákot némi veszekedés után elzavarták a búsba. Érteni nem értettem, de mivel engem nem bántottak, nem foglalkoztam az esettel túl sokat. Sőt, a kompos legény odajött, megnézte a jegyünket, letépte az ellenőrző szelvényt, majd visszament a kompra. Álltunk, álldogálltunk. Egyszer csak lejött egy másik legény és leoldozta a kötelet. – Nézd már, még elmegy a komp üresen – viccelődtam Nejjel. Aztán a komp elment üresen. Összes szál hajam az égnek meredt. Szerencsére megláttam, hogy pár kilométerre jön egy másik komp. Aha! Tehát azért zavarták el a német pacákot, mert az ő autója már belelógott a kiszállási útvonalba. A teli kompot kipakolják és utána szállhatunk be mi. Mondjuk azon eltöprengtem, hogyan fogom elmagyarázni az új komp jegyszedőjének, hogy a mi jegyeinket annak a kompnak az embere tépte meg, amelyik éppen valahol a sziget körül bolyong, de úgy voltam vele, hogy a problémát ráérek akkor megoldani, amikor felmerül. Teli komp beállt, népek leszálltak, legurultak róla. Amikor már nem jött több autó, beindítottam a motort. Erre kiugrott egy legény, elkötötte a kötelet és ez a komp is elment. Üresen. Ránézem az órára, pont ekkor volt negyed öt. – De legalább pontos volt – közöltem Nejjel, bár volt némi sikító felharmonikus a hangomban. Vártunk. Látni túl sokat nem láttam, mert a part és közénk már egy örökkévalósággal korábban befurakodott egy kamion. Végül újra visszaállt az eredeti piros komp és leszállt róla egy másik legény, kezelni a jegyeket. Szerencsére nem akadékoskodott, amikor közöltem vele, hogy a mi jegyünket egy kollégája gyalázta meg. És igen, egyszer csak lenyílt a rámpa és felgördülhettünk.

From Thassos 2011

Természetesen megint ugyanúgy centizgettettek – szerintem egyedül engem – mint egy héttel korábban, pedig már jócskán az indulási idő után voltunk, a parkolóban meg összesen negyed kompnyi autó várakozott, de ki nem szarta le. Fent voltunk a hajón, negyedóra késéssel el is indultunk.

From Thassos 2011

Útközben láthattam, honnan szedte Hitchcock a Madarak ötletét. Idős mamókák kiálltak a korláthoz kekszekkel, a sirályok pedig vadul betámadták a hajót. A képeket úgy nézdd, hogy mobiltelefonnal lőttem, azaz egy szem zoom nem volt rajta. Ezek a dögök tényleg ennyire közel repültek. Meg is jegyeztem Nejnek, hogy ha valamelyik madár leszar, utánarepülök és visszatörlesztek.

Az út egyébként békés volt. Én folyamatosan a tengert fürkésztem, látom-e valahol a kajakos csapatot. Végül megtaláltam őket. Onnantól már csak azon drukkoltam, hogy legalább hamarabb érjünk be náluk, ne maradjunk szégyenben. Végül célfotóval, de sikerült. Ekkor odamehettünk volna hozzájuk még egyszer elbúcsúzni, de jóból is megárt a sok. Legurultunk és tűz haza.

A hazafelé út mondhatni unalmas volt. Az iGO az összes görög alagútban dobott egy fatál errort, de ezt már idefelé kitapasztaltam. (Mondjuk, ez azért érdekes. Mi lehet a görög alagutakban, ami a macedon és szerb alagutakban nincs? Mert a fatal error az összes görög alagútban megjött, a többi alagútban meg nem. A futási időtartam sem okozhatta, hiszen idefelé a hosszú út végén jártunk a görög alagutakban, hazafelé meg a hosszú út elején. Az mindenesetre biztos, hogy nem kicsit szívtam vele. Van vagy tíz alagút, aztán menet közben telefon újraindít, pin kód bepötyög a fekvő telefonon, alkalmazás elindít a file explorerből (mert ikonja, az nincs). Volt olyan, hogy pont akkor sikerült elindítanom, amikor már jött a következő alagút. Hazafelé le is fényképezett egy automata, mert éppen a gombokat nyomogattam, ahelyett, hogy a kilométerórát figyeltem volna.)
Macedonián megint megállás nélkül suhantunk át, és mivel most Pécs felé kerültünk (lerakni a kölcsön kajakot) így az újvidéki, ránézésre kataklizma méretű vihart is elkerültük. A csomagtartót egyedül a magyar határon nyittatták fel, de a tömérdek szemeteszsák láttán undorral intettek, hogy mehetünk. Délelőtt tízre már otthon is voltunk. A kompos intermezzóval 19 óra.
Még elpakolásztunk, a vízhatlan zsákokat kiakasztottam száradni (ugye, érzed az iróniát), a kajakokat is gyorsan elrendeztük az eső előtt… de ez már egy másik történet.

Epilógus

Már itthon. Nej lesétált a nappaliba.
– Gondoltál már arra… – kezdte, de gyorsan letorkoltam.
– Kicsim, én most nem gondolkodok. Minden egyes újonnan keletkezett gondolat felülírja az agyamban azokat a területeket, ahol az élmények tárolódnak. Majd ha felálltam a gép mellől és azt mondtam, hogy kész, leírtam mindent, na, csak akkor várjál el tőlem olyasmit, hogy gondolkodás.

Végül – kifejezetten libazzoli kedvéért – egy újabb félperces skicc arról, hogyan is éreztem magamat a túra során. Így:

From Segédlet

One thought on “Thassos. És? (6/6)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *