Budapest

Fura volt újra Budapesten élni. Tudom, formálisan itt lakom már 15 éve, de igencsak formálisan. Négy éve kint vagyunk a város – és egy erdő – szélén, a munkahelyem a város másik szélén volt, a kettő között gyakorlatilag autósztrádán közlekedtem. Az autó előtti korszakban a tömegközlekedés sem jelentett semmit, át kellett szállnom a Kökin, utána meg Újpest városközpontban – és pont a város maradt ki. Az, hogy néha be-beugrottam éjszaka egy koncertre, még nem adott igazi városélményt.

Bezzeg ma. Először a Moszkva Széll Kálmán téren volt üzleti ügyem. Utána beültem egy palacsintázóba, bekaptam egyet, plusz limonádé. Nem messze volt szivarbolt, utána még leugrottam a közértbe borotvapengéért (mert leesett a kulcstartómról a szivarlyukasztó). Időm jócskán volt, így átsétáltam a Vámház körútra, ahol a következő üzleti ügyem várt. Itt beléptem megint a közértbe, dezodort venni. (Másfél óra séta a tűző napon jár némi kellemetlen hatással.)

Többször is eszembe jutott egy régi barátom halhatatlan beszólása. Csikók voltunk, Egerben sétáltunk, hasonlóan aszfaltolvasztó melegben. Hülyéskedtünk, Fellinit idéztem:
– Nőt akarok, de azonnal!
– Pincehideget! – pontosított Imre.

A Vérmezőn még visszaadtam egy kutya önbizalmát. Roppant kövér kutya feküdt egy padnál, két öreg mamóka beszélgetett mellette. Már nem emlékszem miért, de pont mellettük álltam meg, megnézni valamit. A kutya ezt úgy érzékelte, hogy megsértettem a territóriumukat, szuszogva felállt és egy hősies rohammal nekemesett. Ahogy megláttam a szinte gömbölyű, karikalábú kutyát “rohanni”, először elnevettem magam, aztán belegondoltam a kutya helyzetébe. A gazdái ellátják minden jóval – túlságosan is – mozogni meg nem hagyják, így nem tudja bizonyítani nekik, hogy azért ő vérbeli kutya. Így amikor mellém ért, eljátszottam, hogy jaj de nagyon félek, végül meg is adtam magam. A kutya elégedetten döcögött vissza, a két néne meg felváltva pirult és sápadozott, hogy jaj, a Fifi, megtámadott egy embert, hát ő tényleg nem szokott ilyesmit csinálni. Visszamosolyogtam, intettem, hogy dícsérjék meg, majd tovább sétáltam.

A Vámház körúton hamar végeztem, utána megint nagyon ráértem, így volt időm nézegetni az embereket, az üzleteket. Tetszik, hogy a város él, születnek új dolgok, bár nem mindegyiktől estem hanyatt. Turisták ezerrel, lefényképeztek minden fűcsomót, ezen is lehetett vigyorogni.
Annyira ráértem, hogy a következő célponthoz sem használtam tömegközlekedést, inkább kisétáltam Kelenföld-külsőre. Egy újabb limonádé, egy újabb üzleti beszélgetés – és már el is telt a nap.
Hazafelé azért már tömegközlekedtem. Így sem láttam már ennyit a városból, legalább hat éve.

3 thoughts on “Budapest

  1. Én ezzel nem értek egyet. Rendszeresen átsétálok a Margit-hídon (bár így a felújítás alatt kicsit szarabb) és nem tudok betelni a látvánnyal, úgy sem, hogy láttam többezerszer amit kell. Hajnalban amikor még nem futott be egy kabinos se, tükörsima tud lenni a víz. Priceless, hogy mai szóval éljek. Soha nem felejtem el, egyszer a négyeshatoson egy orosz család ült, a hatéves-forma gyerek bámult ki a Parlamentre elkerekededett szemekkel és csak hajtogatta, hogy kraszívüj, kraszívüj. A történelmi belváros meg teljesen egyedi, nincs hozzá fogható, nem csak Európában, sehol.

  2. Én Lotusszal értek egyet. A munkahelyem Zugló kertvárosába mellett van, de közel még a metróhoz. Szerencse. A cég belsős tanfolyama miatt a múlt héten két napot a Blaha közelébe kellett mennem – rettenetes. Bűz, zaj, mocsok, élhetetlen. Őszintén sajnálom azokat, akik ilyen helyen laknak. :(

    Mérleg másik fele meg persze a külváros: hiába csöndesebb, kertes, tisztább a levegő, mindenhez autó kell, olyan rossz a tömegközlekedés. Persze vannak kivételes helyek, egy ilyenre költöztem el Pestlőrincről. :))

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *