Day: June 6, 2011

Már sokszor leírtam, de nem tudom megint nem megtenni: ami másoknak úgy családi nap, hogy viszik a gyerekeket is evezni, az nálunk úgy néz ki, hogy mi, szülők, elhúzunk evezni, a család maradék tagjai pedig megkapják arra a hétvégére a lakást. Hogy most mi történt, azt nem tudom, mert azóta még nem futottam össze utódaink közül egyikkel sem, de a kertben talált kávéspohár valamit enged sejtetni.

Pénteken lecsorogtunk Velencére. Most az északi kempingbe, mert a déli oldalon túrják a földet ezerrel. Az utolsó pillanatban foglaltunk faházat is, kétszáz forinttal volt több, mint a sátorhely, gondoltuk, annyit megér. Utólag már nem vagyok benne annyira biztos. A faház úgy nézett ki, hogy egy alpesi tipusú házban alakítottak ki három lakrészt, az alsó kettőbe lentről lehetett bemenni, a felsőbe egy létrán lépcsőn. Az enteriőr maximálisan letisztult, találtunk bent két ágyat, az ágyak meghosszabbításában két léces pakolót… és ennyi. Ja, meg lógott egy tükör a falon. Cserébe este olyan füllesztő meleg volt, mint egy grillsütőben. Nem kicsit írigykedtem a sátrasokra, akik panaszolták, hogy ők bizony fáztak. Az ágyak persze rövidek voltak, kinyújtózva csak átlósan fértem el, de a lábam így is lelógott. Kész szerencse, hogy nemrégiben edzettem két hetet a kétszemélyes kanapén, ahhoz képest bőven kényelmesen aludtam. Amikor megláttam az ágyakat, nagyokat vigyorogtam. Utoljára a seregben tapasztaltam hasonló összeállítást, de akkor a fogdásoknak jutott ilyen priccs. Itt vaskeretre volt rádobva egy négy centi vastag szivacs, ott fatáblán volt némi lószőr. Az alvásminőség teljesen azonos volt. Még egy dolog emlékeztetett a seregre: a rengeteg pók. Én a gemenci erdő környékén védtem a hazát, ahol mindenki pontosan tisztában volt vele, hogy az őrtoronyban a túlélés záloga egyes egyedül a kitenyésztett pókok garmadája volt. Azok ugyanis megették a szúnyogokat. Nem is vacakoltunk sokat, megegyeztünk Nejjel, hogy én alszom azon az oldalon, ahol számlálatlanul nyüzsögtek a pókok.

A péntek este meglepően szolídra sikerült, ültünk a faház előtt, beszélgettünk. Még a pálinkásüvegek sem kerültek elő, bár a szivarom borzolta némileg a kedélyeket.

Aztán forogtunk egy kicsit a nyárson a grillsütőben és már reggel is lett. Új nap, új remények, jóleső hidegvizes mosdás a vizesblokkban. Kipróbáltuk milyen lekötözés nélkül kajakot szállítani. Végülis leértünk a strandra, az 500 méteren kétszer esett csak le a kajakom, de Nej futott a kocsi mellett, visszarakosgattuk. Lehet, hogy mégis megéri lekötözgetni.

A beszállás elég durván nézett ki. Se Nej, se én nem származunk híres kajakbeszálló famíliából, ehhez képest a strandon helyből 120 centis víz fogadott, a part ferdén lejtő sziklás volt, a lépcső pedig pont kellemetlenül lejtett. Ma sem értem, hogyan voltak képesek emberek segítség nélkül bemászni a kajakokba. Mi mindenesetre – ahogy a Beatles és Joe Cocker is megénekelte – barátaink apró segítségével abszolváltuk a feladatot.
A víz… az már egy más világ volt.

From MiVanVelem

From MiVanVelem

From MiVanVelem

Első körben átmentünk a déli partra, összeszedni azokat, akik ott szálltak be. Közben a TJIE kiszaladt a partra, mert eszébe jutott, hogy nem vette be reggel a gyógyszerét. Mi jobb híján visszaeveztünk a beszállóhelyre, összeszedni azokat, akik késve érkeztek. Végül miután már behunyott szemmel is ismertük az utat a két part között, elindultunk hosszában is a tavon. Megkerestük az eldugott öblöt a fasólyával (tessék egy kicsit lassabban olvasni), ahol pihentünk, fürödtünk és a bátrak kipróbálták a homemade bőregeret. Befordulni senki nem fordult be vele a vízbe, de a környékbeli horgászok felhúzott szemöldökkel regisztrálták az erotikus sikkantásokat.

From MiVanVelem

From MiVanVelem

Innen már nem volt messze a csárda, de azért sikerült ezt is megcifráznunk. A jó pap holtig tanul, a jó evezős meg még tovább is, így most már tudom, hogy némi nádlabirintus után megközelíthető egy csónakkikötő is a csárdánál. A pincéreknek a szemük sem rebbent, amikor meglátták a huszonegynéhány embert evezőlapátokkal. Néhányunkat egy belső terembe ültették le, a többiek pedig a teraszon találtak maguknak helyet. Az öltözékről elég legyen annyi, hogy én pár perccel ezelőtt ugyanebben a ruhában még úszkáltam a tóban. (Igen, az nyert, aki egyből kitalálta, mit felejtettem otthon: a fürdőnadrágomat. De a Sherlock Holmes díj arany fokozatát az kapja, aki rájött arra, hogy a napolajat is otthon hagytuk, ezért nem vettem le a hosszúujjú pólómat sem.)

Az étel olyan volt, mint egy baráti szolgáltatás: szóra sem érdemes. Bár aki halászlét evett, nem panaszkodott… és a mákos-meggyes rétes is bizalomgerjesztően nézett ki. Én viszont előpanírozott rántott sajtot kaptam lekvárral és bár a szükséges kalóriát sikerült kinyernem belőle, de a gasztronómiai élmény hagyott maga után kívánni valót. Szerencsére két korsó hideg sörrel helyrebillentettem a lelki békémet.

A hideg sörre egyébként is nagy szükség volt: olyan pokolian sütött végig a nap, mintha fizették volna érte. Visszaúton meg is jött a böjtje: nekiállt morogni az ég, a viharjelző lámpa pedig bevadult, mint egy beszpídezett rocker. Tekintve, hogy gyerekekkel voltunk – és ez akkor is igaz, ha az egyik nem sokkal korábban mutatta be, milyen profin tud eszkimózni – így felütötte a fejét némi tanácstalanság. A leggyorsabb visszaút a nyílt vizen lett volna – a csárda körüli rész durván nádas-dzsungel – de pont ott fújt már csúnyán a szél és ott lehetett tartani a vihartól is. Túlparázva túl hamar is fordultam be a nádasba, néhányan meg jöttek utánam, mintha tudtam volna az utat. Végül egy sötétbarna és meglehetősen kénhidrogén-szagú vízen(?) kiverekedtük magunkat a nádasból, onnan pedig már jó csatornában tekertünk tovább. Szerencsére a vihar elment délnek, így ahogy haladtunk északra, úgy lett egyre nyugodtabb a víz. Az evezőspálya mellett behívtam Nejt a nyílt vízre, hadd szokja a szelet, meg a hullámokat – de nem volt egy sem.

Végül visszaértünk a strandra. Amikor azt mondtam, hogy nem volt a családunkban világbajnok kajakbabeszálló, az egyben célzás is volt arra, hogy kajakból kiszállásban sem vagyunk túlzottan erősek. Ehhez képest ‘egy életem, egy halálom’ felkiáltással sikerült kivetődnöm a partra, utána pedig Nejt is kihúztam valahogy. Némileg furcsa volt, hogy a túra nem úgy zárult, hogy beleborulok az alacsony vízbe, de végülis ezt is meg lehet szokni.

Felhajigáltuk a kajakokat a kocsira, én még visszamentem úszni egyet ruhástól, az ég körbe-körbe dörgött körülöttünk, a viharjelzés igyekezett mindenkit kizavarni a vízből – de mindettől függetlenül nagyon jól éreztük magunkat. A vihar szerencsére kihagyta ezt az öblöt.

Nem tudom, miből gyártják a sörösdobozokat, de igen masszív anyagból lehet. Kivettem egy dobozt, mely egész nap a kocsiban izzadt és a forró szénsavas sör kis híján felmarta a torkomat. Pedig máskor szó nélkül megiszom a light kólának csúfolt foszforsav-oldatot. Nem is bírtuk sokáig, elmentünk az étterembe, hideg sörrel lemosni a gyalázatot.

Este elkészült A Lecsó. Már a főzőalkalmatosság sem volt akármi, de az étel is remekül sikerült. Mondanom sem kell, evőeszközt is elfelejtettem pakolni, de lecsót lehet puszta kézzel is enni. Sötétben. Jól csúszott rá a pálinka. (Tudom, családi nap. De ekkor már a paprika- és padlizsánszeletelésben virgonc ifjúság némileg elalélt.)

Éjszakára kitaláltuk, hogy inkább szúnyog, mint meleg, így nyitva hagytuk mind az ajtót, mind az ablakot. Nagyjából bejött, két nagyobb harapást kaptam csak, de abszolút jó lett a klíma az alváshoz.

From MiVanVelem

A vasárnapi programot már kihagytuk – Irén nem válaszol, mert mosni és főzni kell – de nem maradtunk így sem kaland nélkül. Fizetéskor derült ki, hogy egy ezressel kevesebb pénz van a tárcámban, kártyát meg nem fogadtak el. Most nem részletezem, mekkora élmény volt ezer fokos melegben automatát vadászni az isten háta mögött, de röpke egy óra alatt ez is összejött. Hazafelé kidobtuk az egyik kajakot Dunaharasztiban, a többit az udvarban, éppen volt annyi időm, hogy lefordítsam őket, mielőtt elkapott bennünket a vihar. Nem kicsit vártam, az egész napos izzadásban határozottan jól esett egy kis hideg vízes fürdő.