Pyrus szezonnyitó kajaktúra a Szigetközben
 
Igen cifrán alakult. Először úgy volt, hogy Nejjel ketten megyünk, de aztán elszólította a kötelesség. Utána úgy terveztük, hogy hárman lecsorgunk Dunakilititől Pestig, de végül ez se jött össze, legalábbis nekem nem.

A buli pénteken kezdődött, most az egyszer nem én érkeztem utoljára. Gyors sátorverés, berendezkedés. A hely nem hogy szép, egyenesen gyönyörű. Murvás út a víz mellett, sátorozóhely (árnyék, asztal, tűzrakás) nem messze, a másik oldalon meg egyből vízpart, normális beszállási lehetőséggel. Az Isten is a vizes sportok számára teremtette. A kemping egyszerű, de korrekt. Meglepődnék, ha nem mennék még ide vissza néhányszor.

Innentől beszéljenek helyettem a képek.

From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem

Este tűz, kolbász- és szalonnasütés, na meg gonosz italok. (Oda-vissza végig Cseh Tamást hallgattam a kocsiban, ez is adott jócskán hangulatot.) Kellemes este volt, meglepően nagy tömeggel. Azt hiszem megint egy újabb látogatottsági rekord. (Már a múltkori, a tiszafüredi is az volt.)

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Reggel hétkor ébresztő. (A korábban már többször is szidott túrázós karórám tudta fokozni a tempót, nem ébresztett. Persze hétfő reggel, immár otthon, igen. Amikor pedig sokáig akartam aludni.) A hivatalos indulás 9-re volt kitűzve, 9.25-kor el is rugaszkodtunk a parttól. De nem örökre, mert meglepően sokszor találkoztunk később még vele. Volt négy darab négyes kenu, egy kettes kajak, meg egy szekérderék egyes. Próbáltam figyelemmel kísérni előző nap az útvonaltervezést: mindenképpen izgalmas volt, hogy még a két TJIE sem tudott olyan terepet találni, ahol ne lett volna valami jófajta szopás nehezítés.

Egy kis kitérő. Maga a Pyrus nem egy hivatalosan bejegyzett egyesület és nyilván ezek a túrák sem hivatalosan megszervezett túrák. Formálisan arról van szó, hogy néhány ismerős összejön és mindenki a _saját felelősségére_ evez egyet. Túravezető sincs. Ehelyett van 1-5 olyan ember, akik jártak már ott és valamelyest ismerik a terepet. Őket nevezem Terepet Jól Ismerő Embernek, azaz TJIE-nek. Jelenleg hárman voltak, akik töviről hegyire bebarangolták az egészet, illetve egy hapi, akin látszott, hogy már nem először járt erre.

Nekem mindenképpen új elem volt a túrában a sodrás. Láttam már olyat, de azok inkább csak olyan sodráskák voltak. Én eddig főleg széllel, távokkal és tengeri hullámokkal birkóztam, a sodrás, ha volt egyáltalán, csak úgy tétován piszkált bele a kajak mozgásába. Na, itt szél volt rendesen, a hullám meglehetősen kispályás volt… de a sodrás, barátom, az odatette magát rendesen.

Kezdődött ott, hogy durván egy kilométer után lehetett választani: az egyik TJIE elment egy zúgó felé, a másik egy barátságosabb, de áthúzós/átemelős terep felé lapátolt. A magam részéről kezdésként erősnek találtam a zúgót, mentem átemelni. (Pedig a ki/beszállások is a mumusaim, de erről majd később.)
Innentől jó ideig nem sok minden történt. Mentünk egy széles, jó sodrású ágon lefelé, a part alig győzött elsuhanni mellettünk. Aztán kikötés, ebéd.

From MiVanVelem

Visszafelé jött egy kellemes csatorna. Nem volt könnyű eltalálni, de annál nagyobb élvezet volt benne csorogni.

From MiVanVelem

A hangulathoz add még hozzá, hogy ezen a szakaszon zendített rá közvetlenül mögöttem egy érces bariton a “Bátran támadnak hős tankjaink” című mozgalmi indulóra.

A továbbiakban kikötöttünk a Kormorán szigeten. Ez állítólag egy kultikus madárlesős sziget. Heten úgy döntöttünk, hogy ha hirtelen becsődül közel harminc ember a szigetre, az összes kormorán pánikszerűen el fog menekülni, az meg csak jobb látvány lesz a vízről. Azaz nem szálltunk ki, napozgattunk, pihentünk, csorogtunk. Ez utóbbit túl jól is csináltuk, mert amikor a többiek visszaszálltak, csak akkor derült ki, hogy a túra visszafelé folytatódik, nem pedig arra, amerre mi lesodródtunk. Olyan nagy baj persze nem volt, azért a horizonton láttuk még azt a pár integető pacnit.

From MiVanVelem

Nekem van egy olyan heppem, hogy szeretem úgy látni a természetet, hogy nincs benne ember. Ebből kifolyólag amikor csak lehet, igyekszek teljesen a boly elején evezni. Ekkora lemaradással ez nem volt túl egyszerű, de összekaptam magam és hamarosan nemcsak utolértem a társaságot, de be is harcoltam magam az első ötbe. Igaz, fáradt voltam, mint a dög, de gondoltam, majd rápihenek menet közben.

Ekkor értük el az első hídat. Szépen kitáblázott híd volt, mind szöveggel, mind bazi nagy táblákkal jelezték, hogy a híd alatt az áthaladás tilos. Nem is csodálkoztam, azért szépen esett a vízszint a híd két oldala között, a sodrás sem volt kicsi. Egyáltalán nem tűnt olyan egyszerűnek az áthaladás. Ennek ellenére az első kajakosok bátran nekirohantak. – Ennyit a rápihenésről – gondoltam, és mentem utánuk. Ahogy elkapott a sodrás, egyből a papagájos csatakiáltás jutott eszembe. (“Akkor kezdődjön a rock’nroll!” – kiáltotta a papagáj és belerepült a ventillátorba.) De sikerült ráfordulnom a sodrásra, aztán izomból fel is húztam magamat. Gyakorlatilag másfélszer, mert egy kenu a szomszéd pillérnél kicsit elbökte a kiszállást, így pont a híd mögött ütköztünk, ezzel meg a sodrás visszavitt a híd alá, ahol még harcolnom kellett azért, hogy ne szoruljak neki a betonfalnak. Nem is tudom, honnan szedtem össze ennyi izmot, de ebből is kijöttem. Annyira lezsibbasztott az élmény, hogy utána még fényképezni is elfelejtettem.

From MiVanVelem

Szerencsére a sors kegyes volt, jó egy kilométer múlva újból jött egy gát/híd kombináció. Ekkor az elején mentem, a TJIE kollégával gyorsan áttekertünk, aztán szembefordulva a többiekkel, bátran lőttem a képeket.

Azért látszott rendesen, mennyit jelent a fizikai erő mellett a mentális erő is. Sokan, akik az első akadályt harsány buzdításra, összeszorított fogakkal vették, a másodiknak már neki sem mentek. Pedig a kettő között lehetett volna pihenni, de valószínűleg nem bíztak magukban, meg az élmény sem lehetett kellemes, szóval inkább átemeltek.
A további jókedvről a harsány szembeszél és a virgonc ellenáramlat gondoskodott. Nagyon sokat mentünk, nagyon összeszorított foggal. Volt még egy híd alatti átkelés, de mivel ennek nem voltak pillérei, labdába sem rúghatott.

Aztán eljutottunk egy újabb döntési ponthoz. Az egyik TJIE egy rövid, de átemelős szakaszon vitte tovább az embereket (kriplik), a másik viszont egy halálosan durva ágon (vaddisznók). Az elsőről túl sokat nem tudok mesélni, a másodikról annál inkább. Először ott lehetett volna gyanús a dolog, hogy a térképen az ág neve úgy hangzik, hogy Alsó-Sebes. Másodszor ott, hogy a TJIE egyszerűen csak Szopó-ágnak nevezte.
Nos, a második név volt a pontosabb. (Persze az első név sem állt távol a valóságtól.)

Indulni még szolídan indult, de aztán durván bevadult. Jött egy rész, ahol kis híján meghaltam. A kajakomnak gömbölyű az alja, én meg ráadásul mélyen evezek – aztán belefutottunk egy kanyarba, ahol alig volt víz, sodrás ellenben nagyon. Nem tudom, a mögöttem jövő mennyire élvezte, ahogy lapátoltam a levegőbe a sódert. De nem ez volt a legdurvább. Jött egy hídszerűség, ahol szintén komolyabb szintet kellett felfelé lapátolni, ráadásul utána rögtön jött egy kanyarkombináció, teljesen kiszámíthatatlan, ellenben veszett gyors áramlásokkal. A híd alól én már teljesen szarul jöttem ki, az áramlat nekiszorított a partnak, ahol ráadásul egy nagy kidőlt fa élvezte a hely hangulatát. Valami brutális erőfeszítéssel kiverekedtem magam belőle, de ekkor jött fentről egy hatalmas farönk, amelyik visszalökött, így kezdhettem előlről. Megint sikerült, de ne kérdezd, hogyan. Felszenvedtem magam a kombináció következő kanyarjáig, ahol a többiek egy-egy faágba kapaszkodva tartották magukat és gyűjtötték az erőt a kombináció legnehezebb részéhez. Bennem viszont túltengett a szabadulás okozta önbizalom, az amatőrök bátorságával rongyoltam neki a kanyarnak. Annyit még felfogott az agyam, hogy a kulcs az lesz, hogy egyből a megfelelő szögbe kell fordulni, hogy utána már csak az izmokon múljon a feljutás. Egy hirtelen döntéssel nem a jobb oldali gyorsulós kormányzás mellett döntöttem, hanem bal oldalról durván befékeztem, ezzel a kajak egyből irányba állt. Igaz, lejjebb is csúszott egy métert, de innentől már csak bivalymódra kellett húzni, az meg összejött. Centiről centire mentem fölfelé, végül kijutottam a kombinációból. Sajnos nem tudtam megvárni a többieket, egyrészt pihenő sem nagyon volt (utána még végig technikás volt a terep, igaz, ilyen durva részek már nem voltak), másrészt én is voltam annyira stresszes, hogy tekertem, mint a hülye, csak legyek már túl rajta.
Mint kiderült, az utánam induló beborult, aztán amíg rendeződött a terep, elég sok idő eltelt. Utána viszont mindenki átjött.

Közben én meg vadul, adrenalintól begerjesztve tekertem felfelé. Annyira durván, hogy a végén beelőztem az átemelős csapatot is, pedig ők kábé feleakkora távot mentek, jelentős sodrás nélkül.
Békésen, lehiggadva közeledtem a parthoz. Kész. Megcsináltam. nem borultam be, sőt, sem a sebességemmel, sem a technikámmal nem volt gond. Körülbelül olyan elégedettséggel közelítettem a parthoz, ahogy Amundsen érkezhetett haza a Déli-sark meghódítása után. Szépen a part mellé suhantam, és mivel úgy éreztem, hogy ez az én napom, ma megpróbálhatok mindent – így szépen felálltam a billegő kajakban. Életemben először ez is sikerült. Kiléptem – a kajak pedig kicsúszott a lábam alól, én pedig hasraestem a tízcentis vízben, félméterre belesüllyedve az iszapba. A kajak persze felborult, majd a hirtelen bezúduló vízmennyiségtől elsüllyedt. Kész szerencse, hogy a többiek annyival később érkeztek, mert egyrészt így ki tudtam mindent vakarni az iszapból, másrészt már tudtam úgy is beszélni, hogy közben nem káromkodtam folyamatosan.

Pakolás. Meg pakolás. Végül egy kis pakolás. Meglepetésre volt meleg víz is, így egy-két óra múlva akár kultúrembernek is érezhettem magam. Legalábbis nem a ruhán múlott.

Este nagy sütés-főzés volt. Egy kultikus étel – valamelyik korábbi túrán a maradékokból készült, aztán továbbfejleszett (lsd. székelykáposzta) – kelkáposztás bab készült el, gargantuai mennyiségben. De Pantagruel is volt hozzá tucatszám, így az utolsó cseppig elfogyott. Finom volt. Azt azért nem tudtam nem észrevenni, hogy a szombati buli jóval lanyhább és rövidebb lett. Hazamentek a legények.

Vasárnap reggel szintén 9.00 lett kitűzve indulásnak, de az időjárás belekavart. Már kora reggel nagyon vacakul nézett ki az idő, aztán ez a későbbiekben csak tovább romlott. Elég necces volt, hogy elindulunk-e egyáltalán, de aztán lassan, óvatosan szép számban összejöttünk a vízen.
Persze szembeszél, szembeáramlat. Néhányan lelkesedtek, hogy de jó lesz visszafelé, mert akkor mind az áramlat, mind a szél segíteni fog – de ők még nem ismerték a túrázók/bringázók egyes számú törvényét: A szél mindig szembe fúj!

Mentünk, mentünk, mentünk. A TJIE csapat szerint ez sima út lesz, egy 50 méteres szembesodrásos rész lesz csak nehéz. Erre a magam részéről hanyagul legyintettem, tegnap amiken átevickéltünk, ahhoz képest ez nokedli.
Aztán elkezdődött. Először csak keményebb lett az áramlás, jobban neki kellett feszülni a lapátnak. Jött egy-két sunyi oldaláramlás, de lekezeltük. Aztán már majdnem a célban, a tavak bejáratánál felbukkant egy kanyar, nagyon durva áramlással. (Itt folyt be a nagy Duna, volt vízsebesség rendesen.)
Én csak annyit láttam, hogy a kettővel előttem evező TJIE az egyik pillanatról a másikra átszánkázott a folyó másik partjára. De brutálisan gyorsan. Majd a hapi összekapta magát, és mielőtt nekicsapódott volna a parton lévő fáknak, erőből felküzdötte magát. Gondoltam – én, a naív kezdő – hogy sokkal jobb pozícióban leszek, ha nem várom meg a nagyon gyors oldalszánkázást, hanem már előtte kimegyek a túlsó oldalra, így hamarabb irányba tudok fordulni. Utána meg jöhetnek az izmok. Aha. Így mire feljutottam a szánkázós részig, már annyira fáradt voltam, hogy amikor engem is elkapott a gépszíj – mert az olyan volt, hogy mindenkit elkapott – akkor simán nekivágott a fáknak. Márpedig ha egy erős áramlat beszorít egy faág kombinációba, akkor gyakorlatilag véged. Egyszerűen nem tudsz evezni, mert pont azon az oldalon, ahol húznod kellene, nincs helyed. Komolyan mondom, vért izzadtam, mire centiről centire haladva végül be tudtam illeszteni a kajak elejét abba a fűcsomóba, mely már kifelé mutatott az áramlás által kimosott kis öbölből. Innen brutális húzásokkal pozíciót tudtam fogni, végül átszenvedtem magam a durva részen. De már küzdés közben éreztem, hogy valami nincs rendben. Főleg bal oldalon kellett volna nagyokat húznom, és húztam is, de a kajak nem igazán ment úgy, ahogy korábban. A kanyar után az első “nyugodtabb” helyen megnéztem az evezőmet, és kiderült, hogy jól éreztem: a lapát keresztben eltört, csak a laminálás tartotta egyben a tollat. Sóhaj. Ellöktem magamat, visszacsorogtam a kanyaron, majd kikötöttem a többieknél, akik erőt gyűjtöttek. (Ugye az előző nap csak kevesen választották a vaddisznó útvonalat, a többieknek meg ez horror pálya volt.)

From MiVanVelem

A vége az lett, hogy a társaság egy része áthámozta magát, a többieket a TJIE csapat áthúzta kötéllel. Én pedig azokkal, akik helyből feladták, elindultam visszafelé. Hozzáteszem, ez sem volt kispálya, a szél nagyon durván felerősödött, az eső is csapkodni kezdett – én pedig a bal oldalon csak annyit mertem evezni, hogy egyenesen menjek, erőből húzni csak a jobb oldalon mertem. Mire megérkeztünk, annyira fájt a jobb kezem, mint utoljára kamaszkoromban.
Szerencsére a partra kihúztak, így a végső beborulás elmaradt.

A többi már gyorsan ment. Az addig csapkodó esőből szakadó eső lett, a szél is alkalmazkodott a helyzethez, mondhatni igen cudar időben pakoltunk össze. Nem is vacakoltunk sokat a búcsúzkodással, mindenki pattant be a kocsijába és mentünk. Gondolatban hálát adtam annak a leányzónak, aki még korán reggel javasolta, hogy rakjuk el a sátrat. Akkor nagyon hülye ötletnek tűnt, a forró teával megspékelt reggeli több nagyságrenddel jobban vonzott, de az idő őt igazolta.

Hazafelé hol szakadt az eső, hol csak csepergett, de ez az egész még illett is a Cseh Tamás lemezekhez.

Akkor legyen a végén egy összefoglalás is.
A lapát eltörése nyilván zavar, de mivel helyi gyártóról van szó, erősen bízom benne, hogy találni fogunk megfelelő kompromisszumot. A túrának emellett két, határozott pozitívuma volt. Egyrészt megismertem egy gyönyörű és izgalmas terepet. Ahogy próbálok a jövőbe nézni, valószínűleg kevesebbet fogunk a tengerre járni (rohadt messze van, a kölykök meg már a saját útjukat járják), így minden egyes közellévő kajakos terep jelentősége felértékelődik. Másfelől ez a túra visszaadta az önbizalmamat. Írtam már többször is korábban, hogy nehezen jöttem össze ezzel a kajakkal. Olyan sima terepeken is borultam vele, ahol semmi okom nem volt rá. Komolyan aggódtam, hogy ennyire béna vagyok, ennyire nincs érzékem az egészhez. Ez a mostani túra megmutatta, hogy egész jól elficánkolok benne, mondhatni végre megismertük egymást. Összenőttünk.
A két nap jó hangulata, a társasági élmény gyakorlatilag a bónusz volt.

From MiVanVelem

A halványpiros csík jelzi a megtett utat, a piros gömbök pedig a nevezetes pontokat: indulás, ebéd, szétválás.