Tavasz van

Végre. Itt ülök kint a teraszon. Plusz 6 fok, de ennyi a padláson is szokott lenni. Bor kell, szivar kell, elfoglaltság kell – és minden rendben.
Próbáld elképzelni: kint ülök a netbookkal, előttem egy kancsó vörösbor, a hamutartó szélén szivar füstölög. A hideg nem zavar, szeretem. Van rajtam egy polár felső, azon pedig egy Microsoft hoody. (Nem, nem kaptam, fizettem érte.:) Az egyik zsebében a mobiltelcsim, a másikban pedig a szivarvágó, öngyújtó és sonkaszeletek. Azoknak a macskáknak, akik ilyen cudar viszonyok között is idejönnek barátkozni.

Memento Mori

Fura dolog a halál. Azt hiszed, megbékéltél vele – erre egy apró banalitáson keresztül üt, de akkor egyből övön alul.

Már napok óta tudtuk, hogy Nej nagyanyjával baj van. A közeli rokonok, akik naponta látogatták a kórházban, jelezték, hogy készüljünk fel, már csak napjai vannak hátra. Aztán ma megjött a hír. Igazából nem rázott meg egyikünket sem, a döbbeneten már korábban átestünk.

Aztán kimentem a konyhába, kivettem a hűtőből egy szelet sonkát, vágtam hozzá újhagymát, és csak úgy, magában elrágcsáltam. Elmondhatatlanul jól esett: szeretem is, és a hosszú, kemény tél után mindkettő hozta a tavasz ízeit.
És miközben rágtam, közben jutott eszembe, hogy akármi történjen is a halál után, ő ilyet már soha nem fog érezni: se sonkát, se újhagymát, se tavaszt. Ez valami annyira végtelen, annyira reménytelen érzéssel töltött el – egy fuvalattal kisöpörte a korábban már logikusan összerakott gondolatokat a fejemből.