Ha a rónák végtelenjét látom

Azaz milyen már, lemenni a Tisza partjára hegyet mászni?

Szerencsére az időjárás nem hagyta.

Eredetileg úgy terveztük, hogy egyfelől jön egy hosszú hétvége, másfelől van még egy kupac üdülési csekkünk 23-ai lejárattal, hát menjünk el evezgetni egyet. Aztán közbeszólt az időjárás, márciusban nekiállt emberkedni a tél. A héten még a vizek nagy része be volt fagyva.
Mi viszont azt mondtuk, hogy a szállást lefoglaltuk, mi bizony lejövünk, legfeljebb ha teljesen evezhetetlen lesz a víz, akkor felszaladunk a Bükkbe és túrázgatunk. A Tisza partjáról.
ÁbraVégül nem szorultunk rá, csütörtökön váratlanul kitört a tavasz. Pénteken már így is pakoltunk, kihagytuk a téli túrafelszerelést. Nem csomagoltam hágóvasat az evezőstúrához. Mondjuk, volt helyette éppen elég más is. Két kajak, rengeteg cucc, hajnal fél egyre lettem készen. Menetközben volt egy kis céges baromság is, de megfogadtam, hogy nem húzom fel magamat. Vesztettem. Szombat reggel még mindig visszaköszönt a tömény idiotizmus, a reggeli – rendszeresen mért – vérnyomásom is felszaladt a p.be. Le is tiltottam az activesync-et a telefonomon, most pár napig élni szeretnék. Távol az idiótáktól.

2011.03.12: szombat; Terepfelmérés

Habár korai kelést terveztem, korai indulással, de egész egyszerűen nem volt kedvem kapkodni. Mottó: “Azért megyünk, hogy jól érezzük magunkat, nem pedig azért hajszoljuk magunkat, hogy időben el tudjunk indulni.”
Délelőtt tízre állítottam irányba az autó orrát. A kocsi feltöltve jó zenékkel, a csomagtartó és a hátsó ülés meg a cuccokkal. Félelmetes, mennyi minden kell egy átmeneti időben megejtett kajaktúrához. Az út eseménytelen volt. A szállás viszont remek. Újszerű házak, parasztház stílusban. Tornác, nádtető, odabent régi parasztbútorok. Egyszerűen imádom.

From MiVanVelem

1987-ben részt vettem a Bakony múzeum költöztetésében (a megyében szétszórt apró raktárakból költöztettünk át mindent az új felsőörsi raktárukba), és annyira élveztem az öthetes munkát, hogy akkor is mentem volna, ha nem fizetnek semmit. De fizettek, így még jobban élveztem. A csontszáraz, emiatt pillekönyű fabútorok, a jellegzetes szaguk, a formák, a finom díszítések… szép.

From MiVanVelem

Bepakoltunk, kifújtuk magunkat, majd elmentünk megnézni a Tiszát. Nem találtuk meg. Nem tudom, mit hallott rólunk, de olyan szégyenlősen bújt el, hogy alig bukkantunk a nyomára. A víz jó másfél méterrel van lentebb a megszokottnál, a stégek elhagyott indonéz halászfalvakra hajazóan meredeznek, magasan a vízszint fölött. Ezekről tutira nem fogunk beszállni.

From MiVanVelem

A kikötők hasonlóan néznek ki, már amelyik nyitva van. A sólyák hamarabb érnek véget, mint ahol kezdődik a víz. A Kis-Tisza egy 50 méteres darabon egyszerűen eltűnt, iszap van helyette. A természetes beszállóhelyekhez meg nem lehet hozzáférni, mert 15-20 méter rücskös iszapon kellene átcaplatni, hogy elérjük a vizet.
Kellemetlen. Különösen azért, mert olyan gyönyörű időnk van, hogy rendelni sem tudtunk volna jobbat. A délutáni bejáráson végig letekert ablakkal utaztunk, egy sima melegítőben határozottan melegem volt. (Oké, azért melegítő.)

A szállásnál nem fogadnak el üdülési csekket. Hoppá. Szerencsére az Öreg Pákászban igen. Alakul a hosszú hétvége.

A bejárás majdnem teljesen elkeserített. Kezdtük a füredi szabadstrandon. Mocsárjárat. Az Albatrosz kikötő zárva. Abádszalók. Valamilyen szabadtéri fesztivál. Bébigabinál elpattant egy húr, mi meg még leparkolni is alig tudtunk, akkora tömeg volt. Tiszaörvény. A Kormorán kikötőhöz be tudtunk menni, de minek? Reménytelen. De legalább elbeszélgettünk egy helyi emberrel.
– Meddig lesz ilyen alacsony a vízszint?
– Már duzzasztják. Napi öt centivel haladnak.
– Aha. És mikor nyitják ki a zsilipeket?
– 16-án.

Remek. Mi egy nappal korábban utazunk haza. Aki esetleg nem tudná, zsilipek nélkül a medencékből csak nagyon körülményesen tudunk kijutni a Tiszára, így viszont – külön köszönhetően az alacsony vízállásnak – alig maradt mozgási lehetőségünk. De jól fogjuk magunkat érezni, ha a fene fenét eszik is.
Például vettünk egy csomó sört a Közértben.
Bort nem, azt hoztunk. Két kilométerrel Tiszafüred előtt meg is állítottak a rendőrök. (Nej szúrta ki, hogy nem is rendőrök, hanem fináncok.) Jogsit például nem kértek, lakcímkártyát annál inkább.
– Van maguknál dohány vagy alkohol?
Belegondoltam, mekkora munka lenne előásni azt a 10 szál szivart és három üveg bort a bőröndökből. Határozottan letagadtam.

Sztori. 1994-ben mentünk Olaszországba (sógornőm, öcsém, Nej és én) a 20 éves, többszörösen felfúrt Lada kombimmal. Céges bérelt lakókocsi várt minket Monfalconéban. Pénzünk, az nem volt. 10 napra vittünk 250 márkát, ami már akkor is nevetségesen kevés volt. Vittünk helyette kaját. Annyit, hogy a Lada púposra meg volt rakva. Öcsémék beugrottak Tarvisióba szétnézni, aztán meg elböktem az utat és átkeveredtem Szlovéniába. Amikor kiderült, már késő volt. Maradt, hogy vagy átmegyünk a Triglavon, vagy vissza az olaszokhoz. Az utóbbi mellett döntöttünk, de a határőrök nem engedtek. Azt mondták, hogy ez a határ csak egy irányban nyitott. Ne tudd meg, de átszenvedtük magunkat azzal a fullra pakolt csotrogánnyal a Triglavon. Volt olyan rész, hogy hárman kiszálltunk belőle és gyalog mentünk, míg öcsém próbálta csúsztatott egyessel felküzdeni. De sikerült. Mondjuk roppant hülyén néztünk ki a csúcs melletti pihenőben egy lógó nyelvű ronccsal, rövidgatyában, pólóban. A sok téli cuccba öltözött pacák és pacákina között. Ők ugyanis tudták, hová készültek. Mi nem. A Lada kifejezetten sértésként hatott a nyugati autócsodák között. (Indulás előtt tört darabokra a vezetőoldali ajtó műbőr kárpitja. Öcsém laminált funérlemezből vágott bele egy hevenyészett takarást. Olyan elegánsak lettünk a fa borítással, mint egy Rolls Royce.) Néhányan belenéztek, de már a 25 kilós PB palack láttán pánikszerűen menekültek. (Előttünk fogyott ki a palack a lakókocsiban, nekünk kellett levinnünk.) Aztán a lemenetel… öcsém néhányszor megjegyezte a meredekeken lefelé, hogy ugye tudunk róla, hogy nincs fék? Tudtunk, de nem akartuk tudomásul venni. (A sok fékezéstől valószínűleg felforrt a fékfolyadék.) Én veszettül kapaszkodtam a kölcsönkért videókamerába: ha meghalunk is, de legalább legyen szépen megörökítve.
Így értünk el Goricába. Ez már a határ volt, majdnem Olaszország. Csakhogy a Tarvisio melletti határőrök átszóltak a goricaiaknak, hogy volt itt náluk egy nagyon gyanús magyar Lada, fingassák már meg. Ahogy begurultunk az állomáshoz, már intettek is, hogy álljunk félre. A faszi kárörvendő mosollyal húzta fel a fehér kesztyűt és szólt, hogy nyissuk ki a csomagtartót. A púposan megrakott kombi csomagtartója, a cuccok tetején hanyagul heverő 25 kilós PB gázpalackkal még őt is sokkolta.
– Van magánál cigaretta? – kérdezte.
– Természetesen – válaszoltam – Gyújtson rá nyugodtan.
Elővettem a zsebemből egy doboz cigit és megkínáltam.
A határőr köpni-nyelni nem bírt. Nem tudta, hogy egy ennyire hidegvérű, borzasztóan profi csempésszel áll szemközt, vagy egy komplett idiótával. Rámosolyogtam. Úgy döntött, hogy az utóbbi.
– Csukja be az ajtót és tünjenek el a büdös fenébe. Gyorsan – legyintett. Pedig még a fa ajtóborítást nem is látta.

A finánc most is kinyittatta a csomagtartót és a púposan megrakott tér hasonlóan meglepte. Nézte, nézte, aztán ránézett a naív arcomra – és elküldött minket ő is a fenébe.

Esti kiülés az udvaron. Hangulat, az van. Meg szerencsére jó idő is. Ücsörgök a tűzrakó hely mellett a padon, bor, szivar. A parasztház a falu szélén fekszik, ha elnézek keletre, tényleg csak a rónák végtelenjét látom. A csend olyan vastag, hogy szeletelve lehetne árusítani.

Ahogy hűl a levegő, eszembe jut, hogy be kellene húznom a melegítőm zippzárját. Behúzom – és még jobban fázom. Észrevetted már? Van, amikor már nagyon hideg van és átestél a holtponton. Ilyenkor tulajdonképpen nem is fázol annyira. Aztán melegítesz magadon: vagy egy behúzott zippzárral, vagy egy magadra dobott szövettel. És ahogy visszajutsz a holtpont elé, hirtelen tudatosul benned, hogy milyen kegyetlenül is fázol. Pedig egyszer már belefásultál és tudomásul vetted.

Este izgatott térképböngészés. Szerencsére a térkép jelzi, hol magas, illetve hol alacsony általában a víz. A rossz hír az, hogy a tervezett útvonalon nem tudunk végigmenni úgy, hogy végig mély vízben evezzünk. Izgalmas homokpad-vadászat vár ránk.

Már majdnem elalvás előtt eszembe jutott, hogy ma van az öcsém születésnapja. Gondoltam felhívom. Meg is terveztem a nyitómondatot: “Helló, hát hogy lehet, hogy te még józan vagy?”. De már rögtön az első másodpercekben kiderült, hogy tévedtem. Attól persze még jót beszélgettünk, de szorgalmasan kellett bedolgoznom a söröket, hogy közelítsen a nevezőnk.
– Most láttam, hogy arcképet cseréltél a fészbukon.
– Ja.
– Nem is hittem, hogy neked még ennyi hajad van! – hízelgett.
– Pontosítsunk. Létezik olyan látószög és olyan megvilágítás, ahol úgy néz ki, hogy még sok hajam van.

2011.03.13: vasárnap; Aranyosi-sziget

Reggel kiváncsiságból ránéztem, milyen mély is a Tisza-tó. Azt írta a Wiki, hogy az átlagos mélység 1,3 méter. A vízszint meg 1,5 méterrel van lentebb most, mint szokott. Nem ma fogunk eszkimófordulót gyakorolni.

Zuhanyzás.
– Kicsim, nem raktál be férfi tusfurdőt?
– Én? Neked kellett volna.
– Hmm. Akkor lássuk, gyöngyvirág illatom lesz ma, vagy kókuszdió?
– A cápák ott fognak koslatni utánad.
– Mármint azokra a példányokra gondolsz, amelyeknek négy lába van és képesek a homokpadon ügetni?

Most először fordult elő, hogy reggel nem volt kedvem belevágni. Legszívesebben egész nap üldögéltem volna a teraszon. Ez a vékony ösvények keresgélése egy bazi nagy tó közepén, homokpadokon fennakadással, ez nem tetszett. De Nej elhatározta, hogy kajakozni fog, és a lelkesedésének szele végül elsodort engem is.

From Segédlet

De annyira azért nem, hogy ne engedjek a fenntartásaimnak: az utolsó pillanatban úticélt változtattunk. Mégsem Poroszlón szálltunk be és nem a kétes tavat választottuk. Először kimentünk egy hatodik – tegnap nem vizsgált – helyszínre, de az tele volt horgásszal, így arrébbdöcögtünk a szabadstrandra. Majd csak úgy, spontán, elstartoltunk a sárból. Meglepően profin.
A térkép szerint a VIII-as öblítőcsatorna végig mély. Elméletileg azon ki tudunk menni a Tiszára. Elméletileg.

A terepet nem ismerő kedves olvasók kedvéért tegyük rendbe ezt a dolgot. Tehát, van a Tisza és van a Tisza-tó. Az utóbbi akkor keletkezett, amikor a kiskörei duzzasztó 1990-re feltöltötte vízzel a környéket. A Tisza és a Tisza-tó némileg elkülönülnek egymástól. A tavat és a folyót különböző vízek kötik össze. Ezek közé tartoznak az öblítőcsatornák, illetve az egyéb vizek. Az utóbbiak közül van olyan, amelynek neve van (Kis-Tisza, Örvényi-morotva), de akad névtelen is. A legtöbb helyen zsilip választja el a két vizet, így el lehet különíteni egymástól a folyót és a tavat.
Az öblítőcsatornáknak számaik vannak. Nekem határozott meggyőződésem, hogy a térképész valamit belőhetett magának, amikor rajzolta, mert ha alaposan megnézzük a számozásokat (I-X), akkor láthatjuk, hogy VIII-as öblítőcsatornából kettő is van, VII-es viszont nincs. Még a gugli sem talált ilyen nevű tájegységet.

Az Albatrosz kikötőig megfeneklettünk néhányszor, és magában a kikötőben is, meglepően sokszor. De utána már sima volt az út, eltekintve a ‘kicsi vízfelület, sok horgász’ ügyességi játéktól.
A nagy Tisza durván fogadott. Erős szél, impozáns hullámok. Legyőztük. Bár nem örökre, időnkét feltámadtak, időnként elültek. Úgy terveztem, hogy lecsorgunk az Aranyosi szigetig, megkerüljük, majd hazajövünk. Nem is volt semmi baj, a nap sütött, a ruha melegített.
– Jól ülsz? – kérdeztem Nejt.
– Jól.
– Nem fáj semmid?
– Nem fáj.
– Van valami panasz?
– Semmi. Nagyon élvezem.
Visszafelé már mások voltak a válaszok, de ne rohanjunk annyira előre.

Eszembe jutott, miket felejtettünk otthon: a két mentőmellényt. Sebaj, úgyis mindig más borul bele, nem mi.

From MiVanVelem

A sziget csúnyán megtréfált. A Tiszának van ott egy íve, ráadásul maga a sziget is megtöri az áramlást. A szél cudarul felerősödött. Mindezek eredőjeként tengeri erősségű hullámokat kaptuk, teljesen kiszámíthatatlan irányokból. Nem is tudtam Nejjel foglalkozni, mentettem az irhámat, ahogy tudtam. Bekanyarodva a sziget mögé tudtam csak visszanézni, mi folyik mögöttem: Nej derekasan küzdött az elemekkel, végül ö is bekanyarodott.
– Ügyes vagy! – dícsértem meg.
– Őstehetség – nyugtázta.

Az V-ös öblítőcsatorna bejáratánál elméletileg utunk felénél voltunk. Gyakorlatilag… indult visszafelé a kapálózás, sodrással szemben. Előszedtem a térképet, megnéztem: a Tisza-híd 13 kilométer.
– Meg fogunk dögleni – állapította meg Nej.
– A parthoz közel talán nem.

De.
Én még el is voltam, nekem már nem ez az első nagyobb evezésem idén, de Nejnek igen. Utoljára nyáron evezett ennyit, de azt is a kettesben, velem. Itt meg egyedül jött, nem lehetett lazsálni.

Pár kilométer után bevártam.
– Jól ülsz?
Semmi válasz.
– Valami kényelmetlen? – fogtam gyanút.
– Minden – vetette oda.

Módosítottuk is egyből a tervet, elég lesz annyi is mára, ha ott megyünk vissza, ahol jöttünk.
Előreeveztem. Jócskán. Befordultam a VIII-asba, majd lesben álltam a fényképezőgéppel. Már messziről fújtatás jelezte a másik egység közeledtét. Végül Nej is befordult.
– Mosolyogni tessék! – kiáltottam rá, kamerával a szemem előtt.
Érzelmek kavalkádja futott át az arcán. Először az apátia kezdett lefoszlani róla, megismerte, hogy hol van, megismerte, én ki vagyok. Majd rögtön ezután megjelent a gyilkos szándék a szemeiben. És csak utána esett le neki az a monumentális pofátlanság, melyet éppen elkövettem. Ezt már nem bírta idegekkel, elnevette magát. Katt.

From MiVanVelem

Csorogtunk visszafelé. Szerencsére itt már sem a szél, sem a hullámok, sem az áramlatok nem játszottak velünk.
Az Albatrosz előtt bevártam a Kedvest.
– Az előbb te rikoltoztál, vagy egy gázlómadár?
Szólni nem szólt semmit, de szemmel láthatóan új erőre kapott.

A szabadstrandra így is 5 perc előnnyel érkeztem. Gondoltam, addig kikötök, aztán amikor megérkezik, akkor már ki tudom húzni. Jó nagy lendülettel nekiszaladtam a partnak – és felakadtam. Teljesen kiment a fejemből, hogy ez nem homok, hanem ragadós, kemény sár. A kajak eleje az élén billegett. Annyira instabil volt, hogy ha csak jobbra néztem a szememmel, már dőlt a hajó is jobbra. Ebből itt ki nem tudok szállni borulás nélkül. Nekiálltam letolatni. Annyira viszont már volt ragadós a sár, hogy egy centit sem haladtam. Pedig elviszpreszlis mozdulatokkal lóbáltam a csípőmet, feszítettem az evezőlapátot – de semmi. Szerencsére akadt nézőközönségem, egy ötvenes öregúr. (Mondom én, 47 évesen.)
– Segítene egy kicsit! – kiáltottam oda neki, miután elfáradtam a derékkörzésben.
– Persze – tüsténkedett – Csak mondja meg, mit is szeretne? Kijönni, vagy bemenni?
– Legyen kedves, húzza meg az elejét, kábé egy méterrel kifelé!
– Nem akarja összevizezni magát?
– Nem akarok beleborulni.
Nekiugrott.
– Huh, ez ilyen nehéz? – reagálta le, hogy nem mozdultunk.
– Próbáljon meg egy erőset rántani.
– Úhuhh, hjajj!
Megindultunk.
– Tudja, nincs rendben a derekam – magyarázta meggörnyedve – Be van csípődve egy ideg.
Kész. Itt fog rámsötétedni.
– Akkor inkább ne rángassa, majd kikászálódok valahogy! – integettem.
De hiába szóltam, összekapta magát és kihúzta a kajakot a szárazra.
– Nagyon köszönöm – mondtam, és most kivételesen így is gondoltam. Beszélgettünk még egy kicsit, majd elbicegett.

Nejt már szó nélkül kihúztam. Hatalmas dícséretet kapott, végülis az idény első evezésén lenyomott egy új kajakkal 25 kilométert (gyk. B25), úgy, hogy ebből nyolcat árral szemben jöttünk. Utána fásultan összepakoltunk mindent.
– Te, mi az a barna trutymó az ülésed előtt? – kérdeztem Nejt.
– Tudod, amikor beszálltam… de hát nálad is van.
– Persze. De nálam sár.
Annyira fáradt volt, hogy még ütni sem ütött sokáig.

Nyilván takarítás nélül szórtuk fel a kajakokat. Elindultunk haza.

Enni egész nap nem ettünk. Kaja ugyan volt nálunk, de kikötni sehol sem tudtunk, az alacsony víz miatt. Vizünk volt, de azt meg azért nem ittunk, mert nem tudtunk volna pisilni. Igen, megint az a fránya kikötés, pontosabban a hiánya.
Ergo amikor csorogtunk haza, akkor nekem csak az járt a szemeim előtt, hogy egy szendvics, egy sör és egy szivar. Így, koszosan, sárosan.
De a slanya beelőzött. És tönkrevágta a délutánomat. Mert sáros gumicsizmában nem lehet bemenni a lakásba. Odakint átvettem. Aztán bent vettem észre, hogy ebben a nadrágban sem lesz olyan egyszerű a hadművelet. Levettem a dzsekit, kiengedtem a nadrágon a neoprént, levettem. Majd ha már így belejöttem, lekaptam a polár aláöltözéket is. Na, így tudtam elmenni pisilni, de utána jött az, hogy így menjek ki a tűzrakó helyhez? Felvehetem a melegítőmet, de ilyen koszosan? Zuhanyozni kellene. De ekkor olyan messze úszott előlem a sör/szivar képe, hogy inkább felvettem a melegítőmet zuhanyzás nélkül. Kimentem, rágyújtottam volna – amikor észrevettem, hogy kajakok még nincsenek rendesen elrakva, rájuk kell tenni a borzasztó feszes beülőtakarókat. Szép melegítőben. A durván sáros kajakokra. Mint disznóval bírkózni.
Száz szónak is egy a vége, mire odakerültem, hogy leüljek a tűzrakó helyhez, már nem is élveztem annyira.

Rápöffentettem. Pont arra jött a tulaj.
– Áá, a jól végzett munka jutalma?
– De még mennyire.
– És sikerült?
– Ahogy vesszük. A feleségem nem tud felállni a székből.

Mint egy lassított felvétel, úgy rendeztük estefelé a sorainkat. Nem mertem volna egy lyukas petákot sem rárakni, hogy ma este is elmegyünk a Pákászba, de Nej tegnap kinézett magának egy haltöpörtyűt, és hiányos maradt volna az élete nélküle.
Morfondírozás vacsora közben: – Reggelire ettem két zsemlét, délután ittam egy sört. Közben egész nap eveztem. Ez jó. Akkor ma csak keveset híztam.
A Pákászban egyébként gondolnak a szivarozókra. Az étlap belső felén ez a szöveg fogad: “Külön köszönjük a szivarozó vendégeinknek, hogy nem gyújtanak rá”. Beléd is.

Nagy adag kaja, félálomban autózás haza, majd gyors alvás.

2011.03.14: hétfő; Zsilipek hátán zsilipek

Ébredés. Ébresztőórára. Ja kérem, a jó alvás titka 25 km evezés a Tiszán.

– Tudod mi ennek az ágynak a baja? – kérdezte Nej, még a plafont nézve.
– Kicsi – tippeltem.
– Rövid.
– Az nem ugyanaz? Nekem fönt mindig lelógott a kezem, oldalt meg valaki állandóan letúrt.
– Micsoda?
– Izé, helyesbítek. Éjszaka állandóan letúrtam magamat.
– Azért.

Kakaskukorékolás. Órámra néztem.
– Reggel nyolckor? Hát miféle kakasok élnek errefelé?
– Puhányok – bólintott mély meggyőződéssel Nej.

Végül ma sem mertünk nekivágni a tavi világnak. Gondoltuk, ma kievezünk az Örvényi-morotván, aztán felmegyünk a Buláti szigetig, megkerüljük és hazajövünk. Ha az ember rákapott a szigetkerülésre, nehéz abbahagyni.

A beszállás megint vérprofi volt. Kóvályogtunk egy kicsit, mire meglett a morotva. Nagyobb vízre emlékeztem, nehéz volt elhinni erről a kicsi érről, hogy ez az. Meg is lett később az alacsony vízállás oka: egy ronda nagy zsilip. Lezárva. Felháborodva néztem hol a térképre, hol a rozsdás kapura: nem erről volt szó. A hivatalos térképen nincs jelölve semmilyen zsilip. (A képek nem az általunk használt térképből vannak.) Persze, még mindig jobb volt most megtapasztalni a lezárást, mint ha tegnap, az eredeti tervek szerint itt akartunk volna bejönni. (Plusz 3,5 kilométer, sodrásnak felfelé, majd ugyanennyi vissza, frusztráltan.)

From Segédlet

De akkor most mi legyen? Szemmel láthatóan az egyedüli kijárat a VIII-as öblítő, az 4 kilométer csak a Tiszáig, aztán 12 kilométer felfelé. Nej viszont kifejezetten megkért, hogy ma ne menjünk annyit, mint tegnap. Nyilván nem úgy gondolta, hogy több azért lehet.

Végül gyógytúra lett. Kimentünk a megszokott – és egyedül működő – útvonalon a Tiszáig és elindultunk felfelé. Átmentünk a híd alatt majd elkapálóztunk a X-es öblítőcsatorna tökszáraz kijáratáig, onnan pedig ugyanezen az útvonalon vissza. Ez, beleszámítva a végén a szigetkerülést is Tiszafürednél, 21 kilométer lett, melyből 6 km volt árral szemben.

De most még ott járunk, hogy megdöbbenve nézem a zsilipet és pánikszerűen fékezek. Ugyanis a zsilip előtt nemes egyszerűséggel elfogyott a víz. Sár, meg iszap. Ugyanezt láttuk a korábban működő sunyi ágakban is: ott, ahol máskor egy szűk vízi úton át lehetett vágni a morotva nagy kanyarját, most csontszáraz erdei ösvény vezetett.
Mielőtt kiértünk volna a Tiszához, majdhogynem tóvá szélesedik a morotva. Itt, ebben a tóban olyan lapos a víz, hogy Nej pl. onnan tudja mögöttem, hogy baj van, mert lapátolom a levegőbe az iszapot. De ez az egyedüli út.

A felfelé evezésről a Tiszán nincs mit írnom. Ilyenkor az ember monoton rááll egy tempóra, aztán hol a tájban gyönyörködik, hol hagyja mindenfelé vándorolni az agyát. Aztán egyszercsak színesedik a táj, megjelennek mindenféle objektumok: kikötők, halászcsárdák, zsilipek, hidak. Itt már izgalmasabb egy kicsit az út.
Megnéztük kívülről is az Örvényi-morotva zsilipjét. Vicces volt, hogy teljesen száraz lábbal is meg lehet közelíteni. Ott, ahol rendszeresen ki szoktak kötni vizitúrázó csapatok, most megmászhatatlan magas part fogadta volna a lelkes próbálkozót.
Nagyjából ugyanezt láttuk a X-es öblítőcsatornánál is, pedig ott a zsilip a csatorna másik végén van. De ez is teljesen ki volt száradva, még csak ebédelési céllal sem tudtunk behúzódni pár métert.

Igen, ebédelés. Megbeszéltük, az nem megy, hogy rakunk be vízhatlan zsákba kaját – ugyanis ha nincs kiszállás, nem fogunk hozzáférni sem. De enni kell, mert egész nap étlen-szomjan az ember elszédül, márpedig kajakban az ilyesmi nem praktikus. Így végül otthonhagytuk a zsákokat – véletlenül Nej szárazruhás zsákjával egyetemben, de megígérte, hogy nem borul bele -, egyedül a napi tárolót pakoltuk meg műzliszeletekkel.
Szemből egymás mellé surrantunk, összekapaszkodtunk, majd kibontottuk a csokikat. Balfék módon beejtettem az egyik papírját a vízbe, melyet az áramlás egyből el is sodort. Aztán később elkapott minket is, de nem foglalkoztunk vele. A két kajak összeakasztva stabil volt, a Tiszán nem volt semmi mozgás, így csak sodródtunk oldalra fordulva és ebédeltünk keményen. Én vettem észre, hogy a korábbi csokipapír annyire belefeledkezett a szabadság mámorába, hogy észre sem vette, amikor pont besodródott a két kajak közé. Nej hirtelen lecsapott rá, és visszakerült a szemetes zacskóba. Mármint a csokipapír.

Lefelé az út merő száguldás volt. Igaz, a folyó közepén felerősödött a szél, volt egy kis hullámzás is, de a menetszél vízszintesre állította a hajunkat és élesre profilozta az arccsontunkat. A VIII-ason visszaevickéltünk, majd felvetettem, hogy legalább a Füredi Holt-Tiszában lévő szigetet kerüljük meg. (Mondtam, hogy addiktív.) Ez sikeresen meg is történt. Akit érdekel, a szigeten legalább négy kalandparkot építenek éppen. Vagy egyet, de az az egész szigetet be fogja hálózni.
Építenek egy hatalmas madármegfigyelőt is ugyanitt.
– Ezt most miért csinálják? – kérdezte Nej, rámutatva a parton, kábé száz méterre álldogáló másik toronyra.
– Fogalmam sincs – vontam vállat – Lehet, hogy ihletet kaptak a Minas Morgul / Minas Tirith párostól.
Viszont tényleg meglepő, hogy mennyi minden épül itt. Amit tavaly kopácsoltak, abból egy hangulatos sétálósziget lett. A szabadstrand is épül, és most is végig kopácsoltak, főleg a kikötőkben és a szigeten. Érdekes látni a kontrasztot, hogy Poroszlón, mely falu az elhelyezkedése folytán a Tisza-tó egyik központja lehetne, alig van mozgás. Sétahajók, madármegfigyelő ösvény, szabadstrand. Persze az is egy álláspont, hogy maradjon csak meg ilyen családiasnak, az a sok turista csak zavarna.

Eljutottunk a kikötésig. Ma jóval kevesebb ember lézengett a parton, így nem bízhattam abban, hogy majd kihúz valaki. Stratégiát váltottam. Gondoltam, nagy lendülettel megyek neki a partnak, az utolsó pillanatban derékszögben elkanyarodok, így oldalt fogok fennakadni a homokpadon. Onnan már csak ki tudok szállni. Ez majdnem sikerült is, csak éppen nem a part melletti homokpadon akadtam fel, hanem már korábban. De szerencsére nem olyan billegős módon, mint tegnap, így ki tudtam kecmeregni. Majdnem. Az egyik lábam már stabilan kint volt, rajta álltam, éppen húztam volna ki a másikat, amikor a gumicsizmám beleakadt a perembe, ettől felborult a hajó, amikor pedig visszarúgtam, hogy felállítsam, mielőtt teljesen telemenne vízzel, én is térdre estem. A végeredmény az lett, hogy mind a kajak, mind a gumicsizmám tele lett iszapos vízzel. Azt hittem, megtépem magam. Egy ennyire pimfli kis beakadás, amikor már túl voltam a nehezén – és most vízben cuppogva állhattam neki vízet pumpálni, meg szivaccsal hajót törölgetni.
A másfél kiló iszapot egyelőre benne hagytam, úgyis azt mondták, hogy ezekkel a beülőtakarókkal akár tetőboxként is használhatók a kajakok. Viszek egy kis tiszai iszapot a kölyköknek. Vagy a macskáknak. Aki szebben kéri.

Aztán pakoltunk. Meg megint pakoltunk. Utána pakoltunk még egy kicsit. Végül lerogytam volna a tűzrakó hely mellé – ha nem kellett volna kegyetlenül pisilnem. Sóhaj. Gumicsizma le. Teljes ruházat le. Utána melegítő fel. Zuhanyzás ki. (Mármint hagyva.) Szerencsére a kajakokat már a strandon úgy raktuk el, hogy a holnapi hazautazáshoz is stabilak legyenek, így a disznóbirkózás ma elmaradt. Jöhetett a szivar meg a sör. Sőt, Nej egy kávéval is meglepett, így a Hős Anya érdemérem mellé a Világ Legjobb Felesége címet is megérdemelte. De legalábbis kvalifikálta magát a döntőbe.

Megbeszéltük, este nem megyünk sehová. Ma jó lesz a sonkásszendvics, van itthon bor is, sör is. És néha pihenni is kell.
Persze Nej nem nyugodott. Éppen amikor legjobban olvasgattam a feedjeimet, előállt azzal, hogy menjünk el sétálni. Ha el tudod képzelni: annyira a falu szélén laktunk, hogy csak egy girbegurba, egysávos vacak út vezetett ki idáig. A legközelebbi nevesített objektum másfél kilométerre egy bögrecsárda volt.
– Nem láttál még elég szaros csirkét a szüleidnél? – tértem a lényegre.
Ez hatott. Nem egy tipikus falusi turista. (Aztán míg irkáltam, csak kiment és leellenőrizte. De ő sem talált mást, csak szaros csirkéket.)

From MiVanVelem

Aztán innentől béke, és nyugalom. Én még áttúrtam a térképeket (találtam a neten olyat, mely ábrázolja a mai meglepetés-zsilipet is), aztán bor mellett olvasgattam, gépelgettem. Ez nálam része az élményfeldolgozó folyamatnak. Hány, meg hány emberrel eljátszottam már ezt a vitát. Én, ha túl vagyok egy élménydús napon, akkor leülök, végiggondolom, valamilyen formában (kulcsszavak, piszkozat) rögzítem. Így az élmény örökre megmarad. Ha ehelyett is rohannák az új élmények felé, akkor egy hónap múlva már csak arra emlékeznék, hogy igen, rémlik, hű de zsúfolt időszak volt. Csak éppen pont az nem lenne meg, mi is volt az a zsúfoltság.

2 thoughts on “Ha a rónák végtelenjét látom

  1. Köszi a diszkréciót, azt hittem jobban kivesézed a történteket, de nem.Rendesen belegeltem reggel 9-tól este 10-ig.Jó beteg is lettem “másnap”.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *