Sétálgatás.

Játszótér. Egy apa rugdossa a labdát a fiával. A gyerek olyan 8-10 év körüli lehet. Az apa odarúgja neki, a gyerek kapásból akarja visszarúgni, a labda 90 fokkal eltérő irányba repül. Az apa fejcsóválva sétál a labda után, a gyerek derékben előrehajol, fogja a fejét. Szégyenli magát.
Nézem őket egy darabig, a jelenet sűrűn ismétlődik. Néhány rúgás jól sikerül, néhány nagyon nem. Apa fejet csóvál, gyerek szégyell.

Hát, kedves apuka, ezt valahogy nem így kell. Még a született zseniknek is meg kell mutatni eleinte, hogy a lábfejük melyik részével kell érinteni a labdát, ha pontosat akarnak rúgni, melyikkel, ha erőset, hogyan lehet csavarást belevinni, aztán rúgástól függően mire kell figyelni a mozdulatnál. Strapás, az tény. Nem is annyira szórakoztató. De csak így tudja megtanulni az a gyerek, mi a jó technika. Utána – és szigorúan csak utána – lehet majd gyakorolni a kapásrúgásokat is.

Nem érne meg külön írást az eset, ha nem lenne széleskörűen elterjedt ez a hozzáállás. Nem megy a gyereknek a matek? Adjunk neki még egy feladatsort. Egyszer csak megtanulja. Aha. Magától. Aztán később. Ifjú szakember. Dobjuk bele a mélyvízbe. Nem baj, ha nem ért hozzá, nem baj, ha előző nap olvasta csak még el a vonatkozó technológiát, majd feltalálja magát valahogy. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy nem elég bekonfigurálni a szervert, hanem előtte le kell szorítani a lábfejet, akarom mondani, el kell adni a konfigurációt az ügyfélnek. Majd megtanulja ezt is. Ja. Ha lesz még hozzá kedve. A mersz ugyanis illékony anyag, egy kedvetlen szakembernek pedig visszaadni a motivációját sokkal nehezebb, mint előtte elmagyarázni, mik is az apró trükkök, mire figyeljen a technológia mellett, hogyan kezelje a kapásrúgásokat… akarom mondani az ügyfelet.