Month: March 2011

Mi lesz ha nem lesz vége
S 2017-re
Vég nélkül hömpölyög a sorozatod
Körbefonnak a képek
Túl mélyre érnek
Benned, de nélküled élik a holnapot
– Pál Utcai Fiúk: Sorozat –

Rágjunk le egy újabb réteget a témáról. Hiszen nem csak döngőléptű irodalom létezik a világon, hanem az is nemes cél lehet, hogy kellemes perceket szerezzünk az olvasóknak.
A feladat nem is olyan bonyolult. Találjunk ki egy érdekes élethelyzetet, néhány karakteres szereplőt, kavarjuk meg körülöttük az állóvizet, vigyünk bele bizarr élethelyzeteket, egy csomó helyzetkomikumot és vicces párbeszédet. Legyen benne bunyó, meg szerelmi szál. Jó, nem egy világmegváltás, persze, de ha csak annyi tellett tőlünk, hogy kellemes másfél órákat okoztunk embertársainknak, már az is több, mintha semmit sem csináltunk volna.

Nemrégiben bedobtak hozzánk egy szórólapot. Tucatjával szoktak, de ez valahogy áthatolt az első szűrőn. (Ez én volnék, mindent, ami nem hivatalos levél, helyből dobok a kukába.) A szórólap egy regényt ajánlott a nagyérdemű figyelmébe. Ismert stand-up komédiás a szerző. A pár oldalas részlet mestermunka. Jók a jellemek, jó a szituáció, a szerző remekül hozza ki a helyzetből a komikumot.
Figyeltem magamat. Megmozdul-e bennem a vásárlási kényszer?
Nem mozdult meg. Pedig könyvekkel kapcsolatban soha nem szoktam foglalkozni azzal, hogy mennyibe kerül. Ha megszólal belül a csengő, akkor megveszem. De a csengő most néma maradt.

Gondolkodjunk. Itt van egy ismert szerző. Humor téren már bizonyított, a történet, amelyről a könyv szól, jónak tűnik. A szereplők jól eltaláltak, a mellékelt részlet alapján bízhatunk a szerző stílusában és a helyzetkomikummal kapcsolatos érzékében.
És?
Szintetikus könyv. Nem élményanyagból táplákozik, nem akar mondani semmit. Hiába bravúrjáték a szerzőtől, de mondanivaló tekintetében a magyar sorozatokhoz hasonlít. (Néhány patikamérlegen kikevert jellem kavarog a hol normális, hol kicsit extrém hazai környezetben.)
A tapasztalat viszont az, hogy ilyesmire van igény.
Kérdés, hogy ha valaki szórakoztató könyveket akar írni, akkor van-e értelme ezen a pályán görcsölni?

Természetesen van. De nem így. Ha tényleg ki akarjuk kapcsolni az embereket, akkor ki kell rángatnunk őket a hétköznapokból. Nem kérem, egy bunyó, meg Montek Arló, az nem kirángatás. Ahhoz egy világot kell teremteni, és olyanná tenni, hogy az olvasó szívesen jöjjön velünk oda. Ilyen világokat teremtett Pratchett, Tolkien, de Rejtő is, Afrikával és az idegenlégióval. (Olvastad az ‘Ezen Egy Éjszaká’-t, ami Pesten játszódik? Na ugye.) Sőt, ilyen világ a sci-fi, a fantasy, de még a vámpírtörténetek is. Ha szórakoztatni akarunk, anélkül, hogy zombikat nevelnénk, akkor mesélni kell. Nem feltétlenül mézes-bársonyos történeteket heppienddel: a lényeg, hogy engedjük bátran szabadon a fantáziát(1), az abnormális sokszor segíti értelmezni az ún. normális világot.

Valóságos környezetben játszódó valóságos történetet csak akkor szabad írnunk, ha erős mondanivalónk van és azt valóságos környezetben szeretnénk kifejteni.

(1)
Szélnek eresztettem a képzeletem
Repülj b+, hogyha mersz
– Neoprimitív: Agymosolyda –

Megvereted magad, hogy sírhass
Lecsúszol, hogy verset írhass
Mindent tudsz, anélkül, hogy értenéd
– Pál Utcai Fiúk: Sorozat –

Most mondja valaki, hogy az olvasáshoz nem kell megérni.
Legalább tíz, de inkább tizenöt éve lapul a könyvespolcomon Hrabal egyik trilógiája: Házimurik/Vita Nuova/Foghíjak. Anno bele is kaptam mindegyikbe, és csak a könyvjelzők alapján gyanítom, hogy egyiket sem tudtam végigolvasni. Nem mondom, most sem egy nap alatt faltam fel a könyveket, de egyszerűen nem értem, akkoriban mi nem tetszett rajtuk. Tökéletes Hrabal könyvek, sztorik, vívódások, fura emberek – mindez az íróra jellemző, írásjelmentes kollázsstílusban.
De több is ennél. Már meg sem lepődöm rajta, hogy amikor erősen foglalkoztat egy gondolatkör, akkor egyszer csak addig erőlködik egy könyv a polcomon, amíg a kezembe nem kerül, beleolvasok – és ott van a válasz. Egy másik ember véleménye. Ami rátesz a helyes vágányra.

Hrabalnak ez a trilógiája életének nagy változását meséli el: amikor a már idős férfi megismerkedik jövendőbeli feleségével, összeházasodnak, beindul a közös életük, persze állandóan körülöttük lebzselnek a fura barátok, Hrabalt pedig egyre jobban foglalkoztatja, hogy írni fog, írnia kell. Marja magát, akarja is, meg nem is, de végül rááll.

És most ugorjunk vissza az időben húsz évet. Egy haverommal borozgattunk a bakonyi házban. Már igen későre járt, mi pedig a jövőről beszélgettünk. Mit várunk az élettől? Mit szeretnénk elérni? Ő nagy üzletekről beszélt, én pedig arról, hogy könyveket akarok írni. Pedig akkor még fogalmam sem volt róla, hogy milyen az íráskészségem. Informatikus voltam, aki szeretett rajzolgatni. Írni?
Mit? Miről? És hogyan lesz az jó? Egyáltalán, mi az, hogy jó? Van-e értelme: lehet-e belőlem jó író?
Akkoriban nem tipródtam sokat rajta. Azt mondtam, hogy igen. Miért ne?
Ma, amikor már túl vagyok néhány, írással kapcsolatos kalandon, némileg másképp látom a helyzetet. Rengeteg feljegyzés tanúskodik a töprengéseimről. Csak gyűltek a jegyzetfüzetemben meg a mobiltelefonomon, hónapokon keresztül. De annyira kaotikusak voltak, hogy még csak tisztázni sem mertem nekiállni.
Aztán jött ez a három könyv és segített. (Ennek a hétnek az anyaga ezekből a feljegyzésekből állt össze. Nem foglalkoztam azzal, hogy kigyomláljam belőlük sem az átfedéseket, sem az ellentmondásokat. Hiszen így töprengés.)

Az kiderült az évek során, hogy az íráskészségem jó. Szeretek is ilyesmivel bíbelődni, a wikipédián a grafománia szócikkhez simán be lehetne linkelni a blogomat. Emellett egy kedves ismerősöm szerint van egy olyan erényem, hogy hamar felismerem mindenben a lényeget, és ezt utána plasztikusan el is tudom magyarázni. Lehet benne valami. Az íráskészséggel párosítva ebből még bármi is kisülhetett volna.

Csak éppen a reneszánsz ember ideája visszanyalt. Ma ugyanis már roppant nehéz igazából reneszánsznak lenni. Tudom, próbáltam. Sőt, próbálom is jó pár évtizede. Vegyész/rendszermérnök végzettség, aztán 21 évnyi informatika, mindemellett pedig töméntelen mennyiségben könyvek, messze nem csak szépirodalmiak. De így is kevés. Ez így együtt annyira elég, hogy mind a két területen eljussak egyfajta középszerhez. Feldolgozni egy szakterületet és írni róla egy-egy könyvet… leírni egy-két gondolatot a személyes blogba… ez iparosmunka.

De nem művészet. Művésznek lenni ugyanis életstílus. Egy művész művészként éli az életét. Az nem megy, hogy valaki informatikusként levelezőszervert, tűzfalat konfigurál napi 8-10 órában, majd hazamegy és otthon 4 órában művész. Ez annyira elég, hogy egy blogba le tudja firkálni a gondolatait, de ezekből a négy órákból nagy könyvek nem lesznek. A művész az életét, az élete során keletkező gondolatokat írja meg, valahogy beleszublimálva azokat egy irodalmi alkotásba. Egy művész élete az életről, a töprengéseiről, a magába fordulásairól, élményei megéléséről szól, azaz van mit beleraknia a művébe. Nekem nincs. Biztosan van néhány ember, aki kíváncsi rá, miket gondolok, amikor csak egy eldugott KB cikkben találom meg a megoldását annak a problémának, mellyel már órák óta kinlódom. De ebből semmi nem tud átszublimálni egy szépirodalmi műbe.

A mondanivaló, azon bukik el minden. Az íróban össze tud gyűlni a mondanivaló. Az író megengedheti magának, hogy gondolati rendszereket rakjon össze, majd ezek köré történeteket találjon ki – vagy észrevegye a körötte zajló történetekben azt a mondanivalót, mely őbenne magában is dolgozik már egy ideje.

Csak úgy elmagyarázgatni a világot – történjen az bármilyen kellemes stílusban is – maximum blogbejegyzésekhez elég. Persze ez sem kis dolog – de könyvekhez kevés.

A könyv, az valami furcsa dolog. Jóval több, mint papír és nyomdafesték. Ha van otthon kétezer könyved, az nem azt jelenti, hogy van a lakásodban egy tonna holt anyag, hanem azt, hogy birtokodban van egy hatalmas bölcsesség: több ezer brilliáns gondolkodó akarja neked átadni a tudását ezeken a könyveken keresztül. Egy könyv, ha a megfelelő pillanatban talál el, képes megváltoztatni a sorsodat. Nem sok veszélyesebb dolog van az életben. A könyv ugyanis ott lapul a polcodon. Valamikor megvetted, mert jó ötletnek tűnt. Teltek az évek, zajlott az élet. Egyszer csak elméláztál a polc előtt, kezedbeakadt a könyv és rácsodálkoztál: jé, ez pont arról beszél, ami jelenleg is foglalkoztat. Vagy pont arról, ami éppen most történik a közéletben. Elolvasod, és valaki, akár egy-kétszáz évvel a múltból, tökéletes választ ad a problémádra. Miközben a társadnak, akivel együtt élsz, fogalma sincs arról, hogy te bizonyos értelemben már más ember lettél, mint az, aki pár órával korábban belekezdett egy könyvbe.

Az első kifejezés, melyet megtanultam Márai naplóiból, a dignitás volt. Vagy ahogy mi manapság használjuk, a méltóság. Hogy legyen tartásunk. Legyünk tisztában az értékeinkkel és legyünk büszkék is rá. Ne alacsonyodjunk le, ha megpróbálnak arra kényszeríteni. A körülmények nem számítanak: az ember megőrizheti a méltóságát a munkatáborban, megőrizheti a méltóságát akkor is, ha a feje felett vonul el az orosz front és 15 kiskatonát szállásolnak el a házába. Minden a belső tartáson és a pontos önértékelésen múlik.
Ezt nekem akkor tényleg meg kellett tanulnom, mert nagyon idegen volt tőlem. A kilencvenes években én mindenhez kiskutya mentalitással viszonyultam, csak vigyorogtam , csóváltam a farkam és igyekeztem jó benyomást kelteni. Úgy gondoltam, nem nagyon vannak értékeim, illetve amelyek vannak, azok sem lényegesek. Akkor meg miért hordjam fent az orromat?
Máraitól tanultam meg, hogy óriási különbség van az orrfennhordás és a méltóságérzet között. Az embernek lehet erős a méltóságérzete, ha van belső szabályrendszere és vannak elvei, melyeket be is tart, azaz van egy masszív integritása. Ha mindezek nincsenek, de ennek ellenére vagyunk nagyra magunkkal, na az az orrfennhordás.

A második kifejezéssel akkor sokat találkoztam, de megérteni csak manapság értettem meg: ez a fegyelmezetten, mondhatni életre-halálra olvasni. Vannak ugyanis könyvek, melyek teljes embert kívánnak. Olvasásuk közben nem lehet zenét hallgatni, ránézni időnként a postafiókunkra – de még csak elgondolkodni a holnapi napon, a következő vizsgán sem. Sőt, még olyan dolgokon is csak módjával lehet, melyek pont a könyv olvasása kapcsán jutnak eszünkbe. Ugyanis ha letesszük a könyvet és szabadon engedjük a gondolatainkat, azzal az olvasásnak vége. A képzeletünkből már nem ugyanabba a könyvbe megyünk vissza, amelyet otthagytunk. Ezzel pedig pont az író szándékát lőttük meg. Az író ugyanis figyelt a tempóra, a ritmusra, igyekezett úgy adagolni a szöveget, hogy bennünk a folyamatos olvasás által alakuljon ki a megfelelő hangulat mondanivalójának befogadásához. Ha ilyen könyvet olvasunk, akkor erővel kell kényszeríteni magunkat, hogy csak azt a könyvet olvassuk, ne engedjük még csak egy kicsit sem elkalandozni hagyni a figyelmünket.