Ha vasárnap, akkor kajak

Mivel a múlt hétvége óta látszik, hogy amíg ilyen alacsony a Kis-Duna vízszintje, addig stégről nem fog menni a beszállás a kajakba, így jobb híján meg kell barátkoznom az iszappal. A héten vettem a Decathlonban egy leárazott, bélelt gumicsizmát. Egyrészt a lábamat is melegíti, másrészt meg az iszapban is jobb ebben mászkálni, mint neoprén bokacipőben.

Nos, olyasmi történt velem, amire abszolút nem számítottam. A gumicsizma feltörte a lábamat. Kajakban ülve.

Erre szoktam azt mondani, hogy felejtsd el az életuntságot. Azt hiszed, hogy az élet egy dögunalom? Hogy a jövő már nem tartalmaz számodra semmi meglepetést? A francokat. Ott fogsz lehidalni a váratlan eseményektől, ahol nem is számítasz rá.

Kiértem a csónakházhoz. Elsőre spricóteszt. (Vettem egy újat, a régit Nej kapta meg.) Tökéletesen passzolt, szemben a régivel, mely – mint utólag kiderült – nem is erre a kajakra való. Hanem Nej új kajakjára. Így mindenki boldog.

Motorcsónakok ki, kajak ki, motorcsónakok vissza, beöltözés. Kajak ki a stégre.

Aztán a tájjeleg. Úgy tűnik, Dunaharasztiban a csónakház stégje valami szakrális emlékhely lehet. Apa, Anya és egy szekérderék kisgyerek. Ünneplőbe öltözve. Beülnek a kocsiba és kihajtanak a csónakház stégjéhez. Kiszálnak, odasétálnak. Anya kissé idegesen rászól a gyerekekre, akik persze leszarják. Apa megértően mosolyog. 10-15 percig nézik a stégről a Kis-Dunát, majd visszasétálnak az autóhoz. Megvolt a vasárnapi korzó. Nekik. Mert már araszol a földúton a következő autó.

Pont egy ilyen háromgyerekes csakládot fogtam ki, amikor kerestem, hogyan is fogok vízreszállni. A stég nem játszott, a sólya előtt pedig be volt fagyva a víz. Maradt az iszap, de ott meg nem tudom stabilizálni a kajakot, amíg felcuccolok. Mindegy, nincs más.
Amíg zártam a kaput, már mindhárom kölyök bent ült a kajakban.
– Mit mondtam? Csak a szemetekkel, nem a kezetekkel! – kiabált Anya.
Apa faarccal nézte a Dunát. Mintha történt volna rajta valami izgalmas. Mintha történt volna rajta bármi.
Kitessékeltem a kölyköket.
– Bácsi, mit fogsz csinálni?
– Beleülök, evezek.
– Miért?
Már kezdtem volna mondani, hogy fogalmam sincs, valószínűleg valami agyi rendellenesség, amikor Anya közbevágott:
– Edzeni fog! Hagyjátok, hadd üljön be.
Erre mindhárom ördög, mint a moziban, felült a stég szélére. Acukon figyelem, szemükben várakozás. Én meg szállhattam bele a kajakba ott, ahol eddig még soha meg sem próbáltam, leginkább azért, mert ez a rész normál időben víz alatt fekszik.
– Bácsi, mikor szállsz be a hajóba? – kérdezte meg az egyik istencsapása. Anya elégedetten mosolygott. Milyen okos a kicsi, nem?
– Hamarosan, hamarosan – nyugtattam meg, miközben az evezőt kötöztem a kajakhoz.
– És ha szerencsétek lesz, láthatjátok azt is, hogyan állok bele fejjel az iszapba – fűztem hozzá félhangosan.
– Miért? – csapott le rá az oknyomozási felelős.
Aztán meglepően sima volt az indulás. Csizmában betörtem a jeget, rádobtam a kajakot, ez kiirtotta a maradék akadályt, beledobtam magamat, néhány erőteljes csapással behúztam a kajakot a vízbe – és már mehettem is. A szörnyetegek figyelő szemétől távol bepattintottam a spricót, felvettem a jó öreg polár kesztyűmet (már megint ez lett a jó) – és hirtelen minden rendben lett. Nem fáztam, nem lettem vizes, stabilan ültem, nem fájt semmim sem, amikor evezni kezdtem. Eltekintve a gumicsizmától, nem is változott semmi. Egy idő után még a nap is kisütött, így azt mondtam, megyek, amíg tart a víz. Hiszen teljesen jól érzem magamat. Aztán a csőhídnál gondoltam meg magamat, mert addigra már rendesen kezdett fájni a könyököm.
Visszafelé olyannyira feledkeztem bele a tájba bambultam el a komp környékén, hogy csak a sokadik koppanásnál vettem észre, hogy jégtáblák között járok. Hát, most már láttam ilyesmit is közelről.

Végülis, bevezetésnek bőven jó volt így is. 3 óra, 18 km, még a sebesség sem rossz, különösen, hogy nem is akartam sietni.
Nagyon mérges lettem volna, ha kihagyom ezt a napot.