Márai naplói 2

Milyen bőrt lehet még erről lehúzni? Hiszen már írtam róluk.
Tévedés. A könyvekről írtam. A tartalmukról még nem.

A bevezetéssel könnyű dolgom lesz, mert már itt megírtam. Aki esetleg lusta kattintani, annak összefoglalom: az információdömping korában élünk, nincs se erőnk, se kapacitásunk 500 oldalas könyvekből kibogarászni a minket érintő dolgokat, ehelyett inkább az instant, gyorsan oldódó információt szeretjük. Figyelem, ebben a mondatban nagyon komolyat csúsztattam, de a végére elmagyarázom. Feltéve, ha hajlandó vagy sokat olvasni.

Az információk hajszolásába én is beleestem. Kicsi gyerekkorom óta kedvelem az anekdotagyűjteményeket és Ráth-Végh István műveit. Pont azért, mert gyors, apró történeteket mesélnek el, élvezetes formában. A sakkal szemben is azért szeretem jobban a bridzset, mert egy parti 7,5 perc, utána nulláról kezdődik az újabb. Persze ez nem jelenti azt, hogy a lassú, hömpölygő regények, a tégla méretű könyvek labdába sem rúghatnak… de azért visszaszorultak.
Például Márai naplói által. Hatalmas mennyiségű írásanyagról van szó, hetekig elfoglalja az embert. Miközben apró, majdhogynem maxima jellegű írásdarabokról van szó. Szeretem is, legalább háromszor végighámoztam már magam rajtuk.

Csakhogy a legutóbbi alkalommal olyasmi történt, amire nem számítottam. Elkezdtek érdekelni azok a regények, amelyekről Márai a naplójában írt. Hiszen ha már annyit beszélt arról, milyen problémák foglalkoztatták, amikor például a Sértődöttek-et írta, lehet, érdemes lenne elolvasni magát a regényt is. Aztán a többi művet is, melyeket még megemlített.
Okozott némi technikai problémát, hogy ez az igény pont két hullám között merült fel. Először ugyanis kiadták egy csomó regényét 1990 után. Ezek hamar elfogytak. A Garren sorozatból például egyedül az ötödik kötetet tudtam csak levadászni, azzal meg csak nem kezdem el. Így végül lesben álltam és megvártam a második hullámot, a 2000-es években.

De végül itt volt mind az öt kötet. Csak azt a három évet kellett még kivárnom, amíg az új lakásban elrendezem a könyveket, és már bele is vágtam.

Kezdtem a Garren sorozat első kötetével, a Zendülőkkel.
Borzasztóan nem tetszett. Lassú volt. Nem történt benne semmi. Oldalakon keresztül írt le egy szobát, mely engem egyáltalán nem érdekelt. Könyörgöm, valaki üssön már oda, vagy legalább dugjanak egyet. Ha lehet, ellenkező neműek.
De semmi ilyesmiről nem volt szó. Legalábbis az elején. Agymetszetek részletezéséről, oldalakon keresztül, igen. Fiatal, érettségiző kölykök lelkeinek részletezéséről nagyon sok oldalon keresztül, igen. Komolyan mondom, pusztán becsületből olvastam, rákényszerítve magamat, hogy ne tegyem le. Aztán valahogy a közepétől ráhangolódtam a tempóra. Elkezdtem élvezni a lassú mesélést. Ahogy a cselekmény pontosan bele lett ágyazva a környezetébe. Rájöttem, hogy azt a marhaságot csak ott, abban az időben, abban a helyen lehetett így elkövetni, de ehhez nekem, az olvasónak is pontosan tisztában kellett lennem azzal az idővel és azzal a hellyel. Beletörődtem, hogy jó, ha napi negyven oldalt tudok elolvasni belőle. Én, aki a Pratchett regényeket egy nap alatt végeztem ki. De az a negyven oldal… olyan volt, mint a jó bor. Elkortyolsz belőle egy pohárral. Talán meg tudsz belőle inni még eggyel, de addigra már úgy eltelsz az ízével, hogy hiába forgatod a jól megtanult módon a szádban, hiába dugod az orrod a pohárba, begyűjtendő az illatokat, már nem működik. Nem érzed azt az ízorgiát, mint az elején. Elteltél vele.
Kivégeztem az első könyvet. A végére megjött az odaütés is, meg a dugás is, de akkor már tudtam, hogy nem ez a lényeg. Alig vártam a következő kötetet. Alig vártam a délutánt, amikor jöhetett az újabb negyven oldal. Így következtek sorban a könyvek. Jobbnál jobb részletek követték egymást. Amikor Garren Gábor élete annyira összefonódott a város életével, hogy egyikük testi változásai rögtön megjelentek a másikuk testében, oda-vissza, és amikor gyógyíthatalan beteg lett a város, akkor meghalt az Apa is, az olyan tökéletes, olyan szürrealisztikus volt, hogy Rushdie is megnyalhatta volna mind a tíz ujját. Amikor leírt egy népünnepélyt, ahol Hitler beszélt, az annyira pontos, annyira élethű volt, hogy megbabonázottan követtem a sorokat, kerültem én is hatása alá a beszédnek. Végül a legvégén, amikor az öt kötet folyása, a téma kiszámított kibontása után állt össze az egész mondanivalója, hirtelen nagyon sokat megértettem abból, mi is az írás, minek kell lennie az író céljának.

Nem a történet elmesélése. Ezt nagyon sokan elrontják, én is. Elmondani egy sztorit, kellemes, laza stílusban, némi szlenggel, némi szellemes megjegyzésekkel – nem rossz dolog, de kevés. Az írásban ennél sokkal több van.

A modern marketing tudna erről mesélni. Az általam sokszor emlegetett Rábeszélőgép, például. Kiemelek egy példát. Egy csoport egyetemistának kiadták, hogy menjenek ki házakhoz és győzzék meg az embereket a hőszigetelés fontosságáról. A skacok kimentek, mondták, mondták a drága energiát, az üvegházhatást, a hőszigetelésre fordított összeg gyors megtérülését – hasztalan. Az általuk felkeresett háztartásokban jelentéktelen volt azok száma, akik tettek is valamit a hőszigetélésért. A józan számítások nem hatottak.
Egy másik csapatnak konkrét stratégiát írtak elő. Menjenek ki, keressék meg a réseket a lakásban. Az ablakok melletti, az ajtók alatti egy millimétereket. Mutassák meg a tulajdonosnak. Majd mondják azt, hogy ha ennek a sok kis résnek a felületét összeadják, akkor az egy kosárlabda méretű lyukat jelent a falon. Szeretne-e a tulaj egy olyan házban élni, amelynek a falán állandóan, télen-nyáron, egy kosárlabda méretű lyuk van? Az eredmények magukért beszéltek, sokkal többen álltak neki hőszigetelni. Mi volt a különbség? Józan ész vs költői kép. Agyunk úgy működik, hogy a teljességet logikus érvekkel nem tudjuk felfogni. De írói eszközökkel képesek vagyunk érzékeltetni, mert rávesszük az olvasót, hogy abban a pillanatban, a fejében álljon össze a teljesség, annak hatására, amit olvasott.
Ez az író dolga.
Magyarázzuk, hogy a koncentrációs táborok borzalmasak voltak? Igen, tudjuk. De a tények már nem lépik át az ingerküszöbünket. Igen, szappan az emberi zsírból, igen a lámpabúra emberi bőrből, a kaparásnyomok a zuhanyzó falán – ezekről mindenki tud. De amikor Merle plasztikusan, mondhatni azonosulhatóan megírta a Mesterségem a Halálban azt a hivatalnoktípust, akinek az ember pusztán annyit jelentett, mint egy akta, aki folyamatosan azon törte a fejét, hogyan lehetne időegység alatt minél több aktát feldolgozni, és – amellett, hogy példás családapa, jó szomszéd és tisztességes állampolgár volt – még csak fel sem fogta, mi az a mikrokozmosz és mit is pusztít el egyáltalán – az hatalmasat üt. És mindig. Erre nem lehet érzéketlenként reagálni. Ez az érzés a fejünkben áll össze, és nagyon pontos. Több, mint észérv.

Na.

És gondold el, mindez úgy jött, hogy engem, a gyors információkat fogyasztó embert, a naplókkal húzott be Márai a csőbe. És most itt van az olvasópolcon egy csomó Dosztojevszkij, Thomas Mann, Hrabal és Rushdie. Hogy csak néhányat említsek, mert kábé 100 könyv figyel a polcon. Kedvem támadt az eposzi méretű alkotásokra. Most. Annak ellenére, hogy a lehetőség évtizedek óta megvolt. Dosztojevszkijtől a Félkegyelmű-t például középiskolás korban nyertem, ez volt a második díj az iskolai Ki Tud Többet a Szovjetunióról versenyen. (Ne tudd meg, mennyit szivattuk egymást, a könyv címére utalva.) Németh Lászlótól a Minőség Forradalma 17 éve pihen a polcon. Emlékszem, a két vaskos kötet olyan 3000 forint körül lehetett, akkor, amikor a havi fizetésem 18e volt. Megvettem, mert fontos könyvnek tartottam, de elolvasni nem volt időm, mert a főállású munka, a vállakozósdi, az apró gyerekek mellett nem volt rá időm. Gondoltam, majd egyszer. Igenám, csak közben rászoktam a gyors információkra. Márai naplóinak, és utána a Garren köteteknek kellett jönnie ahhoz, hogy újra ráálljon az agyam erre a tempóra. Hogy kinyissak egy kaput a lassú kommunikációra.

Ja, hogy mi volt az írás elején a csúsztatás? Aki idáig elolvasta, megérdemli, hogy elmondjam. Maga az információ, mint kifejezés. Ugyanis az 500 oldalas regényekből nem információt kapunk. Megfoghatatlan érzést. A világ megértését. Csupa olyan dolgot, melyeket nem tudunk bitekkel leírni. Pont ezért nem is lehet összehasonlítani az instant információkat nyújtó olvasmányokat egy vaskos regénnyel. Nagyon kevés ember van, akit képes megrázni egy 50 oldalas pszichológia tanulmány mondjuk a bűntudatról. De mindenki, aki rászánja magát, pontos képet fog kapni róla, ha elolvassa a Bűn és Bűnhődést.