Medvehiány és jégtánc 04/04

2011.01.04; péntek: Piecky

Ezen az úton nagyon sokat töprengtem tegnap este. Mit akarok vele elérni? Végigmentem két, nagyon durva terepen. Megmutattam, hogy képes vagyok rá. Annyi csodálatos jégkompozíciót láttam, hogy egy életre elég. A végén tegnap már a fényképezőgépet se nagyon volt kedvem elővenni. Belefásultam.
Szóval jogos a kérdés: miért menjek neki ma is egy újabb szurdokvölgynek?
A választ már valaki más elsütötte egyszer: azért, mert ott van.
Tegnapelőtt se hittem, hogy tud már újat mutatni a hegy – miközben tegnap tudott. Miért ne tudna ma is?

Reggel némi kommunikációs őrület. Mondtam, hogy ma 18.00-kor tudok lejönni vacsorázni, erre a csajszi közölte, hogy ő már nem lesz, de egy férfi alkalmazottat be tud rángatni. Igaz, a hapit Lengyelországból kell ehhez idecsődíteni. Na, erre mondtam azt, hogy köszönöm, ma este tényleg kibírom a 300 forintos fokhagymaleves nélkül. De tényleg. Aztán mire ezt letisztáztuk… úgy, hogy senki ne bántódjon meg… leginkább szlovákul, mert a csajszinak már a wichtig szó is túl erős volt… beleizzadtam, rendesen.
Ott viszont én voltam hülye, hogy a zűrzavarban elsiklottam afelett, hogy felajánlotta, elvisz autóval Piláig. Hat kilométer, betonúton. A francba.

A nagy kavarás közben Maria egyszer lezolizott. Egy világ dőlt össze bennem.

Aztán este hatkor feljött, hogy mégis visszaért, biztosan nem megyek le fokhagymalevest enni? A nőkön ne próbálja magát kiismerni az ember.

Vissza a reggelhez. Kilenc körül indultam neki a távnak. Azt hamar eldöntöttem, hogy nem a turistaúton megyek Piláig, mert az a Fehér Víz mellett megy, ami ilyen jeges időben nem sok jót jelent. Különösen úgy, hogy emlékeztem rá, van ott egy-két dongalétrás hely, mely kellemetlen lehet. A rejtvényfejtést és az ügyeskedést a Piecky számára szeretném tartogatni, nem pedig az odaútra.
Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy 5 km erdei út helyett 6 km aszfalt. De tutibiztos.
Viszont azt senki nem mondta, hogy az aszfalt beletesz még 100 méter szintet is. Na mindegy, aki túrázni megy, az ne nyögjön, ha… emelkedik az út.

Másfelől viszont láttam azt a blokkot, melyet eddig nem tudtam elhelyezni a térképen. Hotel Slovensky Raj? Aztán megtaláltam azt a két helyet, ahol nem fogadtak. A Biely Potok panzióból nem is válaszoltak az emailre, a Trapper Ranch weblapján meg egy idióta szlovák nyelvű formmal lehetett jelentkezni, mely után semmi visszajelzést sem kaptam. Két nappal később keresett valaki telefonon Szlovákiából (csak nekik adtam meg számot), de az autóban éppen nem tudtam felvenni a telefont. A hagyott üzenet totálisan érthetetlen volt, a számot meg nem lehetett visszahívni. Így maradt a mostani Podlesok Ranch és egyáltalán nem bántam meg. Már csak helyileg is sokkal jobb, itt van a túraútvonalak bejáratánál, a többiek meg valahol félúton Podlesok és Pila között. Arról nem is beszélve, hogy a tulaj/recis Maria tényleg a szívét is kiteszi a vendégért. Még ha az éppen egyedül is van.
Ha már itt járunk, egy gyors árkörkép. A közeli panziók – ez is – 15€/nap/fő áron dolgoznak, azaz négyszemélyes családnak 60€, ami a helyi viszonyok között kicsit húzós. A kempingben egy faház – abszolút nulla komforttal – 40€, a faluban külön bejáratú privát szoba már van 34€ körül is. (Az utóbbi esetben viszont vagy megtoldjuk a napi kilométereket egy unalmas és hosszú úttal, vagy Podlesokban fizetünk ki egy nap parkolást.)

Úgy látszik, a Piecky nekem már mindig ilyen rohanós terep lesz. Amikor utoljára voltunk itt egy novemberi napon a családdal és Dóra beleesett derékig a jéghideg vízbe, egy hatalmas rohanással mentünk végig a csajszival a távon, de úgy, hogy a végén már gőzölgött a nadrágja. Most pedig… megint a tömeg. A fene sem gondolta, hogy a szlovákok ennyire szeretnek hosszú hétvégéket csinálni. Gyakorlatilag felpezsdült az egész hegység.
Amikor beértem Pilába, pont egy tízfős társaság kászálódott ki a kocsikból és kezdett el cuccolni. Meggyorsítottam a lépteimet, erre utolértem egy hétfős társaságot. – El vagyok átkozva! – villant át a fejemen. Ebben a konstellációban csak a rohanás maradt, mert ha lemaradok, akkor pont a két nagy csoport közé kerülök. De… rohanás… ezen a terepen?
Szerencsére a rohanást relatívan kell értelmezni. Rohanás – a csoporthoz képest. Nagyon örültem neki, hogy a társaságban láttam egy fényképészt. Abból a fajtából, aki már a műútnál is lefényképezte a ‘Piecky balra’ táblát. Az ilyet szeretjük, nagyon le tudja lassítani a csoport haladását. Meg hát bíztam abban, hogy egyedül vagyok (a csoport mindig megvárja, amíg a tagok egyenként leküzdik az akadályokat), bíztam abban, hogy már kevés olyan táj lesz, melyet le akarok fotózni (már eddig is annyi fénykép van), eltökéltem, hogy a hangjegyzetelést is ritkítom (majd többet tartok fejben) – és persze bíztam a több napos jégmászós rutinomban.

From Szlovák Paradicsom 2011

From Szlovák Paradicsom 2011

From Szlovák Paradicsom 2011

Kilőttem, mint egy versenynyúl, na. A táv közepéig tartottam is a sebességet (beleértve a Nagy Vízesést is), utána pedig visszaálltam normál tempóra. A társaság sehol sem volt.

From Szlovák Paradicsom 2011

From Szlovák Paradicsom 2011

From Szlovák Paradicsom 2011

Írtam tegnap, hogy mozgáskoordináció és koncentráció. Hogy az utóbbi mennyit számít, itt van egy példa. Éppen egy nehezebb kombinácón haladtam keresztül, amikor egy nem bekalkulált vékony faág hozzáért a nyakamhoz hátulról. Az érintés annyira meglepett, annyira kizökkentett az eltervezett mozgásból, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán tudtam visszanyerni az egyensúlyomat és megmaradni lecsúszás nélkül a jégpályán.

From Szlovák Paradicsom 2011

From Szlovák Paradicsom 2011

From Szlovák Paradicsom 2011

De azért mennyit jelent a rutin. A vége felé már annyira lusta disznó voltam, hogy sokszor nem kapaszkodtam ki a jól bejárt, de magasan menő gyalogútra, mentem inkább lent, a jégen. Ehhez is hozzá lehet szokni.

From Szlovák Paradicsom 2011

From Szlovák Paradicsom 2011

From Szlovák Paradicsom 2011

Amikor már eleget rohantam, gondoltam, pihenek egy kicsit. Ekkor fordultam rá a felső harmadra, melyen már semmi jég, semmi tereptárgy, semmit dongalétra nincs, csak hó és szint. Először az ásványvizet vettem elő, majd néztem nagyokat. Az induláskor még folyékonynak tűnő víz befagyott. Leszürcsöltem róla a tetejét, majd elszopogattam egy marék havat. Aztán előszedtem a túrabotot. Lassan kezdi minden eszköz megtalálni a maga helyét. A jeges, dongalétrás terepen csak zavart volna a bot, de itt, a hosszú kaptatón aranyat ért.

Ta-damm! Kijöttem, az órámra néztem – és magasba dobtam a botomat. Megcsináltam a Piecky-t szintidőre! 10.10-kor fordultam rá az ösvényre, 12.08-kor jöttem ki a szurdokból. A szintidő két óra. Ha ezt azzal vetem össze, hogy a szintén 2 órás Sucha Bela 4 óra alatt lett meg, nem kis teljesítmény. Ennyit jelentett a rutin… meg az elképzelt, nyomomban rohanó társaság.

Péntek. De nagyon. Van fent a Sucha Bela kijáratánál egy fedett asztal két lócával. Két nappal ezelőtt annyira kihalt volt a park, hogy simán kisétáltam az útkereszteződés közepére pisilni. Most meg sorban érik egymást az 5-10 fős csoportok.

Mint kiderült, a saját ősellenség csoportomra 15 percet vertem rá. Ennek azért nem örültem annyira, azt hittem, jobban sikerült leráznom őket. Aztán amikor mellémültek (nyolcan szorongtunk a lócákon, hangzavar, telefonálások, cigarettafüst – medvehiány, b+), akkor láttam, hogy volt a lábukon valami nyúlszőr, vagy mi: olyan szövetbigyó, melynek a darabjai rugókkal voltak rögzítve. Gondolom ezzel ők is tudtak skerázni a jégen.

Nyilván hamarabb indultam el, mint ők (pedig komolyan elgondolkodtam egy szivaron). Később viszont egy nem jelzett rövidítéssel pont elém kerültek. Olyan 30 méterrel előttem jöttek ki az erdőből, pont azon a részen, ahol a teljes útszélességű jégpálya volt. A helyzet a tegnapelőttihez képest annyiból lett más, hogy vékony porhó lepte be a jeget, tehát elméletileg meg lehetett volna próbálni leereszkedni rajta. Amilyen idenekemazoroszlánt hangulatban voltam, biztos meg is próbálkoztam volna vele – de az emberek ahogy meglátták a lejtőt, egyből eldobták magukat, lecsúsztak – és lesöpörték a finom porhót. Én meg még ezeknek figyeltem a szurdokban, hogy ne törjem össze a jeget. Egy vékony csíkban maradt ugyan egy kevés porhó, el is gondolkoztam, hogy dafke megpróbálom, de mind a hét alak megállt az alján és vigyorogva figyelték, én hogyan megyek le. Seggreülve, b+. Medve!!!!

Aztán elhúztak, én pedig ottmaradtam. Egy nagyon keserű megállapítással: öregszem. A lefelé tartó úton a bal térdem porca akkora hisztit vágott ki, hogy túrabottal is alig bírtam lesántikálni. Ennyit bírt. És még örülhettem, hogy csak a negyedik napon durrant ki.
A keserűséget fokozta, hogy bár már korábban is sejtettem, de mostanra lett végleges, hogy egy csomó nagy álmomból nem lesz már semmi ebben az életben. Például egészen biztosan nem fogok már végigmenni a John Muir ösvényen. (Ez egy 340 km hosszú túraösvény Amerikában. 3 darab 4000 méter feletti csúcsot érint, a fene tudja, hány darab 3000 méter felettit. Három nemzeti parkon megy keresztül. Három hét alatt simán meg lehet csinálni. Vagy 5 kilométert már mentem rajta, be is szereztem a szakirodalmat – de valószínűleg itt van a vége. A térdeim már nem bírnának egy ilyen hosszútávú terhelést. Marad a kajak.)

Hazabicegtem. Ahogy megérkeztem, sorban kiakasztottam száradni a vizes cuccokat: sapka, kesztyű, fotóstáska, fényképezőgép, objektív.

Nem tudok betelni vele. Itt ülök, írom a blogot, velem szemben az ablak, az ablakban pedig kissé ködösen, de ott figyel a teljes Tátra. Nem is kicsit lassítja az írást.

Aztán az utolsó pillanatban a panzió csak kiiratkozott az ajánlott helyek közül. Péntek este megérkezett egy nagyobb társaság, a hangok alapján elég sok család. (A kocsik alapján legalább öt.) Mivel ennyien nem férnek el egy szobában, kinyitották az ajtókat és a folyosón megy a buli. Durva hangosan. Gyerekek kiabálnak és fociznak, a felnőttek csak ordítoznak, az egyik szobából a tévé szól, a másikból valami zajláda, van itt minden. Csak hangszigetelés nincs.
Borzasztó hely lehet, amikor sokan vannak.
Nem tudom, hogyan fogok ma aludni, de holnap korán reggel összepakolok és húzok haza. Faház. Messze mindenkitől. Medve.

ps.
Szombat reggel a kávém habjába csokoládéporból szórtak szívecskét.

Összefoglalás

Ha már úgy kezdtem, hogy Amerika vs. Káposztafalva, ezzel is fejezem be. Azt kell mondjam az öt nap után, hogy nem egyértelmű a győztes. Igen, a Yosemite óriási. Grandiózus sziklák, hatalmas vízesések, hogy az óriásfenyőkről ne is beszéljek. De már a legkisebb csúszós hódarabnál is lezárják az utakat, és ez ott nem vicc, a rangerek ellenőrzik. A Szlovák Paradicsom ehhez képest kicsi – de nagyon finoman cizellált. A Yosemite-ben gyalogolsz négy kilométert és ott a vízesés. Utána gyalogolsz még ötöt, majd ott van még egy. Közte… meglehetősen ritkás növényzet. (Nem mintha annak nem lenne meg a hangulata.) És ezzel le is ment egy túra. A következő nap nyugatra indulsz, ahol 8 kilométer kaptató után lesz egy vízesés, utána pedig jöhetsz vissza. Félre ne értsd, nem rossz ez… csak más. A Szlovák Paradicsomban egy 5 kilométeres úton, 400 méter szinten nem győzöd kapkodni a fejed, olyan sűrűn jönnek a vadregényes helyek. Nincs 300 méter magas vízesés, de létrán mászol át a 20 méteres vízesés alatt/felett/mellett. Arról meg ne is beszéljünk, hogy amilyen durván veszélyesek voltak ebben a 3 napban az ösvények, kisebb természetjáró hagyományokkal rendelkező országokban az egész be lett volna zárva. Itt csak annyit írtak ki, hogy belépés saját felelősségre. Oszt csókolom.
Szóval ha olcsón akarsz életre szóló élményekkel gazdagodni, akkor feltétlenül javaslom ezt a helyet. Télen, sok hó után, -13 fokban. Saját felelősségre.

Linkek:

• Összes fénykép. (Most különösen érdemes megnézni, annyira sok jó kép lett, hogy ennyit már nem illik illusztrációként kirakni az írások mellé.)
• Slideshow a fényképekből.
• Szálláshelyek a környéken.
• Rövid leírás a terepről.