Medvehiány és jégtánc 03/04

2011.02.03; csütörtök: Poprad Menedékkő

Felpuhult a program. Pedig úgy terveztem, hogy minden nap mászok egyet, de közbejött valami. Egy bivaly nagy porszem. Valahogy belavírozott a fényképezőgépem ccd-jére. Borzasztó peches dolog. Egy körtepumpával lehetne rajta segíteni, de az otthon maradt. (A fene sem gondolta volna, hogy pont ez fog hiányozni.) Itt, az erdő szélén biztosan nincs hasonló precíziós eszköz. Az meg nem megy, hogy az ember végigbravúrkodik egy újabb jeges szurdokban, aztán semmi fényképet nem készít.

Szóval, körtepumpa. Nyilván itt nem lesz, de talán a közeli nagyvárosban, Poprádon igen. Jó kérdés, hogyan fogom én ezt kommunikálni. Ugyanis ezt a pumpát leginkább gyógyszertárakban lehet kapni, khmm… beöntési célokra. Na, ezt kellene szlovákul elmagyaráznom. Vagy elmutogatnom.

Reggeli után jeleztem a vendéglátó hölgynek, hogy gondjaim vannak – de elmagyarázni már nem tudtam. Egyszercsak ideadta a telefont, ahol valaki halkan ugyan, de megszólalt angolul. Szegényre abban a pillanatban ráborítottam mindent, koszon, ccd-n keresztül a különböző pucolási technikákig. Mivel nemigen tudott válaszolni, jeleztem, hogy porszívózni szeretnék és ha nem sikerül, akkor bemegyek Popradra keresni egy gyógyszertárat. A csajszi itt tudott bekapcsolódni, figyelmeztetett, hogy gyógyszertár Hrabusicében is van. Visszakérdeztem, hogy szerinte van-e olyan gumipumpájuk, amellyel mindenféle anyagokat lehet pumpálni különböző intim helyekre, mely kérdésre hosszan tartó szünet jött válaszul, majd egy halvány maybe.

A telefonos segítség nem jött be, maradt a közönség.

Mondjuk a google translator jó nénikéjét, természetesen nem úgy mondják szlovákul a porszívót, ahogy fordította, ebből persze lett néhány vidám perc, mire megértették, mit szeretnék. (Maria meg a gondnok az étteremben ülve figyeltek, én meg a táncparketten aktivitiztem.) De amikor előkerült a takszer raktárból a jó öreg vacuum cleaner, két perc alatt tisztára pucoltam vele a gépet belülről. (Hálás köszönet a szaktopiknak a metódus leírásáért. Azért mégiscsak jó valamire az internet.)

Újratervezés. Pedig már az járt a fejemben, hogy hová menjek ma Poprad után. Megfordult a fejemben Kassa, aztán Zakopane (leginkább sajtot vinni az otthon maradottaknak) – de így persze irány a jégpálya. Tekintve, hogy meglehetősen elment az idő, maradt a legrövidebb, de azért elég technikás út: Hernád-áttörés, Menedékkő szurdok, végül a menedékház a fennsíkon.

Megjegyzés: Azt azért tudomásul vettem, hogy ha tényleg faházba megyek, minden embertől távol, akkor a mai túra ugrott volna, mert a faházban nincs porszívó. (Az első dolgom az is volt Pesten, hogy a körtepumpát a nagytáskából átszereltem a mindig nálam lévő kompakt táskába.)

Azért durván kemény idő van. Amikor kinyitottam a kocsi csomagtartóját, nem is lepődtem meg nagyon, hogy az egyik sörösdoboz szétfagyott. Az ásványvizekről már nem is beszélek, mindegyikből opálos jégtömb lett. Tél van.

Csak szólok, hogy a kék turistautat elterelték. Régen az út levitt a Fehér Víz mellé, aztán sárban, dzsuvában kellett mászni, egy csomó fagyökér között a Hernádig. Most az út felvisz valami rekreációs telepig, majd amögött összefut a zöld turistaúttal. Innen a zöldön kell lemenni a patak és a folyó találkozásához. Magunk között szólva, nem túlzottan bánom. Azt vettem észre, hogy most azok a részek nehezek, ahol a régebbi őszi/tavaszi túrákon nagy vizek, dzsuvák voltak. Ezeket kerülte ki az új útvonal.

Amikor még otthon, a puha forgószékben terveztem ezt a túrát (kocsmapower, ugye Attila), úgy gondoltam, hogy a Hernád áttörés és a Menedékkő szurdok az olyan kevés. Hozzá kellene még tenni valamit. Végül úgy döntöttem, hogy továbbmegyek a Velky Kisel-en Mala Polana-ig, és csak úgy haza.
Ja.

From Szlovák Paradicsom 2011

Már a tegnapi nap is erős figyelmeztetés volt, a Hernád áttörés meg különösen. Ilyen terepen nem mennyiségre kell törekedni, hagyjuk meg azt a nyári túrázóknak. Itt teljesen másról van szó: ez a terep technikás. Stratégia. Mozgáskoordináció. Koncentráció. Átmenni olyan akadályokon is, amelyeknél az az első természetes hozzáállásunk, hogy na jó, most forduljunk vissza, mert ezen élő ember át nem megy. Aztán észrevesszük az elérhető faágakat, gyökereket, az apró beugrókat, ahová betámasztva a lábat, tovább tudjuk rúgni magunkat, a pár négyzetcentis havas darabokat, melyek jobban tapadnak… és összeáll a stratégia. Utána jön a koncentráció és a mozgáskoordináció, hogy ezt pontosan úgy hajtsuk végre, ahogy elterveztük. Fűben, fában, gyökerekben van… nem csak az orvosság, de a kapaszkodási lehetőség is. Ez az élmény, nem a megtett kilométerek száma.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

Még emellett is úgy kezdtem a Hernádnál, hogy seggreültem. Annyira szűk az ösvény és annyira az előtted menő emberek lábnyomába kell lépned, hogy félcentis hiba, és már ki is ment alólad a talaj. Egy idő után viszont magától értetődőnek fogod tekinteni a mondást: az ember a jég hátán is megél.

From Szlovák Paradicsom 2011

Elhivatottság2: állsz a sziklatálcán, hátadat a jégnek vetve, alattad tíz méterrel a befagyott Hernád – te pedig objektívet cserélsz. Mert a jó képhez az kell.

From Szlovák Paradicsom 2011

Úgy terveztem, hogy a Menedékkő szurdok bejáratánál fogok tízóraizni. Már látszott a híd, már buzogtak a gyomorsavak, amikor belefutottam az egész négynapos túra legdurvább akadályába. Csak néztem, hogy ilyen már pedig tényleg nincs. Három méter hosszú tálca egy sziklafalon. Se alatta, se felette nem lehet megkerülni. Ellenben mind a teljes tálcát, mind a lánckorlátot teljesen magába dolgozta egy megfagyott vízesés.

From Szlovák Paradicsom 2011

Az tuti, hogy hágóvas nélkül akár mehettem is volna haza. De még hágóvassal is… A középső egy méteren meglehetősen meredek jégfalon kell oldalra araszolni, minden kapaszkodási lehetőség nélkül. Persze, jégcsákány… de meg se fordult a fejemben, hogy ilyesmibe is belefuthatok.
Végül felszereltem a vasat, vettem egy nagy levegőt, igyekeztem felsőtesttel előredőlni, a lábaimmal meg erősen tapadni, aztán átaraszoltam.

From Szlovák Paradicsom 2011

A túloldalon levettem a hágóvasat, jártam egy indiántáncot a 30 centi széles peremen, majd mentem tovább a jól megérdemelt tízórai felé. A hágóvas már nem volt kidobott pénz.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

A szurdok vége felé nagyon szűk az út, és valami eszméletlenül párás a levegő. Ha nem sietek a fényképpel, egyből párásodik a nézőke. A fényképezőgép táskájából csavarni lehet a vizet, pedig nem szoktam letenni. Ahogy előveszem a mobiltelefont egy-egy hangjegyzethez, egyből opálossá válik a képernyője.

From Szlovák Paradicsom 2011

Egy meredek kaptatón caplattam felfelé, szokás szerint minden létező lehetőségbe – gyökérbe, faágba – belekapaszkodva. Éppen nyúltam egy ilyenért, amikor láttam, hogy az egy nagyon kicsi növendékfa. – Na, ebbe azért mégsem – gondoltam és hagytam békén. Csak pár méterrel később jutott eszembe, lehet, hogy most megbántottam?

Úgy terveztem, hogy a menedékháznál iszok egy sört, kivonulok a teraszra és a szikrázó napsütésben talán még egy pöfékelés is belefér. Ehhez képest a menedékház zárva volt, a teraszról eltüntették a bútorokat, még ebédelni is csak úgy tudtam, hogy kerestem egy kidöntött fát és arra ültem. A fel-feltámadó szél miatt meg szó sem lehetett hosszas ücsörgésről.

From Szlovák Paradicsom 2011

Lefelé haladva gondolkodtam el. Oké, a hágóvas bizonyított. A rajtam lévő ruha abszolút. (Dacára a kemény minuszoknak, nagyon sokszor volt melegem, pedig nem is néztem ki Michelin babának.) A csodakesztyű még nem mutatta meg igazán mit tud (ma is elég volt a polár), de ne kapkodjunk, hátha egyszer lesz olyan alkalom, amikor ő és csakis ő fog tudni kihúzni a szarból.
Ezzel szemben viszont a túrabot még semmit sem mutatott. Pedig már több, mint egy éve cipelem a túráimra, gondosan mindig felszíjazom a hátizsákra – aztán ott is marad. Soha nem éreztem még úgy, hogy most megérné azért levenni a hátizsákot, hogy túrabot legyen a kezemben. Oké, szerencsére ez egy nagyon olcsó darab, de akkor is. Ha ezen az úton nem produkál valamit, akkor otthon hagyom virágkarónak.

Aztán produkált. Mivel semmi kedvem nem volt megint az ún. kényelmes piroson lemenni (seggencsúszva a jégen), úgy gondoltam, újítok. Lemegyek a nagyon gyors, meglehetősen meredek zöld úton. Neki is indultam, aztán amikor már eléggé szar volt a lábamnak, eszembe jutott, hogy itt az idő bizonyítási lehetőséget adni a botnak. Zsák le, bot le, elkinlódtam, mire beállítottam (eléggé elmacskásodott már a menete), de utána végig azzal jöttem, és azt kell mondjam, hogy jó volt. Már ha nem volt jég, mert ott határozottan zavart a kapaszkodásban. De sima, úgy értem, nem téli, nem jeges erdőben van létjogosultsága. Nem gondoltam volna, de azzal, hogy felfelé menetben a kezemmel is löktem magamat előre, sokkal gyorsabban tudtam haladni, miközben kevésbé fáradtam.

Tényleg hamar le is értem, még csak fél három volt, amikor visszajutottam arra a pontra, ahol az elterelt kék és a zöld összefutnak. Innen már csak 10 perc a szállásom. Ahogy sétáltam lefelé, láttam, hogy egy tízfős nyugdíjascsapat meglehetősen tanácstalan. Ott álltak, ahol a kék régen levált a műútról – és nem értették a dolgot. Gondoltam, szólok nekik, de angolul egy büdös kukkot sem értettek, pedig úgy vélem, a ‘road is closed’ nem egy bonyolult mondat.
Aztán az egyik nő rákérdezett:
– Hungary?
– Yes, illetve, igen.
– Hát nem értem, aranyom! – tárta szét vigyorogva a kezét. Nem tudom, meddig várt erre a lehetőségre, de szemmel láthatóan élvezte, hogy el tudta sütni a poént.
Visszavigyorogtam, hagytam, hadd menjenek, ahová akarnak. A nyugdíjasok úgyis olyanok. Különösen azok, akik képesek nekimenni délután háromkor a nagyon jeges Hernád áttörésnek. Kábé másfél óra múlva már sötét lesz.

A kocsinál átpakolás. Kiborítottam a hátizsákból a szemetet, bepakoltam a blogsört. A csomagtartó nem is kicsit szaglott a szétrepedt sörtől. Odafönt megnéztem, mire volt képes az egész nap derekasan sütő nap. Nos, a felhozott sör egy kicsit darabos volt. És attól tartok, nem befelé haladt a szilárd halmazállapot felé, hanem inkább kifelé. Sebaj, sok mogyoróval elmegy.
Mondjuk valószínűleg én vagyok az évszázad idiótája, hogy Szlovákiában buggyant magyar sört iszom, de a lenti étteremből logisztikailag elég bonyolult lenne megoldani a sörszállítást. Ne kérdezd, nem akarom elmagyarázni, mert hosszú és unalmas.

Ültem és vártam a szokásos esti fokhagymalevesemet, amikor láttam, hogy Maria elindul kifelé egy nagy lábassal. Miafene? Úgy döntött, hogy kihozza nekem az egész heti adagot? Aztán lelkesen kezdte mutogatni, hogy milyen jó zöldségleves van benne.
– Kápuszta? – kérdeztem rá.
– Nein. Gemüse.
– Ah.
– Garlic blabla gemüse?
– Oké.
Elment. Majd a konyhában eshetett le neki, hogy a válaszom nem volt túl egyértelmű.
– Garlic blabla gemüse? – jött vissza.
– Garlic.
Aztán ezen jót nevetett. Mint minden este, amikor fokhagymalevest kértem. Lassan tényleg utánanézek, nincs-e valami afrodiziákum jellege a fokhagymalevesnek, hogy ez a nő minden este ilyen cinkosan vigyorog.

Amíg vártam a levesre, néztem a tévét. Kassai adó, helyi hírek. Az tűnt fel, hogy kiírták: Slovensky Raj. A következő gyanús jel az volt, amikor mutatták, ahogy a hegyi mentők egy nagy fekete zsákot cipelnek lefelé. Nagy pofa ide, vagy oda, azért elszorult a szívem. Hiszen az a férfi is azt hitte, élete nagy élménye várja fent a hegyen. (A hír magyarul.)

Este már semmi különös. Blog, mogyoró és ropogós sör.

This entry was posted in Utazás.

4 thoughts on “Medvehiány és jégtánc 03/04

  1. @Attila:
    Egyre inkább úgy érzem, hogy el kellene mennem valamilyen alapszintű havas-jeges túratanfolyamra. Mielőtt nekivágtam volna ennek az egésznek, elmentem a Mountexbe, lekértem néhány jégcsákányt és csak úgy, kézben forgatva kipróbáltam, hogyan tudnám használni. Nagyjából úgy állt a kezemben, mint tehénen a gatya. Ez után döntöttem úgy, hogy a fogamat és a körmömet legalább megbízhatóan tudom használni, azaz inkább ezekben bízom. :)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *