Medvehiány és jégtánc 02/04

2011.02.02; szerda: Sucha Bela

Reggel felkeltem – és akkora köd volt, hogy a Tátrából semmit sem lehetett látni. Na, erről beszéltem. Irány a lokális túrák.
Ma Sucha Bela lesz. (Száraz-Fehér völgy, de nekem már csak Béla marad. A “száraz” egyébként fanyar vicc akar lenni.) Masszív köd, szállingózik a hó, cudar sok mínusz van. Vagy kevés… a fene tudja, hogyan kell mondani, ha sok a minusz. A recepción leadtam az útitervet, egyben jeleztem, hogy ma délután négyre kérem a fokhagymalevest.

Rögtön az elején – már a pénzszedő bódénál – padlófékes megállás. A patak olyan magas vízállással fagyott be, hogy nem lehetett elmenni mellette. Csak rajta. Ideális alkalom tesztelni a kesztyűvel együtt vásárolt hágóvasat is. Lemálháztam, felszereltem, visszamálháztam. Fülig érő szájjal sétáltam a jégen. Nagyjából 24,3 métert. Ekkor ugyanis gyanúsan elvékonyodott a jégréteg, a lábnyomok pedig felvezettek egy keskeny sziklapárkányra. Harmadik lehetőségként ugrálhattam volna a kilógó köveken. Na most, a hágóvas sem a beszakadós jégen, sem a köveken, sem az öt centis sziklaperemen nem túl ideális eszköz, mondhatni használhatatlan. Sóhaj. Lemálháztam, leszereltem, elpakoltam, visszamálháztam. Kész szerencse, hogy ember nincs a környéken, mert nagyon kigúnyolhatott volna.
Annyira berágtam az eseten, hogy habár később többször is akadt olyan szakasz, ahol első ránézésre elsírtam magam (hogyan fogok én itt átmenni?), dafke egyik helyen sem vettem fel a hágóvasat. Logikus döntés volt, ugyanis azokon a helyeken, ahol a hágóvas használhatatlan volt, ott fizikai képtelenség is volt elmenni benne – míg azokon a helyeken, ahol szükség lett volna rá, azért még el lehetett menni nélküle, csak éppen durva nehezen. Csúsztam, másztam, időként a vér is megfagyott az ereimben… de végül minden akadályon áthámoztam magamat. A hágóvas meg ott röhögött a hátizsákban. Sajnálom. Ez olyan sokszíjas darab, finoman szólva sem egyszerű a normális felrakása, a fenének sem volt kedve 50 méterenként fel/leszerelgetni.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

A hágóvasról jutott eszembe a csodakesztyű. Nem voltak üdék a gondolataim. Az egész napot – a -12 fok ellenére – a polárkesztyűben nyomtam végig. Bírta a hideget, nem ázott át, tudtam benne kezelni a fényképezőgépet és alkalomadtán nagyon gyorsan tudtam levenni, felhúzni. Ebből az Ironclad kesztyű csak az első kettőt tudja, igaz, azt nagyon.

From Szlovák Paradicsom 2011

Vissza a jégre. Az egész napos szerencsejáték úgy nézett ki, hogy meg kellett tippelni elsőre azt, hogy milyen vastag is lehet a jég, utána pedig azt, hogy és az elbír-e egy ekkora embert. A legszebb a játékban az volt, hogy a két érték nem igazán korrelált. Mert addig oké, hogy amikor meghallottad azt a jellegzetes pattogó hangot, akkor gyorsabban kezdtél skerázni (a beszakadt jég majd legyen a mögöttem jövők baja), de volt, amikor nem volt semmi jel. A legdurvább eset úgy történt, hogy egy ránézésre 15 centi vastag jégen kellett átmennem, amelyre persze könnyű szívvel léptem rá. A következő pillanatban több rétegen keresztül süllyedtem vagy fél métert. Kiderült, hogy ugyan fent jég volt, meg 15 centivel alatta is, de közte nem sok. A felső beszakadt, a zuhanó testem meg sorban törte át a jégrétegeket. Kimászni sem igazán tudtam, mert a jég ugye olyan, hogy törik, ha a törés mellé lépsz. Végül addig gázoltam, amíg el nem jutottam egy faághoz és kihúztam magamat. Kész szerencse, hogy a lábam erősebb volt, mint a jég, így inkább az utóbbi tört. A lábam ugyan cefettül fájt, de azért van.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

Definíció: egyensúlyozol egy jégtáblán, mely finoman recseg-ropog alattad, ahogy az egyensúlyodat variálod – és te közben lassú mozdulatokkal objektívet cserélsz a fényképezőgépen, mert a látványt csak egy nagylátószögű objektív adja vissza tökéletesen. Ez az, amit elhivatottságnak nevezek.

From Szlovák Paradicsom 2011

Aztán ahogy haladtam előre és vettem sorra az akadályokat, úgy lett egyre természetesebb a terepen való mozgás. A leghasznosabb trükk: figyelni a jég alatt a köveket. Ezek biztos pontok, mert ha be is szakad alattad, akkor is kőre érkezel, ahonnan tovább tudod rúgni magadat.

From Szlovák Paradicsom 2011

Az egyik létrakombinációnál elcsörtetett velem szemben – az egyirányú úton! – egy hapi, talpig hágóvasban. Érik még meglepések odalent.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

Jég, jég és jég. A talpam alatt, a kezeimnél, a falakról lelógva, mindenféle formában és méretben. Egy ilyen túra után ki a francot érdekelhet még a dobsinai jégbarlang?

Egy nehezebb kombinációnál véres jég. Friss. Vagy a hágóvasas ember csúszott el és barmolta szét a lábát a karmaival, vagy az engem megelőző apa/fia páros bukott. Azért annyira nem egyszerű ez a terep.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

Egy hosszú jeges szakaszon csak úgy lehetett átmenni, hogy gyorsan. Így is végig látszanak a lábnyomaim, ahogy megmaradtak az éppen beszakadni szándékozó jégen. A falakról lógó jégcsapok, jégtáblák annyira hidegek voltak, hogy ha megfogtam, rátámaszkodtam, akkor odaragadt a kezem. Ez sok esetben nagyon is jól jött a kapaszkodásnál.

A végén, amikor már azt hittem, hogy túl vagyok az egészen, gondoltam, tesztelem egy kicsit a hágóvasat. Volt egy szakasz, ahol nagyon meredeken esett a víz, a kemény jégen vas nélkül semmi esély sem lett volna felmenni. (A túraút a parton vezetett, minden faxni nélkül.) Lecuccoltam, felszereltem, visszacuccoltam. Egy élmény volt. Fütyörészve sétálgattam tök veszélyes meredek jégeséseken. Egy idő után már nem is érdekelt, mennyire veszélyes terepen járok. (Megjegyzem, ez egyben tanulság is: ha olyan terepen jársz, ahol váltogatni kell a hágóvasat, nagyon fontos tudatosítanod magadban, mikor nincs rajtad. Nagyon nem mindegy, hogy mikor jársz fejben könnyelműen, vagy erősen koncentrálva.)

A vizes meredeknek olyan 30 méter múlva vége lett, a túraútról gyakorlatilag mind a jég, mind a hó eltűnt. Ismertem a felső szakaszt, tudtam, hogy innentől ilyen már végig, elraktam a hágóvasat. Aztán a következő kanyar után újból lefagyott jégpálya fogadott, gyakorlatilag végig a hátralévő egy kilométeres kaptatón. De én már megint dafke. Biztos vagyok benne, hogy ha úgy döntöttem volna, hogy visszaveszem a hágóvasat, valaki gyorsan átrendezte volna előttem a terepet jégmentesre.

Végül a normál időben két órás szurdokot 4 óra alatt másztam meg. Annyit fényképeztem, hogy a könyököm határozottan megfájdult attól a mozdulattól, ahogy elő-előkaptam a gépet a válltáskámból.

From Szlovák Paradicsom 2011

Sucha Bela kijárata. Fedett asztal, padok. Tipikus ebédelőhely. A faoszlopokba természetesen tömérdek név belevésve. Az egyik kompozíció magasan kiemelkedik a többi közül. Így néz ki: ‘Sylwia And’… és némi anyaghiány. Ez a hapsi igencsak magára dühíthette Szilviát, ha utána a csaj felmászott a hegytetőre kalapáccsal és vésővel, majd kivéste a gerendából a fazon nevét.

A piros, abszolút sétagaloppnak számító úton (Glac út) lefelé tervezgettem, hogyan is legyen tovább. Habár még vannak terveim, de túl sok áhitatos ledöbbenésre már nem számítok. A csoda ma megtörtént, ezt a látványt, ezt az élményt maximum utolérni lehet.

Aztán a végén a könnyű kis piros út jól megtréfált. Ez egy vastag, hol köves, hol földes út, ezen járnak az autók is a Menedékkő(1) menedékházhoz és a környező faházakhoz. Most is volt friss nyom, tehát használják. Aztán egyszer csak belefutottam egy faltól-falig érő jégpályába. Balra szikla, jobbra szakadék, a jég pedig olyan 30 méter hosszan befedte a teljes utat. Vakartam a fejemet, rendesen. Végül azt mondtam, hogy ezért a kis szakaszért elő nem veszem a hágóvasat, seggreültem és leszánkáztam a jégen. Egész nap kibírtam, hogy nem koszoltam össze magamat, erre a kis piroson meg igen.

(1) A magyar szövegekben hol Vöröskolostornak, hol Menedékkőnek nevezik Klastorisko-t. Mivel nem én vagyok az illetékes eldönteni, melyik a valós, a továbbiakban az utóbbit fogom használni. (Meg tudtommal a Vöröskolostor a Dunajecnél van, de persze létezhet kettő is belőlük.)

Majd kábé 100 méterrel a vége előtt, az erdei ösvényen akkorát taknyoltam, hogy még Poprád is beleremegett. Az avar alatt volt egy tíz centi átmérőjű jégfolt, én meg nyilván nem vettem észre. Egész nap jég hátán jég volt és egyszer sem estem el. Erre normál erdei terepen, gyakorlatilag a túra végén meg igen.

Vásárlási tanácsadó: Ne, erősen javaslom, hogy ne vegyél ilyen órát: Canyon CNS-SW7. Én kábé egy évvel ezelőtt ugrottam bele, ránézésre nagyon jó kis órának tűnt, légnyomás, magasság, hőmérséklet, iránytű, időjárás-előrejelzés és még számtalan trükkök az időméréssel, különböző élethelyzetekre kitalálva. Nos, ebből ma azt mondom, egyedül az időmérés használható – ahhoz viszont bumfordi nagy az óra. A hőmérőről és az iránytűről hamar kiderült, hogy használhatatlan: az előbbi rendszeresen 10-12 fokkal többet mutat a valóságosnál, ha a csuklómon van, az iránytű meg 2 másodpercenként mutatott hülyeséget, aztán sikított, hogy kalibráljam újra. A légnyomásról nem tudok nyilatkozni, de a magasságmérőt most teszteltem komolyabban. Tegnap induláskor beállítottam 600 méterre. (A Google Earth szerint ennyin van a panzió.) A Halastónál már 3700 métert mutatott, pedig az időjárás nem változott egy szemet sem. Amikor visszajöttem, már 700 méterre állt be. Ma reggel is innen indult, a Sucha Bela kijáratánál pedig 2500 métert mutatott. Ezek az értékek annyira, de annyira távol vannak a valóságtól, hogy ihaj. (Csak hogy tudjál róla, most itthon, amikor ezeket a sorokat írom, -628 méter mélyen vagyok a tengerszinthez képest az óra szerint.)

Fél négy körül értem haza. Gyors zuhany. Délután négyre rendeltem a fokhagymalevest, meg is jött, az adekvát barna sörrel együtt. Utána pedig szabad volt az egész nap. Fényképeket rendezgettem, blogokat olvasgattam, meg írtam.

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *