Kájli

Reggel hallgattam az autóban a rádiót. Kylie Minogue valami új száma ment és elkaptam belőle egy részletet, ahol az okos emberekről énekelt.
Ez a furcsa kombináció elgondolkodtatott: tényleg, milyen lehet a világ egy elmondhatatlanul kedves, bájos, de szellemiekben nem igazán bővelkedő lány szemével? És pillanatokon belül el is indult a film a fejemben.

A Férfi a nappaliban ült. Kylie a szekrénysornak támaszkodott. Zavarta a férfi mindent tudó vigyorgása.
– Hát, igen. Sajnos csak ennyi ésszel születtem. Dehát az ember annyiból főz, amennyi jutott neki – hajtogatta szórakozottan ujjai között az arany kiskanalat – Én már csak ilyen egyszerű lány vagyok, ilyen egyszerű élettel.
– Kylie, te nagyon hülye – vigyorgott továbbra is a Férfi – Te olyan imádnivaló, elragadóan bájos természetet kaptál a Teremtőtől, hogy a világ összes maharadzsája kezét-lábát töri, hogy minden értékét, beleértve a szívűket is, a lábaid elé borítsák.
Fülig érő mosoly terült el a lány arcán. Odasétált a fotelhez, a karfára ülve bújt hozzá a férfihoz.
– Azt szeretem benned, amilyen kifinomult módon tudsz bókolni. Mondd még egyszer, hogy nagyon hülye!
– Nagyon hülye.
– Imádlak.

Ha vasárnap, akkor kajak

Mivel a múlt hétvége óta látszik, hogy amíg ilyen alacsony a Kis-Duna vízszintje, addig stégről nem fog menni a beszállás a kajakba, így jobb híján meg kell barátkoznom az iszappal. A héten vettem a Decathlonban egy leárazott, bélelt gumicsizmát. Egyrészt a lábamat is melegíti, másrészt meg az iszapban is jobb ebben mászkálni, mint neoprén bokacipőben.

Nos, olyasmi történt velem, amire abszolút nem számítottam. A gumicsizma feltörte a lábamat. Kajakban ülve.

Erre szoktam azt mondani, hogy felejtsd el az életuntságot. Azt hiszed, hogy az élet egy dögunalom? Hogy a jövő már nem tartalmaz számodra semmi meglepetést? A francokat. Ott fogsz lehidalni a váratlan eseményektől, ahol nem is számítasz rá.

Kiértem a csónakházhoz. Elsőre spricóteszt. (Vettem egy újat, a régit Nej kapta meg.) Tökéletesen passzolt, szemben a régivel, mely – mint utólag kiderült – nem is erre a kajakra való. Hanem Nej új kajakjára. Így mindenki boldog.

Motorcsónakok ki, kajak ki, motorcsónakok vissza, beöltözés. Kajak ki a stégre.

Aztán a tájjeleg. Úgy tűnik, Dunaharasztiban a csónakház stégje valami szakrális emlékhely lehet. Apa, Anya és egy szekérderék kisgyerek. Ünneplőbe öltözve. Beülnek a kocsiba és kihajtanak a csónakház stégjéhez. Kiszálnak, odasétálnak. Anya kissé idegesen rászól a gyerekekre, akik persze leszarják. Apa megértően mosolyog. 10-15 percig nézik a stégről a Kis-Dunát, majd visszasétálnak az autóhoz. Megvolt a vasárnapi korzó. Nekik. Mert már araszol a földúton a következő autó.

Pont egy ilyen háromgyerekes csakládot fogtam ki, amikor kerestem, hogyan is fogok vízreszállni. A stég nem játszott, a sólya előtt pedig be volt fagyva a víz. Maradt az iszap, de ott meg nem tudom stabilizálni a kajakot, amíg felcuccolok. Mindegy, nincs más.
Amíg zártam a kaput, már mindhárom kölyök bent ült a kajakban.
– Mit mondtam? Csak a szemetekkel, nem a kezetekkel! – kiabált Anya.
Apa faarccal nézte a Dunát. Mintha történt volna rajta valami izgalmas. Mintha történt volna rajta bármi.
Kitessékeltem a kölyköket.
– Bácsi, mit fogsz csinálni?
– Beleülök, evezek.
– Miért?
Már kezdtem volna mondani, hogy fogalmam sincs, valószínűleg valami agyi rendellenesség, amikor Anya közbevágott:
– Edzeni fog! Hagyjátok, hadd üljön be.
Erre mindhárom ördög, mint a moziban, felült a stég szélére. Acukon figyelem, szemükben várakozás. Én meg szállhattam bele a kajakba ott, ahol eddig még soha meg sem próbáltam, leginkább azért, mert ez a rész normál időben víz alatt fekszik.
– Bácsi, mikor szállsz be a hajóba? – kérdezte meg az egyik istencsapása. Anya elégedetten mosolygott. Milyen okos a kicsi, nem?
– Hamarosan, hamarosan – nyugtattam meg, miközben az evezőt kötöztem a kajakhoz.
– És ha szerencsétek lesz, láthatjátok azt is, hogyan állok bele fejjel az iszapba – fűztem hozzá félhangosan.
– Miért? – csapott le rá az oknyomozási felelős.
Aztán meglepően sima volt az indulás. Csizmában betörtem a jeget, rádobtam a kajakot, ez kiirtotta a maradék akadályt, beledobtam magamat, néhány erőteljes csapással behúztam a kajakot a vízbe – és már mehettem is. A szörnyetegek figyelő szemétől távol bepattintottam a spricót, felvettem a jó öreg polár kesztyűmet (már megint ez lett a jó) – és hirtelen minden rendben lett. Nem fáztam, nem lettem vizes, stabilan ültem, nem fájt semmim sem, amikor evezni kezdtem. Eltekintve a gumicsizmától, nem is változott semmi. Egy idő után még a nap is kisütött, így azt mondtam, megyek, amíg tart a víz. Hiszen teljesen jól érzem magamat. Aztán a csőhídnál gondoltam meg magamat, mert addigra már rendesen kezdett fájni a könyököm.
Visszafelé olyannyira feledkeztem bele a tájba bambultam el a komp környékén, hogy csak a sokadik koppanásnál vettem észre, hogy jégtáblák között járok. Hát, most már láttam ilyesmit is közelről.

Végülis, bevezetésnek bőven jó volt így is. 3 óra, 18 km, még a sebesség sem rossz, különösen, hogy nem is akartam sietni.
Nagyon mérges lettem volna, ha kihagyom ezt a napot.

Márai naplói 2

Milyen bőrt lehet még erről lehúzni? Hiszen már írtam róluk.
Tévedés. A könyvekről írtam. A tartalmukról még nem.

A bevezetéssel könnyű dolgom lesz, mert már itt megírtam. Aki esetleg lusta kattintani, annak összefoglalom: az információdömping korában élünk, nincs se erőnk, se kapacitásunk 500 oldalas könyvekből kibogarászni a minket érintő dolgokat, ehelyett inkább az instant, gyorsan oldódó információt szeretjük. Figyelem, ebben a mondatban nagyon komolyat csúsztattam, de a végére elmagyarázom. Feltéve, ha hajlandó vagy sokat olvasni.

Az információk hajszolásába én is beleestem. Kicsi gyerekkorom óta kedvelem az anekdotagyűjteményeket és Ráth-Végh István műveit. Pont azért, mert gyors, apró történeteket mesélnek el, élvezetes formában. A sakkal szemben is azért szeretem jobban a bridzset, mert egy parti 7,5 perc, utána nulláról kezdődik az újabb. Persze ez nem jelenti azt, hogy a lassú, hömpölygő regények, a tégla méretű könyvek labdába sem rúghatnak… de azért visszaszorultak.
Például Márai naplói által. Hatalmas mennyiségű írásanyagról van szó, hetekig elfoglalja az embert. Miközben apró, majdhogynem maxima jellegű írásdarabokról van szó. Szeretem is, legalább háromszor végighámoztam már magam rajtuk.

Csakhogy a legutóbbi alkalommal olyasmi történt, amire nem számítottam. Elkezdtek érdekelni azok a regények, amelyekről Márai a naplójában írt. Hiszen ha már annyit beszélt arról, milyen problémák foglalkoztatták, amikor például a Sértődöttek-et írta, lehet, érdemes lenne elolvasni magát a regényt is. Aztán a többi művet is, melyeket még megemlített.
Okozott némi technikai problémát, hogy ez az igény pont két hullám között merült fel. Először ugyanis kiadták egy csomó regényét 1990 után. Ezek hamar elfogytak. A Garren sorozatból például egyedül az ötödik kötetet tudtam csak levadászni, azzal meg csak nem kezdem el. Így végül lesben álltam és megvártam a második hullámot, a 2000-es években.

De végül itt volt mind az öt kötet. Csak azt a három évet kellett még kivárnom, amíg az új lakásban elrendezem a könyveket, és már bele is vágtam.

Kezdtem a Garren sorozat első kötetével, a Zendülőkkel.
Borzasztóan nem tetszett. Lassú volt. Nem történt benne semmi. Oldalakon keresztül írt le egy szobát, mely engem egyáltalán nem érdekelt. Könyörgöm, valaki üssön már oda, vagy legalább dugjanak egyet. Ha lehet, ellenkező neműek.
De semmi ilyesmiről nem volt szó. Legalábbis az elején. Agymetszetek részletezéséről, oldalakon keresztül, igen. Fiatal, érettségiző kölykök lelkeinek részletezéséről nagyon sok oldalon keresztül, igen. Komolyan mondom, pusztán becsületből olvastam, rákényszerítve magamat, hogy ne tegyem le. Aztán valahogy a közepétől ráhangolódtam a tempóra. Elkezdtem élvezni a lassú mesélést. Ahogy a cselekmény pontosan bele lett ágyazva a környezetébe. Rájöttem, hogy azt a marhaságot csak ott, abban az időben, abban a helyen lehetett így elkövetni, de ehhez nekem, az olvasónak is pontosan tisztában kellett lennem azzal az idővel és azzal a hellyel. Beletörődtem, hogy jó, ha napi negyven oldalt tudok elolvasni belőle. Én, aki a Pratchett regényeket egy nap alatt végeztem ki. De az a negyven oldal… olyan volt, mint a jó bor. Elkortyolsz belőle egy pohárral. Talán meg tudsz belőle inni még eggyel, de addigra már úgy eltelsz az ízével, hogy hiába forgatod a jól megtanult módon a szádban, hiába dugod az orrod a pohárba, begyűjtendő az illatokat, már nem működik. Nem érzed azt az ízorgiát, mint az elején. Elteltél vele.
Kivégeztem az első könyvet. A végére megjött az odaütés is, meg a dugás is, de akkor már tudtam, hogy nem ez a lényeg. Alig vártam a következő kötetet. Alig vártam a délutánt, amikor jöhetett az újabb negyven oldal. Így következtek sorban a könyvek. Jobbnál jobb részletek követték egymást. Amikor Garren Gábor élete annyira összefonódott a város életével, hogy egyikük testi változásai rögtön megjelentek a másikuk testében, oda-vissza, és amikor gyógyíthatalan beteg lett a város, akkor meghalt az Apa is, az olyan tökéletes, olyan szürrealisztikus volt, hogy Rushdie is megnyalhatta volna mind a tíz ujját. Amikor leírt egy népünnepélyt, ahol Hitler beszélt, az annyira pontos, annyira élethű volt, hogy megbabonázottan követtem a sorokat, kerültem én is hatása alá a beszédnek. Végül a legvégén, amikor az öt kötet folyása, a téma kiszámított kibontása után állt össze az egész mondanivalója, hirtelen nagyon sokat megértettem abból, mi is az írás, minek kell lennie az író céljának.

Nem a történet elmesélése. Ezt nagyon sokan elrontják, én is. Elmondani egy sztorit, kellemes, laza stílusban, némi szlenggel, némi szellemes megjegyzésekkel – nem rossz dolog, de kevés. Az írásban ennél sokkal több van.

A modern marketing tudna erről mesélni. Az általam sokszor emlegetett Rábeszélőgép, például. Kiemelek egy példát. Egy csoport egyetemistának kiadták, hogy menjenek ki házakhoz és győzzék meg az embereket a hőszigetelés fontosságáról. A skacok kimentek, mondták, mondták a drága energiát, az üvegházhatást, a hőszigetelésre fordított összeg gyors megtérülését – hasztalan. Az általuk felkeresett háztartásokban jelentéktelen volt azok száma, akik tettek is valamit a hőszigetélésért. A józan számítások nem hatottak.
Egy másik csapatnak konkrét stratégiát írtak elő. Menjenek ki, keressék meg a réseket a lakásban. Az ablakok melletti, az ajtók alatti egy millimétereket. Mutassák meg a tulajdonosnak. Majd mondják azt, hogy ha ennek a sok kis résnek a felületét összeadják, akkor az egy kosárlabda méretű lyukat jelent a falon. Szeretne-e a tulaj egy olyan házban élni, amelynek a falán állandóan, télen-nyáron, egy kosárlabda méretű lyuk van? Az eredmények magukért beszéltek, sokkal többen álltak neki hőszigetelni. Mi volt a különbség? Józan ész vs költői kép. Agyunk úgy működik, hogy a teljességet logikus érvekkel nem tudjuk felfogni. De írói eszközökkel képesek vagyunk érzékeltetni, mert rávesszük az olvasót, hogy abban a pillanatban, a fejében álljon össze a teljesség, annak hatására, amit olvasott.
Ez az író dolga.
Magyarázzuk, hogy a koncentrációs táborok borzalmasak voltak? Igen, tudjuk. De a tények már nem lépik át az ingerküszöbünket. Igen, szappan az emberi zsírból, igen a lámpabúra emberi bőrből, a kaparásnyomok a zuhanyzó falán – ezekről mindenki tud. De amikor Merle plasztikusan, mondhatni azonosulhatóan megírta a Mesterségem a Halálban azt a hivatalnoktípust, akinek az ember pusztán annyit jelentett, mint egy akta, aki folyamatosan azon törte a fejét, hogyan lehetne időegység alatt minél több aktát feldolgozni, és – amellett, hogy példás családapa, jó szomszéd és tisztességes állampolgár volt – még csak fel sem fogta, mi az a mikrokozmosz és mit is pusztít el egyáltalán – az hatalmasat üt. És mindig. Erre nem lehet érzéketlenként reagálni. Ez az érzés a fejünkben áll össze, és nagyon pontos. Több, mint észérv.

Na.

És gondold el, mindez úgy jött, hogy engem, a gyors információkat fogyasztó embert, a naplókkal húzott be Márai a csőbe. És most itt van az olvasópolcon egy csomó Dosztojevszkij, Thomas Mann, Hrabal és Rushdie. Hogy csak néhányat említsek, mert kábé 100 könyv figyel a polcon. Kedvem támadt az eposzi méretű alkotásokra. Most. Annak ellenére, hogy a lehetőség évtizedek óta megvolt. Dosztojevszkijtől a Félkegyelmű-t például középiskolás korban nyertem, ez volt a második díj az iskolai Ki Tud Többet a Szovjetunióról versenyen. (Ne tudd meg, mennyit szivattuk egymást, a könyv címére utalva.) Németh Lászlótól a Minőség Forradalma 17 éve pihen a polcon. Emlékszem, a két vaskos kötet olyan 3000 forint körül lehetett, akkor, amikor a havi fizetésem 18e volt. Megvettem, mert fontos könyvnek tartottam, de elolvasni nem volt időm, mert a főállású munka, a vállakozósdi, az apró gyerekek mellett nem volt rá időm. Gondoltam, majd egyszer. Igenám, csak közben rászoktam a gyors információkra. Márai naplóinak, és utána a Garren köteteknek kellett jönnie ahhoz, hogy újra ráálljon az agyam erre a tempóra. Hogy kinyissak egy kaput a lassú kommunikációra.

Ja, hogy mi volt az írás elején a csúsztatás? Aki idáig elolvasta, megérdemli, hogy elmondjam. Maga az információ, mint kifejezés. Ugyanis az 500 oldalas regényekből nem információt kapunk. Megfoghatatlan érzést. A világ megértését. Csupa olyan dolgot, melyeket nem tudunk bitekkel leírni. Pont ezért nem is lehet összehasonlítani az instant információkat nyújtó olvasmányokat egy vaskos regénnyel. Nagyon kevés ember van, akit képes megrázni egy 50 oldalas pszichológia tanulmány mondjuk a bűntudatról. De mindenki, aki rászánja magát, pontos képet fog kapni róla, ha elolvassa a Bűn és Bűnhődést.

Márai naplói

Egyrészt Márai hihetetlen mennyiségű naplóbejegyzést írt. Ma azt mondanánk, hogy egy megveszekedett és hithű blogger volt. De ami később ezekkel a bejegyzésekkel történt, az nagyjából a könyvkiadás km… mondjuk úgy, hogy fekete lapja.

Amikor írta, akkor jelentek meg belőle részletek. Újságokban, válogatásokban. Írta is, hogy tök furcsa naplóírás közben érezni, hogy már nem magának írja a személyes bejegyzéseket, hanem ezeket a külvilág is olvassa. (Tipikus bloggerbetegség.)

Aztán elhagyta az országot. Nálunk a kilencvenes években kezdték kiadni a naplókat. Nagyon ravaszul még csak véletlenül sem jelezték, hogy ez egy válogatás, nem pedig az összes. Szépen meg is vásárolgattam, mind a hat kötetet. Ott volt az összes, 1943-tól egészen az 1989-ben bekövetkezett haláláig.
A kilencvenes évek felé megjelent egy furcsa sorozat. A kanadai Vörösvári kiadótól elindultak szép vaskos könyvek, “Ami a Naplókból Kimaradt” címmel. Itt már azért felkapta a művelt olvasó a fejét. Hogy miért? Például a Magyarországon kiadott példányban 1945-ről volt kábé hat(!) oldal. A Kanadában kiadott változatban 1945-ről külön könyv volt. Jól meghúzták az anyagot nálunk, szó se róla.

Sóhaj. Ezt a sorozatot is megvettem. Újabb hat kötet, 1945-től 1955-ig. De itt legalább az 1945 már egy vaskos kötet. A könyvespolcon egy külön sorban már csak Márai naplók voltak. Mondjuk olvasni borzasztó kényelmetlen volt, mert naplókat napi bontásban két könyvből összeolvasni nem könnyű mutatvány. Mondhatni szar.

És ekkor megjelent magyarul egy újabb Márai naplósorozat, immár Teljes Napló címmel. Eleinte vadul ignoráltam, mondván, hogy már így is túl sok pénzt fektettem ezekbe a kötetekbe, most csak azért, hogy egyben is meglegyen az anyag, nem vesszük meg újra.

(Antikvárium? Várjál, előtte kikacagom magam. A múltkor egy teljesen újszerű, keménykötésű Vonnegut Ötös Számú Vágóhídért akartak adni 300 forintot az összes kiskörúti antikváriumban. A kukábavágástól az mentette meg, hogy az utolsó helyen gálánsan bevették 800-ért.)

Szóval igyekeztem nem foglalkozni vele, amikor egyszer – mostanában – elkezdtem újraolvasni és döbbenten vettem észre, hogy a kanadai kiadás nem úgy állt össze, hogy ami a magyarból kimaradt, hanem úgy, hogy valamikor ők már kiadtak egy válogatást, és ez a kötet az akkori válogatásukból kimaradt részeket tartalmazza. (Akkor ezeket azért nem rakták bele, mert túl személyeskedőknek érezték a bejegyzéseket.) Azaz volt két sorozat a naplókból, mind a kettő válogatás – és a kettő együtt sem adta ki a teljeset.

Vehettem meg az új sorozatot is. Itt már ahány év, durván annyi kötet. 1943-tól kezdte írni, 1989-ig írta, a könyvek darabját meg 4500 körül adják. A szorzást rád bízom. Amikor döntöttem, még csak klienc kötet jött ki, azaz így csak 40000 forintot kell elvonnom az éhező családtagoktól. Gondoltam, szép lassan elkezdem. Kiváncsiságból pont az 1945-össel, mert azon jól le lehet mérni, mi mennyi.
Hát, jól. Sikerült belenyúlnom a legzűrösebb darabba. A könyvesboltokban ugyanis csak ezt az egyet lehet kapni: Teljes Napló 1945 II. Mi a fene az a római szám? Két kötetben adták volna ki? Sem az 1943/44, sem az 1946 címében nincs semmilyen jelölés. Leemeltem a könyvesboltban a polcról és az oldalak footerében is ott van, hogy második kötet. Hjaj. Kérdeztem az eladót, hogy van-e I-es kötet. Nem tudta. Még a gépből sem. Elmagyaráztam neki a helyzetet, megköszönte, hogy felhívtam rá a figyelmet. Aztán ennyiben maradtunk. Kábé két hétig kapacitáltam magamat, végül megvettem. Otthon leültem a nagy étkezőasztalhoz, körbevettem magamat 1945-ös Márai naplókkal és összepontoztam a bejegyzéseket. Kiderült, hogy a római II-es ellenére az 1945-ös év csak egy kötet. A bejegyzések 5%-a volt a magyar kiadásban, 90%-a kanadaiban, a hiányzó 5% meg – a többivel együtt – ebben a mostani Teljes kiadásban. Hogy mi volt ez a hülyéskedés a címben a II-es jelöléssel? Nem tudom. Valaki azt hitte talán, hogy ott fogják jelölni, hanyadik kötet lesz a sorozatban, csak éppen a többi évnél már felhagytak vele.

Szóval, most így. Szép lassan, 1 példány / hó sebességgel haladva egyszer csak utól fogom érni a kiadót. Hacsak időközben nem lesz valamelyik évből hiánycikk.

Adminisztrativa

Tessék észrevenni a webes megjelenítésnél a változásokat:

  • A linkszekciót kigyomláltam.
  • Kidobtam a Flickr dobozt, bekerült helyette a három legutolsó fényképalbum ikonja.
  • Eltűnt a gapingvoid widget. Szvsz kiüresedtek a firkák.
  • Végül külön dobozt kaptak – közvetlen linkekkel – a letölthető könyvek.

Usher lakás, 3. emelet kettő

Nagyon fura álmom volt az éjjel. Azt álmodtam, hogy a feleségem kezdett egyre furcsábban viselkedni. Elmaradozott, egyre zavartabb magyarázatokkal állt elő. Aztán ilyen-olyan okokból a barátnőjénél/kollégájánál kellett aludnia, később egyre többször… majd egyszer csak nem jött haza. Vártam két napot és csak utána hívtam a rendőrséget.
– Jó napot kívánok. Egy személy eltűnését szeretném bejelenteni.
– Jó napot. Kiről lenne szó?
– A feleségemről.
– Hogy hívják?
– Usher József.
– A feleségét!
– Ja, Usher Józsefné.
– Köszönöm. Majd értesítjük.
– Ennyi? Én már utánanéztem néhány dolognak, vannak információim.
– Köszönöm, de jobb, ha a nyomozást ránk bízza.

Hülyék. Pedig tényleg megtudtam fontosnak tűnő részleteket. Például az utóbbi időben sokat látták egy barna kosztümös nő társaságában. Fogalmam sincs, ki lehetett, de valahogy megéreztem, hogy köze lehet az eltűnéséhez.
Nem volt egyszerű kinyomozni a telefonszámát. Felhívtam.

– Jó napot kívánok. Usher József vagyok.

Hosszú, néma csend.

– Jó napot kívánok – szólt bele végül zavartan.
– Tudja, miért hívom?
– Fogalmam sincs – hazudta.
– A feleségemről van szó. Több napja eltűnt és magával látták utoljára.
– És?
– Szeretnék beszélgetni magával róla. Eljönne hozzánk?
– Tulajdonképpen, lehet róla szó.
– Köszönöm. Holnap délután megfelel Önnek?
– Igen.
– Akkor este hatkor várom. Viszonthallásra!
– Viszonthallásra!

Gyorsan elrepült a nap. Vettem némi rágcsálnivalót a közértben, egy üveg bort, meg persze ásványvizet is.
Pontos volt. A csengőszóra ajtót nyitottam, beengedtem.

– Jó napot kívánok. Fáradjon be.
– Jó napot. Köszönöm.

Bejött, levette a kabátját. Tényleg barna kosztüm volt rajta.

A nagyobbik szobában ültünk le.

– Nem akarok sokat kertelni, tudja, miért kértem meg, hogy jöjjön ide. Van valamilyen információja a feleségemről?

Magához húzta a hamutartót, rágyújtott.

– Van. De előbb hadd kérdezzek én. Boldogan éltek?
– Azt hiszem, igen. Bizonyára tudja, a boldogság igazából csak a boldogtalanság hiánya. Én nem láttam őt boldogtalannak.
– Pedig az volt. Nem mondta az okát, de én láttam rajta. Ezért is hoztam össze a testvéremmel.
– Pardon?
– Igen, a testvéremmel. A bátyám egy eleven ördög. Tele van élettel, meglepetéssel. Az orvos is ezt írta volna fel a feleségének.
– Hogy merészel ilyen cinikus lenni! Egy házasságról van szó!
– Én csak a házasság egyik felét láttam. És arra ráfért a váltás.

Idegesen felpattantam.

– Tudja, miről beszél? Hogy merészel ilyen durván belenyúlni egy párkapcsolatba! – kiáltottam rá.

Ő is felugrott.

– Tudtam! Még a kritikát sem bírja!

Elpattant a fejemben egy idegszál.

– Milyen kritikát!? – ordítottam, és nyakánál fogva megragadtam az asztalon lévő borosüveget.

Nagyon megijedt. A kezdeti magabiztossága elpárolgott, pánikszerűen hátraugrott. Olyan szerencsétlenül, hogy a lába beleakadt az asztal lábába, hanyatt esett és beverte a fejét a fotel karfájába.
Gyanúsan nem mozgott. Néztem, aztán leengedtem a borosüveget, majd lassan az asztalra tettem. Közelebb mentem. Idegesen kerestem a pulzusát. Nem vert.

Ekkor csengettek. Pánikszerűen felnyaláboltam az élettelen testet és betuszkoltam a kanapé alá. A bejárati ajtó felé menet kidobtam a konyhába a plusz borospoharat.
Ajtót nyitottam. Egy rendőr állt a lépcsőházban.

– Jó estét kívánok – üdvözölt.
– Jó estét – válaszoltam, magam számára is meglepően higgadtan – Mit akar?
– Ön tett bejelentést a felesége eltűnéséről, nem?
– De, igen. Van valami friss hírük?
– Igen. Bemehetek?
– Persze.

A nappaliban ültünk le. Én egyből lefoglaltam a kanapét.

– Egyedül borozik? – nézett körül.
– Hiányzik a feleségem. Emlékezem.
– Elnézést.
– Mit tudtak meg?
– A felesége életébe belépett egy barna kosztümös nő. Tudott róla?
– Tudtam. Ezt akartam elmondani Önöknek, de nem hagyták.
– Kinyomoztuk mi ezt magunktól is! – önérzeteskedett.
– És?
– Megtudtuk, hogy nem csak a felesége tűnt el, hanem a nő bátyja is. Erős a gyanúnk, hogy együtt szöktek el valahová.
– Remek.
– Azért jöttem, hogy nem tud-e valamit erről a barna ruhás nőről? Esetleg a család barátja?
– Kizárt.
. Esetleg nem tudja, hol tartózkodhat jelenleg?
– Fogalmam sincs – igazítottam meg a kanapén a takarót.
– Kár. Akkor megpróbáljuk kinyomozni mi.
– Azt mondták, ebben nagyon jók.
– Természetesen – válaszolta komolyan. Vagy nagyon jó színész, vagy semmi érzéke sincs az iróniára.
– És akkor most?
– Tulajdonképpen végeztünk.
– Köszönöm. Azért jó tudni, hogy rendőrségünk mindig a forró nyomon jár.

Zavartan nézett rám. Ez talán már erős volt.
Végül felállt, elindult az ajtó felé.

– Majd értesítjük, ha megtudtunk valamit. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra. Köszönöm.

Elment. A konyhában ültem le. Borítottam egy vizespohár pálinkát, rágyújtottam. Hogyan fogok kimászni ebből a slamasztikából? Az igazat nem mondhatom, hiszen rögtön megkérdeznék, miért hazudtam a rendőrnek? És miért hinnék el, hogy hozzá sem értem a nőhöz – amikor minden okom megvolt rá, hogy megüssem?

Majdnem éjfélig üldögéltem a konyhában. Egyik cigiről a másikra gyújtottam rá. A pálinka is fogyott. De csak az idióta horváttengeres naptárt nézegettem a falon, semmilyen használható ötletem sem támadt.

Végül felálltam. Kicsit támolyogva.
Egy lehetőségem maradt csak.
Kihúztam az élettelen testet az ágy alól, becipeltem a fürdőszobába, beledobtam a kádba. Előkerestem a konyhából a nagy, recés élű kést. “Még a vascsövet is elvágja!” – jutott eszembe az ügynök, amikor rásózta a kést a feleségemre. Hát, meglátjuk.
Felhoztam a pincéből az utazó bőröndöket. A franc tudja, hogyan szaporodtak el ezek a lakásban, de volt vagy öt darab apró böröndünk, az a fajta, amelyik pont befér a repülőgép polcára.
Nagy levegő.
Igazából csak az első pár vágás volt nehéz. Amint legyőztem magamban a kezdeti undort, ugyanolyan higgadtan vágtam apró darabokra, mint ahogy csirkét, vagy halat pucol az ember. A darabokat bezacskóztam teszkós szatyrokba, majd mentek a bőröndbe. Hajnal kettőre végeztem is, az öt bőrönd katonásan sorakozott az előszobában.
Előszedtem a túrafelszerelések közül a régi gyalogsági ásómat, ittam még egy pohár pálinkát, majd elindultam az első bőrönddel. Szerencsére a lakótelep szélén lakunk, az akácos erdő közel van. Ha addig nem lát meg senki, akkor már jó vagyok.
Nem húzom az időt, hajnali fél ötre mind az öt bőröndöt sikerült úgy elásnom az erdőben, hogy senki nem látott meg. Utána még alaposan felcsutakoltam a lakást, majd visszaültem a konyhába. Valószínűleg ordítanom kellett volna a borzalomtól, de a sok pálinka elbódított és nem éreztem semmi mást, csak iszonyú fáradtságot.

Snitt. Így ébredtem fel. Szokásomtól eltérően nem ugrottam ki egyből az ágyból, hagytam, hogy az óra folyamatosan csörögjön.

Mi a fészkes fene volt ez az álom??

A lakás ugyanaz volt, ahol az álom játszódott. Másfél szobás panellakás, a nagyobbikban a nappali egy kanapéval, fotelekkel, egy pici konyha, előszoba a telefonnal, a félszobában – a hálószobában – egy ágy. Feleségem nincs, és soha nem is volt.
Általában tudom kezelni az álmaimat. Tudom, mik az előzményei, tudom értelmezni, mit akar mondani az a hebrencs módra gondolkodó tudatalatti. Néha még irányítani is tudom, mit akarok álmodni. De az isten szerelmére, hogyan értelmezzem akkor a soha nem volt feleségem eltűnését, aztán egy hulla mészárosi pontosságú feldarabolását és elásását?

Szédülten másztam ki az ágyból, lenyomtam az órát. Magamra kaptam egy pólót, kisétáltam a konyhába. Automatikusan összeraktam a kávéfőzőt, felraktam a gázra. Rágyújtottam. Itt valami nem stimmel.

Az előszobában csörgött a telefon. Kimentem, felvettem.

– Halló!
– Halló?
– Itt Usher lakás. Ki beszél?
– Kovács főhadnagy vagyok a rendőrségtől.
– Üdvözlöm. Mit szeretne?
– Csak arra voltam kíváncsi, otthon van-e?
– Mi a fene? Népszámlálás van?
– Mindjárt nem lesz olyan vicces kedvében. Két emberem van úton Ön felé, letartóztatási paranccsal.

Bevallom, elsápadtam. Nagyon közel volt még az az álom.
De aztán megkeményítettem a lelkemet. Csak egy álom!

– Ugye, viccel? Már nem olyan időket élünk, hogy bárkit is csak úgy le lehessen tartóztatni!
– Ne csináljon úgy, mintha nem tudná, miről van szó! Konkrét bizonyítékaink vannak!

Csak egy álom! Gondolatrendőrség? Ne bomoljunk már!

– Mire?
– Tudja azt maga! A bírósági tárgyalásig úgysem mondhatok mást!

Nem, a rendőrség nem ismerheti a gondolataimat! De… biztos, hogy én teljesen ismerem a cselekedeteimet???

– Jogaim vannak! Most azonnal tudni szeretném, mi alapján akarnak letartóztatni!
– Na, figyeljen. Itt van ez a papír… itt van… na, fene, hová is raktam…

Hallgattam. A telefonáló próbálta eltakarni a telefon mikrofonját, de nem teljesen sikerült neki.

– Margitka! Itt volt egy papír az asztalomon!
– Ha maga mondja, főnök.
– Ne marháskodjon. Itt, ezen a helyen volt egy papír!
– Nézze, tényleg nem tudom.
– Ja, megvan! Azért nincs itt, mert odaadtam a járőrnek, hogy vigyék magukkal!
– Milyen járőrnek?
– Maga teljesen hülyének néz? Az előbb volt itt Tamás zászlós meg Petyka tizedes, nekik adtam oda.
– Főnök, én tényleg nem akarok magával vitatkozni, de ma még senki nem volt a maga szobájában.
– Akkor hová tűnt a papír?
– Milyen papír?

Levette a kezét a mikrofonról.

– Halló?
– Igen?
– Úgy tűnik, van némi adminisztratív problémánk. Egyelőre nem megy ki a járőr Önhöz.
– Öröm és boldogság. Szabadna tudnom, miért jött volna ki a járőr, ha kijött volna?
– Mit képzel maga rólam?! Csak úgy kiadom a szolgálati titkot?
– Istenments.
– Azért. Még fogjuk keresni.

Lecsapta a telefont.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy higgadtan sétáltam vissza a konyhába. A cigarettám már elégett. Rágyújtottam egy másikra, a kávét belöktem a mikróba. Amíg a pohár odabent körözött, az ablakhoz sétáltam. A megszokott látvány fogadott: előttünk a lepusztult játszótér, a gyér fű, benne a kitaposott ösvény. Mert a lakótelepen soha nem oda rakják a járdát, ahol az emberek járni akarnak. A játszótér mögött pedig az akácerdő.
Az akácerdő. Az. Nagyot ugrott a gyomrom, ahogy visszaemlékeztem az álomra.
Besétáltam a nappaliba. Igen, itt van a kanapé, és itt van a fotel. Itt pattantam fel, itt ugrott hátra a nő. Itt van a fotel karfája, amelybe beleverte a fejét. A kanapé. A fotel, ahol a rendőr ült. A valóságban messze nem vagyok annyira erős gyomrú, mint az álomban, a fürdőszobába már nem mertem bemenni. De lehet, hogy csak a pálinka hiányzott.

Megint csörgött a telefon.

– Halló?
– Áááá, szép jó napot. Doktor Heppi vagyok!
– Én pedig Usher József. Miben állhatok szolgálatára?
– Ez jó! Nagyon jó! Miben állhat a szolgálatomra! Feldobta a napomat, komolyan!
– Mi van?
– Uram, az én praxisomban ilyen kérdés még nem hangzott el! Mindig én szoktam más szolgálatára állni!
– Mi ez, telefonvicc? Azt se tudom, milyen doktor Ön! Amennyire tudom, semmilyen szervi bajom sincs, nem szorulok rá semmilyen erőszakos orvosra!
– Nem vagyok én lódoki, Uram! Ügyvéd vagyok, a legjobbak közül! Csodálkozom is, hogy nem hallotta még a nevemet! Sztárügyvéd vagyok, Uram! A lehető legsztárabb!
– Aha.
– Na, térjünk a tárgyra. Az én specialitásom a rendőri erőszak. Bárhol, ahol csak egy apró nyomát is látom, rögtön beavatkozok. Higyje el, egyszerűen egy ilyen vacak kis kezdeti demokráciában, mint amilyen a miénk, rettenetesen fontos, hogy legyen valaki, aki fellép a rendőri túlkapások ellen!
– Akkor Ön valószínűleg eltévedt. Nem voltam kint akkor a Kossuth téren.
– Ha-ha! Ez nagyon jó! Önnel élmény beszélgetni! De nem erről van szó.
– Hanem miről?
– Tudomásom szerint úton van Ön fel egy rendőrjárőr, hogy letartóztassa. Tudja, hogy miért?

Elakadt a hangom. Már megint.

– Nem, nem tudom. Ön tudja?
– Hááá, hát pont ez a lényeg! Én se tudom. Márpedig nem tartóztathatnak le senkit, ha nem tudják, hogy miért!
– Aha.
– Van valamilyen tippje?

Gondolatrendőrség. De nem lehet! Nem működhet!

– Fogalmam sincs.
– Akkor ez abszolút az én esetem!
– Nem hinném. Most beszéltem a rendőrséggel, és bár meglehetősen zavaros volt az egész, de végül úgy vettem ki, nem küldtek ki senkit,
– Biztos Ön ebben?
– Nagyon úgy tűnt.

Érezhetően lehervadt.

– Kár. De azért tudjon róla, ha mégis megjelenik magánál a rendőr, rám számíthat!
– Köszönöm.

Visszasétáltam a konyhába. A kávéra elég volt csak újabb másfél percet nyomnom. De ezt is inkább csak megszokásból, mert már éppen eléggé ébren voltam. Mi a fészkes fene folyik itt? Álom? Valóság? Ki szerepel az egyikben és ki a másikban?

Amint pittyegett a mikró, kivettem a kávét, újabb cigi. Reggelinek bőven elég is volt ennyi. A mai zuhanyzást kihagytam, a fürdőszoba még mindig az a hely volt, melyet nem akartam látni. Felöltöztem. Órámra néztem: a francba! Rendesen el fogok késni a munkahelyemről.

Az előszobában felkaptam a farmerdzsekimet. Lefelé menet hirtelen ötlettel lesétáltam a pincébe. Egy darab kisbőrönd sem volt a fakkomban.
– Hülye! – nyugtáztam magamban. Soha az életben nem utaztam repülőgéppel, miért is kellett volna a pincében akár csak egy repülős böröndnek is lennie?

De nem tudtam szabadulni az álomtól. A játszótéren megálltam, körbenéztem. Igen, a foghíjas mászóka, a leszakadt hinták és a megrongált padok. Itthon vagyok. Amott pedig kezdődik az akácos. Elindultam az ösvényen. Semmi konkrét célom nem volt, mentem, amerre vitt a lábam. Bementem az erdőbe. Szoktam erre sétálni, mondhatni, ismerősként üdvözöltem a bokrokat. Aztán az egyiknél megálltam. Miért pont itt? A fene tudja. Nézegettem az avart. Igen, ezt valaki nemrégen bántotta. Látszik, hogy a levelek utólag lettek visszarugdosva. Megböködtem lábammal a földet. Puha volt.
Aztán legyintettem. Biztosan csak a kölykök játszottak valamit.
Nem mertem továbbmenni, visszafordultam.
Átvágtam a játszótéren, elsétáltam a villamosmegállóig. Megszállt az ismerősség érzése. Teljesen hülye vagyok. Elszabadult a fantáziám, és fura burokba vonta a valóság eseményeit. A megállóval szemben ott volt a tűzfal, rajta az óriásplakát, az összeragadt ujjú öreg sztárszakács reklámozott valami fűszerkeveréket. Ez a valóság. Ebben élek. Minden más csak fantázia.

Ránéztem az órámra. Kábé hét perc múlva jön a villamos. Szórakozottan kerestem a dzsekim zippzárját, hogy elő tudjak venni egy cigarettát, közben rutinszerűen szemügyre vettem a megállóban várakozókat. És megláttam. Ott állt a többiek közt, mondhatni teljesen közömbösen, teljesen érdektelenül, a barna kosztümös nő. A kezem jéggé dermedt. Dehogyis tudtam elhúzni a zippzárt! Megtántorodtam, nekidőltem a villanyoszlopnak. És csak néztem, és néztem… és egyáltalán nem érdekelt, mit gondol rólam a többi utas és mit gondol rólam maga a barnaruhás nő. Közben megérkezett a villamos, de én odaragadtam a villanyoszlophoz. Az utasok felszálltak – igen, a barnaruhás nő is – én pedig ott maradtam a megállóban, mint akibe villám csapott. Legalább két villamos ment el, mire eljutottam odáig, hogy kivettem egy cigarettát a zsebemből és rá tudtam gyújtani.

Idegkimerültség. Ez maradt az egyedüli magyarázat. Tény, ami tény, hajszolt hetek vannak mögöttem. Ez most megbosszulta magát, elválaszthatatlanul összekeveredett bennem a fantázia és a valóság, ráadásul fura véletlen folytán folyamatosan kapok félrevezető élményeket. Nem mondom, hogy soha nem voltam ilyen hurokban, de ennyire zavaros még sohasem volt az életem. Nagyon itt van az idő megállj!-t mondani.
Ahogy elegendő erőm gyűlt össze, elrugaszkodtam a villanyoszloptól, elindultam hazafelé. Útközben felhívtam a munkahelyemet és pszichés zavarokra hivatkozva kivettem pár nap szabadságot. Rámfér. Nem is kicsit.

Otthon leültem a nappaliban. Nem tudtam nem észrevenni, hogy szándékosan nem merek ránézni a fotel karfájára. Elgondolkoztam. Itt akarom én rendberakni a gondolataimat? Itt, ahol még a fürdőszobába sem merek kimenni?

Bekapcsoltam a számítógépet. Szerencsére rengeteg címet elmentettem az internetes életem során. Olyan faházak címeit, ahová el lehet vonulni a világ elől. Kikerestem azt, amelyik a legmesszebb volt minden lakott településtől, és ugyanazzal a lendülettel egyből le is foglaltam. Az egyik mániám, hogy mindig legyen menekülőcsomag. Most se volt másképp, csak elő kellett kapnom a beépített szekrényből a megpakolt hátizsákot, belerakni néhány plusz apróságot – és már indulhattam is.
Beültem a kocsiba, beüzemeltem a gps-t, elindultam. Ahogy az autó falta a kilométereket, úgy nyugodtam egyre le. Az idegeim. Tutira azok játszanak velem. Egy hülye álom. A hülye rendőrség. Mi ezen a szokatlan? Amióta ebben az országban élek, a rendőrség mindig hülye. Aztán az ügyvéd. Miért pont ő lenne a normális? A megállóban a barna ruhás nő meg… megint a fantáziám. Megnéztem én igazából az arcát? Amilyen felfokozott idegállapotban voltam, elég volt csak a barna ruha ahhoz, hogy kikattanjak. De most elmegyek a hegyekbe, a fenyők közé, lenyugszom, és minden rendben lesz.

Nem egészen ez történt. Amint megérkeztem a közeli faluba, a szállásadó igencsak törte a kezét. Hogy ő sem így képzelte, de sajnos így alakult. Amikor leveleztünk, úgy rémlett neki, hogy szabad a faház, de aztán kiderült, hogy mégsem. Egy másik pacák is lefoglalta ugyenerre az időpontra. De ne menjek már el, próbáljunk megegyezni! A faház két szintes, fent is van egy szoba, lent is van egy szoba, elférnénk ott mind a ketten.
Nyilván bepöccentem. Veszekedtem is. Aztán legyintettem egyet. 300 kilométert autóztam, most forduljak vissza? Meg biztosan az a jó nekem, ha nem találkozom senkivel és csak a saját – meglehetősen zavaros – gondolataimmal maradok? Ha van itt egy pacák, akkor tudunk beszélgetni egymással. Ki tud szakítani a köreimből. Még akár jó is lehet így.
Szóval maradtam.
Mivel elsőként érkeztem, becuccoltam lentre. Sétáltam egy nagyot, aztán ittam néhány pohár pálinkát és hamar elnyomott az álom. Nem is találkoztam a társammal.

De az az álom…

Nem volt hosszú. Egyszerűen csak visszakerültem az előző nap reggelére. Ugyanúgy felkeltem, ugyanúgy megtörténtek a bizarr telefonbeszélgetések. Ugyanúgy elsétáltam az akácerdőbe. Ugyanúgy kimentem a villamosmegállóba.
De az álom innentől teljesen megváltozott. A megállóban csak a barnaruhás nő várakozott.
Amikor kiértem és nekidőltem a villanyoszlopnak, odajött hozzám. Egészen közel hajolt, pár centiről nézett a szemembe. Nagyon sokáig, nagyon átütően nézett. A szeme… szószerint égetett. Majd – még mindig közelről – meglehetősen torokhangon – csak annyit mondott: – Ssshhh! Nem téged kereshhhlek!

Ennyi volt. Felriadtam. A párnám csatakos volt, a hajam nemkülönben. Nem is bírtam visszaaludni. A félhomályban felöltöztem, majd a pirkadó világosságban elindultam sétálni az erdőbe. Elmenekülni a zaklatott gondolataim elől? Bah! Nem megy az egyik percről a másikra. Úgy látszik, nagyobb a baj. De majd rendeződik.

Kilenc óra körül értem vissza a házhoz. A lakótársam kint üldögélt a faház lépcsőjén, éppen a reggeli kávéját iszogatta.

– Szervusz! – üdvözöltem.
– Szia! – intett.
– Látom, te is tudod, mi a jó – mosolyogtam rá – Messze a világtól, élvezni az erdő közelségét.
– Pontosan – mosolygott vissza – Kérsz kávét?
– Megköszönném.
– Hozd a poharad.

Töltöttem én is egy kávét, rágyújtottam.

– Koránkelő vagy, ugye? – kezdeményezett.
– Én? Dehogyis!
– Akkor miért járod hajnalok hajnalán az erdőt?
– Huh. Ez hosszú történet. Rosszat álmodtam.

Elkomorult.

– Rosszat álmodtál? Mi volt az?
– Visszajött a nő.
– A barnaruhás?

Abban a pillanatban, ahogy kimondta, rájött, hogy nem kellett volna. Abban a pillanatban, ahogy kimondta, minden megvilágosodott előttem.

Nem a saját álmaimat álmodtam!

Valami, a túloldalról, kereste a lehetőséget, hogy rátaláljon arra, akivel elszámolása volt. Álmokat küldött arra érzékeny emberek tudatába. Bízott abban, hogy a megzavart emberek, önkéntelenül is, olyan mozgásokba kezdenek, melyek egyszer, valamikor, elvezetnek ahhoz a személyhez, akit veszettül keres.

Néztük egymást. A szemek úgy szűkűltek, ahogy mindkettőnk agya dolgozta fel az információkat. Tudtam, hogy ő volt az, akinek megszökött a felesége. Ő volt az, akinek a lakásában meghalt a barnaruhás nő. Ő volt az, aki végül erőt vett magán, feldarabolta, majd elásta. Ő pedig tudta, hogy én vagyok az a tudat, akin keresztül a túloldali, bosszúszomjas szellem megtalálta.

Vidám hétvégénk lesz. Itt, a minden lakott településtől távoli, isten háta mögötti erdő szélén megbújó faházban.

Mai idézet

Melyet Hrabal mondott Brodszkijnak, abból az apropóból, hogy Brodszkij szerint Nyugat és Kelet-Európa között a határ az Elbánál húzódik.

Keleten létezik valami, amit a valóság negatív elfogadásának nevezhetnénk: a valóságot, amiben élünk, elfogadjuk, még ha elfogadhatatlan is…

Milyen író volt Karinthy?

Ha a kortársait figyeljük, általános volt az a vélekedés, hogy Karinthy Frigyes nagy zseni, aki elaprózza a tehetségét. Írt több ezer krokit, humoreszket, de a regényt, a nagy regényt nem írta meg.
Vegyük észre, hogy ez a kritika elsősorban a kort minősíti. Akkor semmibe sem nézték az apró írásokat, mindenki nagy, igazi regényekben gondolkodott. Ma már a nagy regények nem jelentenek olyan sokat. Persze, tudunk róluk, hogy vannak – de már senkinek nincs arra sem ideje, sem felesleges szellemi kapacitása, hogy elolvasson egy 500 oldalas jellemfejlődési regényt.
Ezzel szembe a rövid, apró írások sokkal népszerűbbek lettek. Az emberek a gyors igazságokat, a könnyen emészthető hangulatokat keresik. Hiszen lassan már a blogbejegyzés is hosszú lesz, elég helyette a twit, meg a like.

Minden rendben van

Alapvetően nem mennek rosszul a dolgok az országban. Keserűnek keserű a pirula, de talán már a gyógyulás irányába haladunk.

Elmagyarázom.

A Gyurcsány érában már lehetett sejteni, hogy nem ez a gödör alja. Nagyon rosszul kormányoztak és bőven megérdemelték a bukást. De ez még nem a betegség végét jelentette. Ekkor az emberek nagy része ugyanis megváltóként hitt a másik félben. És ez hiba, nem is kicsit. A politikában ugyanis nem hinni kell, legalábbis nem úgy, mint egy vallásban. Ahhoz, hogy ez az ország rálépjen a gyógyulás felé vezető útra, még a másik félnek is bele kell szaladnia egy hatalmas pofonba, még buknia kell egy nagyot. Ez mindenképpen szükséges ahhoz, hogy az emberek kiábránduljanak a messianizmusból. Ne egy magát istenítő politikustól, ne az államtól várják azt, hogy minden gondjukat megoldja helyettük, hanem ébredjenek már fel és döbbenjenek rá, hogy rajtuk áll, milyen lesz az élet az országban.

Tényleg csak az a kérdés, hogy ha megkapjuk ezt a pofont, akkor fel tudunk-e még állni a földről?

Kromofág

Mostanában – pár hónapja – egyre több bajom van ezzel a Chrome-mal. Rendszeresen eljátssza – és meglepő módon főleg a Google Office oldalain – hogy elsőre nem mutatja meg a lekért lapot, 20-25 másodpercig próbálkozik, majd dob egy hibaüzenetet. Az azonnali refresh-re viszont már adja is a tartalmat. Borzasztó kényelmetlen és időrabló.

Természetesen kipróbáltam egy csomó mindent. Mivel a jelenség mind a netbookon, mind a desktop gépen jelentkezett, így már nem kellett sem a hálózati kártyákkal, sem a wifi AP-vel foglalkoznom. A routerre felraktam a legfrissebb firmware-t, apró lépésekben drasztikusan csökkentettem az MTU-t, hiába.

Érdekes tapasztalat volt, hogy ugyanaz a netbook ugyanazokkal az oldalakkal Szlovákiában tökéletesen ment. A munkahelyemen szintén.

Ezek alapján nyugodtan mondhatnám, hogy tuti a szolgáltató kefél el valamit (T-Home, tehát reális) – de ennek meg ellentmond, hogy mindkét gépen bármilyen más böngészőt használok, nincs semmi gond.

RTFM. Megnéztem, mit mond a Chrome help. A szokásos bullshit: biztos a tűzfalad van rosszul konfigurálva. Megnéztem a Chrome fórumában – és rámdőlt a beépített szekrény. Az utóbbi egy évben több tucat topik nyílt a témában (itt az egyik legjellemzőbb), de hivatalos választ nem láttam, a leggyakoribb válasz pedig az, hogy tűzfal, vagy DNS prefetch, vagy töröld le a kukikat, a history-t és a cache-t. Természetesen egyik sem segít. És ez így megy lassan egy éve.

A munkahelyemen más baj van. Az ottani gépemen a Chrome a formoktól száll el: elkezdek gépelni egy mezőbe, aztán úgy 10-20 karakter környékén elsötétül a képernyő, bejön az a ronda fekete hibaablak és közli, hogy itt baj történt. A refresh-re már a webalkalmazástól függ, mi történik, megmaradt-e a form tartalma, vagy sem. Szintén rákerestem a Chrome helpjében, természetesen megint a tűzfal a hibás. Más böngészőnél a hiba nem jelentkezik.

From Segédlet

Ne vigyorogj, megfordult már az is a fejemben, hogy az XP/Vista/Windows7 beépített tűzfalába raktak bele Ballmerék valami huncutságot, hogy szivassák a Chrome felhasználókat – de a fórumon voltak Linux és Mac felhasználók is.

Mindenesetre baromi kényelmetlen. Az ugyanis látszik, hogy kétszereplős a játék. A Chrome valamit másképpen csinál, mint a többi böngésző, és ezt a valamit bizonyos – egyébként valószínűleg szabványos – hálózati konfigurációk hasbaakasztják. Az egymásramutogatás meg minden, csak nem adekvát válasz. Én meg itt vagyok zavartan – nem véletlenül váltottam évekkel ezelőtt Firefoxról Chrome-ra, egyértelműen kellemesebb összhatású, gyorsabb és praktikusabb böngésző volt az utóbbi. Most meg egy ilyen bosszantó, megfoghatatlan, ennek ellenére láthatóan nem kezelt probléma miatt mehetek vissza.

Mapez 2.0

Térjünk még vissza arra a múltkori koncertre, azon belül is a Manökken Proletairz formációra. Előtte semmit nem hallottam róluk, ezért is lepett meg, amit produkáltak. Például nézzük meg azt a szöveget, melyet a korábban berakott videón is énekelnek:

Két szemed vesd a földre elég gyakran
Ne lássák benne a csillogást
Vad szenvedélyeknek büszke árja
Meggátolja az előrejutást

Légy szabad, de ezt sose lássák rajtad
Jogos haragod is rejtsd csak el
Fedezd el minden egyes hibádat
Ha jól csinálod, ez égig emel

Élj magyarul, szólj magyarul,
de este, mikor hazaérsz lélegezz majd szabadon
És fogadod, el nem fogadod
A dichotom felosztást, mi blokkolja a tudatod
Van társad a lélegzésben
És kábé nyolcan figyelik, hogy beérsz-e majd reggel
Van rendszer az ellenőrzésben
És az őszinteség híján kissé kényszerű a mosolyod

Tudd azt, ki vagy, és miért bírod ezt ki
Nyakadban medálon a céljaid
Szabályosabb lépés, szabályosabb légzés
Ösztönvilágod majd megtanít

Légy szabad, de ezt sose lássák rajtad
Jogos haragod is rejtsd csak el
Fedezd el minden egyes hibádat
Ha jól csinálod, ez égig emel

Élj magyarul, szólj magyarul,
de este, mikor hazaérsz lélegezz majd szabadon
És fogadod, el nem fogadod
A dichotom felosztást, mi blokkolja a tudatod
Van társad a lélegzésben
És kábé nyolcan figyelik, hogy beérsz-e majd reggel
Van rendszer az ellenőrzésben
És az őszinteség híján kissé kényszerű a mosolyod

Kényszerű a mosolyod

Ezen belül is kiemelném ezt a sort: “És fogadod, el nem fogadod a dichotom felosztást, mi blokkolja a tudatod“. Egy sor, de borzasztóan tömény leírása egy állapotnak. A dichotom felosztás az, amit konyhanyelven fekete-fehér látásmódnak nevezünk. Amikor mindent egy szigorúan csak két állapotot ismerő szemüvegen keresztül látunk. Ismerős? Például a tipikus Mi és Ők felosztás. Hogy mást ne mondjak: Mi – az igazi magyarok, az igazi fideszesek, az igazi liberálisok – és Ők, azaz mindenki más, az ellenség. Amikor azt nézzük, melyik tábor mellett áll egy író, egy színész vagy egy zenész – és nem azt, hogy mit akar mondani. Mindenkinek, nem pedig csak egy csoportosulásnak. Nagyon tömör, nagyon erős megfogalmazás – és nagyon jellemző is manapság.
És persze a dichotom felosztás nem csak az egyes emberek tudatát képes blokkolni, hanem az ország kollektív tudatát is.

Balfék

Nem sokon múlott, hogy idén ne írjak már februárban “Én már fürödtem a Dunában idén, és te?” címmel posztot.

Pedig minden jól indult. Otthon mindenki mosolygott, amikor a családfő váratlanul beöltözött viziembernek.

From MiVanVelem

A nap ugyan nem sütött, de cserébe a szél sem fújt. A levegő 1 fokos volt, ami azért már elég közel van a leghidegebb időhöz, amelyben még kajakozni lehet. (Ez alatt már jégcsákány is kell.) Én meg úgy voltam vele, hogy minden vízhatlan rajtam – legalábbis korlátozottan -, akkor mi bajom lehet?

Az optimizmusom egyből lelohadt, amint megláttam Dunaharasztiban a terepet. A vízszint legalább 80 centivel volt a stég alatt. A közelben meg kajánul vigyorgó horgászok. Nyilván felmerült bennem, hogy nagy arccal bemegyek a vízbe – esetleg demonstratív célzattal fürdök is egyet – és úgy szállok be a kajakba, közvetlenül a vízből. Csakhogy. Ahhoz el is kellett volna jutnom a vízhez. A 70 centivel alacsonyabb víz egyben azt is jelentette, hogy kábé hat métert kellett volna sétálnom durván mély és durván büdös iszapban, hogy egyáltalán víz legyen előttem. Ezen kívül volt még egy meglehetősen meredek sólya, mely szintén az iszap szélén végződött. Végül ez utóbbin valahogy beevickéltem, de tényleg csak hajszálon múlott, hogy nem fordultam bele az iszapos vízbe rögtön az elején.
Nem is időztem sokat a part mellett, tekertem befelé a vízbe. Mert az már csak víz.
Jó hideg.

Ott ültem a kajakban, a Soroksári Duna közepén. A két garnitúra kesztyű (tesztelés!) a hullámkötény zsebében, de a kötény még nem volt ráfeszítve a beülőre. Kezdtem is ezzel. Az evezőt szolídan rátettem magam mellé a vízre, majd elkezdtem igazgatni a szoros gumit. Nagyon szoros volt. Vagy az anyag ment össze, vagy a kajak beülője nőtt meg, de az istennek sem akart beakadni. Ekkor néztem oldalra. Az evezőlapát kábé 60 centire elsodródott mellőlem. Ez pont az a távolság, amikor még tisztán látszik rajta minden karcolás, de már nem érem el. Kesztyű még nem volt rajtam, így puszta kézzel próbáltam meg közelebb evickélni. Csak éppen ahogy csapkodtam és közeledtem a lapáthoz, az általam keltett hullámok a lapátot is arrébb lökdösték. Egészen addig, amíg a lapát bele nem került a sodrásba és el nem indult vidáman Ráckeve felé. Ez már nem volt tréfa, hatalmas húzásokkal ívesen a lapát elé kerültem (mindezt hátrafelé) és végül kihalásztam. Huh. Ekkor már a HÉV híd alatt jártam, a horgászok meg áldották a szerencséjüket, hogy a szürke idő ellenére is kijöttek, és ilyen vidám showműsort kaptak. Stabilizáltam a helyzetemet, majd hőfúvásos technikával próbáltam életet lehelni a kezeimbe. Amikor eljutottam odáig, hogy újra tudtam mozgatni az ujjaimat, újból nekifutottam a mutatványnak, csak most már keresztbefektettem magam előtt a lapátot. Hát, ettől nem lett egyszerűbb a feladat, különösen elgémberedett ujjakkal. Aztán az ötödik-hatodik próbálkozásra valahogyan felkáromkodtam a spricót. Huh. Gyorsan feljebb is eveztem, mert már kezdtem unni a vigyorgó horgászokat.

Kesztyűteszt. Mert már csak ez hiányzott.

Nyilván nem a legjobbkor, hiszen mindkét kezem vörös is volt, vizes is volt, meg fájt is egy kicsit. A tisztán neoprén kesztyűt nem is tudtam felhúzni, igazából esélyem sem volt. Jöhetett a csodakesztyű. A balos simán felment, be is tudtam dolgozni a kézelő alá, szuper. Valami eszméletlen kinlódással, foggal-körömmel felszenvedtem a másikat is. Kézelő. Közben harc az evezővel. De végül minden sikerült. Ott ültem a víz közepén, minden felszerelés a helyén volt. A vízparton sátrazó hajléktalanok meg is tapsoltak.
Körülbelül 300 métert tudtam evezni így. Aztán szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy ez a kesztyű sem az igazi. Pedig meleg volt, meg tudtam szorítani benne az evezőlapátot… de nem jól. A kesztyűben teljesen más izmaimat mozgattam a jobb kezemen ahhoz, hogy húzni és tekerni is tudjak. Ezek az izmok pedig nem szoktak hozzá a terheléshez, 300 méter után már cefettül fájtak. Végül a passzív bal kezemen fent hagytam a kesztyűt, az aktív jobbon meg nem maradt semmi. Nem csak hülyén nézhettem ki, de eléggé hülyén is éreztem magamat. Ezen még dolgoznom kell egy kicsit.
Meg a cipő témán is, mert a magasszárú neoprén zokni és a neoprén kalucsni nagyon jó a víz ellen, de melegíteni semmit sem melegít. A többi ruha viszont nagyon szépen működött. Eltekintve attól, hogy a dzsekim kézelője még nem volt meghúzva, amikor kézzel eveztem a lapátom után, így mindkét kezem hónaljig csuron vizes volt belül.

Innentől mondhatni nem történt semmi érdekes. Konstatáltam, hogy igen, elszoktam az evezéstől, hamarabb fájdult meg a csuklóm, az üléspozíciót is sűrűbben váltogattam. A négy órás evezgetés helyett megelégedtem kettő órával is. (Nem mintha hozzá tudtam volna férni a karórámhoz persze, melyen egyszerre feszült a kesztyű és a dzseki neoprén kézelője.)

Közeledtem vissza a csónakház felé. Gondolkodhattam, hogyan fogok kiszállni. Végül sikerült teljesen felhergelnem magamat. Magasan van a stég? Na és. Nehogy már pont ilyesmitől tojjak be. Nemrég papoltam egy csomót a mozgáskoordinációról. Itt se kell más.
Na jó, stratégia igen. A Szlovák Paradicsomban azért mindig volt egy elképzelés, hogyan győzöm le az aktuális akadályt, itt meg csak olyan South Park szintű akadt: vízben vagyok – varázslat – parton vagyok.

Már messziről kiszúrtam, hogy nincsenek horgászok. Megnyugodtam. Sehol nincs senki. Addig szarakodhatok, amíg akarok. Ha vízbeesek, a mérsékelten vízálló ruha bőven kitart addig, amíg partra evickélek. Mi bajom lehet?
Erre mire odaértem, kisétált egy négyfős család a stégre. Vizet nézni. Ilyen tényleg nincs. Két óra alatt alig láttam embert, erre pont ott, ahol balfaszkodni szeretnék, kijön egy négyfős család és nézik a vizet.

Nyilván nem szálltam ki, mentem még egy kört. Bíztam benne, hogy nélkülem nem találják annyira izgalmasnak a vizet, hogy inkább azt nézzék, ne a Való Világot. Így is lett, negyedóra múlva visszaérve tényleg nem volt sehol senki.

Becserkésztem a stéget. Mellésimultam. A kajak lenyugodott, én pedig mindkét kezemmel felnyúltam a peremhez, közben csípőből toltam vissza a kajakot a stég lábához. Néhányszor felhúztam, majd visszaengedtem magamat, majd egy nagy lendülettel kicsúsztam a kajakból és ráültem a hátsó deckre. Innentől már csak fel kell állnom és kirúgni magamat a stégre. Felfektettem a jobb kezemet, ránehezedtem és megpróbáltam felhúzni, feltolni magamat. Ekkor döntött úgy egy kiálló csavar, hogy felhasítja a dzsekim ujját. Ami egy cefet drága, vízálló dzsekinél nem túl kellemes élmény. Persze egyből visszaültem a kajakba, beeveztem a holtág közepéig, visszafordultam, majd teljes erővel nekiszaladtam a saras dágványnak. Sikerült elég jól ki is futnom. Kipattantam, sípcsontig bele is süppedtem a sárba, de lendületből kirongyoltam, magammal húzva a kajakot. Már a parton kezdtem el lekáromkodni a csillagokat is az égből. Hogy itt él az ember, nem messze a víztől, mozogna, sportolna, evezne vadul – és ennyire el van hanyagolva még az istenf… is, hogy nem lehet normálisan se vízre, se partra szállni.
Átcipeltem a kajakot a sólyához – persze ekkor már ott is csupa büdös saras lettem, ahol eddig még nem – aztán nagyjából lemostam magamat, meg a kajakot. Nyitottam az ajtót, de az elgémberedett ujjammal félrenyomtam egy gombot a kódomból, clear gomb meg nincs a panelen. Ne tudd meg, mennyire frusztráló ott állni egy villogó panel előtt, tudni, hogy másodpercek múlva ez az egész szar neki fog állni veszettül szirénázni, és hiába van legális kódod, nem tudod neki beadni, mert nincs olyan gomb, hogy újrakezdés. Ez így be is következett, kábé két perc szirénázás után állt vissza a panel olyan állapotba, hogy újra be tudtam gépelni a kódomat és leállt a műsor.
Kirángattam két motorcsónakot a csónakházból – mert egyébként nem férek a polcomhoz – feltettem a kajakomat, összecsomagoltam mindent, bezártam az ajtót. Ekkor ért oda a járőr által riasztott hapi, hogy miafene volt ez. Elmagyaráztam neki. Még megkérdezte, hogy voltam-e a vízen is? Elég volt csak a saras és illatozó magamra mutatnom.

Aztán hazacsorogtam, itthon Nej varázsolt valamit a dzsekivel, úgy néz ki, megmarad. Majd legközelebb megnézem.
Például megint adok 60 centi fórt az evezőlapátomnak.

Nosztalgia

Olyan dolgokat csináltam ma reggel, amilyeneket már régóta. Szarul megírt program maradékát takarítottam ki a registry-ből, utána meg környezeti változót írtam be kézzel a PATH változóba.

Belegondoltál már? Utoljára 10-15 évvel ezelőtt kellett az őskövület autoexec.bat fájlban a set path paranccsal játszani.

Adóbevallás. Abevjava.

Feltelepítettem az űrlapkitöltő keretprogramot. Nem indult el. Megnéztem a manualt, azt írták, hogy lehetnek gondok, ha nem rendszergazdaként telepítettem. Márpedig nem, mert közvetlenül böngészőből történt. Uninstall, gép restart. Újabb telepítés, de most már egy kicsit átgondoltabb könyvtárstruktúrába. Nem lehetett. A korábbi telepítés paraméterein már nem engedett változtatni. Uninstall? Ugyan már, a keménytökű programok dafke kitartanak.
Sóhaj.
Regedit. Kigyomláltam mindent, amiben szerepelt az abevjava kifejezés. Restart. Kevés volt. Vagy elrakta még valahová a fájlrendszerben az infókat, vagy lepakolta még kódoltan is a registrybe. A valóban keménytökű programokat még Chuck Norris sem tudja uninstallálni.
Újabb sóhaj. Akkor maradjanak az eredeti paraméterek.
A program természetesen továbbra sem indult el.
Kikerestem, az ikon mögött valójában melyik batch fájl fut. Elindítottam parancssorból. Azt írta ki, hogy nem tud mit kezdeni a .java kiterjesztéssel. Van ezen a gépen egyáltalán java? Ráküldtem egy telepítést, közölte, hogy van és a legfrissebb. Újabb ellenőrzés: az Apeh oldalán van egy check, de aszerint is minden rendben van a gépemen, a programjuknak futnia kellene.
Csak éppen nem fut.

Mi lehet a baj? Nem húzom az időt, nyilván a 64 bit. Ekkor ugyanis a java nem a jó öreg ‘c:\program files\java’ könyvtárba települ, hanem a ‘c:\program files (x86)\java’ könyvtárba. Azaz meg kell keresni a PATH környezeti változót és kiegészíteni a ‘c:\program files (x86)\java\jre6\bin’ értékkel.

És akkor már csak az adóbevallás elkészítése maradt hátra.

Medvehiány és jégtánc 04/04

2011.01.04; péntek: Piecky

Ezen az úton nagyon sokat töprengtem tegnap este. Mit akarok vele elérni? Végigmentem két, nagyon durva terepen. Megmutattam, hogy képes vagyok rá. Annyi csodálatos jégkompozíciót láttam, hogy egy életre elég. A végén tegnap már a fényképezőgépet se nagyon volt kedvem elővenni. Belefásultam.
Szóval jogos a kérdés: miért menjek neki ma is egy újabb szurdokvölgynek?
A választ már valaki más elsütötte egyszer: azért, mert ott van.
Tegnapelőtt se hittem, hogy tud már újat mutatni a hegy – miközben tegnap tudott. Miért ne tudna ma is?

Reggel némi kommunikációs őrület. Mondtam, hogy ma 18.00-kor tudok lejönni vacsorázni, erre a csajszi közölte, hogy ő már nem lesz, de egy férfi alkalmazottat be tud rángatni. Igaz, a hapit Lengyelországból kell ehhez idecsődíteni. Na, erre mondtam azt, hogy köszönöm, ma este tényleg kibírom a 300 forintos fokhagymaleves nélkül. De tényleg. Aztán mire ezt letisztáztuk… úgy, hogy senki ne bántódjon meg… leginkább szlovákul, mert a csajszinak már a wichtig szó is túl erős volt… beleizzadtam, rendesen.
Ott viszont én voltam hülye, hogy a zűrzavarban elsiklottam afelett, hogy felajánlotta, elvisz autóval Piláig. Hat kilométer, betonúton. A francba.

A nagy kavarás közben Maria egyszer lezolizott. Egy világ dőlt össze bennem.

Aztán este hatkor feljött, hogy mégis visszaért, biztosan nem megyek le fokhagymalevest enni? A nőkön ne próbálja magát kiismerni az ember.

Vissza a reggelhez. Kilenc körül indultam neki a távnak. Azt hamar eldöntöttem, hogy nem a turistaúton megyek Piláig, mert az a Fehér Víz mellett megy, ami ilyen jeges időben nem sok jót jelent. Különösen úgy, hogy emlékeztem rá, van ott egy-két dongalétrás hely, mely kellemetlen lehet. A rejtvényfejtést és az ügyeskedést a Piecky számára szeretném tartogatni, nem pedig az odaútra.
Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy 5 km erdei út helyett 6 km aszfalt. De tutibiztos.
Viszont azt senki nem mondta, hogy az aszfalt beletesz még 100 méter szintet is. Na mindegy, aki túrázni megy, az ne nyögjön, ha… emelkedik az út.

Másfelől viszont láttam azt a blokkot, melyet eddig nem tudtam elhelyezni a térképen. Hotel Slovensky Raj? Aztán megtaláltam azt a két helyet, ahol nem fogadtak. A Biely Potok panzióból nem is válaszoltak az emailre, a Trapper Ranch weblapján meg egy idióta szlovák nyelvű formmal lehetett jelentkezni, mely után semmi visszajelzést sem kaptam. Két nappal később keresett valaki telefonon Szlovákiából (csak nekik adtam meg számot), de az autóban éppen nem tudtam felvenni a telefont. A hagyott üzenet totálisan érthetetlen volt, a számot meg nem lehetett visszahívni. Így maradt a mostani Podlesok Ranch és egyáltalán nem bántam meg. Már csak helyileg is sokkal jobb, itt van a túraútvonalak bejáratánál, a többiek meg valahol félúton Podlesok és Pila között. Arról nem is beszélve, hogy a tulaj/recis Maria tényleg a szívét is kiteszi a vendégért. Még ha az éppen egyedül is van.
Ha már itt járunk, egy gyors árkörkép. A közeli panziók – ez is – 15€/nap/fő áron dolgoznak, azaz négyszemélyes családnak 60€, ami a helyi viszonyok között kicsit húzós. A kempingben egy faház – abszolút nulla komforttal – 40€, a faluban külön bejáratú privát szoba már van 34€ körül is. (Az utóbbi esetben viszont vagy megtoldjuk a napi kilométereket egy unalmas és hosszú úttal, vagy Podlesokban fizetünk ki egy nap parkolást.)

Úgy látszik, a Piecky nekem már mindig ilyen rohanós terep lesz. Amikor utoljára voltunk itt egy novemberi napon a családdal és Dóra beleesett derékig a jéghideg vízbe, egy hatalmas rohanással mentünk végig a csajszival a távon, de úgy, hogy a végén már gőzölgött a nadrágja. Most pedig… megint a tömeg. A fene sem gondolta, hogy a szlovákok ennyire szeretnek hosszú hétvégéket csinálni. Gyakorlatilag felpezsdült az egész hegység.
Amikor beértem Pilába, pont egy tízfős társaság kászálódott ki a kocsikból és kezdett el cuccolni. Meggyorsítottam a lépteimet, erre utolértem egy hétfős társaságot. – El vagyok átkozva! – villant át a fejemen. Ebben a konstellációban csak a rohanás maradt, mert ha lemaradok, akkor pont a két nagy csoport közé kerülök. De… rohanás… ezen a terepen?
Szerencsére a rohanást relatívan kell értelmezni. Rohanás – a csoporthoz képest. Nagyon örültem neki, hogy a társaságban láttam egy fényképészt. Abból a fajtából, aki már a műútnál is lefényképezte a ‘Piecky balra’ táblát. Az ilyet szeretjük, nagyon le tudja lassítani a csoport haladását. Meg hát bíztam abban, hogy egyedül vagyok (a csoport mindig megvárja, amíg a tagok egyenként leküzdik az akadályokat), bíztam abban, hogy már kevés olyan táj lesz, melyet le akarok fotózni (már eddig is annyi fénykép van), eltökéltem, hogy a hangjegyzetelést is ritkítom (majd többet tartok fejben) – és persze bíztam a több napos jégmászós rutinomban.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

Kilőttem, mint egy versenynyúl, na. A táv közepéig tartottam is a sebességet (beleértve a Nagy Vízesést is), utána pedig visszaálltam normál tempóra. A társaság sehol sem volt.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

Írtam tegnap, hogy mozgáskoordináció és koncentráció. Hogy az utóbbi mennyit számít, itt van egy példa. Éppen egy nehezebb kombinácón haladtam keresztül, amikor egy nem bekalkulált vékony faág hozzáért a nyakamhoz hátulról. Az érintés annyira meglepett, annyira kizökkentett az eltervezett mozgásból, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán tudtam visszanyerni az egyensúlyomat és megmaradni lecsúszás nélkül a jégpályán.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

De azért mennyit jelent a rutin. A vége felé már annyira lusta disznó voltam, hogy sokszor nem kapaszkodtam ki a jól bejárt, de magasan menő gyalogútra, mentem inkább lent, a jégen. Ehhez is hozzá lehet szokni.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

Amikor már eleget rohantam, gondoltam, pihenek egy kicsit. Ekkor fordultam rá a felső harmadra, melyen már semmi jég, semmi tereptárgy, semmit dongalétra nincs, csak hó és szint. Először az ásványvizet vettem elő, majd néztem nagyokat. Az induláskor még folyékonynak tűnő víz befagyott. Leszürcsöltem róla a tetejét, majd elszopogattam egy marék havat. Aztán előszedtem a túrabotot. Lassan kezdi minden eszköz megtalálni a maga helyét. A jeges, dongalétrás terepen csak zavart volna a bot, de itt, a hosszú kaptatón aranyat ért.

Ta-damm! Kijöttem, az órámra néztem – és magasba dobtam a botomat. Megcsináltam a Piecky-t szintidőre! 10.10-kor fordultam rá az ösvényre, 12.08-kor jöttem ki a szurdokból. A szintidő két óra. Ha ezt azzal vetem össze, hogy a szintén 2 órás Sucha Bela 4 óra alatt lett meg, nem kis teljesítmény. Ennyit jelentett a rutin… meg az elképzelt, nyomomban rohanó társaság.

Péntek. De nagyon. Van fent a Sucha Bela kijáratánál egy fedett asztal két lócával. Két nappal ezelőtt annyira kihalt volt a park, hogy simán kisétáltam az útkereszteződés közepére pisilni. Most meg sorban érik egymást az 5-10 fős csoportok.

Mint kiderült, a saját ősellenség csoportomra 15 percet vertem rá. Ennek azért nem örültem annyira, azt hittem, jobban sikerült leráznom őket. Aztán amikor mellémültek (nyolcan szorongtunk a lócákon, hangzavar, telefonálások, cigarettafüst – medvehiány, b+), akkor láttam, hogy volt a lábukon valami nyúlszőr, vagy mi: olyan szövetbigyó, melynek a darabjai rugókkal voltak rögzítve. Gondolom ezzel ők is tudtak skerázni a jégen.

Nyilván hamarabb indultam el, mint ők (pedig komolyan elgondolkodtam egy szivaron). Később viszont egy nem jelzett rövidítéssel pont elém kerültek. Olyan 30 méterrel előttem jöttek ki az erdőből, pont azon a részen, ahol a teljes útszélességű jégpálya volt. A helyzet a tegnapelőttihez képest annyiból lett más, hogy vékony porhó lepte be a jeget, tehát elméletileg meg lehetett volna próbálni leereszkedni rajta. Amilyen idenekemazoroszlánt hangulatban voltam, biztos meg is próbálkoztam volna vele – de az emberek ahogy meglátták a lejtőt, egyből eldobták magukat, lecsúsztak – és lesöpörték a finom porhót. Én meg még ezeknek figyeltem a szurdokban, hogy ne törjem össze a jeget. Egy vékony csíkban maradt ugyan egy kevés porhó, el is gondolkoztam, hogy dafke megpróbálom, de mind a hét alak megállt az alján és vigyorogva figyelték, én hogyan megyek le. Seggreülve, b+. Medve!!!!

Aztán elhúztak, én pedig ottmaradtam. Egy nagyon keserű megállapítással: öregszem. A lefelé tartó úton a bal térdem porca akkora hisztit vágott ki, hogy túrabottal is alig bírtam lesántikálni. Ennyit bírt. És még örülhettem, hogy csak a negyedik napon durrant ki.
A keserűséget fokozta, hogy bár már korábban is sejtettem, de mostanra lett végleges, hogy egy csomó nagy álmomból nem lesz már semmi ebben az életben. Például egészen biztosan nem fogok már végigmenni a John Muir ösvényen. (Ez egy 340 km hosszú túraösvény Amerikában. 3 darab 4000 méter feletti csúcsot érint, a fene tudja, hány darab 3000 méter felettit. Három nemzeti parkon megy keresztül. Három hét alatt simán meg lehet csinálni. Vagy 5 kilométert már mentem rajta, be is szereztem a szakirodalmat – de valószínűleg itt van a vége. A térdeim már nem bírnának egy ilyen hosszútávú terhelést. Marad a kajak.)

Hazabicegtem. Ahogy megérkeztem, sorban kiakasztottam száradni a vizes cuccokat: sapka, kesztyű, fotóstáska, fényképezőgép, objektív.

Nem tudok betelni vele. Itt ülök, írom a blogot, velem szemben az ablak, az ablakban pedig kissé ködösen, de ott figyel a teljes Tátra. Nem is kicsit lassítja az írást.

Aztán az utolsó pillanatban a panzió csak kiiratkozott az ajánlott helyek közül. Péntek este megérkezett egy nagyobb társaság, a hangok alapján elég sok család. (A kocsik alapján legalább öt.) Mivel ennyien nem férnek el egy szobában, kinyitották az ajtókat és a folyosón megy a buli. Durva hangosan. Gyerekek kiabálnak és fociznak, a felnőttek csak ordítoznak, az egyik szobából a tévé szól, a másikból valami zajláda, van itt minden. Csak hangszigetelés nincs.
Borzasztó hely lehet, amikor sokan vannak.
Nem tudom, hogyan fogok ma aludni, de holnap korán reggel összepakolok és húzok haza. Faház. Messze mindenkitől. Medve.

ps.
Szombat reggel a kávém habjába csokoládéporból szórtak szívecskét.

Összefoglalás

Ha már úgy kezdtem, hogy Amerika vs. Káposztafalva, ezzel is fejezem be. Azt kell mondjam az öt nap után, hogy nem egyértelmű a győztes. Igen, a Yosemite óriási. Grandiózus sziklák, hatalmas vízesések, hogy az óriásfenyőkről ne is beszéljek. De már a legkisebb csúszós hódarabnál is lezárják az utakat, és ez ott nem vicc, a rangerek ellenőrzik. A Szlovák Paradicsom ehhez képest kicsi – de nagyon finoman cizellált. A Yosemite-ben gyalogolsz négy kilométert és ott a vízesés. Utána gyalogolsz még ötöt, majd ott van még egy. Közte… meglehetősen ritkás növényzet. (Nem mintha annak nem lenne meg a hangulata.) És ezzel le is ment egy túra. A következő nap nyugatra indulsz, ahol 8 kilométer kaptató után lesz egy vízesés, utána pedig jöhetsz vissza. Félre ne értsd, nem rossz ez… csak más. A Szlovák Paradicsomban egy 5 kilométeres úton, 400 méter szinten nem győzöd kapkodni a fejed, olyan sűrűn jönnek a vadregényes helyek. Nincs 300 méter magas vízesés, de létrán mászol át a 20 méteres vízesés alatt/felett/mellett. Arról meg ne is beszéljünk, hogy amilyen durván veszélyesek voltak ebben a 3 napban az ösvények, kisebb természetjáró hagyományokkal rendelkező országokban az egész be lett volna zárva. Itt csak annyit írtak ki, hogy belépés saját felelősségre. Oszt csókolom.
Szóval ha olcsón akarsz életre szóló élményekkel gazdagodni, akkor feltétlenül javaslom ezt a helyet. Télen, sok hó után, -13 fokban. Saját felelősségre.

Linkek:

 

Medvehiány és jégtánc 03/04

2011.02.03; csütörtök: Poprad Menedékkő

Felpuhult a program. Pedig úgy terveztem, hogy minden nap mászok egyet, de közbejött valami. Egy bivaly nagy porszem. Valahogy belavírozott a fényképezőgépem ccd-jére. Borzasztó peches dolog. Egy körtepumpával lehetne rajta segíteni, de az otthon maradt. (A fene sem gondolta volna, hogy pont ez fog hiányozni.) Itt, az erdő szélén biztosan nincs hasonló precíziós eszköz. Az meg nem megy, hogy az ember végigbravúrkodik egy újabb jeges szurdokban, aztán semmi fényképet nem készít.

Szóval, körtepumpa. Nyilván itt nem lesz, de talán a közeli nagyvárosban, Poprádon igen. Jó kérdés, hogyan fogom én ezt kommunikálni. Ugyanis ezt a pumpát leginkább gyógyszertárakban lehet kapni, khmm… beöntési célokra. Na, ezt kellene szlovákul elmagyaráznom. Vagy elmutogatnom.

Reggeli után jeleztem a vendéglátó hölgynek, hogy gondjaim vannak – de elmagyarázni már nem tudtam. Egyszercsak ideadta a telefont, ahol valaki halkan ugyan, de megszólalt angolul. Szegényre abban a pillanatban ráborítottam mindent, koszon, ccd-n keresztül a különböző pucolási technikákig. Mivel nemigen tudott válaszolni, jeleztem, hogy porszívózni szeretnék és ha nem sikerül, akkor bemegyek Popradra keresni egy gyógyszertárat. A csajszi itt tudott bekapcsolódni, figyelmeztetett, hogy gyógyszertár Hrabusicében is van. Visszakérdeztem, hogy szerinte van-e olyan gumipumpájuk, amellyel mindenféle anyagokat lehet pumpálni különböző intim helyekre, mely kérdésre hosszan tartó szünet jött válaszul, majd egy halvány maybe.

A telefonos segítség nem jött be, maradt a közönség.

Mondjuk a google translator jó nénikéjét, természetesen nem úgy mondják szlovákul a porszívót, ahogy fordította, ebből persze lett néhány vidám perc, mire megértették, mit szeretnék. (Maria meg a gondnok az étteremben ülve figyeltek, én meg a táncparketten aktivitiztem.) De amikor előkerült a takszer raktárból a jó öreg vacuum cleaner, két perc alatt tisztára pucoltam vele a gépet belülről. (Hálás köszönet a szaktopiknak a metódus leírásáért. Azért mégiscsak jó valamire az internet.)

Újratervezés. Pedig már az járt a fejemben, hogy hová menjek ma Poprad után. Megfordult a fejemben Kassa, aztán Zakopane (leginkább sajtot vinni az otthon maradottaknak) – de így persze irány a jégpálya. Tekintve, hogy meglehetősen elment az idő, maradt a legrövidebb, de azért elég technikás út: Hernád-áttörés, Menedékkő szurdok, végül a menedékház a fennsíkon.

Megjegyzés: Azt azért tudomásul vettem, hogy ha tényleg faházba megyek, minden embertől távol, akkor a mai túra ugrott volna, mert a faházban nincs porszívó. (Az első dolgom az is volt Pesten, hogy a körtepumpát a nagytáskából átszereltem a mindig nálam lévő kompakt táskába.)

Azért durván kemény idő van. Amikor kinyitottam a kocsi csomagtartóját, nem is lepődtem meg nagyon, hogy az egyik sörösdoboz szétfagyott. Az ásványvizekről már nem is beszélek, mindegyikből opálos jégtömb lett. Tél van.

Csak szólok, hogy a kék turistautat elterelték. Régen az út levitt a Fehér Víz mellé, aztán sárban, dzsuvában kellett mászni, egy csomó fagyökér között a Hernádig. Most az út felvisz valami rekreációs telepig, majd amögött összefut a zöld turistaúttal. Innen a zöldön kell lemenni a patak és a folyó találkozásához. Magunk között szólva, nem túlzottan bánom. Azt vettem észre, hogy most azok a részek nehezek, ahol a régebbi őszi/tavaszi túrákon nagy vizek, dzsuvák voltak. Ezeket kerülte ki az új útvonal.

Amikor még otthon, a puha forgószékben terveztem ezt a túrát (kocsmapower, ugye Attila), úgy gondoltam, hogy a Hernád áttörés és a Menedékkő szurdok az olyan kevés. Hozzá kellene még tenni valamit. Végül úgy döntöttem, hogy továbbmegyek a Velky Kisel-en Mala Polana-ig, és csak úgy haza.
Ja.

From Szlovák Paradicsom 2011

Már a tegnapi nap is erős figyelmeztetés volt, a Hernád áttörés meg különösen. Ilyen terepen nem mennyiségre kell törekedni, hagyjuk meg azt a nyári túrázóknak. Itt teljesen másról van szó: ez a terep technikás. Stratégia. Mozgáskoordináció. Koncentráció. Átmenni olyan akadályokon is, amelyeknél az az első természetes hozzáállásunk, hogy na jó, most forduljunk vissza, mert ezen élő ember át nem megy. Aztán észrevesszük az elérhető faágakat, gyökereket, az apró beugrókat, ahová betámasztva a lábat, tovább tudjuk rúgni magunkat, a pár négyzetcentis havas darabokat, melyek jobban tapadnak… és összeáll a stratégia. Utána jön a koncentráció és a mozgáskoordináció, hogy ezt pontosan úgy hajtsuk végre, ahogy elterveztük. Fűben, fában, gyökerekben van… nem csak az orvosság, de a kapaszkodási lehetőség is. Ez az élmény, nem a megtett kilométerek száma.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

Még emellett is úgy kezdtem a Hernádnál, hogy seggreültem. Annyira szűk az ösvény és annyira az előtted menő emberek lábnyomába kell lépned, hogy félcentis hiba, és már ki is ment alólad a talaj. Egy idő után viszont magától értetődőnek fogod tekinteni a mondást: az ember a jég hátán is megél.

From Szlovák Paradicsom 2011

Elhivatottság2: állsz a sziklatálcán, hátadat a jégnek vetve, alattad tíz méterrel a befagyott Hernád – te pedig objektívet cserélsz. Mert a jó képhez az kell.

From Szlovák Paradicsom 2011

Úgy terveztem, hogy a Menedékkő szurdok bejáratánál fogok tízóraizni. Már látszott a híd, már buzogtak a gyomorsavak, amikor belefutottam az egész négynapos túra legdurvább akadályába. Csak néztem, hogy ilyen már pedig tényleg nincs. Három méter hosszú tálca egy sziklafalon. Se alatta, se felette nem lehet megkerülni. Ellenben mind a teljes tálcát, mind a lánckorlátot teljesen magába dolgozta egy megfagyott vízesés.

From Szlovák Paradicsom 2011

Az tuti, hogy hágóvas nélkül akár mehettem is volna haza. De még hágóvassal is… A középső egy méteren meglehetősen meredek jégfalon kell oldalra araszolni, minden kapaszkodási lehetőség nélkül. Persze, jégcsákány… de meg se fordult a fejemben, hogy ilyesmibe is belefuthatok.
Végül felszereltem a vasat, vettem egy nagy levegőt, igyekeztem felsőtesttel előredőlni, a lábaimmal meg erősen tapadni, aztán átaraszoltam.

From Szlovák Paradicsom 2011

A túloldalon levettem a hágóvasat, jártam egy indiántáncot a 30 centi széles peremen, majd mentem tovább a jól megérdemelt tízórai felé. A hágóvas már nem volt kidobott pénz.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

A szurdok vége felé nagyon szűk az út, és valami eszméletlenül párás a levegő. Ha nem sietek a fényképpel, egyből párásodik a nézőke. A fényképezőgép táskájából csavarni lehet a vizet, pedig nem szoktam letenni. Ahogy előveszem a mobiltelefont egy-egy hangjegyzethez, egyből opálossá válik a képernyője.

From Szlovák Paradicsom 2011

Egy meredek kaptatón caplattam felfelé, szokás szerint minden létező lehetőségbe – gyökérbe, faágba – belekapaszkodva. Éppen nyúltam egy ilyenért, amikor láttam, hogy az egy nagyon kicsi növendékfa. – Na, ebbe azért mégsem – gondoltam és hagytam békén. Csak pár méterrel később jutott eszembe, lehet, hogy most megbántottam?

Úgy terveztem, hogy a menedékháznál iszok egy sört, kivonulok a teraszra és a szikrázó napsütésben talán még egy pöfékelés is belefér. Ehhez képest a menedékház zárva volt, a teraszról eltüntették a bútorokat, még ebédelni is csak úgy tudtam, hogy kerestem egy kidöntött fát és arra ültem. A fel-feltámadó szél miatt meg szó sem lehetett hosszas ücsörgésről.

From Szlovák Paradicsom 2011

Lefelé haladva gondolkodtam el. Oké, a hágóvas bizonyított. A rajtam lévő ruha abszolút. (Dacára a kemény minuszoknak, nagyon sokszor volt melegem, pedig nem is néztem ki Michelin babának.) A csodakesztyű még nem mutatta meg igazán mit tud (ma is elég volt a polár), de ne kapkodjunk, hátha egyszer lesz olyan alkalom, amikor ő és csakis ő fog tudni kihúzni a szarból.
Ezzel szemben viszont a túrabot még semmit sem mutatott. Pedig már több, mint egy éve cipelem a túráimra, gondosan mindig felszíjazom a hátizsákra – aztán ott is marad. Soha nem éreztem még úgy, hogy most megérné azért levenni a hátizsákot, hogy túrabot legyen a kezemben. Oké, szerencsére ez egy nagyon olcsó darab, de akkor is. Ha ezen az úton nem produkál valamit, akkor otthon hagyom virágkarónak.

Aztán produkált. Mivel semmi kedvem nem volt megint az ún. kényelmes piroson lemenni (seggencsúszva a jégen), úgy gondoltam, újítok. Lemegyek a nagyon gyors, meglehetősen meredek zöld úton. Neki is indultam, aztán amikor már eléggé szar volt a lábamnak, eszembe jutott, hogy itt az idő bizonyítási lehetőséget adni a botnak. Zsák le, bot le, elkinlódtam, mire beállítottam (eléggé elmacskásodott már a menete), de utána végig azzal jöttem, és azt kell mondjam, hogy jó volt. Már ha nem volt jég, mert ott határozottan zavart a kapaszkodásban. De sima, úgy értem, nem téli, nem jeges erdőben van létjogosultsága. Nem gondoltam volna, de azzal, hogy felfelé menetben a kezemmel is löktem magamat előre, sokkal gyorsabban tudtam haladni, miközben kevésbé fáradtam.

Tényleg hamar le is értem, még csak fél három volt, amikor visszajutottam arra a pontra, ahol az elterelt kék és a zöld összefutnak. Innen már csak 10 perc a szállásom. Ahogy sétáltam lefelé, láttam, hogy egy tízfős nyugdíjascsapat meglehetősen tanácstalan. Ott álltak, ahol a kék régen levált a műútról – és nem értették a dolgot. Gondoltam, szólok nekik, de angolul egy büdös kukkot sem értettek, pedig úgy vélem, a ‘road is closed’ nem egy bonyolult mondat.
Aztán az egyik nő rákérdezett:
– Hungary?
– Yes, illetve, igen.
– Hát nem értem, aranyom! – tárta szét vigyorogva a kezét. Nem tudom, meddig várt erre a lehetőségre, de szemmel láthatóan élvezte, hogy el tudta sütni a poént.
Visszavigyorogtam, hagytam, hadd menjenek, ahová akarnak. A nyugdíjasok úgyis olyanok. Különösen azok, akik képesek nekimenni délután háromkor a nagyon jeges Hernád áttörésnek. Kábé másfél óra múlva már sötét lesz.

A kocsinál átpakolás. Kiborítottam a hátizsákból a szemetet, bepakoltam a blogsört. A csomagtartó nem is kicsit szaglott a szétrepedt sörtől. Odafönt megnéztem, mire volt képes az egész nap derekasan sütő nap. Nos, a felhozott sör egy kicsit darabos volt. És attól tartok, nem befelé haladt a szilárd halmazállapot felé, hanem inkább kifelé. Sebaj, sok mogyoróval elmegy.
Mondjuk valószínűleg én vagyok az évszázad idiótája, hogy Szlovákiában buggyant magyar sört iszom, de a lenti étteremből logisztikailag elég bonyolult lenne megoldani a sörszállítást. Ne kérdezd, nem akarom elmagyarázni, mert hosszú és unalmas.

Ültem és vártam a szokásos esti fokhagymalevesemet, amikor láttam, hogy Maria elindul kifelé egy nagy lábassal. Miafene? Úgy döntött, hogy kihozza nekem az egész heti adagot? Aztán lelkesen kezdte mutogatni, hogy milyen jó zöldségleves van benne.
– Kápuszta? – kérdeztem rá.
– Nein. Gemüse.
– Ah.
– Garlic blabla gemüse?
– Oké.
Elment. Majd a konyhában eshetett le neki, hogy a válaszom nem volt túl egyértelmű.
– Garlic blabla gemüse? – jött vissza.
– Garlic.
Aztán ezen jót nevetett. Mint minden este, amikor fokhagymalevest kértem. Lassan tényleg utánanézek, nincs-e valami afrodiziákum jellege a fokhagymalevesnek, hogy ez a nő minden este ilyen cinkosan vigyorog.

Amíg vártam a levesre, néztem a tévét. Kassai adó, helyi hírek. Az tűnt fel, hogy kiírták: Slovensky Raj. A következő gyanús jel az volt, amikor mutatták, ahogy a hegyi mentők egy nagy fekete zsákot cipelnek lefelé. Nagy pofa ide, vagy oda, azért elszorult a szívem. Hiszen az a férfi is azt hitte, élete nagy élménye várja fent a hegyen. (A hír magyarul.)

Este már semmi különös. Blog, mogyoró és ropogós sör.

Medvehiány és jégtánc 02/04

2011.02.02; szerda: Sucha Bela

Reggel felkeltem – és akkora köd volt, hogy a Tátrából semmit sem lehetett látni. Na, erről beszéltem. Irány a lokális túrák.
Ma Sucha Bela lesz. (Száraz-Fehér völgy, de nekem már csak Béla marad. A “száraz” egyébként fanyar vicc akar lenni.) Masszív köd, szállingózik a hó, cudar sok mínusz van. Vagy kevés… a fene tudja, hogyan kell mondani, ha sok a minusz. A recepción leadtam az útitervet, egyben jeleztem, hogy ma délután négyre kérem a fokhagymalevest.

Rögtön az elején – már a pénzszedő bódénál – padlófékes megállás. A patak olyan magas vízállással fagyott be, hogy nem lehetett elmenni mellette. Csak rajta. Ideális alkalom tesztelni a kesztyűvel együtt vásárolt hágóvasat is. Lemálháztam, felszereltem, visszamálháztam. Fülig érő szájjal sétáltam a jégen. Nagyjából 24,3 métert. Ekkor ugyanis gyanúsan elvékonyodott a jégréteg, a lábnyomok pedig felvezettek egy keskeny sziklapárkányra. Harmadik lehetőségként ugrálhattam volna a kilógó köveken. Na most, a hágóvas sem a beszakadós jégen, sem a köveken, sem az öt centis sziklaperemen nem túl ideális eszköz, mondhatni használhatatlan. Sóhaj. Lemálháztam, leszereltem, elpakoltam, visszamálháztam. Kész szerencse, hogy ember nincs a környéken, mert nagyon kigúnyolhatott volna.
Annyira berágtam az eseten, hogy habár később többször is akadt olyan szakasz, ahol első ránézésre elsírtam magam (hogyan fogok én itt átmenni?), dafke egyik helyen sem vettem fel a hágóvasat. Logikus döntés volt, ugyanis azokon a helyeken, ahol a hágóvas használhatatlan volt, ott fizikai képtelenség is volt elmenni benne – míg azokon a helyeken, ahol szükség lett volna rá, azért még el lehetett menni nélküle, csak éppen durva nehezen. Csúsztam, másztam, időként a vér is megfagyott az ereimben… de végül minden akadályon áthámoztam magamat. A hágóvas meg ott röhögött a hátizsákban. Sajnálom. Ez olyan sokszíjas darab, finoman szólva sem egyszerű a normális felrakása, a fenének sem volt kedve 50 méterenként fel/leszerelgetni.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

A hágóvasról jutott eszembe a csodakesztyű. Nem voltak üdék a gondolataim. Az egész napot – a -12 fok ellenére – a polárkesztyűben nyomtam végig. Bírta a hideget, nem ázott át, tudtam benne kezelni a fényképezőgépet és alkalomadtán nagyon gyorsan tudtam levenni, felhúzni. Ebből az Ironclad kesztyű csak az első kettőt tudja, igaz, azt nagyon.

From Szlovák Paradicsom 2011

Vissza a jégre. Az egész napos szerencsejáték úgy nézett ki, hogy meg kellett tippelni elsőre azt, hogy milyen vastag is lehet a jég, utána pedig azt, hogy és az elbír-e egy ekkora embert. A legszebb a játékban az volt, hogy a két érték nem igazán korrelált. Mert addig oké, hogy amikor meghallottad azt a jellegzetes pattogó hangot, akkor gyorsabban kezdtél skerázni (a beszakadt jég majd legyen a mögöttem jövők baja), de volt, amikor nem volt semmi jel. A legdurvább eset úgy történt, hogy egy ránézésre 15 centi vastag jégen kellett átmennem, amelyre persze könnyű szívvel léptem rá. A következő pillanatban több rétegen keresztül süllyedtem vagy fél métert. Kiderült, hogy ugyan fent jég volt, meg 15 centivel alatta is, de közte nem sok. A felső beszakadt, a zuhanó testem meg sorban törte át a jégrétegeket. Kimászni sem igazán tudtam, mert a jég ugye olyan, hogy törik, ha a törés mellé lépsz. Végül addig gázoltam, amíg el nem jutottam egy faághoz és kihúztam magamat. Kész szerencse, hogy a lábam erősebb volt, mint a jég, így inkább az utóbbi tört. A lábam ugyan cefettül fájt, de azért van.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

Definíció: egyensúlyozol egy jégtáblán, mely finoman recseg-ropog alattad, ahogy az egyensúlyodat variálod – és te közben lassú mozdulatokkal objektívet cserélsz a fényképezőgépen, mert a látványt csak egy nagylátószögű objektív adja vissza tökéletesen. Ez az, amit elhivatottságnak nevezek.

From Szlovák Paradicsom 2011

Aztán ahogy haladtam előre és vettem sorra az akadályokat, úgy lett egyre természetesebb a terepen való mozgás. A leghasznosabb trükk: figyelni a jég alatt a köveket. Ezek biztos pontok, mert ha be is szakad alattad, akkor is kőre érkezel, ahonnan tovább tudod rúgni magadat.

From Szlovák Paradicsom 2011

Az egyik létrakombinációnál elcsörtetett velem szemben – az egyirányú úton! – egy hapi, talpig hágóvasban. Érik még meglepések odalent.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

Jég, jég és jég. A talpam alatt, a kezeimnél, a falakról lelógva, mindenféle formában és méretben. Egy ilyen túra után ki a francot érdekelhet még a dobsinai jégbarlang?

Egy nehezebb kombinációnál véres jég. Friss. Vagy a hágóvasas ember csúszott el és barmolta szét a lábát a karmaival, vagy az engem megelőző apa/fia páros bukott. Azért annyira nem egyszerű ez a terep.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

Egy hosszú jeges szakaszon csak úgy lehetett átmenni, hogy gyorsan. Így is végig látszanak a lábnyomaim, ahogy megmaradtak az éppen beszakadni szándékozó jégen. A falakról lógó jégcsapok, jégtáblák annyira hidegek voltak, hogy ha megfogtam, rátámaszkodtam, akkor odaragadt a kezem. Ez sok esetben nagyon is jól jött a kapaszkodásnál.

A végén, amikor már azt hittem, hogy túl vagyok az egészen, gondoltam, tesztelem egy kicsit a hágóvasat. Volt egy szakasz, ahol nagyon meredeken esett a víz, a kemény jégen vas nélkül semmi esély sem lett volna felmenni. (A túraút a parton vezetett, minden faxni nélkül.) Lecuccoltam, felszereltem, visszacuccoltam. Egy élmény volt. Fütyörészve sétálgattam tök veszélyes meredek jégeséseken. Egy idő után már nem is érdekelt, mennyire veszélyes terepen járok. (Megjegyzem, ez egyben tanulság is: ha olyan terepen jársz, ahol váltogatni kell a hágóvasat, nagyon fontos tudatosítanod magadban, mikor nincs rajtad. Nagyon nem mindegy, hogy mikor jársz fejben könnyelműen, vagy erősen koncentrálva.)

A vizes meredeknek olyan 30 méter múlva vége lett, a túraútról gyakorlatilag mind a jég, mind a hó eltűnt. Ismertem a felső szakaszt, tudtam, hogy innentől ilyen már végig, elraktam a hágóvasat. Aztán a következő kanyar után újból lefagyott jégpálya fogadott, gyakorlatilag végig a hátralévő egy kilométeres kaptatón. De én már megint dafke. Biztos vagyok benne, hogy ha úgy döntöttem volna, hogy visszaveszem a hágóvasat, valaki gyorsan átrendezte volna előttem a terepet jégmentesre.

Végül a normál időben két órás szurdokot 4 óra alatt másztam meg. Annyit fényképeztem, hogy a könyököm határozottan megfájdult attól a mozdulattól, ahogy elő-előkaptam a gépet a válltáskámból.

From Szlovák Paradicsom 2011

Sucha Bela kijárata. Fedett asztal, padok. Tipikus ebédelőhely. A faoszlopokba természetesen tömérdek név belevésve. Az egyik kompozíció magasan kiemelkedik a többi közül. Így néz ki: ‘Sylwia And’… és némi anyaghiány. Ez a hapsi igencsak magára dühíthette Szilviát, ha utána a csaj felmászott a hegytetőre kalapáccsal és vésővel, majd kivéste a gerendából a fazon nevét.

A piros, abszolút sétagaloppnak számító úton (Glac út) lefelé tervezgettem, hogyan is legyen tovább. Habár még vannak terveim, de túl sok áhitatos ledöbbenésre már nem számítok. A csoda ma megtörtént, ezt a látványt, ezt az élményt maximum utolérni lehet.

Aztán a végén a könnyű kis piros út jól megtréfált. Ez egy vastag, hol köves, hol földes út, ezen járnak az autók is a Menedékkő(1) menedékházhoz és a környező faházakhoz. Most is volt friss nyom, tehát használják. Aztán egyszer csak belefutottam egy faltól-falig érő jégpályába. Balra szikla, jobbra szakadék, a jég pedig olyan 30 méter hosszan befedte a teljes utat. Vakartam a fejemet, rendesen. Végül azt mondtam, hogy ezért a kis szakaszért elő nem veszem a hágóvasat, seggreültem és leszánkáztam a jégen. Egész nap kibírtam, hogy nem koszoltam össze magamat, erre a kis piroson meg igen.

(1) A magyar szövegekben hol Vöröskolostornak, hol Menedékkőnek nevezik Klastorisko-t. Mivel nem én vagyok az illetékes eldönteni, melyik a valós, a továbbiakban az utóbbit fogom használni. (Meg tudtommal a Vöröskolostor a Dunajecnél van, de persze létezhet kettő is belőlük.)

Majd kábé 100 méterrel a vége előtt, az erdei ösvényen akkorát taknyoltam, hogy még Poprád is beleremegett. Az avar alatt volt egy tíz centi átmérőjű jégfolt, én meg nyilván nem vettem észre. Egész nap jég hátán jég volt és egyszer sem estem el. Erre normál erdei terepen, gyakorlatilag a túra végén meg igen.

Vásárlási tanácsadó: Ne, erősen javaslom, hogy ne vegyél ilyen órát: Canyon CNS-SW7. Én kábé egy évvel ezelőtt ugrottam bele, ránézésre nagyon jó kis órának tűnt, légnyomás, magasság, hőmérséklet, iránytű, időjárás-előrejelzés és még számtalan trükkök az időméréssel, különböző élethelyzetekre kitalálva. Nos, ebből ma azt mondom, egyedül az időmérés használható – ahhoz viszont bumfordi nagy az óra. A hőmérőről és az iránytűről hamar kiderült, hogy használhatatlan: az előbbi rendszeresen 10-12 fokkal többet mutat a valóságosnál, ha a csuklómon van, az iránytű meg 2 másodpercenként mutatott hülyeséget, aztán sikított, hogy kalibráljam újra. A légnyomásról nem tudok nyilatkozni, de a magasságmérőt most teszteltem komolyabban. Tegnap induláskor beállítottam 600 méterre. (A Google Earth szerint ennyin van a panzió.) A Halastónál már 3700 métert mutatott, pedig az időjárás nem változott egy szemet sem. Amikor visszajöttem, már 700 méterre állt be. Ma reggel is innen indult, a Sucha Bela kijáratánál pedig 2500 métert mutatott. Ezek az értékek annyira, de annyira távol vannak a valóságtól, hogy ihaj. (Csak hogy tudjál róla, most itthon, amikor ezeket a sorokat írom, -628 méter mélyen vagyok a tengerszinthez képest az óra szerint.)

Fél négy körül értem haza. Gyors zuhany. Délután négyre rendeltem a fokhagymalevest, meg is jött, az adekvát barna sörrel együtt. Utána pedig szabad volt az egész nap. Fényképeket rendezgettem, blogokat olvasgattam, meg írtam.