Látszólag úgy tűnik, hogy a sors hullámokban borítja rám a honi adminisztráció abszurditásait, de valójában én vagyok a hibás: amikor van egy többhetes rohammunka, akkor félreteszek mindent, amikor pedig vége, akkor előveszek egy papírlapot és összeírom, mi mindent kell elintéznem. És ilyenkor indul útjára a gyönyör.

Hogy ne csak a Citibankot ekézzem, most egy CIB bankos történet jön.

Három évvel ezelőtt nyitottam egy vállalkozói számlát a fenti banknál. Akkor úgy nézett ki, hogy lesznek munkák, lesznek bevételek. Lettek is, de a 2008 végi válság megismertette az országgal a cost cutting fogalmát, 2010-ben konkrétan nulla forint bevételem származott vállalkozói vonalon. Mondjuk, én sem törtem magam túlzottan, de a sztori szempontjából ez most nem lényeges. Tekintve, hogy a jövő még ennél is borúsabb, gondoltam, a fene sem fizet a semmiért. A számlának halnia kell.

Szerdán leléceltem korán a munkahelyemről. (A számlát a Ferenc körúti fiókban nyitottam, gondoltam ott is zárom be. Csakhogy ott délután négykor már vége az ügyfélfogadásnak.) Vittem magammal az egész dossziét. Oda is adtam az ügyintézőnek. Szöszmötölt egy ideig.

– Bankkártya? – kérdezte meg végül.
– Egy pillanat – kezdtem turkálni a táskámban. Nem lett meg.
– Nézze, egyszer sem volt rá szükségem. Szüntessük meg a számlát, utána már úgysem tudnám használni.
– Sajnos le kell adnia.
– És ha nem lesz meg?
– Akkor letiltjuk. De az 2000 forint. Most viszont kapna is vissza pénzt, mert nem használta teljes évig.
– De akkor most megint lépjek le, hogy ideérjek?
– Nem kell. Bármelyik fiókban megszüntetheti.
– Köszönöm.

Este feltúrtam a lakást, megtaláltam a kártyát. Másnap délután ötkor bementem az újpesti fiókba.

– Meg szeretném szüntetni ezt a számlát. Itt van minden.

Szöszmötölés.

– Ez nem jó kártya, lejárt.
– De nekem csak ez az egy van.

Szöszmötölés.

– Nem vette át a kártyáját?
– Kiküldték?
– A vállalkozói számlához nem szoktuk.
– Aha. Hát, én meg magamtól ugyan nem jöttem be.
– Látom. A kártyája lassan egy éve bent van a Ferenc körúti fiókban.
– Hogy mondta, hol?
– A Ferenc körúton.
– Ott voltam tegnap. Onnan küldtek el, hogy vigyem be a kártyát.
– Márpedig ez ott van.
– Akkor végülis minden rendben. Önöknél van. Zárjuk a számlát.
– De le kell ellenőriznem.

Telefon. A harmadik kisérletnél megjegyeztem, lehet, hogy azért nem veszik fel, mert már nincs senki az épületben.
– Tényleg – kapcsolt az ügyintéző – Akkor nem tudunk most zárni.
– Nem mondja? Felejtsük már el azt a nyűves kártyát. Soha nem volt rá szükségem, soha nem is használtam. Az Önök nyilvántartása szerint nem vettem fel, nem is lehet nálam.
– Nem lehet. Le kell adnia.
– Dehát ahhoz először fel kellene vennem Önöktől!
– Pontosan.

Feladtam.

Másnap megint leléptem korán. Nem arról van szó, megtehetem, van elég csúszó órám – csak éppen ezeket nem ilyen abszurd időfecsérlésekre szándékoztam elszórni.

A bankfiókba már úgy mentem be, hogy addig onnan ki nem megyek, amíg ez a számla életjeleket ad ki magából. Aztán nem volt szükség semmi vadulásra, egyből elismerték, hogy tényleg náluk van a kártya – nem a legelső ügyintéző volt, pedig készültem rá, hogy iróniával fogom megkínozni -, szó nélkül le is zárták a számlát. Felvehettem mind a rajta lévő 2500 forintot.
Illetve nem, mert levontak 550 forint pénzfelvételi illetéket.