Isztam buli 05/05

2010.12.30; csütörtök

Pékáru. Harmadszor voltunk ugyanannál az eladónál. Ezzel átválthattunk expert fokozatba, mert a hapi immár gondosan kiválogatta számunkra a bucikat.

Nej: – Nem vetted észre, milyen rosszallóan néztek rám a boltban, amiért nem sütöttem le a szememet?
– És megölted őket?

Reggeli zuhany. Bementem, majd hiányérzetem támadt.
– Beadnád a mosogatószert? – szóltam ki Nejnek.

Ma ismét nekifutottunk az ún. nagy műemlékeknek. Elsőre bejutottunk a Kék Mecsetbe, pedig valamivel hosszabb volt a sor. Mögöttünk vezetett csoport álldogált. Habár eddig még ez a legelviselhetőbb időjárású nap, a török vezetőn North Face viharkabát, ráncosra behúzott kapucnival.
Sikerült a túrabakancsot is bepréselnem két teszkós zacskóba.

From Isztambul 2010
From Isztambul 2010

Odabent… hát, hatalmas nagy templom. Barna morgott is, mert arra készítettem fel, hogy belülről a Kék Mecset nem olyan szép, mint a Hagia Sophia, márpedig neki határozottan tetszett. Ami rendben is van, mert nem azt mondtam, hogy nem szép, hanem azt, hogy a másik épület belseje szebb. Sokat levont az élvezetből, hogy csak egy keskeny csíkon lehetett vonulni, a templom többi része a hívőké. (Ez valahol szintén rendben van azért.) Jó negyedóra után jöttünk ki. Az ajtónál már lökdöstek kifelé az őrök, hogy a cipőket a hideg márványlépcsőn vegyük fel. Kösz.

Essen pár szó Ahmetről magáról is. Hiszen minden mecsethez tartozik egy ember. Ahmet már akkor lett szultán, amikor nem ment túl jól a török birodalomnak. Furcsa mód, ez megint Szulejmánnak volt köszönhető. Ugyanis hiába volt ő a Nagy… ha a hatalom öröklését elbökte. Nyolc fia volt, de ebből sokat megöletett, köztük a kiemelkedően tehetséges Musztafát is. A maradék meg egymást ölte, így maradt végül egyedüli utódnak a kedvenc, II. Szelim. Akinek semmi kedve nem volt sem a háborúskodáshoz, sem a nagypolitikához. Csak a tütü, meg a nők. Minden mást a nagyvezírekre bízott. Az külön balszerencsénk volt, hogy a magyar helyzettel pont az egyik tehetséges vezére, Szokollu Mehmed foglalkozott. (Az ő mecsetébe nem tudtunk bemenni a takarítónő miatt.) Befigyelt egy tragikus orosz kaland, aztán a lepantói csatában a Földközi-tengert is elveszítették. Szelim után jött III. Murad (túl sok minden nem fűződik a nevéhez), majd III Mehmet. Jó oszmán szokás szerint ő is leginkább a családtagokat gyilkolászta, mindemellett elindított egy újabb hadjáratot a Habsburgok ellen. Magyarországon keresztül, naná. Ez volt az a háború, melyben Eger is elesett, 1596-ban. Mehmet a háború végét nem érte meg, 1603-ban meghalt. Őt követte I. Ahmet, akiről végülis beszélni akartam. A belépője nem volt túl jó. 1606-ban a perzsa háborúk miatt megkötötte a törökökre nézve kedvezőtlen zsitvatoroki békét, de aztán Perzsiában is szarul alakultak a dolgok. Ahmet az égre nézett, aztán a fejére csapott: Allah elhagyott minket! Hát építsünk neki egy akkora mecsetet, mint amekkora még nincs sehol! Ez lett Ahmet mecsetje, más néven a Kék mecset.

A két templom között némi vita.
– Most akkor van többnejűség vagy nincs? – kérdezte Nej.
– Erre így nem lehet válaszolni. A törököknél úgy tudom, nincs. De ez nem jelenti azt, hogy az iszlámban sincs. Tudomásom szerint nincs általános iszlám, minden országba külön verziót implementáltak.
– Honnét lehet ezt megtudni?
– Nem láttad a Kék Mecsetnél? Ki volt írva, hogy bármilyen problémád van, keresd fel vele a mosque illetékesét.
– Aha. Beállítok az imámhoz, mint nő, ráemelem a tekintetem és határozottan megkérdezem, van-e náluk többnejűség. Nem fog kidobni.

Utólagos megjegyzés. Itthon utánanéztem. Az iszlám mindenhol engedi a többnejűséget, de szigorú megkötéssel. A férjnek minden feleséggel egyenlőképpen kell bánnia, mind anyagi, mind érzelmi és mind… khmm… szexuális szempontból. Azaz muszliméknál akarhat sokat a szarka, ha bírja a farka.
Mindemellett jó tudni, hogy Törökország hivatalosan nem iszlám ország. Egyike a vallás szempontjából semleges országoknak. Az viszont már egy más dolog, hogy a hívők között a legtöbb muszlim.

Hagia Sophia. Már a bejutás sem volt egyszerű. Hosszú sor. Kivártuk. Aztán megláttuk, hogy jegypénztár van. Hát persze, a modern török állam megalakulása, azaz 1930 óta nem templom, hanem múzeum. (Ez sem volt rossz sztori. Egyfelől ez valamikor nagyhírű keresztény templom volt, még a bizánci birodalomban, aztán amikor a törökök bevették Isztambult, akkor átalakították mecsetté, majd a keresztes hadjáratokban kis híján megsemmisült. Utána földrengések jöttek, kupolák mentek. Végül a modern török állam kialakulásakor a keresztény és az iszlám egyház ölre ment, hogy kié legyen a templom. Ezt a problémát oldotta fel úgy Kemal Atatürk, hogy visszavonta a felszentelést, levakarta a falakról az iszlám meszelést és múzeummá alakítatta az ősi templomot.)
Viszont ha már múzeum, akkor belépőjegy.
– Remélem, 4 líra alatt van, mert az összes pénzünk 16 líra – jegyeztem meg.
Aha. 20. Fejenként. Csak, hogy tisztán lássunk, ezt most kiszámolom: 2900 forint/fő. Nekem ez már piszkálta a tűrésküszöbömet, a kölykök hezitáltak, végül Nej határozottságán múlt, hogy bementünk. Pontosabban először kiálltunk a sorból, elmentünk automatát keresni, majd visszaálltunk a kilométeres sor végére és így jutottunk be. Meglehetősen kellemetlen módon. Nem tudom, ez valami mintázat-e a nagyvilágban, de úgy tűnik, hogy minél drágább egy jegy, annál bunkóbb a bejutás. A jegy egységesen 20 líra, nincs semmilyen kedvezmény (diákjegy, családi jegy, nyugdíjas jegy). Fizetni csak lírával lehet. Aztán az egy dolog, hogy heringként zsúfolódtunk a kordonok között. A másik a csomagvizsgálat. Rá kellett tenni mindent egy futószalagra, ami átment egy átvilágítódobozon. A túloldalon meg volt kábé egy méter kifutása a szalagnak, utána senki nem foglalkozott vele, mi lesz a csomagokkal. A tömeg messze nem haladt olyan gyorsan, mint a szalag, így nekem kellett bunkó módra átgázolnom mindenkin, ha el akartam kapni a fényképezős táskámat még az előtt, hogy leesett volna az asztalról.

Kemény kezdés volt.

From Isztambul 2010
From Isztambul 2010

Szerencsére utána már megszűntek az atrocitások. A templom akkora félelmetesen hatalmas hodály odabent, hogy a beengedett tömeg tízszerese sem tűnt volna zavarónak. A Kék Mecset után tényleg furcsa. Az előző egy gyakorló mecset, mondhatni “új”, jól karbantartott. A Hagia Sophia viszont régi. Határozottan régi. Belépsz, és pár perc séta után a középkori Bizáncban érzed magad. Barna, arany és zöld. Ezek a domináns színek. A templom díszét nem a túlzásba vitt aranyozás adja – mint a katolikus templomoknál általában, lásd nápolyi dóm – hanem az értő módon egymás mellé pakolt kövek, márványtáblák összhangja és az épület struktúrája. Nekem nagyon tetszett. Mondjuk a profán hasonlatom elsőre megütközést váltott ki, de aztán Nej is beismerte, hogy van benne valami. Azt mondtam ugyanis, hogy teljesen olyan érzésem van, mint New Yorkban, a Grand Central pályaudvaron. (Ne mondja azt, hogy innen nem indulnak vonatok!)
Ebben a templomban jó egy órát mászkáltunk. Megnéztünk mindent. A híres mozaikokat. A nem is kissé törökös arcú Jézust. A könnyező oszlopot, pontosabban a hosszú sort, akik elhitték, hogy van értelme a könnyeket taperolni. Ne is próbáld meg kitalálni, mennyit fényképeztünk.

From Isztambul 2010

Két ilyen látnivaló után ránk fért egy kis pihenés. Leültünk a közelben egy kávézóba, ittunk egy teát. A pincér szokás szerint beleszámolta a borravalót is. (Nem kell megijedni, ez annyira azért nem egyértelmű. Általában ugyanis azt tapasztaltuk, hogy korrektek, mind a boltokban, mind az éttermekben. Eltekintve azoktól a helyektől, amelyek turistavonulások mellett fekszenek. A mecseteknél, a bazárnál mindig hozzácsaptak 4-5 lírát a számlához. Máshol nem.)

Utána szaladtunk neki a Topkapi palotának. (Topkapi Serai) Teljesen meglepő módon az 1. udvarban nem szedtek belépőt. Bent sétálgattunk, nézelődtünk – aztán elértünk a következő kapuhoz, ahol már kassza volt. Hjaj. Nézzük, mennyi a belépő? Itt is 20 TL/fő. Ez már totálisan kiverte a biztosítékot. Megint 12000 forint? Úgy, hogy a tábla szerint a látnivalók 60%-a zárva?
Itt már úgy döntöttünk, hogy inkább megnézzük a neten 3D-ben.

From Isztambul 2010

Csavarogtunk egy kicsit az ingyenes részen, utána lesétáltunk az Archeológia múzeumhoz, de oda is csak bekukkantottunk, végül kijöttünk a várból.

Rengeteg időnk volt. Gumiprogramként még ott volt a listán a Bizánci Ciszterna megtekintése, de alaposabb átolvasás után elvetettük. Pont amerre a bejárata volt, arrafelé valami nagy építkezésbe kezdtek, fogalmam sem volt róla, hogyan tudnánk azon belül megtalálni bármit is. Aztán a leírás alapján az sem volt egyértelmű, mi is az attrakció? Leengednek egy pincébe, ahol ókori oszlopok között figyel egy hatalmas tó, vagy szerepel a programban bejárás, esetleg egy csónakázás is? Mindez 40 líráért, nekünk pedig nagyjából ennyi pénzünk volt összesen.

From Segédlet

Maradt a csavargás a városban. Kellő határozottsággal ez legalább ingyen van. Úgyis kihagytuk tegnap az akvaduktot, aztán abba az irányba továbbmenve van egy meglehetősen nagy templom, utána keresztben átvágva a félszigeten, olyan részre jututnk, ahol még sohasem sétáltunk, végül este még vacsizunk valahol, aztán pakolás. Nem tűnt ez olyan rossz programnak.
Bónuszként közbejött egy újabb templom. Habár csak kéttornyos, de ez is félelmetesen nagy volt. Lefényképeztük ugyan, de félő, hogy kicsit úgy járunk vele, mint Nej Arizónában a kaktuszokkal. Amikor látta és tetszett neki, mindegyiket lefényképezte, azután, amikor itthon mutogatta, még maximális udvariassággal sem tudtuk elfojtani az ásítást a négyszázhuszonötödik kaktusz után.

From Isztambul 2010
From Isztambul 2010

Megint utólag. Hogy ne legyenek ezek csak úgy ideszórt kaktuszok, legyen meg legalább a nevük. A fenti mecsetet Sehzade mecsetnek nevezik, mely magyarul Herceg mecsetet jelent. I. Szulejmán emeltette első fia, Mehmet herceg emlékére, aki 21 éves korában himlőben halt meg. (Bár a történészek szerint Szulejmánnál az ilyesmit sohasem lehet tudni.) Ide a feltünően buzgó lábmosogatók miatt nem mertünk bemenni.

Emellett a mecset mellett volt egy nyilvános vécé, ahová beszólított a szükség. Nem bántam meg. Egyfelől gyönyörű márvány… másfelől teljesen kint van minden a szabadban. Ott vigyorog a fajansz a huncut kerek ég alatt. Mármint a piszoár része. Ezt nem is nagyon kerítgették el. A beülős megint izgalmas lehetett, a mecset falába vágtak másfél méter magas boltíves fülkéket, melyek vasajtókkal voltak elzárva. Nem mentem be, de láttam, hogy jött ki onnan egy derékig érő szakállú bácsika, görnyedten, ingjét a nadrágjába tuszkolgatva.
Azt nem tudom, hogy fizetős volt-e vagy sem. Volt ugyan egy bódé, de a benti hapsi éppen kigurított egy szőnyeget és letérdelve buzgón hajladozott. Gondoltam, nem zavarom meg ájtatosságában ilyen földi dolgokkal, mint brunyálási díj.
(Ez az imára hívás egyébként produkál fura dolgokat. Kezdi a müezzin, aztán ahogy elhallgat, egy kis időre megáll az élet. Ezt kaptam el a vécén, de láttunk olyat is, hogy a müezzin után megállt a villamos a megállóban és hosszú percekig csak várt.)

From Isztambul 2010

Innen nem messze megcsíptük az akvaduktot (vízi híd, azaz olyan völgyhíd, mely vízvezetéknek épült). Szép volt, de sokat levont az élvezeti értékéből a rengeteg autó. Itt ugyanis a napi ciklusok a müezzinhez vannak igazítva, azaz akkor van fájront, ha kiabál a csóka a toronyban. Utána mindenki autóba ül és bedugul a város.

Kifelé haladva meglepő élménybe futottunk bele. Ahhoz képest, hogy ez még mindig a történelmi belváros, teljesen élhető, európai környezet vett körül hirtelen minket. Széles út, erős autóforgalom, az út mindkét oldalán tömérdek üzlet. Ahol végre tudtunk kirakatokat nézegetni, mert senki még csak le sem szarta a fejünket. Az eladók – ahogyan azt más országokban megszoktuk – bent üldögéltek a pultnál, várták, hogy ha akarok valamit, akkor bemenjek.

Persze azért az látszott, hogy nem akárhol vagyunk. Európai város ide vagy oda, akármerre néztünk, mindenfelé minarettornyok, dzsámik magasodtak. Például benéztünk egy utcába és száz méterre ott álldogált az utca közepén egy hatalmas ókori oszlop.

Errefelé találtuk meg a legkülső mecsetet is. (Mármint számunkra ez volt a legkülső.) Habár ez is hatalmas volt, de erről már lekopott minden díszítés. Turista erre már nem járt. Aki belépett, nem csak a cipőjét vetette le, de szigorúan lábat is mosott. (A szabadban. 5 fokos levegő, de a szél miatt simán nullának érződött.) A mecset körül sétáló emberek mindegyikén látszott, hogy valamilyen köze van a valláshoz.

From Isztambul 2010

Akkor megint történelem. Ennek a mecsetnek Fatih mecset a neve. Ez II Mehmed szultán nickje volt, magyarra úgy fordítjuk, hogy Hódító. Róla annyit kell tudnunk, hogy ő foglalta el Konstaninápolyt 1453-ban, mely egyben a bizánci birodalom végét is jelentette. De ezzel még nem elégedett meg, nekirohant Ázisának és az elfoglalt területeket Anatólia néven egyesítette. Európa is izgatta a fantáziáját, és habár Nándorfehérvárnál jó nagy maflást kapott, Szerbiát és Romániát azért jócskán nyagatta.
A mecsetet éppen felújították, de nem ezért nem mentünk be, hanem azért, mert túl erős vallási koncentrációt észleltünk körülötte.

Egy kicsit leültünk pihenni, nézelődni.
– Határozottan nyomasztó ez a rengeteg idős nő, talpig fekete csadorban – jegyezte meg Nej.
– Miért? Nálunk is vannak apácák.
– Azok mások. Tudod, hogy gondolom.
– Ja, sejtem. Az egyik hivatásos, a másik önkéntes.

From Isztambul 2010

Nemcsak feketeruhás nénikékből volt túlkínálat, hanem macskákból is. Úgy egyébként is elmondható, hogy Isztambul a macskák városa, de errefelé meg különösen. Jóformán hordákban jártak. (Habár a herding cats szólás a lehetetlen feladatokat jelenti, de ez az a város, ahol azért meg lehetne próbálkozni vele.)

Egy másik úton sétáltunk vissza. Az élmény hasonló volt. Üzletek, tömeg… de végre közömbös tömeg. A legjobb az volt, hogy nem is kellett erőlködni az eltévedéshez, itt ugyanis minden adott hozzá. A térképre ugyan írtak utcaneveket, de ennyi erővel simán üresen is hagyhatták volna, az utcákban ugyanis sehol nincs kiírva semmi. Az utca ívéből, az égtájakból lehet valamennyire tájékozódni. De ez durva város. Hiába találsz oda a célponthoz 20-30 méteres pontossággal, ha közötte ott van egy szakadék. Minden hibát, amit vétesz, lógó nyelvű kaptatómászásokkal tudod csak korrigálni.

A közlekedési morál… érdekes. A piros lámpának még csak tájékoztató szerepe sincs. A gyalogosok abszolút nem foglalkoznak vele, ha látnak egy lyukat, már mennek is.

Aztán lementünk a nyóckerbe, próbáltunk keresni valami vacsorázó helyet. Nem igazán találtunk. Vagy túl elit volt, vagy túl autentikus. Ha volt olyan kaja, amit szerettünk volna, akkor nem lehetett beülni, csak úgy benézni meg nem lehetett sehová, mert ez már ismét az a rész volt, ahol érdeklődő vendéget nem engednek el.

From Isztambul 2010

Addig-addig mászkáltunk, amíg ki nem jutottunk a félsziget csücskére, a Hagia Sophia mellé. Habár minden érzékszervem berzenkedett ellene, de végül itt találtunk olyan helyet, mely minden szempontból megfelelt. Kajáltunk, természetesen négy lírával többet számláztak, kaptak egy marék aprópénzt. Ettől is megszabadultunk.

Utána hazafelé vettünk még némi aprósütit, gránátalmát. Túl sokat nem akartunk csavarogni, mert határozottan érződött a városon, hogy megérkeztek a szilveszteri bulira gerjedő emberek. Ahol eddig sorba sem kellett állni, oda most be sem fértünk.

Az apartmanban gyors vacsora, pakolás, alvás. Holnap repülünk haza – és egyáltalán nem lesz egyszerű nap.

2010.12.31; péntek

Nagyon durva ébredés volt. A hideg szép lassan felemésztette mindenkinek az erejét. Az, hogy most mindemellé durva korán kellett kelni, amikor még az éjszakai hideg uralkodott, végképp betette a kaput. Amint volt pakolás közben egy-egy szabad percem, rögtön rohantam be a hálószobába és bújtam a takaró alá. (Mint írtam, nekem már csak az ágyhuzat jutott és az gyakorlatilag annyit ért takaróként, mint egy lepedő.) Én, a hidegkedvelő rozmár, alig vártam, hogy valami melegebb helyre kerüljek.

Azután tulajdonképpen sok érdekes dolog már nem történt. A mikrobusz jó negyedórával korábban érkezett, szerencsére mi is kábé annyival korábban mentünk le. Láttuk sötétben is a Boszporusz hídat, olyan fényjátékok futnak rajta, mint a Müpán. Át is mentünk rajta, de nem volt semmi katarzis. Viszont az autópálya fizetési rendszerük tetszett: minden kocsiba raknak egy elektronikus chipet – olyasmi, mint az Akbil – melyre pénzt lehet tölteni. Aztán a rendszer rögzíti, mkor hajtottak fel, illetve le, majd levonja a zsét. Nyilván magyar embernek mi jut egyből eszébe: mi van, ha nincs a chipen annyi pénz, vagy neadjisten, nincsen chip sem?

A repülőtér némileg debil volt: még a check-in elé beraktak egy biztonsági ellenőrzést. De valami nagyon haloványat: amikor a bakancsom felé nyúltam, csak legyintettek. Úgy mentem át, hogy rajtam volt az órám, zsebemben az öngyújtóm, lábamon meg egy gazdagon vasalt bakancs. Utána várni kellett egy csomót, hogy kinyisson a check-in. Aztán elcsesztük az összes maradék pénzünket – az egyébként horror drága – duty free üzletben, majd elindultunk a kapuk felé. Nagyon úgy tűnt, hogy már nem is lesz igazi biztonsági ellenőrzés, amikor megláttuk, hogy csak és kizárólag a mi kapunk elé le van rakva a klasszikus szürkedobozos, futószalagos cucc. De nem lehetett ám csak úgy átmenni rajta. Ez volt a leginkább frusztráló az egészben: az ellenőrzés mögött ott figyelt egy nagyobb terem, 50-60 székkel, a futószalag előtt meg volt összesen nyolc szék. Snitt. A tömeg csak gyűlt, csak morgott, de ettől még nem születtek székek. Végül a gép indulása előtt nem sokkal kezdték csak el az ellenőrzést, mely ugyanolyan lepkefing erősségű volt, mint odakint. Ja, és a legdurvább: amíg a városban még a banki kidobóember is folyékonyan beszélt angolul, itt senki sem.

De végülis mindegy, annyival korábban érkeztünk ki, hogy minden hülyeség bőven belefért.

Dóra nyilván összefutott a reptéren egy perzsa ismerősével. Végülis, csak pár ezer kilométerre voltunk az otthonunktól, egy 12 milliós város repülőterén, az ilyesmi mondhatni mindennapos. A világ kicsi, mi meg a polgárai vagyunk.

From Isztambul 2010

Erdély még mindig szépen havas.

Pesten akkora köd volt, hogy először nem hittem el az órámnak, hogy csak 180 méter magasan repülünk… aztán amikor pár másodperc múlva feltűnt a kifutópálya, csak pislogtam bambán. Hó, jég, köd. Miközben pár órával ezelőtt még 10 fokkal jobb időben nézegettük a mecseteket. Néha furcsa megérkezni.

Összességében jó volt. A város nem okozott csalódást, a török emberek pedig határozottan szimpatikusak voltak, mind az idegenforgalom alapján, mind amit láttunk belőlük. Dolgosak, balhémentesek. Kellemesen éreztük magunkat.

Güle güle.

Linkek:

This entry was posted in Utazás.

4 thoughts on “Isztam buli 05/05

  1. Ismét jó volt olvasni az írásodat. Nem okozott csalódást-bár szinte mondhatnám, hogy majdnem hiányzott a nyaralás előtti régi autós gondok :-) De hát ez ugye repülős út.
    Nagyon szép helyen jártatok.

    Üdv: Balage

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *