Isztam buli 04/05

2010.12.29; szerda

Annyira későn sikerült a fekvés, hogy reggel erőt vettem magamon és el mertem engedni Nejt egyedül bevásárolni. Egy tömött pénztárcával. Persze tudtam, hogy a bazárból úgysem talált volna haza.

Ismét bebizonyosodott, hogy a reggeli fázás ellen a legjobb ellenszer a hideg zuhany. Egyből beindítja a szervezet védekező mechanizmusait és utána már a hideg lakást is kellemesnek érzed.

Ma viszont szándékoltan a Garfield zoknimat vettem fel, a bazárba jó lesz. Holnapra egy minta nélkülit tartogatok Allah számára.

Az időjárás vagy szivat, vagy még nem jött el. Reggel (10.00) ugyanis se eső, se köd, se hideg, se szél. Oké, az ég borult, de az össznépi kakofónia még sehol – pedig mára igérték a leghevesebb esőt. Azért ma már viszek sapkát.

A bazár előtt megállapodtunk. Én speciel nem akarok venni semmit, de nálam lesz a pénztárca. Ott fogok állni az utak metszéspontjában, szivarozok, a többiek pedig járják a boltokat, alkudnak, majd jönnek a pénzért. Én pedig, mint Don Corleone, csak állok és fizetek. (Vagy az Al Bundy volt?)

Ehhez képest a valóság…

A kölykök kezdték. Még tegnap megegyeztünk, hogy ha ki tudják hozni 50 lírából, akkor vehetnek egy-egy vizipipát. Elmentek, majd visszajöttek, hogy 35-ért adják darabját. Kaptak egy ötvenest, de a lelkükre kötöttem, hogy negyvennél többet ne adjanak érte. Még csak erőlködniük sem kellett, az árus szó nélkül odaadta nekik húszért darabját.

From Isztambul 2010
From Isztambul 2010

Utána a csajok mentek el kendőt nézni. Egy idő után megjelent Dóra, hogy választottak, menjek be fizetni. Bementem. Ott állt Nej, csillogó szemekkel, szemben az árussal. Mutatták nekem a két kendőt, de nekem aztán mutatgathatták, rongy-rongy.
– Mennyi? – kérdeztem Nejt.
– Ötven – mondta.
– Ötven????! – kaptam fel a vizet – Alkudtál te egyáltalán?
– Hát, izé… nem – szeppent meg.
– Legalább tudod, mennyi egy ilyen kendőnek a normális ára?
– Nem.
Ezen annyira bedühödtem, hogy legszívesebben földhözvágtam volna a kendőket és kirángattam volna Nejt a boltból. Pontosan tudja, mennyire utálok alkudni. És erre belekever egy ilyen lehetetlen helyzetbe.
Az árus érzékelte a feszültséget, mert gyorsan leejtette az árat negyvenre.
– Szó sem lehet róla – szóltam rá határozottan, visszaadva neki a kendőket.
– Sorry, very sorry – motyogta Nej – De nem kérjük.
– Miért nem kérik? – lepődött meg az árus.
Nej kezdte volna magyarázni, de gyorsan rávágtam, hogy it’s difficult.
Kézenfogtam és húztam ki a boltból. A hapi sikoltozva jött utánunk. Valami olyasmit magyarázott, hogy ez a két legszebb kendője, direkt a feleségem és a lányom egyéniségére szabva válogatta ki. Én meg csak ‘dugd fel magadnak, Ali’ morgással cibáltam kifelé Nejt. Az árus jött utánunk az utcán is. Végül már azért könyörgött, hogy akkor mondjunk mi egy árat. – Harminc – mondtam, de csak azért, hogy elengedjen végre. – Harminchét alatt semmi pénzért sem – vágta rá a hapi. – Akkor nem – bólintottam, kell a francnak ez a nyomorult kendő. Mentünk volna tovább, de nem engedett. – Mennyi? – kérdezte meg még egyszer. – Harminc – válaszoltam. – Harmincöt – de ekkor már zokogott. Dóra bólintott bizonytalanul, hogy ez már igen jó ár. Barna megjegyezte, hogy ő 1500-ért vett valami hasonlót Pesten. Oké, harmincöt, engedtem fel. Kifizettem, elrakták.

Mint a vaddisznó, vonultam arrébb egy folyosóval. Nej szótlanul álldogált mellettem. Régen láthatott már ennyire dühösnek. A két gyerek téblábolt.

Aztán elnevettem magam.
– Ügyesen csináltad – közöltem Nejjel.
– ?
– Direkt beszorítottál egy helyzetbe, amelyről tudtad, hogy utálom. Tudtad, hogy ilyenkor milyen könnyen bepöccenek. Ha az előbbi jelenetet el kellett volna játszanom, nem működött volna. De így, hogy valóban dühös voltam és valóban nem akartam megvenni azt a szaros kendőt, így remekül ment.
– Ja – kezdett vigyorogni mindenki.
– Nézted már, milyen kendők? – kérdezte Dóra.
– Nézte a hóhér.
– 100% pashmina. Legalábbis valami ilyesmi van ráírva – buzgólkodott Nej – Fogd meg, érződik rajta, milyen jó anyagból van.
– De Barna azt mondta, hogy 1500-ért vett ilyet – jegyeztem meg.
– Ja, végkiárúsításon egy vackot. Ez néhány osztállyal feljebb van. Mennyi is lett végül forintban?
– Olyan 2300 körül darabja.
– Hát, annál bőven többet ér.
– Akkor rendben. De! – emeltem fel az ujjam – ez hosszabb távon nem működik. Ne is számítsatok rá, hogy majd minden boltba berángattok, én pedig berontok, mint egy vaddisznó, aztán megvesszük féláron.
– Vagy legalább hagyjatok egy szivarnyi időt két üzlet között – adtam alább, rövid gondolkodás után.

From Isztambul 2010

Utólagos megjegyzés: Nagyon tudnak azért a szakik. Mint a lakáson kiderült, az árus – mint Ká, az óriáskígyó – már teljesen elbűvölte Nejt. Amikor én vadul becsörtettem, addigra már szépen bimbózott a románc. A mai napig nem vagyok benne biztos, hogy Nej nem orrolt meg rám, amiért rongyos kétezer forint miatt elrontottam az illúzióját. (Nem beszélve arról, hogy egy kicsit utánaguglizva kiderül, hogy a sál pasminának hamisítvány. Ettől persze kasmír/selyem kevert sálnak tökéletes, különösen ennyiért.)

From Isztambul 2010
From Isztambul 2010

Innen sokáig nem történt semmi izgalmas. Jártuk a piacot, szorgalmasan. Borzasztó nagy ám, csak a fedett része, és akkor a környező utcákról még nem is beszéltünk. Vettünk egy-két apróságot a fűszerpiacon: golyó alakú jázminteát, fügét, datolyát, szentjánoskenyeret meg valami ragacsos édességet, ördögszeme kulcstartókat. Egyik sem volt nagy tétel, inkább csak egy kis rágcsálnivaló a sétához. (Oké, a kulcstartót nem ettük meg.)

Aztán visszamentünk, mert megigértem Barnának, hogy ha lealkudja 17 lírára, akkor vehet magának egy ukulelét. Elsétáltunk a hangszerárushoz, Barna 3 különböző zsebébe pakolta szét a pénzt, aztán mi diszkréten arrébbsétáltunk, ő pedig elkezdte a harcot. Távolról néztem, nem volt rossz mutatvány. Volt, amikor a török az eget hívta tanúnak, volt, amikor egymás hátát lapogatták, aztán az árus odahívta egy haverját, de az – mint utólag kiderült – inkább Barnának segített. Aztán egyszer csak megegyeztek, jött vissza a srác vigyorogva. Kezében a hangszer.
– Az eladó szerint a kedvenc ukuleléje volt, a szíve szakadt meg, hogy meg kellett tőle válnia.
– Mennyiről alkudtad le?
– Harmincötről.
– A szíve szakadt meg, tényleg.
Csak az eladó feje fölött ott lógott vagy tíz hasonló darab.
– Ügyes vagy.

From Isztambul 2010
From Isztambul 2010

Mentünk még néhány kört. Vásárolni már nem vásároltunk, csak élveztük a műsort. Tisztán látszott a munkabeosztás. Nej, Dóra annyit nézegethettek, amennyit csak akartak. A törökök a nőkkel nem foglalkoztak. Még Barnával se nagyon. De amikor megjelent a tekintélyes hím, vállán a fényképezőgéppel, kabátja pedig dagadt a pénztárcától, az összes árus dobott el csapot/papot és már a pulttól rohant ki a folyosóra. Ezt többször teszteltük és tényleg így működött. A török jött, gazsulált, Nej meg majd megpukkadt a röhögéstől, amikor sokadjára is Attila pasának szólítottak. (Valamivel azért jobb, mint a tegnapi Szívemcsücske.)

Azért milyen jól élnek errefelé az emberek, még a bolhapiac is tele van Armani, Versace és Prada termékekkel.

From Isztambul 2010

– Kebab Time! – kiabálta a bazár kapujánál egy büfés, amikor elmentünk mellette.
– Imádom a kreatív embereket – vigyorgott Nej.

Ami viszont tényleg fura, hogy nyoma sincs a mediterrán emberekre egyébként jellemző ‘élünk, csak úgy bele a világba’ mentalitásnak. Az utcát, ahol lakunk, most díszburkolják. Reggel beindítják az ütvefúrót, este hatkor kapcsolják ki. De hasonlóképpen, az egész város tele van lelkes melósokkal. Kövezik a villamospályát. Söprik az utcákat. Kiskocsikon hordják el a kartonhulladékot. Este jövünk haza és az utcában lévő egyik kisbolt eladója az utcán pucolja a kólás hűtő rácsait. Hol látsz te ilyet Pesten? Isztambulban az emberek dolgozni akarnak – és ez teljesen szokatlan látvány. Este láttuk, hogy hosszú darabon fel volt szedve a burkolat az egyik főúton, a villamossínek alatt. Másnap délelőtt tízkor, már be volt öntve a bitumen, el volt egyengetve, a villamos járt. Este pedig már a díszköveket rakták le.

From Isztambul 2010

Még valami. Amikor jöttünk befelé a busszal, az ázsiai oldalon igen furcsát láttunk: tipikus, aszfaltozott focipálya, ahol huszonévesek fociztak. Öltönyben. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy helyesen fejtettem meg a jelenetet, de arra tippelek, hogy van egy csomó ember, akik itt, Isztambulban teszik meg a Nagy Civilizációs Ugrást. A város szélén lévő lakótelepek a tömérdek anatóliai bevándorló számára épülnek. Olyan emberek kerülnek bele a város körforgásába, akik korábban elmondhatatlanul más körülmények között éltek. Itt pedig próbálnak alkalmazkodni, próbálják felvenni a ritmust. Így viszont a városnak van egy csomó olcsó munkásembere, akik megszokták, hogy dolgoznak, na meg a lakás fizetéséhez kell is. (Valószínűleg nem lettek elrontva segélyekkel.) Az öltöny pedig egyfajta szimbólum lehet számukra. Aki eljutott addig, hogy Öltönye lehet, az már valaki. Nem is veszik le, még focizás közben sem.

Mentünk egy sikátorban, előttünk egy apró gyerek húzott egy hatalmas kordét, magasan megpakolva szemeteszsákokkal. Egyszerre néztünk egymásra Barnával:
– Az apja biztosan azt mondta neki kiskorában, hogy látod fiam, egyszer ez mind a tiéd lesz.

Egyébként ezért tűnik félelmetesnek is a környékünk. A nappal keletkezett szemetet este kihajigálják az utcára, aztán jönnek ilyen kordés emberek és reggelre elszállítják. Amikor indulunk csavarogni, már kedves és barátságos a város. Amikor este megyünk haza, akkor nagyon koszos és félelmetes.

Piacozás után hazavonultunk a cekkerekkel. Egy óra csendespihenő.

Mivel még igen korán volt, és legnagyobb meglepetésünkre maga az időjárás sem volt olyan cudar, úgy döntöttünk, kiugrunk Yedikulára, megnézni a híres Héttornyot.
– Hátha lesz Török Bálint akciófigura – reménykedett Barna.
Lesétáltunk a félsziget másik partjára. Teljesen váratlanul egyből megtaláltuk a suburban (helyi HÉV) megállóját, négy jeton, a vonat pedig egyből jött. Az erőd csak három megálló.

Hát, mit mondjak. Látott már ez a hely jobb időket is. Valamikor csak két torony volt, köztük egy arannyal borított óriási kapu. Ezen keresztül jött be a városba minden forgalom Európa felől. Később, amikor a török elfoglalta a várost, az aktuális pasa hozzáépített még 5 bástyát, így alakítva ki egy erődöt. Az egyik bástya börtönként funkcionált, itt raboskodtak a magas rangú rabok, köztük Török Bálint és később Bornemissza Gergely is. Mindketten életük végéig – ami nem lehetett fenékig tejfel, mert a börtönbástya _eszméletlenül_ szűk hely volt.

Jedikula, magyar emléktábla – From Isztambul 2010

Ja, hogy honnan tudom mindezt? Egyfelől én, rendes utazásszervező kisfiú létemre, utánaolvastam. Másfelől… szóval ilyen tényleg nincs. Leszálltunk a HÉV-ről, átgyalogoltunk egy aluljárón, sétáltunk vagy 500 métert – és másodpercre pontosan akkor értünk a kapuhoz, amikor a másik irányból ugyanezt tette egy turistacsoport. Alig bírtam elfojtani a káromkodást. Nézzél rá gugliörszzel, ez egy külvárosi rom, közel-távol csupa ipari terület. Most pedig ünnepek vannak, rossz idővel. Biztos voltam benne, hogy tök egyedül leszünk – erre pont ugyanabban a pillanatban állít be egy busznyi ember.
Viszont a csoport szó nélkül átsétált a kapun. Velük együtt mi is. Futólag még láttam, hogy egyébként 5 líra lett volna a belépő, fejenként. Aztán odabent jött a következő sokk. Mentünk a csoporttal, majd az idegenvezető megállt és nekiállt beszélni. Tört magyarul. Ez ugyanis egy magyar csoport volt. Na, ennek az esélyét számolja ki valami matekbubus. Ránéztem a többiekre, láttam, hogy alig bírják elnyomni a vigyorgást. Aztán szorgalmasan végimentünk velük a vezetett túrán.

Jedikula, börtöntorony – From Isztambul 2010
Jedikula, belső udvar – From Isztambul 2010

Annyi volt, hogy sajnos nekünk kellett elhagynunk először a várat, mert a buszra azért már nem akartunk felszállni a csoporttal. Bár valószínűleg így is megcsinálhattuk a bajt, mert a sofőr látta, hogy a társaságból négy ember elment valamerre, ergo lehet, hogy még mindig ott keresik az elveszett turistákat.

Visszafelé a vonaton figyelmeztettek, hogy igértem még egy egyetemi parkot is, amit be fogunk járni. Tényleg. Csak a nagy piacozás közben kiment a fejemből. A mecseteknél szálltunk le, felsétáltunk a villamossín mellett.
Barna megjegyzése, amikor közömbösen átsétáltunk a Sultanahmet téren: – Bakker, itt vagyunk Európa egyik legnagyszerűbb terén, két gyönyörű épület között. És nemhogy fényképezni nem akar egyikünk sem, de igazából már rá se néztünk a mecsetekre.
– Hát, úgy látszik, meguntuk – vontam meg a vállam.
Ami persze hülyeség, de tény, hogy a tegnapi este, amikor majd egy órát szórakoztam a téren az állvánnyal, eléggé beleégette a látványt a fejembe.

Az Istanbul University kapuja – From Isztambul 2010

Túlsétáltunk a piacon, megkerestük az Istanbul Egyetem kapuját. Bemenni viszont már nem tudtunk, két őr vigyázta a beléptetőkapukat, csak érvényes diákigazolvánnyal lehetett bejutni. Épp előtte mondtam Nejnek, vajon milyen érzés lehet itt diáknak lenni… erre gyorsan jött is a válasz: rizikós. Mert milyen már az, amikor csak fémdetektoros őrök között lehet bejutni a várostól elzárt campusba.
– Ez viszont lehet, hogy magyarázza a sztoridat is – fűzte hozzá Nej.
– Miből gondolod?
– Egy ilyen rendszer szükségszerűen felerősíti a kiváltságos érzetet. Márpedig te pont abba futottál bele.
– Végülis, lehet.

Akkor elmesélem neked is. Idén volt egy projektünk, egy multi ügyfél több, emea régióbeli leányvállalatának címtárai között kellett trust kapcsolatokat kiépítenünk. Haladt is szépen a munka, de a törökökkel valahogy nem boldogoltunk. Megírtam nekik, mit csináljanak meg. Az első lépés még ment is. Elküldtem a második rész implementációjának a leírását, tele képernyőfotóval. Kábé tíz percnyi munka lett volna. Nem jött semmi válasz. Eltelt egy hét. Majd még öt. Ekkor gondoltam úgy, hogy rákérdezek, talán már nem veszik tolakodásnak. Írtam egy udvarias levelet, hogy wtf? Erre visszajött egy száraz hangvételű elutasítás, hogy ő egy informatikai menedzser és hagyjam őtet békén. Tényleg alig bírtam megállni, hogy ne írjam vissza, hogy ha menedzser vagy bakker, akkor megtanulhattál volna feladatot delegálni. (Egyébként nagyon büszke vagyok magamra, hogy ezt a problémát végül diplomatikusan oldottam meg.)

De vissza Isztambulba. Ha nem engedtek be, akkor megkerüljük a kerítést – döntöttünk. A park mögött ugyanis volt még egy nagy, négycsillagos négy minaretes mecset. Meg is találtuk. Bemenni ugyan nem mentünk, mert pont mise volt. (Na meg ugye cipőt le, és ma tényleg a Garfield zokni volt rajtam.)

Kitérő. Habár jól éreztük a csapásirányt, de végül csak elhibáztuk. Amikor gyűjtöttem az információkat, az jött le, hogy mecsetből az Ahmet Szultán mecsetje a legszebb, bőven elég azt megnéznünk. Nem is lett betervezve más. Aztán odakint láttam, hogy hihetetlen mennyiségű mecset létezik még ezen kívül. És bár egyik sem akkora monumentális, mint a Kék mecset, de – utólag már tudom – vannak belülről szebbek is nála. Mi végülis felkerestünk elég sokat a választékból – Rüsztem Pasa mecset, Új mecset, Beyazit mecset, Sehzade mecset, Szulejmán mecset, Fatih mecset, Pertevniyal Valide Szultán mecset, Laleli mecset, Kücuk Ayasofia mecset, Szokollu Mehmet Pasa mecset – de egyikbe sem mentünk be. Hogy őszinte legyek, már a neveket is csak idehaza vadásztam le, a tudnivalókról, a belső látványról nem is beszélve. Volt több olyan, ahol éppen mise volt, amikor érkeztünk és azért nem mentünk be. Volt olyan, ahol éppen takarítónő sertepertélt az ajtóban, azért nem. Volt olyan, ahol még csak nem is találtunk bejáratot. Volt olyan, ahol annyi szigorú vallásos ember lófrált, hogy nem mertünk benézni sem. Volt olyan, hogy nem tudtuk, kell-e lábat mosnunk – mivel mindenki mosott. Volt, ahol csak lusták voltunk levenni a cipőnket, a mecset meg kívülről olyan semmilyennek nézett ki. Végülis mindegy. Kívülről megnéztük mindet, belülről egyiket sem. De még így is szerencsések voltunk, hogy ehhez mindhez eljutottunk, hiszen egyik sem volt betervezve.

Hogy te ne hibázd el, néhány hasznos oldal az egyébként is határozottan ajánlott Kalandok Isztambulban és Törökországban blogról:

Szulejmán mecset – From Isztambul 2010
Szulejmán mecset – From Isztambul 2010

A fenti kihagyott mecset egész konkrétan a Szulejmán mecset volt. Igen, az a Szulejmán. Aki a franciákkal szövetkezett a Habsburgok leverésére és szorgalmasan el is kezdte az egyik szövetségesükkel, a magyarokkal. Az ő nevéhez fűződik a mohácsi csata, Budapest elfoglalása, számtalan hadjárat a magyarok ellen, Rodosz elfoglalása után a Földközi-tenger kisajátítása, sikeres közel-keleti és észak-afrikai háborúk. (De Egerrel azért csak nem bírt.) A sírja is a mecsetnél található.

Az eredeti tervek szerint meg akartunk nézni még a közelben egy többszintes római akvaduktot is, de annyira ránk sötétedett, hogy lemondtunk róla.

Visszasétáltunk vacsorázni. Bár minden józan észnek ellentmondott, de a bazár kapujában lévő kebabosnál ültünk le. A kaja finom volt (egyszerű Adana kebab), a kiszolgálás precíz, egyedül a számolás volt nagyvonalú, simán bekalkulálták a borravalót. Én meg azért a pár líráért nem balhéztam. (A pincér vérprofi volt. Dóra megkérdezte, hogy milyen hús van benne, a hapi elkezdte mondani, hogy lamb, erre Dóra elhúzta a száját, a pincér pedig ugyanazzal a lendülettel helyesbített, hogy izé, dehogyis, marha.)

Még vettünk két doboz édesragadósat (nem tudom nem észrevenni, hogy egyre növekszik a hazacipelt süteménymennyiség), majd hazasétáltunk.
Pihenés, lazítás.

A süti után a kölykök elvonultak.
– És most mi lesz az esti program? – kiáltottam utánuk – Szívtok valami izgalmasat, aztán Barna ukulelézik?
– Maximum a zoknimat tudnám beletenni – vigyorgott Barna.

Aztán az esti zuhany után mindenki eldőlt, én meg a szokásos sör/chips katalizátorokkal kiültem a konyhába blogolni.

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *