Hó… ahogy már régen nem láttam

Délután Egerben volt dolgom, és mivel jóval hamarabb érkeztem meg, mint ahogy terveztem, gondoltam, sétálok egyet. És milyen jól gondoltam!

Ez volt az egyik karácsonyi ajándékom, ez a séta.

Egerben ugyanis még elég szépen megmaradt a hó. A városban csak úgy hébe-hóba, de arrafelé, amerre valamikor laktunk, még teljesen megvolt. Csak sétáltam, sétáltam… és miközben vadul dőltek elő az emlékek, akkor jöttem rá, hogy én ezt a várost már 30 éve nem láttam fehérbe öltözötten. Pedig gyerekkorban imádtuk a havat, többször jöttem haza lilára fagyott lábakkal, piros arccal. (Ilyenkor odahúzódtam a radiátorhoz, és miközben engedett ki a lábam, élvezettel szagolgattam a radiátorokon cukros vízben ázó narancshéjakat.)

Bár őszintén szólva a nosztalgia nem is a belvárosban kapott el, hanem a Népkert környékén. Amikor a Tüdőgondozó mellett megláttam a kert kapuját, a vasajtóban a keményre fagyott jégpáncélt, majdnem elolvadtam. Istenem, ez a jégpáncél! Ez 30-40 évvel ezelőtt minden évben itt volt, minden évben kemény túlélőtúrává változtatva a kapun való áthaladást… és még mindig itt van, és az emberek még mindig apró léptekkel, folyamatosan kapaszkodva tudnak csak átmenni rajta.
Aztán bent a Népkert… akármerre néztem, mindenhol a hó. Tele szánkónyomokkal.

From MiVanVelem

Tele bizony, hiszen itt kereszteztem az egyik legfontosabb útvonalat. Minden télen mi is erre jöttünk, itt húztuk az üres szánkót magunk után. Mentünk a Nyúl-dombhoz.

Naná, hogy oda is elsétáltam.

Általánosságban elmondható, hogy amikor az ember idős fejjel visszamegy gyerekkora színhelyére, minden sokkal kisebbnek tűnik. Na, a Nyúl-domb nem így gondolta. Most is elismerően nézegettem a terepet. Itt csak a kemény legények szánkóztak: 20 méter meredek lejtő, a végén másfél méter enyhe lejtő. Ennyi volt a megállásra, mert utána jött a kőfal, ahol le lehetett esni. Néha le is estünk. Az egyik olyan hely volt, ahonnan csak azért indultunk haza, mert már nem éreztük a lábunkat.

Természetesen nem az ösvényen mentem tovább, hiszen a téli Népkert nagy előnye, hogy keresztül-kasul lehet benne közlekedni. A játszóteret szépen felújították, de ezzel oda is vágtak egy kicsit a nosztalgiának. Szerencsére jó a memóriám, visszanövesztettem embermagasságúra a bokrokat és lecseréltem a majomketrecet.

Vetettem egy futó pillantást a Fekete Ló kocsmára, majd elindultam a lakótelep felé. Ott hirtelen ötlettel bementem egy kicsit jobbra – és a játszótéren bevillant, mekkorát verekedtem én ezen a helyen a barátaimmal, pont ilyen havas terepen. Arról volt szó, hogy mi négyen úgy oldottuk meg a lomtalanítást, hogy felváltva mindenki kihajigálta a lakásából azokat a dolgokat, melyeket már megunt, vagy amelyekről úgy gondolta, nagyot fognak puffanni a téren. (Ezt tessék komolyan venni, én pl. a hatodik emeleten laktam, onnan azért nagyot szólt egy kidobott faláda.) A többiek pedig odalent próbálták elkapni az égből érkező áldást, ugyanis minden azé lett, aki először megfogta. Az a bizonyos verekedés is azért tört ki, mert egy görbe fakardot egyszerre fogtunk meg a haverral, utána pedig órákon keresztül rángattuk, anélkül, hogy elengedtük volna.

Innen a telepi bolt, a Szuperett(1) következett. (Most már Coop van ráírva, de az eredeti névre még emlékeztet a szemben lévő Szupi virágbolt.)

(1) Szocializmus volt, nem lehetett szupermarketnek hívni. Így tekeredett ki ilyen hülyén a neve.

Nyilván bementem. 30 éve nem voltam bent… és alig valami változott. A belső felépítés, a pultok… minden ugyanott volt. A nosztalgiahullámban még az is megfordult a fejemben, hogy a gyerekkorhoz hasonlóan zsebrevágok néhány csokit és kisétálok a boltból… de ma már nem vagyok annyira vakmerő. Inkább kifizettem.

Aztán jött az az útszakasz, melyet annyiszor, de annyiszor megtettem, hogy minden fának, minden bokornak külön nevet adtam. Mivel az iskolám a bolt mögött volt, így ezen az úton naponta átlagosan négyszer biztosan végigmentem, de ha a hétvégi rohangászásokat is beleszámolom, akkor a nyolc is megvan. Ez az út volt nekem az állandóság. A tengely, amely köré a világ szerveződött.
Nem mellékesen a világon egy útra sem volt ennyire pontosan belőve, hogy hány méterenként kell megenni egy csokit, ha azt akartam, hogy a házunknál már el is legyen felejtve. Most két szeletet vettem, és minden odafigyelés nélkül pont a játszóterünknél fogyott el.

From MiVanVelem

Ez itt megint egy mágikus pont. Csak erről a pontról órákig tudnék írni. Hogy itt megállva, mennyi minden fontos információt lehetett begyűjteni. Hogy innen már automatikusan fókuszált rá a szem, az ablakunkra, illetve az erkélyünkre. Hogy mennyivel lehetett ezt a kanyart bringával bevenni. Később kismotorral. Úgy, hogy ne kaszáljuk el a villanyoszlopot.

From MiVanVelem

És persze tél, meg az adekvát hóember. A hinta már nincs ott mögötte, pedig kamaszként olykor hajnal egyig is itt ültünk le dumálni a többi sorstárssal. Ja, és ez volt a placc, ahová én szórtam ki a megunt cuccokat, a többiek pedig itt ölték egymást érte. (Bár az se volt rossz, amikor kártyanaptárral a kártyahajigálást gyakoroltuk. (Bill Bixby, a Bűvész. Ugye.) A hatodikról. Közel ezer kártyanaptár kellett ahhoz, hogy elmenjen egy a pingpongasztalig. És akkor a pingponglabdákba szerelt tűzbombákról (Kis Vegyész készlet) még nem is beszéltem. Nem volt ám olyan rossz magasan lakni. Érettségi szünetben például úgy tanultam, hogy kiültem az ablakba és kilógattam a lábamat. Ekkor ugyanis nem szállt be a füst a lakásba.)

Séta tovább. Az emlékektől annyira visszafiatalodtam, hogy a városba befelé nézegettem a fiatal csajokat, látok-e köztük ismerőst. Csak utána csaptam a fejemre, hogy ha ismerőst keresek, akkor inkább az ötvenes nőket kell már néznem. Rögtön el is ment a kedvem a bámulástól.

Aztán apró meglepetések. Hogy alig változtak az üzletek: ahol régen könyvesbolt volt, most is az van. És ugyanez, sokszor. A Jókai utcában a játékbolt, ahol ősrégi matchbox-ok vannak a kirakatban. (Nem messze volt a régi játékbolt. Rendszeres programom volt, hogy besétáltam a városba, majd órákig nyomtam az orromat a kirakatüveghez. Minden alkalommal megkérdeztem, hogy van-e matchbox, de csak szökőévenként kaptak. És itt volt a műszaki bizományi áruház is, tele mindenféle csodálatos Kütyüvel.)

From MiVanVelem

A főtér pedig már megint más élmény. Faházak, bódék, készülve az ünnepre. Kértem egy pohár forralt bort, jót nevettem egy csoporttal, mely elfelejtett fizetni és a szintén jót nevető tulaj kiabált utánuk. Ünnep van.