Rábeszél

Lehet, hogy már ajánlottam, lehet, hogy még nem… de mindegy is, most megteszem. Aki eddig még nem olvasta Pratkanis és Aronson Rábeszélőgép című könyvét, az túl sokáig már ne várjon vele. Soha aktuálisabb nem volt, mint most, amikor igen cudar idők járnak.

Ha nem hiszed el, akkor idemásolom a bevezetőt.

Különböző generációk fiai vagyunk. Egyikünk (Aronson) 1932-ben született és a második világháború idején cseperedett föl. “Akkoriban még lelkesen elhittem szinte mindent, amire az iskola, illetve a média tanított. Példának okáért tudtam, hogy minden német gonosz, minden japán álnok és hitszegô, ellenben minden fehér bőrű amerikai becsületes, igazságos és megbízható. Meglehet, hogy a háborús filmekben kirajzolódó faji és nemzeti karikatúrákat éppen a tizenegy éves agy lehetőségeihez méretezték a negyvenes években. Ám azokban a napokban a felnőttek többsége – a szüleim is, akiknek e könyvet ajánlottam – bizonyára el akarta hinni a háborús filmek alapvető üzenetét, és gyermekesen bizott a médiában. Áhítattal fogadták Roosevelt elnök minden szavát. Különösen amelyeket hires kandalló melletti beszédeiben mondott, s eszükbe sem jutott, hogy politikánk nemes szándékait kétségbe vonják. Továbba azt gondolták (s én is, velük együtt), hogy a hirdetések egyetlen célja a vásárlóközönség tárgyilagos tajékoztatása.”

Azóta sokat változott a világ. Aronson átélte a vietnami háborút, szem- és fültanúja lehetett, amint magas rangú kormányhivatalnokok arcátlanul hazudoztak összevissza. “Üldögéltem a tévé előtt, a képernyőre meredve. Halálra rémített a rombolás és a halál látványa, melyet Vietnamból közvetítettck a lakásomba, s fokozatosan rájöttem, hogy a politikusok csak akkor hazudnak, ha mondanak valamit. A Watergate-ügy idején lettem középkorú, akkor, amikor Richard Nixon, a hivatalban lévő elnök lemondásra kényszerült, mert cáfolhatatlan bizonyitékok kerültek napvilágra (többek között az általa készített magnetofonfelvételek), tanúsítván, hogy többszörosen hazudott, mocskos trükköket alkalmazott, s a cimborái segítségével igyekezett rászedni az egész amerikai népet. Ettől fogva a szórakoztatóipar termékeinek tekintettem a hirdetéseket, mindegy, hogy politikusokat vagy árucikkeket reklámoztak -, melyeknek egyedüli célja az, hogy még több pénzt vagy hatalmat szerezzenek valaki(k)nek.”

Sajnos, a nyolcvanas években nem készültek magnófelvételek a Fehér Házban; így azután Reagan elnök következmények nélkül csaphatta be az amerikai népet (és az egész világot), durván megsértvén az alkotmányt is, amikor titokban fegyvereket adott el Iránnak, s az így nyert pénzeket a nicaraguai kontrák támogatásara fordította. Szembesülvén a bizonyítékokkal, Reagan elnök azt motyogta:
“Hát, nem emlékszem.”

Szomorú kortünet, hogy míg az amerikaiak döntő többsége felháborodott, amikor értesült a Nixon és társai elkövette jogsértésekről, az Irangate idejére már az emberek zöme annyira cinikussá vált, hogy tudomásul vettük legfelsőbb szintű becsapatásunkat. Így aztán Reagan elnök, Oliver North és John Poindexter sikeresen kidumálta magát. De a cinizmus nagyobb veszteségeket is okoz: a cinikus választó szeszélyes és kiszámíthatatlan. Immár a szavazati joggal rendelkező állampolgároknak kevesebb, mint a fele veszi magának a fáradságot, hogy leadja a voksát.

Azért írtuk ezt a könyvet, mert szenvedélyesen hisszük, hogy nem csak két alternatíva lehetséges: naiv és teljes hiszékenység, illetve teljes cinizmus. Az úgynevezett demokratikus politikai berendezkedésű országokban egyre kifinomultabb propagandatechnikákat vetnek be, fontos, hogy az emberek ismerjék működési mechanizmusukat, értsék hatékonyságuk rejtelmeit, s sikeresen alkalmazhassák a lelki önvédelem minden föltárt eszközét anélkül, hogy elsodorná őket a mély cinizmus világméretű hullámverése. Erről szól ez a könyv. Kutatók vagyunk, akik a rábeszélés mesterségének műfogásait összesen negyvenöt éve tanulmányozzuk, s úgy hisszük, immár tudunk valamicskét arról, hogyan hat a meggyőzés és miért. Meg arról: miként védekezhetünk, amikor a gátlástalan rábeszélők (különösen azok, akik indulnak a választásokon) bedobják magukar és az említett technikákat.

Tapasztalataink révén meghúzhatjuk a választóvonalat a meggyőzés és a rábeszélőgép – a kommunikáció és a propaganda között. Könyvünk nemcsak a kommunikáció befogadóihoz szól, a kommunikátorok – a rábeszélők – számára is tartalmaz némi útmutatást arra nézvést, hogyan dolgozhatnának hatékonyabban, de mégis becsületesebben, tiszta módszerekkel. Meggyőződésünk, hogy a demokrácia túlélésének egyetlen esélye, ha az alábbi két feltétel egyszerre teljesül.