Hirtelen beindult a hóesés, mintha egy nagy dunyha szakadt volna ki az égen.

– Ezt már nem lehet kihagyni! – csettintett a Sétáló, felkapta a bakancsát, télikabátját, sál, sapka… és már indult is az erdőbe. Sétálni.

Eleinte az egyik kedvenc ösvényén haladt, de aztán furcsa jelekre lett figyelmes. Olyan helyen látott ösvényt, ahol eddig nem is gondolta, hogy lehet.

– Ejha, nem is gondoltam volna, hogy itt egy ösvény lehet! – mormogta.

Igazából most sem vette volna észre, ha a friss hóban nem vezettek volna arra lábnyomok. Egy férfi és egy kutya lábnyoma jelölte az utat két bokor között az erdőbe. Kiváncsian indult utánuk.
Sokat gyalogolt. Időnként olyan helyeken járt, ahol már semmi sem emlékeztetett arra, hogy ez ösvény lenne. Csak a lábnyomok vezették tovább. Aztán egyszer csak… teljesen ledermedt.
A lábnyomoknak vége szakadt.
Hátranézett. A friss porhóban tisztán látszottak a lábnyomok. Előrenézett: tiszta, szűz hó. Még csak fa sincs öt méteres körzeten belül, csupán bokrok.
– A kandi kamerát sem lehetne sehová rögzíteni – motyogta… majd hirtelen elsötétült előtte minden.

Egy vakítóan világos helyiségben tért magához. Egy puha fotelben ült, vele szemben, félkörben néhány ember állt, köpenyben. Illetve csak elsőre tűntek embernek – vizsgálgatta őket Sétáló – de valahogy hiányzott belőlük az a meghittség, melyet az ember érez a többi emberrel kapcsolatban. Az a meghittség, hogy ő is csak egy ember, ergo neki is ki tudom tekerni a nyakát.

– Üdvözlünk körünkben! – szólalt meg egy hang a fejében.
– Ajjaj. Egy újabb idióta űrlénytörténet – villant be az agyába.

A félkörben álldogálók szemmel láthatóan megsértődtek.

– Nem tűnsz valami barátságosnak – hallott egy másik hangot.
– Ha minden gondolatomat lehallgatjátok, lesznek itt még cifrább dolgok is – jegyezte meg, az egyik köpeny alól kikandikáló, határozottan szexis lábakat vizsgálva. Vajon milyen lehet egy űrlénnyel?
– Hoppá! – hallott egy pillanatra egy vékonyabb hangot, majd megszólalt újból az első – Rátettünk egy szűrőt a fejedre. Mostantól csak azok a gondolatok jönnek át, melyeket tényleg meg akarsz osztani velünk.
– Oké, mit terveztek velem?
– Semmit. Igazából még fel sem szerettük volna venni veletek a kapcsolatot, de egy kezdő társunk ment le szétnézni, és… hogy is mondják nálatok?… megszivatta a friss hó.
– Akkor most kimossátok az agyam.
– Nem kell. Úgy tapasztaltuk, hogy ti össze-vissza irkáltok mindent, aztán senki nem hisz el semmit. Azt mondasz, amit akarsz.
– Jó. Akár mehetek is?
– Tulajdonképpen igen.
– Mi lesz a közben eltelt idővel?
– Ugyanabba az időpillanatba teszünk vissza, mint amikor felhoztunk.

A Sétáló elgondolkodott. Politika vezérelte egymással acsarkodások. Válság válság hátán. Egyre nehezebb megélhetés. Mindez a jobbulás leghalványabb jele nélkül, sőt, szemmel láthatóan minden egyre vadabbul rohan a reménytelen pusztulás felé.

– Muszáj? – kérdezett vissza végül.