Mint Zinger a találmányát

 
Előzmények, környülállások

Ugyan eddig erővel visszafogtam magam és szándékosan nem mentem bele a témába, de magunk között szólva, kínzó kütyühiányom van. Az ötéves PDA-m nyáron elhalálozott, hiánya azóta is fáj. Mostanra eljutottam odáig, hogy leszűkítsem a kört, mire is van igazán szükségem:
Feltétlenül kell:
– Jegyzetelés, magyarul, akár ipari méretekben is. (Íróvesszővel!)
– Olvasás (bónusz CHM, PDF).
– Nagy képernyő (max 5 inch).
– Jelszótárolás külön menthető fájlban, melyhez van PC alapú program is.
– Navigációs szoftver (Jó az offline is, GPS nem kötelező.)
– Wifi
– Használható böngésző

Opcionális:
– Telefon, adatkapcsolat.
– Minden egyéb finomság.

Mondanom sem kell, gyakorlatilag füstöl a fejem az infóktól – és egész egyszerűen nincs olyan jelölt, mely megfelelne a feltételeknek. Nem úgy értem, hogy megfizethető áron… hanem úgy, hogy egyáltalán nincs.
A mostani túrára kölcsönbe kaptam egy HTC HD2 Leót – emulált Androiddal – mely még a legközelebb áll ahhoz, hogy megfeleljen a kiírásnak. Így most egy furcsa útleírást olvashattok, a szövegbe bele lesz szőve egy hevenyészett kütyüteszt is. (Az Androidot teszteltem, a WinMo 6.5 már abban a pár kattintásban is sírba vitt, amíg az emulált oprendszert elindítottam.)

Első kemény pofon: habár nagy a képernyő, és vannak rendesen magyar ékezetek, de a készülék szöveg gépelésére alkalmatlan. Komolyan visszasírtam a régi PDA-t, a WinMo5.5 oprendszerrel. (Huh. Leírtam. Nem gondoltam volna, hogy azt a szart valaha is oprendszernek merem titulálni.) Minden kőkorszaki tulajdonsága mellett volt egy nagy előnye: a stylus. Ekkor ugyanis nem kell, hogy nagyok legyenek a virtuális billentyűk, azaz elférnek egy billentyűzetnyi helyen a hagyományos billentyűk és a magyar billentyűk is. Úgy lehet folyamatosan gépelni, hogy a magyar ékezetekhez nem kell billentyűzetet váltani. Nagyon sokat gyorsít. Az emberi ujj viszont az íróvesszőhöz képest bumszli, az enyém meg különösen. Jó nagy billentyűk kellenek hozzá, kizárva ezzel a magyar ékezeteseket. És még így is nagyon sok a hiba, még azután is, hogy az ujjaimhoz kalibráltam a szövegbevitelt. Aztán jöjjenek az öntökönrúgások: nincs nyíllal történő navigáció és nincs del gomb. Majd próbálj meg egy l, vagy i betűt törölni. Segítek: a böhöm nagy ujjaddal pont a betű _jobb_ oldalára kell böknöd, mert egyébként nem megy. Beleeditálni egy meglévő szövegbe, hasonlóan verejtékes kihívás.
Ami sokkal elkeserítőbb viszont, az az, hogy ez nem olyan probléma, melyet keresgéléssel, vagy sok pénzzel, vagy kompromisszummal meg lehetne oldani. Az érintőképernyőket ma már kizárólag emberi testrészekhez tervezték (tényleg, lehetne azzal is gépelni?(1)), gyorsan, pontosan írni viszont csak íróvesszővel lehet. Ne mondd, hogy csak gyakorlás kérdése, napokig gyakoroltam, nem ment. Sms-t biztos jól lehet írni így is, 45 oldalas útleírásokat viszont nem.

(1) Nyugi, Jani, nem próbáltam ki.

 
Zakopane
2010.10.29; péntek

Csütörtök este érkeztünk a szülőkhöz, péntek reggel indultunk tovább Egerből.

A Tátra tuti, hogy szopat. Eddig kétszer futottunk neki, mindkétszer leírhatatlanul csapnivaló időt fogtunk ki. Erre most, amikor kijöttünk ugyan mellé, de terv szerint gyakorlatilag éppencsak érintjük, most olyan pazar időt tett ide nekünk, amilyet még sosem láttam errefelé. Október utolsó napjaiban 16 fok Zakopánéban és ordítva süt a nap. Poprádtól alig tudtam úton tartani az autót, úgy bámultam a hegyet. Pörgött is az agyam folyamatosan, hogy átvariálom a túrát, Krakkó megvár minket máskor is, a Tátránál viszont ritka az ilyen gyönyörű idő.
Egy, csak egy megfontolás volt, ami miatt mégsem változtattam: egy héttel ezelőtt esett hó a környéken és fent a hegyen szemlátomást még mindig van belőle… mi pedig téli túrázásra nem vagyunk felkészítve. A Tátrából jutni fog egy kevéske így is, örüljünk, hogy az szép lesz.

Lysa Polana után sms. Vodafone, kedvezményes roaming, 1200 forint/5 MB/nap. Ez tényleg jól hangzik, összevetve ugye a horvát roaming díjakkal. Az időjárás figyelésére itt is szükség lesz, akkor meg miért ne. Azt írták, küldjek el egy kódot (R5) egy számra, oszt jól van. Kicsit paráztam, mert arról nem volt szó, hogyan is tudnám majd lemondani, ha már nem kell, de gondoltam, majd megírják a konfirmáló sms-ben. Ez meg is jött hamar, de ebben bizony nem írtak semmit. A roaming meg hiába lett olcsón megrendelve, ahogy engedélyeztem a mobilnetet, egyből kiderült, hogy se HDSPA, se Edge, de még csak egy nyomorult 3G sincs a környéken. Hiába, a gorálok tudnak élni.
Oké, akkor mondjuk le. Mi lehet a lemondó kód? Elküldtem megint az R5 kódot. Erre visszajött, hogy köszönik szépen az érdeklődést, de már engedélyezve van a hozzáférés. És ha bármi információra lenne szükségem, akkor menjek el a vodafone.hu weblapra. Nem kicsit néztem hülyén a fejemből. Internet nincs, a lemondókódot nem írták meg, az ügyfélszolgálatot próbáltam ugyan néhányszor hívni, de nem vették fel.

Azannya. Életem végéig fizetni fogom a napi 1200 forintokat.

Próbálkoztam. Küldtem egy R4 kódot. Visszaírta, hogy ilyen kód nincs. Ha segítségre van szükségem, akkor küldjek egy sms-t a szolgáltatás neve=RINFO tartalommal. Ezt így beírtam, de ugyanazt kaptam vissza, mint korábban, azaz ezt sem értelmezte. Küldtem egy olyat, amelyikben csak annyi volt, hogy RINFO. Erre visszaírt egy csomó megrendelő, illetve lemondókódot, de az enyém nem volt köztük. Viszont ahogy nézegettem a kódokat, feltűnt a minta: a lemondókód úgy néz ki, hogy egy nagy X-et raknak a megrendelőkód elé. Próbáljuk ki: visszaküldtem az XR5 kódot. És meg is jött az sms, hogy a szolgáltatás leállítva.
Huh. Sikerült. Igaz, hogy 6 sms kellett hozzá – darabonként 315 forintért – de túljártam az eszükön. Nem hagytam magam megszopatni. (Irónia szmájli.)

From Tátra 2010
From Tátra 2010

A szállás gyönyörű helyen van. Faház. Közvetlenül a vadul zubogó patak mellett. Tisztán behallatszik a vízcsobogás. Ami egyfelől nagyon hangulatos, másfelől… lesznek itt éjszakai vécérejárások, lefogadom.

From Tátra 2010

A piactéren sajtok és sajtok és sajtok mindenfelé.
– Ezek pedig a gyümölcs alakú sajtok – jegyeztem meg a zöldséges standra mutatva – ott van az alma formájú sajt, ott a körte formájú, amott meg a szőlő formájúak.
– A mellette lévő standon pedig a papucs formájú standok vannak – kapott a fejéhez Barna.
Nem sokkal arrébb az egyik sajtos standot betették a gyalogút közepére. Megálltunk előtte egy méterrel.
– Na figyeljetek, beszéljük meg a stratégiát – vontam őket közelebb – én véletlenül nekimegyek az asztalnak, ti pedig gyorsan felkapkodjátok a sajtokat.

Még mindig a piacon két fiatal srác felkiáltott: Robert!?! A reakció egy apró kisgyereknek szólt, aki előblattyogott egy bódé mögül. Majd felkapták, boldogan pörögtek vele egyet és elfutottak.
– Ukrán szervkereskedők – fűzte hozzá Barna.

Az egyik szálloda mögött egy érdekes szobor.
– Na látjátok, így kell felfújni egy kecskét – fordultam a többiekhez.
– Hülye – vigyorgott Nej.
– Én? Nézd már meg, a kecske seggéből kijövő cső benne van a hapi szájában.
– Tényleg.
– A dudát igazi kecskéből csinálták? – nyílt tágra a nagylány szeme.
– Persze – helyeselt Nej – csak előtte kiszedték a belsejét.

A mozi egyik plakátján felirat: 5D
– 5D? – csodálkozott Barna.
– Hát, ja. Gondolom ez is egy konkurenciaharc lehet. Ha a szomszéd 3D-t tud, nehogymár mi ne tudjunk akár 5D-t is.
– Pedig nem is lenne hülyeség egy igazi élménymozi. Felveszek egy preparált ruhát, a fejemre teszek egy spéci sisakot…
– A farkadba meg katétert vezetsz, gondolom.
– Pardon?
– Élethű mozit akarsz? Gondolj bele, egy középkori filmnél milyen büdös lenne. Vagy tényleg szeretnél benne lenni egy csatajelenetben? Vér, hörgések, halál mindenfelé. Jó lenne _igazán_ átélni egy horrorfilmet? Nem, a mozi így jó, ilyen csökevényesen, ahogyan most van: benne is vagy, meg nem is.

A város maga továbbra is gyönyörű. Különösen ilyen ragyogó napsütésben. Ma jóval nagyobbat sétáltunk, mint a múltkor, megnéztük a városközponton kívül eső részeket is, több kiló fénykép készült szebbnél szebb faházakról. Meg is állapítottuk, hogy a városban lakók 70%-a tuti asztalos, 30%-a meg tűzoltó.

From Tátra 2010
From Tátra 2010
From Tátra 2010
From Tátra 2010

Este hat körül értünk vissza a rondóhoz. Egy óra csendespihenő, majd irány a sarki kocsma. Ugyan senki sem volt különösebben éhes, de nehogy már ne együnk valami tájjellegűt. Például csülköt. A recepciós nagyon magyarázta a sarkon lévő éttermet. Én meg bólogattam, hogy ismerem bizony, és szeretem is. Csak abba nem mentem bele, hogy az, amelyet ő ajánlott, az egy népművészeti terítős, népművészeti hangulatú, népzenés túlcsicsa étterem, az, amelyet meg én szeretek, az egy ordas sarki kocsma. Hangulatos, füstös, csupa fa lyuk. Egy nagyon keskeny falépcsőn feltekeredtünk az emeletre, utána lementem a pulthoz rendelni, majd feltekeredett a pincércsaj is a hatalmas tálakkal. A családunk egyáltalán nem a kis étvágyáról híres, nos, én a kajám egyötödét már nem bírtam megenni és nagyjából Dóra is így járt. Barna… na ő nem adta fel. Megette a maradékokat, majd leszaladt még egy almás pitéért is. Fejlődő szervezet.

A szálláson bágyadt esti foglalkozások. A csajok némi erőgyűjtés után elmentek zuhanyozni, majd aludni. Mi pedig Barnával a hangulatos faházban, a kellemes melegben, asztalhoz ültünk a két netbookkal és egy konkrét feladat megoldásán keresztül Visio-t gyakoroltunk.

 
Krakkó
2010.10.30; szombat

A PNA konzolja eltört, így Nej vállalta át a szerepét. Tekintve, hogy nemigen tudta kézzel belógatni a látóterembe, így átálltunk hang alapú navigációra: Nej lett Mohabá és ő dörmögött, hogy “menj 880 métert, majd tarts jobbra”, “túl gyorsan mész”, meg “újratervezés”.

Beértünk Nowy Targba és Nej olyan jól navigált, hogy telibe kaptuk a piacot. Autóval. Alig bírtam kifarolni az árusok között. Aztán elindultunk parkolóhelyet keresni. Egészen a főtérig(2), ahol végre volt fizetős(!) parkolóhely. Kicsit borult a terv, mert eredetileg úgy gondoltam, hogy a piac után sétálunk el a főtérre szétnézni, de jobb volt így. A főtér egyébként is meglehetősen közönséges. (Középen egy sárga városháza, körbe hatalmas parkoló.) Apropó, parkoló. Úgy tűnik, piacos napokon az Isten összes parkolója is kevés ebben a városban. A főtéren lévő focipálya méretű parkoló 9 körül, amikor érkeztünk, még majdnem üres volt, 10 körül, amikor indultunk, már teljesen tele lett. Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy piacos napokon már a városhatáron kitehetik a megtelt táblát.

(2) Rynek. Lengyelországban minden főtér Rynek. Nagyobb városoknak több is van belőle, lásd Krakkóban a Maly Rynek.

From Tátra 2010

A piac maga Minden Lengyelpiacok Ősanyja. Hatalmas területen árusok, bódék, tömeg.(Gyerekkori emlékeimben szerepelt egy állatpiac is, igazából azt akartuk megnézni. Aztán később derült csak ki, hogy az Nowy Sacz-ban volt.)

Ipari mennyiségű tejkaramella. Nemcsak a pulton, hanem hamarosan a szatyrunkban is. Különböző szinűek. Az eladó csajszi egy kukkot sem tudott angolul. Így szószerint mutogatással magyarázta el, hogy a különbség az egyes verziók között annyi, hogy különböző erősséggel tapadnak be a fogak közé. Ha érdekel valakit, le tudom írni az eladó fogtérképét is.

Akartam még bőr pénztárcát venni, de csak gagyi olasz utánzatok voltak. Még csak nem is Kínában készültek.

Na, ha eddig azt hittem, hogy a magyar autósokat nagyon szopatják, akkor ezt most revideálnom kell. A lengyelek sokkal rosszabbul jártak, legalábbis a Zakopane – Krakkó vonalon (7-es út). Jól autózható, négysávos út… aztán 70-es tábla, szinte végig. Utána kikerült az útra az autóút tábla, azaz lehetett volna 110 is, de rögtön utána lekorlátozták 90-re – és ez így ment gyakorlatilag Krakkóig. Hogy teljes legyen az öröm, az utat teleszórták figyelmeztető jelzés nélküli (napelemes) fotóautomatákkal. (Pontosabban, néha figyelmeztettek, de ez úgy max. minden negyedik lehetett.) Egyszerűen úgy lehetett csak közlekedni, hogy figyeltük a helyi sofőröket és ha gyanúsan lassítottak, akkor azt tettük mi is.

Krakkó. Nehéz erről úgy nyilatkozni, hogy ne bántsam meg a várost. Mert alapvetően szép hely, de nem nyűgözött le. Rengeteget gondolkoztam az okokon, végül arra jutottam, hogy Krakkó a modernségével veszített el engem. Tudni kell, hogy amikor a XIII. században Krakkó városát – a mai óvárost – megtervezték, forradalmian új városszerkezetet hoztak létre. Az egész város sakktábla rendszerű lett, tele széles utcákkal, középen egy óriási térrel. Ez a mai napig így van. Semmi girbe-gurba utca, semmi romantikus sikátor, semmi tekergélés macskaköves zugokban. Az épületek szépek, a Rynek tényleg lenyűgözö (és a templom mögött, a Maly Rynek felé akadt egy kis romantika is), de nem volt meg az a helyből seggreülés, mint ami például Drezdában.
A várral ugyanez a helyzet. Nagy és tágas… de ennyi. Viszont a katedrális… na, az tényleg gyönyörű. A színek, a fa és a fekete márvány kombinációi, a minimális aranyozás és helyettük a számtalan kőből készült elem… az nagyon bejött.
A belvárost körülvevő park is tetszett, kicsit a bécsi Ringre hasonlított.

From Tátra 2010
From Tátra 2010
From Tátra 2010
From Tátra 2010
From Tátra 2010

Ami szintén nem segített Krakkó megszeretésében, az az anyagiasság. Hogy a klotyi mindenütt fizetős, az valahol érthető. De hogy az étteremben, ahol otthagytunk 110 zloty-t, ott is fizetős legyen a wc, az már azért durva. Ráadásul a személyzet kifejezetten rá volt gerjedve a témára, ha látták, hogy kijön valaki az automata zárral felszerelt klotyiból úgy, hogy nem csukja be rendesen maga mögött az ajtót, odarohantak és bekattintották.
Hasonló fogtechnika volt a Barbakán is. Ez egy téglából épült körbástya az óváros szélén. Körbesétáltuk, megnéztük. Aztán volt rajta egy kapu, gondoltam, megnézzük belülről is. Ahogy az ajtó közelébe értünk, egyből ránkrepült 3 jegyszedő, hogy vegyünk jegyet. Annyit láttam, hogy odabent ugyanolyan a kőfal mint odakint, így hagytuk a fenébe.

From Tátra 2010
From Tátra 2010

Még fönt a várban vettünk észre egy csoportot. Nagyon szimpatikus kezdeményezés, idegenvezetők járják a várost, egy nagy táblával, amin az áll, hogy Join Us! Free Tour!. Egy ideig mentünk is velük, nagyon pikáns volt lengyel akcentussal hallgatni az angol szöveget. Aztán elválltak az útjaink. Egészen addig, amíg el nem indultunk a Kazimiercz felé. Akkor értek utól minket, amikor éppen egy négysávos úton mentünk át. Mit mondjak, szép nagyra gyűlt tömeg követte már az idegenvezetőt, a végén néhány illuminált lengyel sráccal. Fejükön korona, nyelvükön kifejezéskényszer. Jól néztek ki, valószínűleg jól is érezték magukat.
A csoport sajnos nem élvezhette sokáig a társaságukat, mert a legelső Bar feliratú ajtónál lefalcoltak. Gondolták, a zsidó negyed úgyis megvár.

Kommunikáció, kérem, kommunikáció. Wieliczka, sóbánya. Nagyon durván indult. A hangüzemelésű GPS jól tette a dolgát, rendben odaértünk. 16.58-kor léptünk be az előtérbe és hallottuk meg, hogy angol nyelvű csoport indul 17.00-kor. Egy hatalmas ugrással vetődtem a pénztár elé és kértem gyorsan 4 felnőtt jegyet. Angolul.
– Angol csoport? – kérdezett vissza a pénztáros csajszi.
– Igen, persze – válaszoltam.
– 260 zloty.
– Pardon?
– 260 – mutatott a táblára, ahol látszott, hogy a 4 jegy 200 (ahogy előre számoltam), az angol idegenvezetés pedig plusz 60. Ez már helyből kiverte a biztosítékot, eleve a jegy is cefet drága (a zloty-t számold nyugodtan 74 forinttal), de erre a plusz idegenvezetés… ütött. Különösen úgy, hogy összesen 215 zloty volt nálunk. Szerencsére ekkor már odaért Nej is.
– Vedd elő lécci az eurós pénztárcát!
– Oké, de lehet kártyával is fizetni.
– Óh, kösz. Az még jobb.
Beadtam a kártyát az ablakon.
Ekkor szólalt meg a gong, miszerint tényleg indul a csoport, tessék kérem futni.
A pénztáros csajszi pedig, kezében a bankkártyával, nekiállt telefonálni. Négy percen keresztül.
Itt bemutattam mindent, hogyan képes viselkedni egy faragatlan bunkó. Csapkodtam a pultot. Otthagytam a pénztárt és a sor legnagyobb döbbenetére nekiálltam rugdosni a falicsempéket. Túrabakancsban. Majd visszamentem a sor elejére. Mindezt többször is.
Végül lehúzta a kártyát és ideadta a jegyeket. Én pedig nekiindultam, magammal rángatva a családot. Hátha a liftnél még elérjük a csoportot. Voltak kifeszítve mindenféle kötelek – mint a repülőtereken – de nem sok ellenállást tanúsítottak. Átrohantunk egy ajtón, végül utolértünk egy csoportot. Huh. Megvan.
Ekkor szólalt meg a csoportvezető.
– Ach, hallo Leute!
Basszus. Ez egy német csoport. Űzött vadként néztünk körbe. Nej levadászott egy helyi egyenruhást, aki beismerte, hogy igen, ez tényleg egy német csoport. Hagytuk őket leliftezni. Találtunk egy beléptetőkaput, ahol le lehetett húzni a jegyeket. Elindultunk arra. Ekkor két emelet magasból két pacák harsányan nekállt üvöltözni, hogy ne tegyük. Odabasztam az automata tetejére a jegyeket és elmentem megint csempét rugdosni. Úgy jött oda Nej, hogy most már hagyjam abba, itt van az angol idegenvezető és nem örül nekem.
Nos, végül indult egy angol nyelvű csoport 17.00-kor. Meg egy másik 17.08-kor. Ez utóbbi voltunk mi, négyen. Az első csoport lifttel ment le, mi a vészjáraton, gyalog. (Kőbe faragott kürtő, fa lépcsőház. Olyan 70 méter mélységig.) Odalent a két csoportot egyesítették, majd a két idegenvezető elfelezte a létszámot és pár perc eltéréssel elindultak a normalizált csoportok.
Azaz rekonstruálva a történetet, nem elég, hogy az utolsó pillanatban érkeztünk, de velünk pont akkorára hízott a csoportlétszám, hogy túl nagy lett volna egy csoportnak. A pénztáros valószínűleg ezért kezdett bősz telefonálásba, hogy elő tudjon húzni egy plusz idegenvezetőt a pool-ból és megszervezze a két csoportot. Viszont… pusztán csak annyit kellett volna szólnia nekem, hogy ‘nyugi fater, a csoport meg fogja várni…’ és utána már minden rendben lett volna. Nem csinálok majmot magamból, nem rugdosom szét a csempéiket és nem indul úgy a túra, hogy azt gondolom, leperkáltam 20000 forintot a belépőjegyekért és mindezért szarnak a fejemre. Mint írtam, kommunikáció.
Végül azt kell mondjam, hogy a nagy rohanás a felépcsőkön még jól is jött, én legalábbis ott higgadtam le. A sóbánya tényleg nagy élmény volt. Most majdnem azt írtam, hogy megérte a pénzét – de ez ilyen formában nem igaz. A közel 20e forintnyi belépő az rengeteg, akkora élmény nincs lent. Mondom ezt úgy, hogy tökéletes idegenvezetést kaptunk, a magas, szikár fazon tökéletes angol humorral adta elő a mondanivalóját, ügyesen egyensúlyozva a népművelés és a szórakoztatás mezsgyéjén.
Külön bosszantó volt, hogy fényképezőgépet nem vittünk, mivel csak 215 zloty volt nálunk, én pedig biztos voltam benne, hogy fotójegyre márnem lesz pénzünk. Erre nem volt fotójegy, pontosabban csak a templomi részre kellett volna váltani. Barnánál volt ugyan egy zsebkompakt, de alig volt benne szufla. A HTC kamera modulja meg olyan botrányosan szar, hogy egyelőre meg vagyok győződve arról, hogy én rontok el rajta valamit, mivel nem hiszem, hogy gyárilag ki mernének jönni egy ennyire használhatatlan készülékkel.

Wieliczkából a hazaút… na, az végképp kihozta belőlem a csendes dühöngőt. Ez a szájbanyomott PNA/iGo kombináció, ez valami olyan szinten frusztráló, hogy elmondhatatlan. A nyitott parkolóban nyomtam a köröket, hogy beröffenjen végre, de az istennek sem akart. Végül tök sötétben elindultam az egyik irányba, bízva az érzékeimben, meg a szerencsémben. Aztán beindult a navigáció is, de menetközben már nem volt lehetőségem áttekinteni a javasolt útvonalat.
Űberbrutál volt. Összességében 40 kilométert kavarogtunk Krakkó vonzáskörzetében, negyed- illetve ötödrangú utakon. Nemritkán olyan keskeny utakon jártunk, hogy ha jöttek szembe, le kellett húzódnom az árokba. Nemritkán olyan meredek utakon kellett felkapaszkodnom, hogy simán láttuk a csillagokat. Végig azon paráztam, mikor vált át az út földútba. Szinte mindenhol javították az utakat, szűkítések, terelések. Ha már harmadikba tudtam kapcsolni, akkor ünnepeltem. A beépített giroszkópom folyamatosan jelezte, hogy körbe-körbe megyünk, de legalábbis óriási vargabetűket írunk le. Én pedig dühöngtem, hogy ha így haladunk, akkor a 100 kilométeres távot kábé 3 óra alatt fogjuk megtenni.
Aztán valamivel több, mint egy óra kevergés után kilyukadtunk a 7-es útnál, és onnantól már sokkal simábban ment minden. Ekkor már a fene sem foglalkozott a 90-re korlátozott autóúttal, örültem, hogy a harmadiknál magasabb fokozatba is tudtam kapcsolni. Utólag azt is tudom, hogy ha visszamegyek Krakkóba azon az úton, amelyiken kimentünk a sóbányához, majd az ismert autóúton Zakopánéba, akkor 9 kilométerrel mentünk volna többet. Na, ezt a pazarlást nem hagyta a GPS.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a hazaút nem viselt meg. Egy sörrel és egy szivarral kimentem a ház elé. Ekkor támadt fel vadul a szél. Rossz jel. Mivel eddig tökéletes idő volt, könnyen lehet, hogy a szél hozza holnapra a rossz időt.

 
Tátra
2010.10.31; vasárnap

Vasárnap reggel 15 fokos szél. Nem, ez nem a hőmérséklete. A bazi nagy fenyők a telepen 15 fokban dőltek meg a szélben.

Túra előtt. Az ébresztőt beterveztük 6-ra. Felhúztam a mobilt csörgőre. Aztán reggel megriadtam, megnéztem a karórámat: 6.48. Miaf? Mobil. 5.48. Basszus. Óraátállítás volt, a mobil pedig magától átállt. Csakhogy a túrát a sötétedéshez időzítettem, az meg nem változott.

De mielőtt belevágnánk a közepébe, pár szó az előzményekről. Mivel a családnak nincs nagy tátrai tapasztalata – igazából a Tátra spec. nekem sem túlzottan ismerős – így semmiképpen nem akartunk nagyon vad túrát. A felszerelésünk sem volt meg hozzá.
A következő túrákat néztem ki, hogy majd válogatok közülük.
– Lanovkával fel a Gáspár csúcsra, a gerincen végigsétálni Swinicáig. A küszöbről benézni a Sasok Útjára, majd visszafordulni és Murowaniecen keresztül haza.
– Lentről felmenni a Murowaniec menedékházig, onnan tovább a Gasienicowy tóig, majd egy másik túraútvonalon le.
– Kuznicétől nyugatra indulva fel a Giewont-ra, majd mögötte vissza.
– Autóval el Lysa Polana-ig, a parkolóban letenni, majd egy nem túl megerőltető sétával felmenni az Öt-tavi menedékházhoz.
Az elsőt a hó és a szél kapásból kilőtték. A második utat már bejártam egyszer, emlékeztem rá, hogy vannak rajta hosszú, meredek kaptatók, melyek fölött összehajlanak a fák. Ergo tuti, hogy havas/jeges a pálya. Ez is kilőve. A harmadik utat nem ismertem, de kerestem fényképeket – és elég ijesztőnek tűnt a terep kezdőknek. (Mint utólag megtudtam, aznap halt is meg arrafelé turista.) Maradt a negyedik, mely minden szempontból megfelelőnek tűnt. Félóra séta műúton, aztán másfél óra séta a hegy lábánál lévő erdőben, a Roztoka patak mellett… és csak egy 800 méteres kaptató igérkezett a végén kemény falatnak, de erről meg azt láttam, hogy növényzet gyakorlatilag nincs rajta, ergo hó sem nagyon lehet.

From MiVanVelem

Csúnya hiba volt.

Már most, előljáróban közlöm, hogy tisztában vagyok vele, miszerint menetközben túravezetőként rossz döntést hoztam. Túl sok értelme nem lesz megírni a kommentekben, hogy hülye voltál, barátom – mert tudom. Maradjunk annyiban, hogy tanultam belőle.

Ott jártam, hogy letettük a kocsit, kifizettük az egész napos parkolást, megvettük a napijegyet a Tátrába. Jó hangulatban mentünk végig a műúton, a zöld jelű letérést is simán megtaláltuk. Térkép nélkül, mert először azt hittem, hogy otthonhagytam, később jutott csak eszembe, hogy nem a hátizsákba raktam, hanem a kabátzsebembe.

Beszélgettünk a medvékről.
– Ha a medve támad, nem érdemes elfutni előle – fejtegettem – A medve akár napokig képes 40 káemhá sebességgel futni. Ráadásul a medve jobban mászik fára is és sziklára is, mint te. Nagyjából ennyi esélyed van ellene.
– Nadehát ott volt Old Shatterhand! – próbálkozott Nej.
– Ah, Old Shatterhand, vagy ahogy magyarították, az Öreg Pozdorjaököl, a kor Chuck Norris-a. Hát, ő tényleg levert puszta kézzel mindenlit, de a grizzly-hez még neki is bowie késre volt szüksége.
– Igaz, előtte lenyomott neki néhány sallert – tettem hozzá, hogy ne szomorodjon el.
– Olyan dög vagy – fintorgott – Elveszed az illúzióimat. Most Old Shatterhand, nemrég meg a Csillagok Háborúja.
– Hé, kölykök! – fordultam hátra – Hallotatok róla, hogy anyátok nemrég megtudta, a Starwars nem is valódi történet?

A zöld túraút egy kicsit meglepett, mert ahhoz képest, hogy sima útnak igérkezett, elég meredek kaptatóval nyitott. Felcaplattunk, a túloldalon le… aztán ez így ment elég sokáig. Végülis, átlagban sima volt. Ahogy haladtunk, néha azért már kaptunk figyelmeztető jeleket. Itt-ott már akadt néhány 5-20 méteres havas szakasz, de ráfogtuk a mikroklímára.

From Tátra 2010
From Tátra 2010
From Tátra 2010

Majd azon a részen, ahol a kaptatónak kellett volna kezdődnie, jött egy 20 méternyi borzalmasan szar, lefagyott rész.

From Tátra 2010

Richtig itt ért utól minket egy tizensok fős társaság. Amilyen kombinációban csak tudtuk akadályozni egymást, azt mind eljátszottuk. Volt velük egy csípőficamos hölgy, ő szószerint megszenvedett minden lépésért. A többiek viszont gyorsabbak voltak nálunk – Nej sem egy Villám Vilma bizonytalan talajon – viszont miután áthámozták magukat rajtunk, bevárták a nehezebben mozgó társukat. Ilyenkor mi hámoztuk át magunkat rajtuk. Aztán így tovább, sokáig. (Tudni kell, hogy Nej nehezen bírja a kihívásos terepeket, de ha hagyjuk, hogy maga oldja meg, akkor megoldja. Ha sokan nézik, neadjisten lökdösik, vagy csak állnak mögötte, hogy menjen már… akkor leblokkol.)

Miután túljutottunk az enyhén emelkedő, jeges szakaszon, azt hittem, majd jobb lesz. De nem, a terep csak durvább lett. Nagyon durvább. A következő jeges szakaszt megkerültük a bozótban, így pont át is keveredtünk a zöld jelzésről a feketére. (A Tátrában a színeknek nincs erősségre vonatkozó jelentése. A fekete csak egy szín.) Mint utólag kiderült, ezzel nagy mákunk volt. Ha azt mondom, hogy nehezen és lassan haladtunk, akkor finom voltam és nőies. Meredek, sziklás terepen vezetett az út, az ösvényt pedig felváltva fedte hó és jég.

From Tátra 2010

Na, itt döntöttem rosszul. Felnéztem, és láttam, hogy fentebb teljesen kopár az út, ráadásul jobban is süthet rá a déli/délutáni nap. Ergo csak itt az alján kell áthámoznunk magunkat, fentebb már jobb lesz. Az elképzelésemet erősítette, hogy nagyon nagy forgalom volt az úton, szinte folyamatosan kerülgették egymást az emberek. És a sok ember közül kábé csak az egyharmaduk használt hágóvasat és kábé a felük túrabotot. Durván 30-40% pedig, hozzánk hasonlóan, semmit.
Így bátran nekiindultunk, ahelyett, hogy visszafordultunk volna. A kölykök mentek előre, én Nejjel maradtam hátra, mert neki volt a legnagyobb szüksége bátorításra.

Felfelé menetben nem voltunk teljesen szabályosak. Az út ugyanis cikkcakkban vezetett, de mivel le volt fagyva, sokkal nehezebb volt rajta járni, mintha levágtuk volna a cikázásokat és nekivágtunk volna egyenesen a piszok meredeknek. Naná, hogy nekivágtunk. Sziklákon egyensúlyoztunk, fűcsomókba, gyökerekbe kapaszkodtunk – de haladtunk, csúszkálás nélkül. Hiába volt ránézésre sokkal nehezebb terep, de ha itt elestünk, akkor hasraestünk és tudtunk kapaszkodni. Ez messze több volt, mint amit a hivatalos útról el lehetett mondani.
Az egyik különösen hosszú, különösen meredek szakasz után gondoltam, legyen egy kis önbizalma is a csajszinak.
– Na, itt nézzél vissza, hol jöttél fel!
– Néz vissza a hóhér.
– Tényleg nem vagy kíváncsi az emelkedőre?
– Ott rohadjon meg.
És nem nézett vissza. Pedig nagyon imponáló terepszakasz volt.

From Tátra 2010

Ahogy haladtunk egyre feljebb, látszott, hogy hibás volt az elképzelésem. Nem, a hó nem olvadt el teljesen. Éppen csak annyira, hogy a teteje jeges lett. Na, ekkor indult be igazán a rakkendroll – de már olyan magasan voltunk, hogy innen visszamenni is szopás volt.

Ekkortájt jött szembe egy csajszi. Valami feminista lehetett, mert szóvá tette, hogy nem túl meggyőző az, ahogy én leszegett fejjel törtetek előre, Nejt pedig húzom magam után a hóban. Elkezdte vadul ecsetelni, hogy odafönt a gerincen borzasztó vad a szél, az út pedig teljesen le van fagyva. Ha itt, ezen a relative normál szakaszon is ennyire kinlódunk, akkor ne is menjünk feljebb, mert az a biztos halál.

Mondanom sem kell, Nejnek ez megadta a kegyelemdöfést. Még mentünk fölfelé olyan ötven métert, majd leült egy sziklára és közölte, hogy ő innen egy lépést sem hajlandó tovább menni. Látszott, hogy esélyem sincs meggyőzni, nem is erőltettem. Felkiabáltam a gyerekeknek, de ők meg annyira előrementek, hogy túljutotak a hallótávolságon. Szépen néztünk ki. Nejnek a lelkére kötöttem, hogy ne mozduljon egy centit se – nem esett nehezére megigérni – majd elkezdtem futni felfele, hogy utolérjem az aprónépet. Nem sikerült. Megtaláltam a lefelé jövő csajszi által ecsetelt kemény részt, hát ott tényleg volt minden, térden, négykézláb, foggal-körömmel húztam fel magam a totál jeges, kitett útszakaszon.

From Tátra 2010
From Tátra 2010

Aztán már fent is voltam a menedékháznál, ahol a sok fáradt turista között ott napozott a két gyerek is.
Mondhatni, ott túl a hágón egy más világ volt. Nyugi, béke, pihenés, napfény.
Elmentem vécére, Barnának meghagytam, hogy vegyen nekem egy dobozos sört. Megegyeztünk, hogy visszamegyek Nejért. Ha félórán belül nem leszünk láthatóak, akkor induljanak el utánam lefelé. Ha viszont sikerül meggyőznöm, hogy ő is feljöjjön, akkor meg úgyis meglátják, hogy jövünk, maradhatnak.
A jeges részen seggre vágtam magamat, jobb láb keresztbe, bal lábbal rugdostam a sziklákat, simán lecsúsztam. Még tíz perc gyors ereszkedés, majd visszaértem a sziklához. Nej ugyanott üldögélt, ahol hagytam. Szavatartó ember.
Indult a meggyőzés. Hogy már csak 20 perc a teteje és nagyon sokat veszítene, ha nem látná az eredményt, amiért harcoltunk. Odafönt meleg van, béke és szépség. Ráadásul ha fent vagyunk, akkor megtehetjük, hogy a ránézésre sokkal kellemesebben járható zöld jelzésen megyünk lefelé, nem ezen a retek feketén. Persze azt is elmondtam neki, hogy a végén lesz 3 darab 10 méteres, durván jeges szakasz, azon bizony meg fogunk szenvedni, mire átmegyünk – de a kölykök is átmentek, én meg már oda-vissza, nem lehetetlen.
Meggyőztem. Felmentünk. És erről nem is írnék többet, mert a csúnya szavakat inkább kihagynám, más meg nem volt.
Motivációk:
– Ha a csípőficamos csaj is felment, nehogy már neked ne sikerüljön!
– Nehogy már azt higyjék a kölykök, hogy kelkáposzta vagy!

From Tátra 2010
From Tátra 2010
From Tátra 2010
From Tátra 2010

Aztán annyi szenvedés után kint ülni a menedékház oldalában lévő padon, hagyni, hogy az áldott napsütés átjárja az összes átfagyott porcikánkat, egy sörrel a kezünkben gyönyörködni a tóban, gyönyörködni a hullámokban, a visszacsillanó napfényben, a tavat körülölelő fenséges hegyekben. Leírhatatlan.

From Tátra 2010

Sajnos túl sok időnk nem maradt az élvezkedésre, mert nagyot csúsztunk a feljövetellel. Tényleg az volt az egyik leginkább frusztráló a kirándulásban, hogy felmentünk, felszenvedtük magunkat… majd amikor ott voltunk a tutiban, fent a völgyben, ahol minden különösebb szint nélkül, barátságosan bejárható terepen körbesétálhattuk volna a tájat, megnézhettük volna a tavakat, élvezhettük volna a munkánk gyümölcsét… ott kellett hagynunk mindezt és vissza kellett fordulnunk, ha még világosban szerettünk volna túljutni a lefelé vezető, kellemetlenül jeges és veszélyes szakaszon.
Megfizettük az élmény árát, de csak egy fél merőkanállal tudtunk venni belőle.

From Tátra 2010

Lefelé a zöld jelzésen indultunk el. Ez azt is jelentette, hogy az öt tóból hármat azért csak láttunk. Térkép szerint még útbaesett volna egy vízesés is, a Siklawa, de… észre sem vettük. Nem azért, mert nem volt ott, szegény bedobott mindent, amire csak képes volt, zubogott, fröcskölt, még messzire be is spriccelt… de nem tudott versenyezni a mellette lévő látvánnyal. Egy piszok hosszú, piszok meredek, teljes terjedelmében jégpáncéllal borított, határozottan kitett ösvénnyel. Amikor megláttam, nekem is csak annyira futotta a szókincsemből, hogy asztakurva. (Utólag megkérdeztem, a családból senki még csak nem is emlékezett arra, hogy ott vízesés volt. Mindenki az ösvényt fixírozta.)
Ha azt mondom, hogy ez az ütés övön alul talált, akkor még finom voltam és nőies. A menedékháznál mindenki kipihente magát, még Nej arcán is kisimultak a ráncok, maga a tény, hogy nem kell a feketén lemenni, már önmagában megnyugtatotta a csapatot, a zöld jelzés pedig tényleg sokkal barátságosabb volt, hó/jég például alig volt. Eddig. És már elég sokat ereszkedtünk le rajta.
Viszont ez a szakasz első ránézésre reménytelen volt. Gyakorlatilag biztos halál. A család megállt, én előrementem. Sziklákon mászva, kihajló fenyőcserjék között csörtetve lejutottam a jégpáncél kétharmadáig, amikoris elfogyott a tudomány. Szerencsére szemből megjelent egy felfelé araszoló csoport. Ahogy meglátták a jégpáncélt, az első 3 ember szájáról tisztán le tudtam olvasni a következő hangalakot: Bazdmeg!

Huh, magyarok. Átkiabáltam nekik.

– Milyen volt felfelé az út?
– Rohadt szar!
– Sok ilyen jeges szakasz van?
– Rengeteg!
– Basszameg.
– Fentebb milyen?
– Ha ezen átjöttök, utána már oké. A tetőig jól járható.
– A fekete jelzés milyen?
– Kurva szar. Mi ott jöttünk fel, és azt mondtuk, hogy bármi más, de ott vissza nem megyünk.
– Az fasza, mert mi meg ugyanígy vagyunk ezzel a zölddel. A fekete tényleg olyan, hogy ha megcsúszol, akkor bezuhansz a szakadékba?
– Tényleg. Viszont ilyen jégpáncél csak a tetején van, lejjebb már nincs.
– Akkor megyünk a feketén. Ez a szar út tele van jégpáncéllal.

Nekiindultak az ösvény túloldalán. Nagyjából mellettem kellett oldalt váltaniuk. Az egyik mászó átdobta a zsákját a jég felett, hogy annyival is könnyebb legyen. Kiesett belőle egy pillepalack Coca Cola, mely vadul elindult lefelé a jégen. Pont előttem állt meg.
– Óh, köszönöm, nem kellett volna.
– Lengyel.
– Ja, akkor nem is kell.
Visszadobtam a túloldalra, az eggyel lentebb álló mászónak.

Nos, végül így esett, hogy mi is visszafordultunk. Elcsesztünk egy csomó időt, Nejben összetörtük a normálisabb lejutás reményét… nem voltunk túl boldogok. Ráadásul Barna, még a zöldön felfelé, egy kitett szakaszon megcsúszott és csak azért nem lett nagyobb baj, mert egyik kezével egy fenyőágba kapaszkodott. Ott nem is foglalkozott senki a jelenettel, engem is csak egy nappal később kapott el a hidegrázás. Az az utólagos ‘mi lett volna ha’ idegroham.
Fényképek érthető okokból ezen a szakaszon nem nagyon készültek..

A menedékháznál már messze nem volt olyan jó kedvünk, mint korábban. Tudtuk, hogy két óránk van lefelé a sötétedésig, ismertük az előttünk álló feladatot, egyik sem dobta fel a kedvünket. Mi Nejjel előrementünk, Barna még elvonult a vécébe.
Rögtön kezdtünk a 3 darab tízméteres jégpályával. Ha lehet ilyet mondani, sokkal szarabb volt, mint korábban, mert a sok túrázó azóta fényesre koptatta. Itt még én is paráztam némileg, Nejről meg inkább nem is írok. A csúszás még hagyján, azt akár élvezni is lehetett volna, de oldalt az a csúnya nagy szakadék, elég idegesítő látvány volt.
Mindegy, túljutottunk a jégpályán. Utánunk nem sokkal a kölykök is.

Hogy visszatérjek rövid időre a mobilteszthez. Nagyjából itt történt, hogy a billentyűzár valahogy kioldódott a zsebemben és a készülék vadul önálló életre kelt. Például többször is bekapcsolódott a Voice Recorder és vette, ahogy kiabálunk egymással Nejjel. Meg ahogy angolul bátorítgatjuk egymást a többi arrajáró szerencsétlennel. Aztán a telefon féktelenül nekiállt végighívni az összes közelmúltbeli hívásaim alanyait. A kölykök nem is értették, mi ez a vad telefonálás a részemről. Nyilván pont ekkor kerestek a munkahelyemről is, de betudtam azt is a telefon önálló húzásának és kegyetlenül lenyomtam a kollégát.

Innentől jött egy fájdalmasan hosszú darálás. Centiről centire araszoltunk lefelé a jeges ösvényen. 800 méter volt, de egy örökkévalóságnak tűnt.
Egy idő után visszamaradtam Barnánál, mert látszott rajta, hogy a fenti megcsúszás megviselte lelkileg. Igaz, Nejt is bátorítani kellett volna, de nem tudtam kettészakadni. A két csaj elindult előre, mi pedig mentünk hátul.

Egyébként meglepően sokan beszéltek a terepen angolul.
Ahogy Barnával ereszkedtünk lefelé, egy kisebb csoport emberbe futottunk bele, akik az ösvény mellett pihentek.
– Hello! From where did you come? – kérdezte az egyik pacák.
– From Hungary – mondtam.
– Oh, possibly your lady was here.
– Maybe, yes.
Némi zavart zünet.
– Your lady is bloody – nyögte ki a pacák.
Nekem pedig volt pár másodpercem eldönteni, hogy képen vágjam, vagy megköszönjem az információt. Tekintve, hogy láttam fentebb vérfoltot, így a második mellett döntöttem.
– Damn. I have seen the blood in the snow.
Otthagytam Barnát és lerohantam megnézni, mi van Nejjel. Nos, az történt, hogy elcsúszott, felszakadt a nadrágja és egy helyen a bőre. Szerencsére sokkal csúnyábban nézett ki a seb, mint amennyire komoly volt. A lemosás után derült ki otthon, hogy csak horzsolás.

Innen nem sokat kellett már araszolnunk, ez már eléggé a végén volt. Lent összevártuk a családot, mindenki megszámolta a kezeit, lábait, füleit, minden stimmelt. Túléltük.
Nej kérdése:
– Nagyon ki voltam kattanva odafent?
– Fogalmazzunk úgy, hogy az arckifejezésed nem illett a táj harmóniájába.

Dúdolás. Egész úton lefelé egy Donovan dal ment a fejemben, a Jennifer Juniper. Mert a juniper is olyan törpefenyő féleség, mint amilyenbe végig kapaszkodtam. Meg amilyenbe Barnát is végig kapaszkodtattam. Meg amilyenbe Nejt is kellett volna. Mondjuk, ez a dal már jobb volt, mint felfelé, akkor ugyanis a kocsiban korábban hallott Van der Graaf Generator lemez ment a fejemben, az I Profecy Disaster című.

Még egy összehasonlítás a végére. A Yosemite parknak volt egy lezárt része. Én nem foglalkoztam vele, átmásztam a lezárt kapun. Lehet, hogy soha nem fogok többet arra járni az életben és ez volt az egyik legszebb rész. Mit mondjak. Tizedannyira sem volt veszélyes, mint ez a mostani, teljesen nyitott út.

Száraz adatok. Odafelé nagyjából tartottuk a térkép időintervallumait. Egészen a meredek szakaszig. Ez, mármint a fekete, olyan 1 kilométer hosszú szakasz, a térkép szerint 40 perc. Nekünk három órába tellett. Lefelé durvább volt, tudtuk, hogy max. két óránk van, utána jön a sötét. Márpedig ez a szakasz világosban is necces, nemhogy sötétben. A feladatot mindenki gyönyörűen abszolválta, másfél óra alatt lent voltunk, így még a sima terepen is tudtunk valamennyit haladni fejlámpa nélkül. Igaz, utána a fejlámpás szakaszon is bejött némi váratlan jegesedés, alkalmat adva Nejnek, hogy ismételten elsüsse a teljes káromkodáskészletét, de ezek már csak az utólövések voltak. Viszont a család kipróbálta, milyen a fejlámpás kirándulás is, sötétedés után még jó két órát gyalogoltunk lámpával. 8.40-kor indult a túra, 19.30-kor érkeztünk vissza a parkolóba. A távolság 14 kilométer volt (de milyen 14!), a szint pedig 688 méter.

Nej egyébként készült. A fene tudja honnan, de begyűjtött némi best practice elemet. Az egyik ilyen volt, hogy az útjelző táblákat balról kell kerülni. Mondanom sem kell, szénné lett cikizve rendesen – a Tátrában ilyesmiről szó sincs. A másik elem viszont már sokkal jobban bejött: hazafelé azt javasolta, hogy a fejlámpát ne a fejünkre tegyük, hanem a csuklónkra. És tényleg: közelebbről sokkal jobban megvilágította a talajt. Márpedig ha sötétben gyalogolsz az erdőben, akkor sokkal fontosabb, hogy azt lásd, hová lépsz, mint hogy a környező bokrokat tanulmányozd. Ezt az ötletet megvettem.

Már a sötétben, teljesen a vége felé, nagyon megszomjaztam. Megkérdeztem a többieket, hogyan állunk vízzel, nincs-e valamilyen maradék valahol. Barnának ekkor jutott eszébe, hogy a menedékházban tankolt egy fél literrel.
– Jaj, de jó. Vedd ki a zsákból, lécci. Ott lesz a megsétáltatott szendvicsek mellett – fordultam meg, hogy elérje az időközben átvállalt hátizsákot.
– De… izé, szóval én meleg vizet töltöttem bele.
– Dehát… miért?
– Arra gondoltam, hogy itt mindenfelé hideg és jég van, lehet, hogy valaki majd melegedni akar.
– Okos. De akkor mit fogok én inni?
Szerencsére az időjárás megoldotta a problémát, időközben kihűlt a víz.

Így azért már régen örültem a kocsinak, mint most. Beültünk, ötvennel kényelmesen hazakocogtunk. (Valahogy nem hiányzott a kanyarokban az adrenalin.) Otthon leültem az ágy szélére, a kezembe ragasztottam egy sört és csak néztem a többieket. Volt aki vacsorázott, volt aki zuhanyzott és volt aki a sebét kötözte. Jólesett üldögélni a melegben, együtt, immár megszabadulva a felelősségtől.

Aztán hangblogolás. Azt találtam ki, hogy mivel a gépelés nem megy a mai modern készülékeken, így ha eszembe jut valami, akkor gyorsan rámondom a telefonra, diktafonként használva. A semminél ez is jobb, bár messze nem annyira, mint a pötyögés. Vegyük például azt, hogy valakiről lenne egy vicces megjegyzésem. Mondjam rá a telefonra, az illető füle hallatára? Nem is beszélve a begépelésről. Konkrétan például, most, a piszok fárasztó túra után, miközben a család már alszik, én kint sétálgatok a teraszon a hatalmas fenyők és a vadul csobogó patak mellett, sör a párkányon, egyik kezemben minigolf szivar, a másikban a mobil és folyamatosan mondom rá az élményeimet. Ez a mostani a hatvankettedik hangfájl. Elleszek vele, mire mindet begépelem majd otthon.

Elgondolkodtam. Akárhogy is nézem, a Tátrában garantáltan(?) hómentes időszak az csak az augusztus és a szeptember. Az augusztus kiesett, az nálunk vízpart és kajak. Ha jobban állunk anyagilag, akkor az Adria, ha nem, akkor valamelyik magyar víz. A szeptember viszont már iskola, tehát a gyerekek kiesnek. Marad az őszi szünet – ami viszont a Tátrában már necces. Két évvel ezelőtt eljöttünk, szar, köd-hátán-köd hetünk volt, kínunkban lementünk a Szlovák Paradicsomba túrázni. Azaz tényleg csak két lehetőségünk van, vagy hagyni a pébe a Tátrát és az őszi szünetben bejárni valamelyik európai várost (ahogy tavaly Drezdát), vagy ha Tátra, akkor full télies felszerelés: vibram talpú bakancs (30-50e), hágóvas (20-30e) és a jégcsákány sem hülyeség (20-30e). Mindenkinél. Ráadásul mindehhez agyban is fel kell nőni, márpedig az ilyesmi mászások kockázata igencsak távol esik Nej komfortzónájától. Minden afelé mutat, hogy a Tátra túl kemény feladat a családi túrázáshoz, célszerűbb megmaradni valami enyhébb, de azért még kihívásos terepnél.

Hogy azért a hétfő se legyen teljesen sima, hazafelé belefutottunk a Mindenszentek Napjába. Elég naív elképzelés volt részünkről, hogy a mélyen katolikus Lengyelországban majd tudunk valahol sajtot, karamellát meg bőrárut venni. Még egy renegát utcai sajtárus sem volt sehol a városban.

Linkek:

This entry was posted in Utazás.

21 thoughts on “Mint Zinger a találmányát

  1. Én megfontolnám a túrabot használatát ilyen helyeken. Persze ahol kézhasználat kell, ott kifejezetten zavaró, de fel teszed egy pillanat alatt a hátizsákra.

    Nem születhet mindenki szlovénnk – ők valami elképesztő, hogy mennyire magabiztosan mozognak magashegységben. Egyszer a saját szememmel láttam, hogy egy társaság szó serint lefut egy közel függőleges, láncokkal biztosított szakaszon. A kezük alig ért a sziklákhoz vagy a vasakhoz.

  2. Annyiból jogos, hogy az eszközök közül a túrabot a legolcsóbb megoldás. (Egy jó bakanccsal, persze.) Elég sokan azzal is harcoltak, de nekem nem tűnt túl biztonságosnak a jégen. (Ha elesel, akkor például kifejezetten veszélyes, hogy nem tudsz megkapaszkodni.)
    Nyilván aki bizonytalan, nem elég magabiztos, annak nagy segítség lehet (ilyen pl. Nej is), de engem inkább hátráltatna. (Én inkább olyan láncos szakaszon rohangáló tipus vagyok.)

  3. A hágóvasat láttam működés közben, csodákra képes. Szvsz érdemes arra spórolni. (Pontosabban először jó bakancsra, mert az az alap.) A jégcsákány már csak hab a tortán, nem felejtve el persze, hogy adott esetben életet menthet.

    Nagyon nem ment el a kedve, de azt mondta, legközelebb csak akkor jön, ha rendes felszereléssel megyünk.

  4. “Nem, a mozi így jó, ilyen csökevényesen, ahogyan most van: benne is vagy, meg nem is.”

    Én már a Ryan közlegény első 20 percén is leizzadtam pedig az vagy 10 éves technika. Míg persze a Freddy Krügereken inkább csak röhögni tudok alkalmazzanak bármilyen hatásokat is.

  5. “Hogy a klotyi mindenütt fizetős, az valahol érthető.” Dehogy. Ahol nincs ingyenrötyi, ott minden tocsog a húgyban. Magam is néznék ilyenkor egy emberes bokrot, folyópartot.

    “Sms-t biztos jól lehet írni így is, 45 oldalas útleírásokat viszont nem.”

    Csak félve kérdem, hogy ez utóbbit érdemes-e. :)

  6. Csak félve kérdem, hogy ez utóbbit érdemes-e. :)

    Varanusz, ha te nem is vagy képes több oldalas szöveget elolvasni, azért ezt ne vetítsd ki másra. :)

    Egyébként nyilván érdemes, nekem spec ezek a kedvenc írásaim, ezekbe ölöm a legtöbb gondoskodást.

  7. Igéretesnek tűnik. Egy próbát biztosan megérne. Mondjuk, kicsit kisebb a képernyő, a készülék nem is kicsit drágább, kérdéses a magyar karakterkészlet, nem tudom, mennyire használható a trackpad… de egy lehetséges megoldás.

  8. Pont ezeken a csavargásokon fordul elő legtöbbször, hogy más nincs nálad. (Az ember nem cipel magával mindig laptopot, de még netbookot sem.) Azaz ilyenkor vagy ezen írsz, vagy semmin. Nekem pedig tompul az agyam, egyre kevesebb dolgot tudok megjegyezni egy napon keresztül.

    Amíg a kütyük íróvesszővel mentek, addig ráadásul lehetett is. Fel sem merült az a kérdés, hogy érdemes-e, hiszen különösebb megerőltetés nélkül ment. Hogy egy konkrét példát írjak, volt olyan, hogy a metrón tört rám az ihlet és 35 perc alatt bepötyögtem egy kétoldalas Technet cikket.
    Nagyon jó dolog az, ha egy telefonméretű cuccba – amely mindig kéznél van – bármikor nekiállhatsz úgy gépelni, hogy nem fog vissza az írási sebesség.

  9. JoeP

    Na ja. Ez a legújabb. Ez most ennyibe van. Jön a Samsung Galaxy S-ből is keyboard-os verzió. Az meg 4″.

    Karakterkészlet Androidon van magyar. Ilyen fizikai billentyűzeteseknél is. Hosszan nyomva tartva az A-t pl. lehet á-t írni. Ilyesmi.

    Magyar keyboard ugye nem lesz. Szóval vagy ez, vagy az érintőképernyő.

    Egyébként én sem szoktam gépelni, csak minimálisan a Galaxy S-emen. Inkább a SlideIT keyboardot használom magyar szótárral.

    http://www.appbrain.com/app/slideit-keyboard/com.dasur.slideit

    Elsőre fura, most meg már minden más fura mobilon. Nehéz téveszteni ha nem gépelsz, hanem az ujjadat mozgatod a kijelzőn. Ha több lehetséges szó jön ki, akkor választhatsz. Ha valami nincs a szótárban, begépeled aztán hozzáadod. Pár hét alatt az általad használt szavak 95%-a ott lesz a szótárban. A magyarban max a ragozást kell hozzáraknod ha nem minden ragot veszel fel a szótárba.

  10. Az iPod/iPad/iPhone magyar helyesírás ellenőrzője nagyon meggyorsítja a gépelés, mert az ékezetek nélkül beírt szavakat nagyon jó találati aránnyal ékezetesre javítja. Pálcikás WinMo-nál mindenképpen gyorsabban lehet vele gépelni ha nincsenek túl vastag ujjaid. Anyukám már szinte csak iPhone-on ír emailt, pedig ott van mellette a számítógép is.

  11. Irány a csillagos ég. :)

    A tesztelgetésnek az lett a vége, hogy nem veszek semmit. Akárhogy is nézem, ezek a kütyük horror áron vannak, és még tele vannak gyerekbetegségekkel.
    Ha belegondolok, a nemrég kidőlt PDA-m 60e forint volt pár évvel ezelőtt, és bőven elég volt a céljaimra. A mai kütyük meg helyből drágábbak, mint a netbookom… és akkor már inkább maradok annál. Meg a diktafonos mobiltelefonnál.

  12. Az a helyzet, hogy nem. A stylus-szal nagyon hatékonyan lehet gépelni, méghozzá úgy, hogy nem kell semmilyen asztalfelület hozzá. Akárhol megállsz, előveszed az eszközt a bal kezedbe, kiszeded belőle az íróvesszőt, a csuklódat betámasztod a pda jobb alsó sarkához és már lehet is kopogni, mint a harkály. Állva. Lepakolás, összedugdosás nélkül.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *