Képzeletbeli beszélgetés egy vércukorszint-mérő készülékkel

– Aú, ez fájt!
– Pardon?
– Jézusom, nemcsak vaddisznó, de hülye is. A falhoz vágtál, te vadállat! Eltört a burkolatom, elrepedt a kijelzőm. Soha az életben nem leszek már képes vércukrot mérni!
– Na, nem mintha eddig annyira ment volna.
– Te tényleg hülye vagy. Hát tehetek én arról, hogy kifogyott az elem?
– Ezt majd a terveződdel beszéld meg. Hogy miért nem volt képes egy bekapcsológombot rád rakni. Ész nélkül kellett nyomkodnom a Memória, meg a Set gombokat, mire hajlandó voltál felébredni, akkor meg kereshettem, hogyan mászok vissza a normál üzemmódba azokból a hülye menükből. Aztán volt körülbelül egy percem, hogy mérjek, mert utána megint kikapcsoltál és kezdődött minden előlről.
– Na, de…
– Apropó, mérés. Az külön vicc volt. Nem lehetett csak úgy rácseppentenem a vért a papírcsíkra és bedugni, de nem ám. Bedugtam a papírcsíkot, majd volt 30 másodpercem, hogy prezentáljam a vért. Ez ahhoz kevés volt, hogy ekkor szúrjam meg magam, tehát már korábban kellett szúrnom, utána pedig úgy berakni a papírt, hogy a vércseppet egyensúlyoztam az ujjam hegyén. De még ez is kevés volt, ha a vércsepp úgy került rá a papírra, hogy az ujjam is hozzáért, akkor már hibás lett a mérés. Tudod, milyen lassan tud cseppenni egy vércsepp? És az egészre volt fél percem. Tegnap csak a hatodik mérésre adtál eredményt. Ma már szúrtam ötöt. Csuklóig véres vagyok. És ha legalább mindig ugyanazt a hibakódot lökted volna vissza a méréseknél, de nem, hol ez, hol az, hol meg amaz. Te nem akartál mérni, az az igazság.
– Na, de kifogyott az elem…
– Jut eszembe, igen. Normális készülék figyelmeztet arra, hogy kevés benne a szufla. Nem pedig abból kell levonnom ezt a következtetést, hogy a műszer elkezd idiótán viselkedni. A mérési macerákra volt egy csomó hibakódod, az elem lemerülésére meg egy sem! Szóval törődjél bele, barátom, hogy te egy gagyi készülék vagy, azok pedig a falhoz vágva végzik.
– Eszedbe sem jutott elemet cserélni.
– De, egy pillanatra igen. Megnéztem, és két bazi nagy gombelem van benned. Belegondoltam, hogy mennyit kell utánajárnom, hogy pont ilyen elemeket találjak, aztán két gombelem nem olcsó ám. Akkor már veszek egy olyan készüléket, amelyikkel nem ekkora véres kinlódás a mérés. Te pedig mész a fiókba, a többi kiszuperált műszer mellé. Agyő.

Mese

– Na, nekem ebből elegem van – mondta a faág, majd addig mocorgott, fészkelődött, amíg levált a fáról. Puhán huppant a havas ösvényre.
– Mit csináltál, te szerencsétlen? – kiáltott utána a haverja.
– Elegem lett a közösködésből. Elegem lett a nélkülözésből. Állandóan harcolnom kellett veletek az éltető nedűért. Nem akarok egy lenni a tömegből!
– Jól megszivattál minket – ironizált egy idősebb faág – El fogsz pusztulni.
– Van egy tervem. Én ugyanis használom az eszemet, nem úgy, mint ti.
– Mondjad, nagyokos.
– Ezen az ösvényen emberek járnak. Leterítek egyet. A lábaira csavarodok, elgáncsolom. Körülfonom a nyakát, megfojtom. Tudjátok mennyi energia van egy ilyen testben? Csupa folyadék, csupa jól használható nedű. Gyökereket növesztek belé. Én leszek a leghatalmasabb fa az erdőben!
– Hülye vagy.
– Aki mondja. Nincs bennetek egy csepp vállalkozói szellem sem! Mit csináltok télen? Ledobjátok a leveleiteket. Rettegve figyelitek, ahogy telik az idő. Reménykedtek, hogy kibírjátok tavaszig. Harcoltok egymással azért a kevés kis napfényért. Én merek nagyokat álmodni!
– Senkinek nem sikerült még.
– Mert mindenki gyáva. Aki bátor, nagyot nyerhet. Szorongjatok csak odafent, én új utakat járok. Előttem a végtelen.

– Nem is mond olyan hülyeségeket – szólalt meg elgondolkodva egy faág – Mi van, ha sikerül neki?
– Ne kezdd már te is – torkollta le az öreg – Nem véletlenül nem sikerült ez még senkinek sem.
– Mert nem is próbálta meg senki.
– Pont ez az – szólt bele egy fiatalabb – Most kipróbálja valaki. Mi meg figyelünk. És ha nem sikerül neki… akkor legfeljebb egy hülyével kevesebb.
Egyetértő hallgatás fogadta a megjegyzést.

A távolban feltűnt egy sétáló. Gondolataiba mélyedve közeledett az akácfához. Az ösvényen fekvő faág mereven koncentrált. Ahogy a férfi melléért, rávetette magát a lábaira. A bakancs vastagabb volt annál, mint amilyenre számított, de a nadrágba már bele tudta szúrni a tüskéit. Habár már kevés nedvesség volt benne, de minden erejét összeszedve körbe-körbe tekeredett apró ágacskáival a lábakon. Kígyózott, fogásokat keresett.
A férfi kizökkent a gondolataiból. Érezte, hogy valami nem stimmel. Lépett néhány határozottabbat, szórakozottan belerúgott a lesodródott faágba, majd gondolataiba merülve továbbsétált.

– Még csak észre sem vette, mi történt – súgtak össze a fán az ágak.

Senki nem mert lenézni a halkan sirdogáló faágra. Már nem tudnak segíteni rajta.

A gyerek még mindig elvan

Már most, rögtön az írás elején közlöm, hogy a lenti történetet nem én találtam ki. Ezek egyszerűen csak jönnek és itt teremnek a fejemben. Nekem legalább annyira ismeretlenek, mint neked, amikor olvasod. Figyelek, megvárom a végét, vigyorgok egyet, majd megyek a dolgomra. (Megjegyzem, ilyesmiket álmodni is szoktam, ami annyiból vadabb, hogy akkor én is benne vagyok a sztoriban.)

Szóval, jelenleg éppen vizsgára tanulok. Pontosabban, a tanuláson már túl vagyok, jelenleg tesztkérdéseket nézegetek, próbálok rájuk válaszolgatni.
Aztán egyszer csak elindult a történet. Hátradőltem a székemben és figyeltem.
 
****
 
A csapat meglehetősen fáradtan vándorolt az őserdőben. Érezték, hogy valami nem stimmel, a dombok nem ott voltak, ahol a térképen kellett volna lenniük. Ha eltévedtek, végük. A folyót… ha a folyót megtalálnák, akkor már minden rendben lenne.
Egyszer csak megzörrent körülöttük a növényzet, fegyveres bennszülöttek toppantak elő minden irányból. Reménytelen volt még csak gondolniuk is az ellenállásra. A kezüket megkötözték és elkezdték terelni őket egy ösvényen. Úttalan utakon mentek, végképp elveszítve az esélyt, hogy tudják, hol vannak.
A csapat vezetője – egy magas, középhosszú hajú angol férfi – hirtelen felkapta a fejét. Vízszagot érzett. Hamarosan meg is látta a folyót.
– Ha meg tudnánk szökni, akkor ott a kivezető út – intett fejével a folyó felé.
– Ha meg tudnánk szökni – morogta a mögötte botladozó köpcös.

Hamarosan a faluhoz értek. Az egyik kunyhóból egy nagyon kövér bennszülött mászott ki. A harcosok közül néhányan odaszaladtak hozzá, széles gesztusokkal magyaráztak.

– Nézz balra! – sziszegte hátra a vezető.
A tábor szélétől nem messze emberi csontok hevertek, véres cafatok, döglegyek.
– Kannibálok.

A főnök kinézetű bennszülött odasétált a foglyokhoz.

– Melyikőtök a vezető?
– Én – válaszolt az angol.
– Fel fogok tenni egy kérdést. Ha helyesen válaszolsz, akkor szabadok vagytok. Ha nem, akkor mindannyian meghaltok. Elfogadod?
– Tudok mást?
– Helyes. Itt van a kérdés.

A Configuration Pass algoritmusok küzül melyik az, amelyik már akkor is beállít értékeket, amikor még csak a Windows Welcome felirat látszik?
A. oobeSystem
B. auditSystem
C. specialize
D. offlineServicing

 
– Jézusom – nyüszített fel a köpcös – Elvesztünk. Erre a kérdésre senki sem tudja a választ!
– Ez bizony így van – bólintott az angol – De azért ne veszítsük el a fejünket. Próbáljunk felállítani egy sorrendet, hogy melyik válasz tűnik a legvalószínűbbnek.

Ezzel elfordult a többiektől, félig lehunyta a szemét és szórakozott motyogással töprengeni kezdett.

– Megvan! – fordult a csapathoz.
– Biztosan megvan? – kérdezte sírós hangon a köpcös.
– Már hogy lenne biztosan? – ütközött meg az angol – Egyik válaszról sem tudjuk, hogy mit jelent. A valószínűségek között csak árnyalatnyi eltérések vannak. Tippelni tudunk. Szerintem az A válasz lesz a helyes.
– Mi az, hogy szerintem!? – hisztizett a köpcös – És ha nem az?
– Nézd, az élet úgyis csak egy illékony pillanat, ajándékba kaptuk, aztán egyszercsak hirtelen vége.
– Áááá! Neked ez csak ennyi?
– Ne hallgassatok rá! – fordult a köpcös a többiekhez – Nem lehet az A. Biztosan a B a jó válasz. Vagy a C. De akár a D is jó lehet. Ne hallgassatok rá!
– Tudod te egyáltalán, mit jelent a kérdés? – nézett rá szúrósan az angol.
– Nem – tiltakozott a köpcös – De nem hiszek neked!
– Mert hülye vagy és ráadásul be is vagy szarva. Én értem a kérdést és nagyjából tudom, mit jelentenek a válaszok is. Csak azt nem tudom, ebben az esetben melyik a helyes. Tekintve, hogy ti még csak azt sem tudjátok, mi a kérdés, mindenki befogja a száját. Egyébként is, én vagyok a vezető.
– Az A a helyes válasz – fordult a törzsfőnökhöz.
– Biztos vagy benne?
– Igen,
A háttérben a köpcös hisztérikusan felsírt.
– Úgy látom, nem mindenki ért veled egyet.
– Válaszoltam. Most már rajtad a sor.
– Ne siess annyira. Meg akarom tudni a többiek véleményét is. Például az a hiénahangú mit válaszolna?
– Mondj A-t, te szerencsétlen – szűrte a szót a fogai közül hátrafelé az angol – Azért szarakodik velünk, mert eltaláltuk a helyes választ!
A, kérem szépen, A – zokogta a megszólított.
– Szóval te is azt mondod, hogy A. Mindenki azt mondja.
Néma bólintás.
A törzsfőnök elsétált pár méterre, visszafordult.
– A helyes válasz a B. Vigyétek őket! – intett a harcosainak.

– Tudtam! – esett térdre a köpcös.

Az angol lerázta magáról a bennszülött kezét. Előrébb lépett.

– Minden tiszteletem mellett azt kell mondjam Nagy Főnök, hogy tévedsz. A helyes válasz az A.
– Hogy merészelsz meghazudtolni?
– Mert tudom, hogy igazam van.
– Hazudsz. A harcosom kihallgatta, hogy te sem tudod a választ.

Az angol bátran előresétált, egészen a főnökig. A térképtáskájából elővett egy kicsi kék plasztiklapot.
– Látod, Nagy Főnök, mi ez? Ez egy MCP kártya.
Újabbakat vett elő.
– Ez itt egy MCSE kártya, Ez meg itt egy MCTS. Ez egy MCITP. Ez meg egy másik MCITP. Tudod, mit jelentenek ezek?
A főnök rezzenéstelen arccal nézett.
– Ez azt jelenti, hogy ilyen kérdésből már több ezret tettek fel nekem. És megtanultam rájuk válaszolni. Akkora gyakorlatom van, hogy akkor is halálos biztonsággal találom el a megoldást, ha elképzelésem sincs, mit jelentenek a válaszok. Az A a helyes válasz és ebben biztos vagyok!
– Bátor vagy, idegen.
– Hogyne lennék az. Nézd meg, milyen név van a kártyákra írva! Nigel Lionheart. A lion oroszlánt jelent, a heart szívet. A családom egy oroszlántól származik, énbennem meg egy oroszlán szíve dobog!

A harcosok egy kicsit hátrébb húzódtak.

– Rendben – bólintott a törzsfőnök – Neked megkegyelmezünk. A többieket viszont megöljük.

Lionheart hirtelen kikapta a mellette álló harcos kezéből a kését, a főnök mögé ugrott, a kést keresztbetette a torkán.

– Ez az igéret, Nagy Főnök? – vigyorgott gúnyosan.
Nem jött válasz.
– Bárki megmozdul, a főnöknek vége! Engedjétek el a foglyokat!
Nem történt semmi.
– Parancsold meg nekik, hogy engedjék el őket!
A főnök nem mozdult. Kés villant, egy keskeny piros csík tűnt fel a főnök nyakán.
– Azt hiszed, viccelek? – ordított rá Lionheart – Azonnal engedd el őket, vagy leesik a fejed!
– Engedjétek el a foglyokat – szólalt meg a főnök rekedten.
– Helyes. Mi most elindulunk a folyóhoz, te pedig jössz velünk. Ha bárkit is meglátunk a törzsedből, hogy utánunk osont, véged.
– Gyertek ide, körénk! – intett a többieknek.
– Most elindulunk. Ti ketten előrementek, figyeltek, nincs-e valami csapda. Ti ketten lemaradtok egy kicsit, figyelitek, hogy követ-e minket valaki. A többiek pedig körbevesznek minket, úgy megyünk.

Leértek a folyóhoz. Lionheart elengedte a törzsfőnököt, szembeállt vele.
– Gondolkoztam, hogy odadoblak a rokonaimnak, legyen egy kövér vacsorájuk. De nem teszem. Mi civillizáltak vagyunk. Szabad vagy. Elmehetsz, ó Nagy Főnök! – vigyorodott el, majd keresztbetette kezét a mellkasán és gúnyosan meghajolt. Ez mentette meg az életét, mert a főnök előkapott egy nagy kést a háncsszoknyája alól és vadul a feje felé csapott. A kés elsuhant az angol lehajtott feje fölött. Lionheart ösztönösen felfelé szúrt a sajátjával. Érezte, hogy anyagot talált. Kirántotta a kést, majd erőből megpördült a tengelye körül és egy csapással levágta a bennszülött fejét.
A fej messzire repült, pattogott egy kicsit a fűben, majd egészen a tisztás széléig gurult. A törzs harcosai éppen indultak volna a fák közül rohamra, de meglátták a feléjük guruló fejet és ijedten elmenekültek.

– Na, te nagyon hülye – törölte meg a kését hanyagul a törzsfőnök ágyékkötőjében az angol – Hát nem jobb lett volna egyből elfogadni az A-t helyes válasznak?
 
****
 
A történetnek létezik alternatív befejezése is. Amikor az angol meglátja a kérdést, hangosan felkacag, majd közli, hogy ő a Microsoftnál dolgozik és napi nyolc órában ilyen kérdéseket gyárt, nehogy már egy vadember próbálja meggyőzni arról, melyik is a helyes válasz.
A kinyilatkoztatás után a figurát szó nélkül felkoncolják.
 

Éreztem én, hogy ebből előbb-utóbb baj lesz. Ha leesik a hó… hogyan fogok én a teraszon szivarozgatni? Egy akció ideje 1-1,5 óra, annyit nem lehet csak úgy ácsorogni, az ember elunja magát.

Aztán leesett a tantusz. Meg a hó is.

Végül kifejezetten megörültem. A hó, ez a drága idei első hó, visszatett a gyökerekhez.

Miből is indult ki ez az egész szivarozós mánia? Abból, hogy féket kerestem. Már én is éreztem, hogy túl gyors a tempó, pihenés pedig nincs. Márpedig, ha magamtól nem megy a lassítás, akkor ki kell erőszakolni. Ez lett a szivar. Főztem egy kancsó teát, kiültem a teraszra, elbíbelődtem a kellékekkel, majd másfél órán keresztül nézegettem a tájat, élveztem a füst ízét.
Aztán kezdtek elromlani a dolgok. Először csak könyveket vittem ki. Ez még oké, lassan száznál is több olvasatlan könyv várakozik rám a polcon, a könyvolvasás pedig kikapcsol, pihentet. Aztán kivittem a netbookot. Eleinte csak a naplómba irkáltam, blogbejegyzéseket készítettem. De azért… érzed? Ez utóbbi már visszatett a hétköznapokba. És ha már átlépted a határt, nincs megállás. Elkezdtem szakcikkeket olvasgatni a netről, terveket, cikkeket írni Wordben, végül már ppt-ket gyártottam Powerpointban. Egy szaros, kis képernyős netbookon.

Mindennek a hóval vége lett.

Szépen beöltöztem téli felszerelésbe: túrabakancs, télikabát, kötött sapka – és nekiindultam az erdőnek. Más emberek ilyenkor a kutya pórázát ragadják meg. Én megsétáltattam a szivaromat.

Pleased to meet you

Reggel persze megint mogorva kelés, ez a rohadt torokgyík már három hete kínoz és még mindig olyan a reggeli ébredésem, mintha smirglipapírt ettem volna éjjel álmomban. A hideg lakás sem dobott túl sokat a kedvemen. Ennél jobban már csak a hideg vizes zuhany lombozott le. (Fűtött lakásban, egészségesen sem mindig van hozzá kedvem, nemhogy így.)
Aztán induláskor gondolkoztam, vegyek-e kabátot, de végül úgy döntöttem, a kocsi itt van pár méterre, a munkahelyemen is kábé ennyit gyaloglok, ilyen kis távolságra meg felesleges. Ja. Már kint láttam meg, hogy a kocsit vastag jégréteg borította. Beletelt pár percbe, mire autót faragtam a jégtömbből. A kezem csak azért nem tört le, mert már a zuhanyzásnál érzéketlenné vált.

Beültem, indítottam… és a rádióból, mintha csak megrendeltem volna ehhez a fergeteges reggelhez, a Sympathy for the Devil csendült fel.
Türelmesen meghallgattam az üzenetet, majd dafke benyomtam a cédélejátszóba egy Annie Haslam lemezt. Csutka hangerőn. Mert mostanában jobban érzem magam, ha nem ezen a világon vagyok.

Teletök

Mivel a mai napot Veszprém közelében fejeztem be és mivel véletlenül pont ma keletkezett egy szabad délutánom (aztán hosszú ideig megint nem lesz), így elhatároztam, hogy tartok Veszprémben egy Lassú Sétát.
A Lassú Séta egy olyan fajtája a rendszeres karbantartásnak, amikor egy kellően kellemes terepen (Veszprém abszolút ideális) elindul az ember és kényszeríti magát, hogy ne pörögjön az agya, ne kapkodjon a teste. Résztávokat szoktam kitűzni és meg szoktam határozni hozzájuk egy időt, melyen belül nem szabad megérkeznem. Muszáj kirakatokat, embereket nézegetni, gyönyörködni egy-egy épület dekorációjában – mert egyébként nagyon nehezen telik az idő. Ha jól csinálom, a végére kellemesen melankolikus hangulatba esek, a légzésem, a gondolkodásom lelassul, megnyugodok.

A Malom borozó mellett dobtam le a kocsit, ettem vacsorára egy magyaros tócsit (gyk. kolbászos/hagymás/lecsós feltéttel), ittam egy pohár juhfarkot, aztán gyalogoltam egy hatalmasat. Egyedül voltam, sötétben. Ideális állapot az időutazáshoz. Minden sarkon, ahol eszembe jutott valamilyen emlék, megálltam és visszajátszottam a jeleneteket. Hosszú tíz percekig álltam azokon a sarkokon, ahol életem nagy elhatározásaival vártam különböző nőnemű egyedeket. Bekaptam egy sütit a Mackóban. (A Bakony eszpresszó, ahol megszerettem a vermouthot, már nincs.) Bementem az A épület aulájába, üvegen keresztül benéztem a koleszba. Nem tetszett. Bedugtam az orrom a Nagymocskosba, átsétáltam a Kismocskosba, ott ittam is egy kávét. Örömmel konstatáltam, hogy semmi sem változott, a Kismocsi most is egyemistákkal volt tele és mindegyik keresztnevén szólította a csapost. Felsétáltam a Tudósotthonhoz, majd lementem Veszprém legromantikusabb, alig kivilágított részére, végül alulról jutottam vissza a Malomhoz. Teljesen szentimentális állapotban.

A kocsiban betettem Laurie Andersontól a Strange Angels-t, felcsavartam a potmétert csutkáig – és fogalmam sincs, hogyan értem haza. Hallgattam a zenét, feloldódtam – és valahol, a gondolkodás perifériáján vezettem. (Nyugi, sztrádán és lassan.)

Otthon – még a cipőlehúzás előtt – benéztem a konyhába, bekaptam három cent fenyőpálinkát. Már csak egy kellemes, tétlenségben ellebzselt este kell és teljes lesz a regenerálódás.

A dolgozószobában Nej azzal fogadott, hogy Picúr valahogyan beszökött a hálószobába és úgy elbújt, hogy nem lehet kizavarni, az autón pedig elromlott a teljes első világítás, tompítottal, helyzetjelzővel egyetemben, de mire elvitte ma reggel a megbeszélt időben a szerelőhöz, addigra minden megjavult, majd ahogy elindult a szerelőtől, minden újra elromlott és egyébként sem működik a fél évvel ezelőtt beszerelt marha drága cirkónk, csak egy hibakódot ír ki, miközben jön a tél és mi itt állunk fűtés és melegvíz nélkül.
Lendületből nekiálltunk bekúszni szobánk mindegyik szögletébe, de az istennek sem találtuk azt a nyűves macskát, aki persze pont ilyenkor felejtett el nyávogni, aztán elkezdtem előtúrni a cirkó manuálját, melyet persze elsőre nem találtam, pedig nálam tíz évre visszamenőleg mionden le van fűzve, fel van iratozva, de aztán a tizenkettedik gyorskapcsos mappában megtaláltam, aholis azt írták a hibakódra, hogy nézzem meg, be van-e dugva a konnektorba, amennyiben igen, akkor hívjam a szerelőt, ami persze helyből hülyeség, hiszen ha nem lenne bedugva a konnektorba, akkor a hibakód sem látszódna a kijelzőn… csakhogy ekkor vettem észre, hogy nem találtam sehol a számlát, melyet általában ugyanabban a genotermben tárolok, ahol a manuált is, de jelen esetben valamiért mégsincs ott, pedig tíz évre visszamenőleg minden dossziéban ott van, még az ötezer forintos vonalas telefonnál is, nemhogy egy ilyen kétszázötvenezer forint értékű cirkónál, de valahogy mégse van és fogalmam sincs, hogyan fogok így garanciális javítást kiharcolni, és konkrétan rohadjon meg az élet, hogy nem tud még csak egy fél napot sem adni, hogy egy kicsit enyhüljön rajtam a nyomás, meg egyébként is, én vagyok az a bizonyos megfáradt ló, tessék nyugodtan jönni azzal a szájbabaszott puskával.

Aztán este mégis meglett a számla, eszembe jutott, hogy a cirkó karbantartás az rendszeres tevékenység, tehát eleve egy másik színű dobozban vannak a dossziéi és tényleg, ebben a gyüjtőben ott vigyorgott a keresett számla is. De ez már bőven nem óvja meg a szerelőt attól, hogy holnap, telefonon keresztül ne harapjam át verbálisan a torkát.

Extrém spori

Három napnyi előadás. Egyedül. A környezet okán minimális demózási lehetőséggel. Rojtosra beszéltem a számat.
A ppt-ket mindig előző délután gyártottam le, az előadásokon még gőzölögtek.

Ilyen lehet hátunk mögött a lavinával síelni.

Alvin

Punkzenekar koncertje. Unplugged. Csak én érzékelem a diszharmóniát?
A zenészek ülnek a széken, dobgitáron játszanak. Aztán egyszer az énekes elhallgat, beint a közönségnek, akik tele torokból üvöltik be a szám éppen következő sorát: “MIAZISTENFASZAEZ!?

***

Fiatalkoromban én is voltam vad helyeken. Olyan is előfordult, hogy csúnyán be voltam csápolva. De legalább akkor nem volt mindenkinél kamerás mobiltelefon.

***

A tömegben előttem egy ötvenesforma, szórmók, mackóforma férfi áll. Mellette hasonló korú nő, szemmel láthatóan együtt vannak. Amikor a zenekar ahhoz a sorhoz ér, hogy “Hol basztam el az életem?“, az addig békésen álldogáló hapi vadul csápolni kezd. A nő megütközve nézi. Aztán amikor újból előjön az inkriminált sor, már mindketten egyszerre éneklik a zenekarral. Ideális pár.

***

Egy újabb koncert, mely után a kocsiban hülyén hangzik a Sztár FM rádió. Illetve mégsem. Az M5 kivezetőnél Kovács Kati régi száma a Kojak Budapesten című filmből: “Ennyi Kell, Neked Is Jár“. Szeretem. Meg illik is az alkalomhoz. Bár valószínűleg amikor a szövegíró azt írta, hogy “Kell egy dal”, nem a mai koncert záródalára, a percekig százegynéhány ember által eufóriában énekelt refrénű Kurvaélet-re gondolt.

Kajak és pánk

Azaz ezt dobta ki mára a gép.

Kora reggel már a kajakshop előtt álltunk négy gépkocsival. No, nem ingyen kajakot osztogattak, de majdnem. A forgalmazó választékot szeretne bővíteni, ezért megkérte szolíd alkoholista kajakos társaságunkat, hogy vigyük el a hajókat és hajtsuk meg, mint Zinger a találmányát, majd mondjuk el a véleményünket. A kajakokról is.

Az öt beigért kajak helyett csak négy lett, de ami nekem jobban fájt, hogy a Tahe Marine PE hajókból csak egy volt, a Coastspirit. Nekem viszont a Lifestyle 500-ra fájt a fogam, akár vásárlási szándékkal is. (Nej is megunta a kettes kajakot, szeretne immár ő is egyesben nyomulni. Úgy döntöttünk, becseréljük a Biwok-ot valami jófajta egyesre. Vannak is konkrét tippjeink, de a Lifestyle 500 is igen életképes alternatívának néz ki.)

Szóval felpakoltunk, kibumliztunk a Soroksári-Dunára, a MEC csónakházhoz. Voltak olyan rendesek, megengedték, hogy elfoglaljuk a stégjüket a sok ki-beszállással. Remélem, nem voltunk nagyon útban.

From MiVanVelem

A nap is volt olyan kedves, hogy kisütött, lekerültek hamar a rozmárbőrök. (Már akinek volt, mert én még mindig nem tudtam szerezni.) Elsőre naná, hogy a Coastspirit lett nedves, elvégre annak volt egészen vad híre. A gyártó weblapja szerint ez a jószág polietilén kategóriában nemcsak az ő leggyorsabb kajakja, hanem az összes forgalmazót tekintve is a leggyorsabbak között van.

Coastspirit PE

Kezdjük is ezzel a hevenyészett tesztet. Hevenyészett, mert a részemről messze nem magamat tartom teszt ügyben a legilletékesebbnek. Oké, hogy évek óta evezgetek, de roppant konzervatív módon eddig csak három kajakban fordultam meg, így túl sok összehasonlítási alapom nincs.

From MiVanVelem

Még csak a magas fűben hevertek a kajakok, de ebbe már beleültem. Sajnos az ülésbe már nem sikerült. Ez volt az egyetlen durva hibája a kajaknak. Az ülés ugyanis nem állítható, gyárilag viszont olyan lehetetlen helyre szerelték, hogy a háttámla leghátrább állítása után sem lehetett rendesen beleülni. Nemcsak nekem, a méretes alvázzal rendelkezőnek kellett pont azon a dudoron ülnöm, ami más üléseknél már a két comb között dudorodik, hanem gyakorlatilag mindenkinek. Az ilyesmi viszont – legalábbis férfiembernél – meglehetősen kellemetlen.

From MiVanVelem

Továbbra is a szárazon maradva. Maga a hajó anyaga egy álom. Háromrétegű PE, merev, kemény, feszes. Tényleg csak a legjobbaknál láttam csak eddig ilyen hajótestet. Kormány gyárilag volt, tetszett. A lábtartó részt könnyen lehetett állítani, még beülve is. (A hajó rendelhető szkeggel is, ki van építve a helye.) A raktér nem tűnt igazán hatalmasnak, de erre szoktam azt mondani, hogy ha van a flottában egy Kodiak, akkor a többi hajóba már nem is kell raktér.

A kajak formája gyönyörű. Benne ülve úgy érzi magát az ember, mintha egy nyílhegy tetején ülne. Az érzést a kemény anyag is erősíti. Az alja inkább lapos V, szögletes vonallal megtörve. A forgalmazó szerint ez inkább síkvizen atomstabil, tengeren már ficánkolhat. Ránézésre hiányzott viszont a térdtámasz. (Az interneten talált példányban volt – és itt bizony hiányzott is.)

Ha valakinek ismerős lenne a formája, jó nyomon jár, ugyanaz a hapi tervezte, aki a Point hajókat.

Magunk között szólva, némileg be voltam tojva, amikor vízreszálltam vele. Eddig a legkeskenyebb hajóm is 59 centis volt, ez meg 56 centi széles. Ne mondd, hogy dehát csak 3 centi, mert egy kajaknál 60 centi alatt minden milliméter számít.
A beszállás problémamentes volt. (Jó nagy a beülője.) Az evezés viszont már izgalmasabb. A tesztkörömön végig feszülten figyeltem… végülis engedelmes jószágként viselkedett, azt csinálta, amit akartam – de nem értem rá menetközben vadkacsákat nézegetni. Ez haladóknak való járgány, nem olyan embernek, aki képes Kodiakkal is borulni.

Említtessék meg a sebessége is. Az első bátortalan kanyarok után, amikor már kezdtem magam biztonságban érezni benne, egy kicsit meghajtottam. Mondom, túl sok tapasztalatom nincs gyors hajókkal, meg nem is tudom, mit vártam… de nem éreztem úgy, hogy lobogott volna a hajam a szélben.

Delsyk Nifty 430

Ennek a hajónak is érdekes története van. Ránézésre szintén ismerős formai elemeket láthatunk rajta, ami egyáltalán nem véletlen. A Necky cég bizonyos kavarások után Delsyk néven kezdi újra a tevékenységét, így a hajókon egyértelműen a Necky stílusjegyek köszönnek vissza.

From MiVanVelem

Szárazföldön szemrevételezve ezen is találtunk érdekességeket. A leginkább kirívó a háttámla. Elképzelésem sincs, hogyan találhatták ezt jó ötletnek: a háttámla egy nagy téglatest, legalább 10 centivel emelkedik a beülő pereme fölé. Normál testtartásban abszolút nem érződik semmi előnye, hanyattdőlve meg nem illik evezni. Ellenben amikor megpróbálod felrakni a hullámkötényt… rögtön rájössz, hogy ez nem lesz egyszerű menet. Nem csak a gigantikus háttámla miatt, hanem a beülő formája, illetve mérete miatt is. Én meg se próbáltam felrakni, de egy kolléga a Kodiak spricójával próbálkozott és nem ment fel rá.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Gondolhatnánk, hogy ha ekkora nagy a beülő, akkor biztos könnyű a beszállás is. Hát, nem. Ez volt az a kajak, amelyiknél mindenki megszenvedett a beszállással. A beülő hosszú és relative keskeny, az ülés viszont – a háttámlához hasonlóan – gigantikusan hosszú.

Viszont ha sikerült a beszállás, onnantól felhőtlen az élmény. Gyakorlatilag az előző hajó ellentettje. Egy szemernyit sem kell foglalkozni az egyensúlyozással, ülsz, mint a moziban, néha lapátolsz egyet-kettőt, a kajak pedig engedelmesen megy oda, ahová akarod. Könnyedén fordul, végig érzed, hogy uralod a járgányt. Ezzel eveztem a legtöbbet és nehezen szálltam ki belőle. (Nem csak a geometriája miatt.:)

Ami teljesen meglepett, hogy mindemellett gyors is volt. Az 500 centinél rövidebb kajakokat hajlamosak vagyunk lesajnálni ilyen téren… nos, ez a jószág a GPS-es mérések szerint csak 1 káemhával maradt el az übergyorsnak nevezett Coastspirit mögött.

Exo Manarola

Három kajak, három teljesen különböző karakterisztika. Ez egy 404 centi hosszú, ellenben 63 centi széles jószág. Gyakorlatilag felboríthatatlan, még torpedótámadást is kibír. A forgalmazó saját bevallása szerint vadvízen is lejött vele, ugyan hülyén néztek rá, de a – tengerinek nevezett – kajak simán vette az akadályt.

From MiVanVelem

Ezzel gyakorlatilag mindent el is mondtam róla. Tároló nem volt rajta – bár a helye megvolt – kormány és egyéb földi hívságok szintúgy nem. Ellenben kényelmes volt – és úgy lehetett forgolódni vele, mint táncparketten angol keringő közben. Élveztem is nagyon, a többiek mutogattak technikai fogásokat, én pedig vadul próbálgattam. Minden sikerült.

Ha legekben szeretnék fogalmazni, akkor az első volt a legszebb, a második a legkényelmesebb, a harmadik pedig a legélvezetesebb. A negyedik kajakot, mely egy Delsyk Nifty 385 volt, nem próbáltam ki. (Ránézésre ezt a tipust szokták “kölcsönzők kedvence”-nek nevezni.)

Aztán ennyi a kajatesztről. A napocska elment, vele együtt pedig mi is, olyan fél három körül.

Este pedig Alvin és a Mókusok koncert, levezetésképpen. A változatosság kedvéért ez is hajón.

Kiválasztott

Aki választott:
Kiválasztatott
Tedd hát, s találd meg életed súlyát

Omega: Varázslatos, fehér kő

Hogyan is lesz valakiből kiválasztott? Azt ne mondja senki, hogy Isten/Manitou/Allah személyesen jelenik meg és közli vele, hiszen – tekintve, hogy mindenki ismer legalább egy kiválasztottat – ez meglehetősen közvetlen bizonyíték lenne a fentebbi entitások létezésére.
Sokkal inkább arról lehet szó, hogy az illető bekattan és bizonyos jelekből azt a következtetést vonja le, hogy egy bizonyos feladatra ő lett kiválasztva valamilyen felsőbb hatalom által. A kulcsszó a ‘bekattan’… azaz nem egy normális, racionális döntés történik, hanem egy agyműködési hiba.

A durva az, hogy ez a hibás viselkedés milyen hatékony lehet. Rengeteg olyan esetről tudunk, amikor a magát kiválasztottnak képzelő emberből – pont a saját hite alapján – olyan erő sugárzott, mely magához vonzotta a kiválasztott után epedő tömegeket. Mely közös hit végül olyan erőssé vált, hogy elsöpört minden racionalitáson alapuló kételkedést, észérvet – önbeteljesítővé változtatva a kiválasztott személy kiválasztottság-érzését.

Az értelem, a hűvös és pártatlan ismeret többet ér, mint a vak fanatizmus; de a fanatizmus többet változtat a világon, mint a kristálytiszta, hűvös értelem.

Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt 1945-46

Havelock

Márai 45-ös naplóját olvasgattam, amikor szembejött velem egy mondat:

Churchill szobrát, – valahol a Buckingham-palota előtt, szemben Viktória királynő emlékművével, így képzelem el: havelock-ban áll, kissé meghajolva botjára támaszkodik, egyik kezében az a köcsögszerű félkemény kalap, mely átmenet a cilinder és a pincs között, másik kezében füstölgő szivar…

Hoppá. Havelock… mint ruha? Régebben töprengtem, mi alapján nevezhette el Pratchett a Patríciust Havelock Vetinari-nak. A családi név meg is lett, ugye a Medici -> medico -> orvos -> állatorvos -> veterinary -> Vetinary vonalon. A Havelock név eredete megoldatlan maradt.

Nézzük, mi is ez a ruhadarab.

A ‘Havelock’ is the name for the piece of cloth that hangs from the back of a hat to protect the neck from sunburn. First worn by soldiers in the Indian Mutiny and named after a British commander involved in the campaign: Major-General Sir Henry Havelock.

Hát, erről a ruhadarabról biztosan nem. Viszont az utolsó mondat mégiscsak közelebb vitt a megfejtéshez: egész egyszerűen a Havelock név egy jellegzetes arisztokratikus családi, illetve keresztnév, így valószínűleg jól illett a Patrícius figurájához is.

ps.
Ugye mindenki ismeri a klasszikus viccet Leninről és a két sapkájáról? Összevetve a fenti két idézetet, szegény Márai, igen benézhetett valamit(1). A wikipedia szerint ugye a havelock az a ruhadarab, mely a sapkáról lóg le és a tarkót védi a napsütéstől. Márai meg úgy képzeli el Churchill szobrát, hogy fején van a havelock – értelemszerűen valamilyen fejfedőhöz rögzítve – emellett a köcsögszerű kalapja meg a kezében.

(1) Nagyjából sejthető is, mit nézett félre. Valószínűleg azt a ruhadarabot nevezte havelocknak, mely a kabát válláról lógott le hátul, teljes vállszélességben. Gondoljunk bele, azért elég hülyén nézett volna ki Churchill arab legionárusnak öltözve – miközben a fenti stílusú kabátban mindenki el tudja képzelni. Az elméletet megerősíti az is, hogy Márainak alapvetően francia, illetve német műveltsége volt von Haus aus, az angollal később ismerkedett meg. Ezek után tessék csak elolvasni ezt a cikket, erősen a kommentekre koncentrálva.

Törmelék

  • Ha ég a ház, akkor hiába vagy hullafáradt, nem fogsz tudni felhőtlenül pihenni. Tudod, hogy a pihenés után kétszeres sebességgel kell majd nekiállnod az oltásnak.

  • Kínzó kérdések: hogyan evett Darth Vader?
  • Az irónia nem feltétlenül vasalásról szól.
  • Egy külföldi illetővel autózunk az M3-ason. Menetközben próbálom bemutatni a látványosságokat.
    – Az ott balra Magyarország legmagasabb hegye, csak sajnos a fák éppen eltakarják.

Mi így vonulunk be

Feküdtem az ágyamban, néztem a plafont, amikor eszembe jutott egy régi emlék. Fogalmam sincs, honnan, fogalmam sincs miről… de jót vigyorogtam rajta. Fel is kaptam a netbookot, gyorsan lejegyeztem.

Mint korábban már írtam, a 87-es év nagyon rücskösre sikerült. Már a gödörből való kimászás jegyében történt, hogy felvettek az egyetemre egy kk munkára és szállást is kaptam a Tudósotthonban. Hétvégén cuccoltam be, hétfőre terveztem a papírozást az irodában. Igenám, csak vasárnap a haverok és haverinák nagy üdvözlő bulit szerveztek. (Akkor én már – mai szóval – bachelor voltam, azaz mérnökember. Az egyetemi oktatók is kollégának szólítottak, a legtöbbjükkel tegeződtem is. A technikusok között pedig akkorra már nagyon sok ismerősöm volt, sokan hozzám hasonlóan a félévismétlést próbálták az egyetem közelében átvészelni.) Lényeg a lényeg, haverok közé kerültem, vasárnap este pedig orbitális bulit csaptunk. Az utolsó kolléga reggel hatkor kacsázott vissza a szobájába.
Én pedig ott maradtam egy irgalmatlan mocskos konyhában. Mindenfelé üres üvegek hevertek, a padló ragadt a kiborult italoktól, a hamutartókban púposan állt a hamu, beleszurkálva a csikkek… szóval ahogy egy hajnal hatig tartó buli után ki tud nézni egy helyiség. Nekem ugye szobám még nem volt, az iroda meg reggel nyolckor nyitott. Elhatároztam, hogy jó fiú leszek, addig kitakarítok. A következő pillanatban koppant a fejem az asztallapon, elnyomott az álom.

Óriási rikoltozásra ébredtem. Megérkeztek a takarítónők. Meglátták az irgalmatlan nagy rendetlenséget, a koszfészek közepén pedig egy tök ismeretlen részeg fazont, aki az asztalra borulva aludt. Már szalajtották is egyiküket a gondnokért, hogy hívja a rendőrséget.
Én meg szépen, lassan, ahogy kezdtem felfogni a körülöttem lévő világot, rájöttem, mi a probléma. Hiszen ezek a takarítónők azt hiszik, hogy én egy illegális behatoló vagyok!
Így a részeg emberek önbizalmával felálltam, elmosolyodtam – egyből hátraugrottak vagy két métert – és barátságosan közöltem velük, hogy ugyan már, nem vagyok illetéktelen behatoló, mától én is itt lakom.

Nem azt a reakciót kaptam, mint amire számítottam. Körbenéztek a konyhában, felmérték az iszonyat nagy disznóólat – és ha lehet, még hangosabban kezdtek el sikoltozni.

***

A takarítónőkkel egyébként soha nem sikerült jól kijönnöm. Most hagyjuk azt a részt, amikor fogadásból négykézláb körbecsókoltam a kollégium folyosóját, ők meg falkában jöttek utánam, hogy mit csinálok én az ő folyosójukkal. Sokkal durvább volt, amikor szatírnak néztek.

1987. Naná. Mire számítottál?

Akkor már a fűzfői munkásszálláson laktam. 3+1 műszakban jártam dolgozni a gyárba, az adott napon éppen délutános voltam. Kilenc körül keltem, szuttyogtam egy kicsit, majd tíz körül elmentem zuhanyozni a közös férfi fürdőbe. Éppen a tus alatt álltam, már nem emlékszem, mimet is szappanoztam, amikor nyílt az ajtó és becsörtetett egy takker. Na azt a visítást, amit az a nő csapott, amikor meglátott, azt nem lehetett megjátszani. Eldobott mindent a kezéből és kirohant a folyosóra.
Megcsóváltam a fejemet, befejeztem a zuhanyzást, majd egy szál derékra csavart törölközőben kiléptem a folyosóra.

Odakint egy orkhadsereg várt rám. A takarítónő fellármázta a szintet, hogy őt megtámadta egy szatír a tusolóban. Az összes kockafejű, izomagyú melós kijött a folyosóra, hogy megvédje. Nem tudtam nem észrevenni, hogy néhánynál széklábszerű tárgyak is voltak. Én meg álltam ott közöttük, egyik kezemmel a törölközőt fogtam össze, a másikban meg a tusfürdőm volt.
– Hé, fiatalember, itt nem szokás ám ilyesmiket csinálni! – kezdte a kárálást az egyik.
Végignéztem rajtuk és igazat adtam neki. Én se néztem ki belőlük, hogy túl sokszor zuhanyoznak.
– Nézzék – próbáltam a józan ész keretein belül tartani a történetet – ez itt egy férfi zuhanyzó. Én pedig elmentem zuhanyozni. Mi itt a probléma?
A takarítónő a háttérben hangosan szipogott.
– Nem zuhanyzunk délelőtt. Ez a szabály. Értve vagyok? – mordult fel az előző redneck.
– Felőlem – vontam meg a vállamat, aztán határozottan elsétáltam közöttük.

A szobámból hallottam, hogy jó egy órán keresztül vigasztalgatták még a folyosón a takkert és mindennek lehordták az ilyen városi ficsúrokat. Akik felrúgva a legelemibb szeméremérzetet, képesek délelőtt zuhanyozni. Ruha nélkül.

Bridzs és Nirvána

Rossz vagy, ha nem vagy jó!
Rossz vagy, ha nem vagy jó!
Rossz vagy ha nem vagy,
Ha nem vagy teljesen jó!

Sziámi: Két Krumpli

Tételezzük fel, hogy van lélekvándorlás. Tételezzük fel, hogy van ítélet. Minden élet után eldől, mennyivel javítottad a karmádat, majd annak megfelelően születsz újra.
Egy ilyen rendszerben mit saccolsz, mi a jobb: sok aggyal születni, vagy kevéssel?
Nem, ne vágd rá a választ. Hiszen nem tudod, hogyan történik az ítélkezés. Ha például úgy, mint a versenybridzsben, akkor nem árt, ha árnyaljuk egy kicsit a hozzáállásunkat.

A bridzs egy kártyajáték, mely osztással kezdődik. Azaz sokkal nagyobb szerepe van a szerencsének, mint mondjuk a mindig rögzített pozícióból induló sakknak. Mégis, a bridzs – a sakkhoz hasonlóan – versenysport lett. Ezt csak úgy érhette el, hogy amennyire csak lehet, kiiktatták belőle a szerencsefaktort.

Hogyan? Sokféleképpen.

Nézzük meg például a párosverseny lebonyolítását.

Egy bridzsasztalnál négy ember ül. Ebből a két szembenülő alkot egy párt, ezt más szóval vonalnak is hívják. A játék lényege, hogy a párok a licit során átadott információk segítségével (lsd Ottlik metanyelve) megismerjék egymás lapjait, megtalálják a vonaluk számára az optimális felvételt, majd a játék második felében le is játsszák azt. A lapokat nem dobálják be középre, hanem mindenki bemutatja az aktuálisan kijátszottat, majd maga elé teszi. Így amikor vége van egy partinak, mindenkinél ott maradnak az eredetileg osztott lapok. Ezeket beteszik egy tokba, melyben négy zseb van, az égtájak szerinti jelölésben. Így oldható meg, hogy ugyanazt a partit később mások is lejátszhassák. Mindegyik tokhoz tartozik egy ún szkórlap, erre a játszma után mindenki ráírja, hogy az egyes vonalnak mit sikerült kihozni a partiból. A szkórlapot belehajtogatják a tokba, a parti lejátszása előtt tilos megnézni.
Amikor benevezek a párommal egy páros bridzsversenyre, rögtön az elején kirakják egy faliújságra, hogy az E-W vagy a N-S vonalra kerültünk. Az általános gyakorlat, hogy a N-S párok fixen maradnak az asztaloknál, az E-W párok vándorolnak, mondjuk növekvő asztalszám szerint, a tokok pedig szintén vándorolnak, csak éppen csökkenő asztalszám szerint. Így érhető el, hogy mindegyik pár lejátssza mindegyik leosztást, csak éppen változó ellenféllel.
Természetesen előfordul (hajjaj), hogy az egyik vonalon rendre erősebb lapok jönnek ki a keverésből, míg a másikon gyengébbek. Ha a versenyforma nem így lenne megszervezve, akkor a jobb lapokat kapók rendre több pontot kapnának, a gyengébb lapokat kapók meg szívnának.
Csakhogy a pontszámítás úgy történik, hogy megnézik, hogy egy konkrét vonalon (mondjuk az E-W) ki mit tudott kihozni partinként a kapott lapokból. Aki a vonalon a legtöbbet, az kapja a 100%-ot (ún. top score), aki a legkevesebbet, azé a null score. A köztes eredményeket egy bonyolult algoritmus alapján számolják ki, a pontszám és az előfordulási gyakoriság alapján.
Hogy érthetőbb legyen, nézzünk egy konkrét példát. Ha egy lapban az E-W vonalon 4 pikk van (pikk adu mellett 10 ütés), akkor az az E-W vonal írja a top score-t, aki akár a bravúros játéka, akár az ellenfél balfaszsága miatt 11-et tudott ütni. N-S vonalon az írja a top score-t, aki el tudja buktatni mondjuk egy ütéssel a 4 pikk felvételt és az a nullát, akinél a plusz egyet ütik. Minden más asztalon nagyjából átlagos pontokat szereznek a párok. (Persze élőben irgalmatlan szórások vannak, de a lényeg gondolom érthető.)

Most jön a végső csavar. Ugyanis innentől nem az számít, hogy egy bazi erős lappal bemondasz egy 4 pikket és különösebb izgalmak nélkül megjátszod, hanem annak a felismerése, hogy ebben a lapban jóval több van – és azt játszod meg. Az pedig gyakorlati tapasztalat, hogy jóval nehezebb egy erősebb lapból a licit alapján bemondani – és utána megjátszani – egy nagyon erős felvételt, mint mondjuk gyenge lappal elbuktatni azt. Azaz mivel az eredményedet a többi hasonló lapot kapott párral hasonlítják össze, nem biztos, hogy jobban jársz azzal, ha az erős lapot kapod – mert nem az abszolút eredmény számít, hanem a relatív.

Érted már? Ha a karmád javítását azzal mérik, hogy a szellemi képességeid alapján mennyit kellett volna javítanod rajta, akkor lehet, hogy egy nagy aggyal eltöltött langyos élettel rosszabbul jársz, mint ha egy jóval kisebb aggyal élnél le egy harcos, jobbító szándékú életet.

ps1:
Nem vagyok buddhista, így nem tudom, valójában hogyan is képzelik el ezt az egészet – azt meg végképp nem tudom, valójában hogyan is mennek ezek a dolgok. Amennyire tudom, ítélet nincs, maga a karma szintje határozza meg az újjászületést. De ha van némi egyensúlyozó logika a világmindenségben, akkor úgy kellene működnie, ahogy fentebb leírtam.

Nyugi van

Amikor kiüt a betegség és egész nap az ágyban fekszel, aholis összemosódik az álom és a valóság, kifejezetten hasznos, ha élvezeteseket tudsz álmodni.

Például itt van a ma délutáni.

Egérképű rajzfilmfigurát képzelj el, mint bérgyilkost. A háttér is rajzolt (a grafikus Őszi Zoltán), a figura girbegurba utcán oson előre. Egy roskadozó ház tetején a feketébe/barnába öltözött rablóvezér áriázik:
Nem igaz, nem is láttak arra,
Nem igaz, nem is jártam arra
Nem igaz, nem igaz, nem én találtam ki!

Ebbe kapcsolódik bele a ház előtt falhoz simuló bérgyilkos:
Nyugi van, duváppararam,
Nyugi van, duvappararam,
Nyugi van, nyugi van, taramtaramram

A két szólam fokozatosan duetté erősödik, a bérgyilkos is felmászik a tetőre, széles mozdulatok, harsány crescendo a végén. A rablóvezér égretárt kézzel fejezi be, a bérgyilkos kalapját levéve mélyen meghajol előtte. Megvárja, míg a dallamfoszlányok elhalnak – jobb helyeken a bérgyilkos kötelezően muzikális – majd a csizmaszárból elóhúz egy pisztolyt, közelről szíven lövi a rablóvezért, leugrik a tetőről, felkap egy falnak támasztott bringát és olyan gyorsan eltűnik a girbegurba utcákban, hogy a bandatagok még csak fel sem eszmélnek, mi is történt.

Eh

Borzasztó vacak kedvemben érkeztem haza késő délután. Sorolhatnám, de a frusztrációk leltárba vétele csak elmélyíti a hatásukat.
Az első utam a bárpulthoz vezetett és borítottam egy vizespohár szilvapálinkát.
Nem mondanám, hogy most már mosolygok, de a világot elpusztító piros gombot már nem nyomnám meg.

Mein Kampf

Önmagában csak azért a jelenetért is érdemes volt elmenni, amikor Törőcsik Mari egy édes-bús sanzont énekelt, a háttérben pedig a paravánt tartó két férfi, illetve jobbszélen a csirkének öltözött nő, balszélen pedig a klotyin letolt gatyával üldögélő Hitler duvápoltak neki. A többi már csak a ráadás volt.

Kaméleon

Megfigyeltem: a nyelv vonzza magával a nyelvhez tartozó nép udvariassági szokásait.
Találkozom valakivel, akinek a nemzeti habitusa közismerten visszafogott. A magyar sem olyan nyakbaborulós fajta, én pedig azon belül is meglehetősen zárkózott vagyok az első találkozások során. De mivel a közös nyelv az angol, így harsány ‘How are you?’ Fine, thanks, fine!’ kiáltásokkal üdvözöljük egymást. Saját nyelvünkön egyikünk sem lenne ilyen közvetlen.

Mint Zinger a találmányát

 
Előzmények, környülállások

Ugyan eddig erővel visszafogtam magam és szándékosan nem mentem bele a témába, de magunk között szólva, kínzó kütyühiányom van. Az ötéves PDA-m nyáron elhalálozott, hiánya azóta is fáj. Mostanra eljutottam odáig, hogy leszűkítsem a kört, mire is van igazán szükségem:
Feltétlenül kell:
– Jegyzetelés, magyarul, akár ipari méretekben is. (Íróvesszővel!)
– Olvasás (bónusz CHM, PDF).
– Nagy képernyő (max 5 inch).
– Jelszótárolás külön menthető fájlban, melyhez van PC alapú program is.
– Navigációs szoftver (Jó az offline is, GPS nem kötelező.)
– Wifi
– Használható böngésző

Opcionális:
– Telefon, adatkapcsolat.
– Minden egyéb finomság.

Mondanom sem kell, gyakorlatilag füstöl a fejem az infóktól – és egész egyszerűen nincs olyan jelölt, mely megfelelne a feltételeknek. Nem úgy értem, hogy megfizethető áron… hanem úgy, hogy egyáltalán nincs.
A mostani túrára kölcsönbe kaptam egy HTC HD2 Leót – emulált Androiddal – mely még a legközelebb áll ahhoz, hogy megfeleljen a kiírásnak. Így most egy furcsa útleírást olvashattok, a szövegbe bele lesz szőve egy hevenyészett kütyüteszt is. (Az Androidot teszteltem, a WinMo 6.5 már abban a pár kattintásban is sírba vitt, amíg az emulált oprendszert elindítottam.)

Első kemény pofon: habár nagy a képernyő, és vannak rendesen magyar ékezetek, de a készülék szöveg gépelésére alkalmatlan. Komolyan visszasírtam a régi PDA-t, a WinMo5.5 oprendszerrel. (Huh. Leírtam. Nem gondoltam volna, hogy azt a szart valaha is oprendszernek merem titulálni.) Minden kőkorszaki tulajdonsága mellett volt egy nagy előnye: a stylus. Ekkor ugyanis nem kell, hogy nagyok legyenek a virtuális billentyűk, azaz elférnek egy billentyűzetnyi helyen a hagyományos billentyűk és a magyar billentyűk is. Úgy lehet folyamatosan gépelni, hogy a magyar ékezetekhez nem kell billentyűzetet váltani. Nagyon sokat gyorsít. Az emberi ujj viszont az íróvesszőhöz képest bumszli, az enyém meg különösen. Jó nagy billentyűk kellenek hozzá, kizárva ezzel a magyar ékezeteseket. És még így is nagyon sok a hiba, még azután is, hogy az ujjaimhoz kalibráltam a szövegbevitelt. Aztán jöjjenek az öntökönrúgások: nincs nyíllal történő navigáció és nincs del gomb. Majd próbálj meg egy l, vagy i betűt törölni. Segítek: a böhöm nagy ujjaddal pont a betű _jobb_ oldalára kell böknöd, mert egyébként nem megy. Beleeditálni egy meglévő szövegbe, hasonlóan verejtékes kihívás.
Ami sokkal elkeserítőbb viszont, az az, hogy ez nem olyan probléma, melyet keresgéléssel, vagy sok pénzzel, vagy kompromisszummal meg lehetne oldani. Az érintőképernyőket ma már kizárólag emberi testrészekhez tervezték (tényleg, lehetne azzal is gépelni?(1)), gyorsan, pontosan írni viszont csak íróvesszővel lehet. Ne mondd, hogy csak gyakorlás kérdése, napokig gyakoroltam, nem ment. Sms-t biztos jól lehet írni így is, 45 oldalas útleírásokat viszont nem.

(1) Nyugi, Jani, nem próbáltam ki.

 
Zakopane
2010.10.29; péntek

Csütörtök este érkeztünk a szülőkhöz, péntek reggel indultunk tovább Egerből.

A Tátra tuti, hogy szopat. Eddig kétszer futottunk neki, mindkétszer leírhatatlanul csapnivaló időt fogtunk ki. Erre most, amikor kijöttünk ugyan mellé, de terv szerint gyakorlatilag éppencsak érintjük, most olyan pazar időt tett ide nekünk, amilyet még sosem láttam errefelé. Október utolsó napjaiban 16 fok Zakopánéban és ordítva süt a nap. Poprádtól alig tudtam úton tartani az autót, úgy bámultam a hegyet. Pörgött is az agyam folyamatosan, hogy átvariálom a túrát, Krakkó megvár minket máskor is, a Tátránál viszont ritka az ilyen gyönyörű idő.
Egy, csak egy megfontolás volt, ami miatt mégsem változtattam: egy héttel ezelőtt esett hó a környéken és fent a hegyen szemlátomást még mindig van belőle… mi pedig téli túrázásra nem vagyunk felkészítve. A Tátrából jutni fog egy kevéske így is, örüljünk, hogy az szép lesz.

Lysa Polana után sms. Vodafone, kedvezményes roaming, 1200 forint/5 MB/nap. Ez tényleg jól hangzik, összevetve ugye a horvát roaming díjakkal. Az időjárás figyelésére itt is szükség lesz, akkor meg miért ne. Azt írták, küldjek el egy kódot (R5) egy számra, oszt jól van. Kicsit paráztam, mert arról nem volt szó, hogyan is tudnám majd lemondani, ha már nem kell, de gondoltam, majd megírják a konfirmáló sms-ben. Ez meg is jött hamar, de ebben bizony nem írtak semmit. A roaming meg hiába lett olcsón megrendelve, ahogy engedélyeztem a mobilnetet, egyből kiderült, hogy se HDSPA, se Edge, de még csak egy nyomorult 3G sincs a környéken. Hiába, a gorálok tudnak élni.
Oké, akkor mondjuk le. Mi lehet a lemondó kód? Elküldtem megint az R5 kódot. Erre visszajött, hogy köszönik szépen az érdeklődést, de már engedélyezve van a hozzáférés. És ha bármi információra lenne szükségem, akkor menjek el a vodafone.hu weblapra. Nem kicsit néztem hülyén a fejemből. Internet nincs, a lemondókódot nem írták meg, az ügyfélszolgálatot próbáltam ugyan néhányszor hívni, de nem vették fel.

Azannya. Életem végéig fizetni fogom a napi 1200 forintokat.

Próbálkoztam. Küldtem egy R4 kódot. Visszaírta, hogy ilyen kód nincs. Ha segítségre van szükségem, akkor küldjek egy sms-t a szolgáltatás neve=RINFO tartalommal. Ezt így beírtam, de ugyanazt kaptam vissza, mint korábban, azaz ezt sem értelmezte. Küldtem egy olyat, amelyikben csak annyi volt, hogy RINFO. Erre visszaírt egy csomó megrendelő, illetve lemondókódot, de az enyém nem volt köztük. Viszont ahogy nézegettem a kódokat, feltűnt a minta: a lemondókód úgy néz ki, hogy egy nagy X-et raknak a megrendelőkód elé. Próbáljuk ki: visszaküldtem az XR5 kódot. És meg is jött az sms, hogy a szolgáltatás leállítva.
Huh. Sikerült. Igaz, hogy 6 sms kellett hozzá – darabonként 315 forintért – de túljártam az eszükön. Nem hagytam magam megszopatni. (Irónia szmájli.)

From Tátra 2010
From Tátra 2010

A szállás gyönyörű helyen van. Faház. Közvetlenül a vadul zubogó patak mellett. Tisztán behallatszik a vízcsobogás. Ami egyfelől nagyon hangulatos, másfelől… lesznek itt éjszakai vécérejárások, lefogadom.

From Tátra 2010

A piactéren sajtok és sajtok és sajtok mindenfelé.
– Ezek pedig a gyümölcs alakú sajtok – jegyeztem meg a zöldséges standra mutatva – ott van az alma formájú sajt, ott a körte formájú, amott meg a szőlő formájúak.
– A mellette lévő standon pedig a papucs formájú standok vannak – kapott a fejéhez Barna.
Nem sokkal arrébb az egyik sajtos standot betették a gyalogút közepére. Megálltunk előtte egy méterrel.
– Na figyeljetek, beszéljük meg a stratégiát – vontam őket közelebb – én véletlenül nekimegyek az asztalnak, ti pedig gyorsan felkapkodjátok a sajtokat.

Még mindig a piacon két fiatal srác felkiáltott: Robert!?! A reakció egy apró kisgyereknek szólt, aki előblattyogott egy bódé mögül. Majd felkapták, boldogan pörögtek vele egyet és elfutottak.
– Ukrán szervkereskedők – fűzte hozzá Barna.

Az egyik szálloda mögött egy érdekes szobor.
– Na látjátok, így kell felfújni egy kecskét – fordultam a többiekhez.
– Hülye – vigyorgott Nej.
– Én? Nézd már meg, a kecske seggéből kijövő cső benne van a hapi szájában.
– Tényleg.
– A dudát igazi kecskéből csinálták? – nyílt tágra a nagylány szeme.
– Persze – helyeselt Nej – csak előtte kiszedték a belsejét.

A mozi egyik plakátján felirat: 5D
– 5D? – csodálkozott Barna.
– Hát, ja. Gondolom ez is egy konkurenciaharc lehet. Ha a szomszéd 3D-t tud, nehogymár mi ne tudjunk akár 5D-t is.
– Pedig nem is lenne hülyeség egy igazi élménymozi. Felveszek egy preparált ruhát, a fejemre teszek egy spéci sisakot…
– A farkadba meg katétert vezetsz, gondolom.
– Pardon?
– Élethű mozit akarsz? Gondolj bele, egy középkori filmnél milyen büdös lenne. Vagy tényleg szeretnél benne lenni egy csatajelenetben? Vér, hörgések, halál mindenfelé. Jó lenne _igazán_ átélni egy horrorfilmet? Nem, a mozi így jó, ilyen csökevényesen, ahogyan most van: benne is vagy, meg nem is.

A város maga továbbra is gyönyörű. Különösen ilyen ragyogó napsütésben. Ma jóval nagyobbat sétáltunk, mint a múltkor, megnéztük a városközponton kívül eső részeket is, több kiló fénykép készült szebbnél szebb faházakról. Meg is állapítottuk, hogy a városban lakók 70%-a tuti asztalos, 30%-a meg tűzoltó.

From Tátra 2010
From Tátra 2010
From Tátra 2010
From Tátra 2010

Este hat körül értünk vissza a rondóhoz. Egy óra csendespihenő, majd irány a sarki kocsma. Ugyan senki sem volt különösebben éhes, de nehogy már ne együnk valami tájjellegűt. Például csülköt. A recepciós nagyon magyarázta a sarkon lévő éttermet. Én meg bólogattam, hogy ismerem bizony, és szeretem is. Csak abba nem mentem bele, hogy az, amelyet ő ajánlott, az egy népművészeti terítős, népművészeti hangulatú, népzenés túlcsicsa étterem, az, amelyet meg én szeretek, az egy ordas sarki kocsma. Hangulatos, füstös, csupa fa lyuk. Egy nagyon keskeny falépcsőn feltekeredtünk az emeletre, utána lementem a pulthoz rendelni, majd feltekeredett a pincércsaj is a hatalmas tálakkal. A családunk egyáltalán nem a kis étvágyáról híres, nos, én a kajám egyötödét már nem bírtam megenni és nagyjából Dóra is így járt. Barna… na ő nem adta fel. Megette a maradékokat, majd leszaladt még egy almás pitéért is. Fejlődő szervezet.

A szálláson bágyadt esti foglalkozások. A csajok némi erőgyűjtés után elmentek zuhanyozni, majd aludni. Mi pedig Barnával a hangulatos faházban, a kellemes melegben, asztalhoz ültünk a két netbookkal és egy konkrét feladat megoldásán keresztül Visio-t gyakoroltunk.

 
Krakkó
2010.10.30; szombat

A PNA konzolja eltört, így Nej vállalta át a szerepét. Tekintve, hogy nemigen tudta kézzel belógatni a látóterembe, így átálltunk hang alapú navigációra: Nej lett Mohabá és ő dörmögött, hogy “menj 880 métert, majd tarts jobbra”, “túl gyorsan mész”, meg “újratervezés”.

Beértünk Nowy Targba és Nej olyan jól navigált, hogy telibe kaptuk a piacot. Autóval. Alig bírtam kifarolni az árusok között. Aztán elindultunk parkolóhelyet keresni. Egészen a főtérig(2), ahol végre volt fizetős(!) parkolóhely. Kicsit borult a terv, mert eredetileg úgy gondoltam, hogy a piac után sétálunk el a főtérre szétnézni, de jobb volt így. A főtér egyébként is meglehetősen közönséges. (Középen egy sárga városháza, körbe hatalmas parkoló.) Apropó, parkoló. Úgy tűnik, piacos napokon az Isten összes parkolója is kevés ebben a városban. A főtéren lévő focipálya méretű parkoló 9 körül, amikor érkeztünk, még majdnem üres volt, 10 körül, amikor indultunk, már teljesen tele lett. Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy piacos napokon már a városhatáron kitehetik a megtelt táblát.

(2) Rynek. Lengyelországban minden főtér Rynek. Nagyobb városoknak több is van belőle, lásd Krakkóban a Maly Rynek.

From Tátra 2010

A piac maga Minden Lengyelpiacok Ősanyja. Hatalmas területen árusok, bódék, tömeg.(Gyerekkori emlékeimben szerepelt egy állatpiac is, igazából azt akartuk megnézni. Aztán később derült csak ki, hogy az Nowy Sacz-ban volt.)

Ipari mennyiségű tejkaramella. Nemcsak a pulton, hanem hamarosan a szatyrunkban is. Különböző szinűek. Az eladó csajszi egy kukkot sem tudott angolul. Így szószerint mutogatással magyarázta el, hogy a különbség az egyes verziók között annyi, hogy különböző erősséggel tapadnak be a fogak közé. Ha érdekel valakit, le tudom írni az eladó fogtérképét is.

Akartam még bőr pénztárcát venni, de csak gagyi olasz utánzatok voltak. Még csak nem is Kínában készültek.

Na, ha eddig azt hittem, hogy a magyar autósokat nagyon szopatják, akkor ezt most revideálnom kell. A lengyelek sokkal rosszabbul jártak, legalábbis a Zakopane – Krakkó vonalon (7-es út). Jól autózható, négysávos út… aztán 70-es tábla, szinte végig. Utána kikerült az útra az autóút tábla, azaz lehetett volna 110 is, de rögtön utána lekorlátozták 90-re – és ez így ment gyakorlatilag Krakkóig. Hogy teljes legyen az öröm, az utat teleszórták figyelmeztető jelzés nélküli (napelemes) fotóautomatákkal. (Pontosabban, néha figyelmeztettek, de ez úgy max. minden negyedik lehetett.) Egyszerűen úgy lehetett csak közlekedni, hogy figyeltük a helyi sofőröket és ha gyanúsan lassítottak, akkor azt tettük mi is.

Krakkó. Nehéz erről úgy nyilatkozni, hogy ne bántsam meg a várost. Mert alapvetően szép hely, de nem nyűgözött le. Rengeteget gondolkoztam az okokon, végül arra jutottam, hogy Krakkó a modernségével veszített el engem. Tudni kell, hogy amikor a XIII. században Krakkó városát – a mai óvárost – megtervezték, forradalmian új városszerkezetet hoztak létre. Az egész város sakktábla rendszerű lett, tele széles utcákkal, középen egy óriási térrel. Ez a mai napig így van. Semmi girbe-gurba utca, semmi romantikus sikátor, semmi tekergélés macskaköves zugokban. Az épületek szépek, a Rynek tényleg lenyűgözö (és a templom mögött, a Maly Rynek felé akadt egy kis romantika is), de nem volt meg az a helyből seggreülés, mint ami például Drezdában.
A várral ugyanez a helyzet. Nagy és tágas… de ennyi. Viszont a katedrális… na, az tényleg gyönyörű. A színek, a fa és a fekete márvány kombinációi, a minimális aranyozás és helyettük a számtalan kőből készült elem… az nagyon bejött.
A belvárost körülvevő park is tetszett, kicsit a bécsi Ringre hasonlított.

From Tátra 2010
From Tátra 2010
From Tátra 2010
From Tátra 2010
From Tátra 2010

Ami szintén nem segített Krakkó megszeretésében, az az anyagiasság. Hogy a klotyi mindenütt fizetős, az valahol érthető. De hogy az étteremben, ahol otthagytunk 110 zloty-t, ott is fizetős legyen a wc, az már azért durva. Ráadásul a személyzet kifejezetten rá volt gerjedve a témára, ha látták, hogy kijön valaki az automata zárral felszerelt klotyiból úgy, hogy nem csukja be rendesen maga mögött az ajtót, odarohantak és bekattintották.
Hasonló fogtechnika volt a Barbakán is. Ez egy téglából épült körbástya az óváros szélén. Körbesétáltuk, megnéztük. Aztán volt rajta egy kapu, gondoltam, megnézzük belülről is. Ahogy az ajtó közelébe értünk, egyből ránkrepült 3 jegyszedő, hogy vegyünk jegyet. Annyit láttam, hogy odabent ugyanolyan a kőfal mint odakint, így hagytuk a fenébe.

From Tátra 2010
From Tátra 2010

Még fönt a várban vettünk észre egy csoportot. Nagyon szimpatikus kezdeményezés, idegenvezetők járják a várost, egy nagy táblával, amin az áll, hogy Join Us! Free Tour!. Egy ideig mentünk is velük, nagyon pikáns volt lengyel akcentussal hallgatni az angol szöveget. Aztán elválltak az útjaink. Egészen addig, amíg el nem indultunk a Kazimiercz felé. Akkor értek utól minket, amikor éppen egy négysávos úton mentünk át. Mit mondjak, szép nagyra gyűlt tömeg követte már az idegenvezetőt, a végén néhány illuminált lengyel sráccal. Fejükön korona, nyelvükön kifejezéskényszer. Jól néztek ki, valószínűleg jól is érezték magukat.
A csoport sajnos nem élvezhette sokáig a társaságukat, mert a legelső Bar feliratú ajtónál lefalcoltak. Gondolták, a zsidó negyed úgyis megvár.

Kommunikáció, kérem, kommunikáció. Wieliczka, sóbánya. Nagyon durván indult. A hangüzemelésű GPS jól tette a dolgát, rendben odaértünk. 16.58-kor léptünk be az előtérbe és hallottuk meg, hogy angol nyelvű csoport indul 17.00-kor. Egy hatalmas ugrással vetődtem a pénztár elé és kértem gyorsan 4 felnőtt jegyet. Angolul.
– Angol csoport? – kérdezett vissza a pénztáros csajszi.
– Igen, persze – válaszoltam.
– 260 zloty.
– Pardon?
– 260 – mutatott a táblára, ahol látszott, hogy a 4 jegy 200 (ahogy előre számoltam), az angol idegenvezetés pedig plusz 60. Ez már helyből kiverte a biztosítékot, eleve a jegy is cefet drága (a zloty-t számold nyugodtan 74 forinttal), de erre a plusz idegenvezetés… ütött. Különösen úgy, hogy összesen 215 zloty volt nálunk. Szerencsére ekkor már odaért Nej is.
– Vedd elő lécci az eurós pénztárcát!
– Oké, de lehet kártyával is fizetni.
– Óh, kösz. Az még jobb.
Beadtam a kártyát az ablakon.
Ekkor szólalt meg a gong, miszerint tényleg indul a csoport, tessék kérem futni.
A pénztáros csajszi pedig, kezében a bankkártyával, nekiállt telefonálni. Négy percen keresztül.
Itt bemutattam mindent, hogyan képes viselkedni egy faragatlan bunkó. Csapkodtam a pultot. Otthagytam a pénztárt és a sor legnagyobb döbbenetére nekiálltam rugdosni a falicsempéket. Túrabakancsban. Majd visszamentem a sor elejére. Mindezt többször is.
Végül lehúzta a kártyát és ideadta a jegyeket. Én pedig nekiindultam, magammal rángatva a családot. Hátha a liftnél még elérjük a csoportot. Voltak kifeszítve mindenféle kötelek – mint a repülőtereken – de nem sok ellenállást tanúsítottak. Átrohantunk egy ajtón, végül utolértünk egy csoportot. Huh. Megvan.
Ekkor szólalt meg a csoportvezető.
– Ach, hallo Leute!
Basszus. Ez egy német csoport. Űzött vadként néztünk körbe. Nej levadászott egy helyi egyenruhást, aki beismerte, hogy igen, ez tényleg egy német csoport. Hagytuk őket leliftezni. Találtunk egy beléptetőkaput, ahol le lehetett húzni a jegyeket. Elindultunk arra. Ekkor két emelet magasból két pacák harsányan nekállt üvöltözni, hogy ne tegyük. Odabasztam az automata tetejére a jegyeket és elmentem megint csempét rugdosni. Úgy jött oda Nej, hogy most már hagyjam abba, itt van az angol idegenvezető és nem örül nekem.
Nos, végül indult egy angol nyelvű csoport 17.00-kor. Meg egy másik 17.08-kor. Ez utóbbi voltunk mi, négyen. Az első csoport lifttel ment le, mi a vészjáraton, gyalog. (Kőbe faragott kürtő, fa lépcsőház. Olyan 70 méter mélységig.) Odalent a két csoportot egyesítették, majd a két idegenvezető elfelezte a létszámot és pár perc eltéréssel elindultak a normalizált csoportok.
Azaz rekonstruálva a történetet, nem elég, hogy az utolsó pillanatban érkeztünk, de velünk pont akkorára hízott a csoportlétszám, hogy túl nagy lett volna egy csoportnak. A pénztáros valószínűleg ezért kezdett bősz telefonálásba, hogy elő tudjon húzni egy plusz idegenvezetőt a pool-ból és megszervezze a két csoportot. Viszont… pusztán csak annyit kellett volna szólnia nekem, hogy ‘nyugi fater, a csoport meg fogja várni…’ és utána már minden rendben lett volna. Nem csinálok majmot magamból, nem rugdosom szét a csempéiket és nem indul úgy a túra, hogy azt gondolom, leperkáltam 20000 forintot a belépőjegyekért és mindezért szarnak a fejemre. Mint írtam, kommunikáció.
Végül azt kell mondjam, hogy a nagy rohanás a felépcsőkön még jól is jött, én legalábbis ott higgadtam le. A sóbánya tényleg nagy élmény volt. Most majdnem azt írtam, hogy megérte a pénzét – de ez ilyen formában nem igaz. A közel 20e forintnyi belépő az rengeteg, akkora élmény nincs lent. Mondom ezt úgy, hogy tökéletes idegenvezetést kaptunk, a magas, szikár fazon tökéletes angol humorral adta elő a mondanivalóját, ügyesen egyensúlyozva a népművelés és a szórakoztatás mezsgyéjén.
Külön bosszantó volt, hogy fényképezőgépet nem vittünk, mivel csak 215 zloty volt nálunk, én pedig biztos voltam benne, hogy fotójegyre márnem lesz pénzünk. Erre nem volt fotójegy, pontosabban csak a templomi részre kellett volna váltani. Barnánál volt ugyan egy zsebkompakt, de alig volt benne szufla. A HTC kamera modulja meg olyan botrányosan szar, hogy egyelőre meg vagyok győződve arról, hogy én rontok el rajta valamit, mivel nem hiszem, hogy gyárilag ki mernének jönni egy ennyire használhatatlan készülékkel.

Wieliczkából a hazaút… na, az végképp kihozta belőlem a csendes dühöngőt. Ez a szájbanyomott PNA/iGo kombináció, ez valami olyan szinten frusztráló, hogy elmondhatatlan. A nyitott parkolóban nyomtam a köröket, hogy beröffenjen végre, de az istennek sem akart. Végül tök sötétben elindultam az egyik irányba, bízva az érzékeimben, meg a szerencsémben. Aztán beindult a navigáció is, de menetközben már nem volt lehetőségem áttekinteni a javasolt útvonalat.
Űberbrutál volt. Összességében 40 kilométert kavarogtunk Krakkó vonzáskörzetében, negyed- illetve ötödrangú utakon. Nemritkán olyan keskeny utakon jártunk, hogy ha jöttek szembe, le kellett húzódnom az árokba. Nemritkán olyan meredek utakon kellett felkapaszkodnom, hogy simán láttuk a csillagokat. Végig azon paráztam, mikor vált át az út földútba. Szinte mindenhol javították az utakat, szűkítések, terelések. Ha már harmadikba tudtam kapcsolni, akkor ünnepeltem. A beépített giroszkópom folyamatosan jelezte, hogy körbe-körbe megyünk, de legalábbis óriási vargabetűket írunk le. Én pedig dühöngtem, hogy ha így haladunk, akkor a 100 kilométeres távot kábé 3 óra alatt fogjuk megtenni.
Aztán valamivel több, mint egy óra kevergés után kilyukadtunk a 7-es útnál, és onnantól már sokkal simábban ment minden. Ekkor már a fene sem foglalkozott a 90-re korlátozott autóúttal, örültem, hogy a harmadiknál magasabb fokozatba is tudtam kapcsolni. Utólag azt is tudom, hogy ha visszamegyek Krakkóba azon az úton, amelyiken kimentünk a sóbányához, majd az ismert autóúton Zakopánéba, akkor 9 kilométerrel mentünk volna többet. Na, ezt a pazarlást nem hagyta a GPS.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a hazaút nem viselt meg. Egy sörrel és egy szivarral kimentem a ház elé. Ekkor támadt fel vadul a szél. Rossz jel. Mivel eddig tökéletes idő volt, könnyen lehet, hogy a szél hozza holnapra a rossz időt.

 
Tátra
2010.10.31; vasárnap

Vasárnap reggel 15 fokos szél. Nem, ez nem a hőmérséklete. A bazi nagy fenyők a telepen 15 fokban dőltek meg a szélben.

Túra előtt. Az ébresztőt beterveztük 6-ra. Felhúztam a mobilt csörgőre. Aztán reggel megriadtam, megnéztem a karórámat: 6.48. Miaf? Mobil. 5.48. Basszus. Óraátállítás volt, a mobil pedig magától átállt. Csakhogy a túrát a sötétedéshez időzítettem, az meg nem változott.

De mielőtt belevágnánk a közepébe, pár szó az előzményekről. Mivel a családnak nincs nagy tátrai tapasztalata – igazából a Tátra spec. nekem sem túlzottan ismerős – így semmiképpen nem akartunk nagyon vad túrát. A felszerelésünk sem volt meg hozzá.
A következő túrákat néztem ki, hogy majd válogatok közülük.
– Lanovkával fel a Gáspár csúcsra, a gerincen végigsétálni Swinicáig. A küszöbről benézni a Sasok Útjára, majd visszafordulni és Murowaniecen keresztül haza.
– Lentről felmenni a Murowaniec menedékházig, onnan tovább a Gasienicowy tóig, majd egy másik túraútvonalon le.
– Kuznicétől nyugatra indulva fel a Giewont-ra, majd mögötte vissza.
– Autóval el Lysa Polana-ig, a parkolóban letenni, majd egy nem túl megerőltető sétával felmenni az Öt-tavi menedékházhoz.
Az elsőt a hó és a szél kapásból kilőtték. A második utat már bejártam egyszer, emlékeztem rá, hogy vannak rajta hosszú, meredek kaptatók, melyek fölött összehajlanak a fák. Ergo tuti, hogy havas/jeges a pálya. Ez is kilőve. A harmadik utat nem ismertem, de kerestem fényképeket – és elég ijesztőnek tűnt a terep kezdőknek. (Mint utólag megtudtam, aznap halt is meg arrafelé turista.) Maradt a negyedik, mely minden szempontból megfelelőnek tűnt. Félóra séta műúton, aztán másfél óra séta a hegy lábánál lévő erdőben, a Roztoka patak mellett… és csak egy 800 méteres kaptató igérkezett a végén kemény falatnak, de erről meg azt láttam, hogy növényzet gyakorlatilag nincs rajta, ergo hó sem nagyon lehet.

From MiVanVelem

Csúnya hiba volt.

Már most, előljáróban közlöm, hogy tisztában vagyok vele, miszerint menetközben túravezetőként rossz döntést hoztam. Túl sok értelme nem lesz megírni a kommentekben, hogy hülye voltál, barátom – mert tudom. Maradjunk annyiban, hogy tanultam belőle.

Ott jártam, hogy letettük a kocsit, kifizettük az egész napos parkolást, megvettük a napijegyet a Tátrába. Jó hangulatban mentünk végig a műúton, a zöld jelű letérést is simán megtaláltuk. Térkép nélkül, mert először azt hittem, hogy otthonhagytam, később jutott csak eszembe, hogy nem a hátizsákba raktam, hanem a kabátzsebembe.

Beszélgettünk a medvékről.
– Ha a medve támad, nem érdemes elfutni előle – fejtegettem – A medve akár napokig képes 40 káemhá sebességgel futni. Ráadásul a medve jobban mászik fára is és sziklára is, mint te. Nagyjából ennyi esélyed van ellene.
– Nadehát ott volt Old Shatterhand! – próbálkozott Nej.
– Ah, Old Shatterhand, vagy ahogy magyarították, az Öreg Pozdorjaököl, a kor Chuck Norris-a. Hát, ő tényleg levert puszta kézzel mindenlit, de a grizzly-hez még neki is bowie késre volt szüksége.
– Igaz, előtte lenyomott neki néhány sallert – tettem hozzá, hogy ne szomorodjon el.
– Olyan dög vagy – fintorgott – Elveszed az illúzióimat. Most Old Shatterhand, nemrég meg a Csillagok Háborúja.
– Hé, kölykök! – fordultam hátra – Hallotatok róla, hogy anyátok nemrég megtudta, a Starwars nem is valódi történet?

A zöld túraút egy kicsit meglepett, mert ahhoz képest, hogy sima útnak igérkezett, elég meredek kaptatóval nyitott. Felcaplattunk, a túloldalon le… aztán ez így ment elég sokáig. Végülis, átlagban sima volt. Ahogy haladtunk, néha azért már kaptunk figyelmeztető jeleket. Itt-ott már akadt néhány 5-20 méteres havas szakasz, de ráfogtuk a mikroklímára.

From Tátra 2010
From Tátra 2010
From Tátra 2010

Majd azon a részen, ahol a kaptatónak kellett volna kezdődnie, jött egy 20 méternyi borzalmasan szar, lefagyott rész.

From Tátra 2010

Richtig itt ért utól minket egy tizensok fős társaság. Amilyen kombinációban csak tudtuk akadályozni egymást, azt mind eljátszottuk. Volt velük egy csípőficamos hölgy, ő szószerint megszenvedett minden lépésért. A többiek viszont gyorsabbak voltak nálunk – Nej sem egy Villám Vilma bizonytalan talajon – viszont miután áthámozták magukat rajtunk, bevárták a nehezebben mozgó társukat. Ilyenkor mi hámoztuk át magunkat rajtuk. Aztán így tovább, sokáig. (Tudni kell, hogy Nej nehezen bírja a kihívásos terepeket, de ha hagyjuk, hogy maga oldja meg, akkor megoldja. Ha sokan nézik, neadjisten lökdösik, vagy csak állnak mögötte, hogy menjen már… akkor leblokkol.)

Miután túljutottunk az enyhén emelkedő, jeges szakaszon, azt hittem, majd jobb lesz. De nem, a terep csak durvább lett. Nagyon durvább. A következő jeges szakaszt megkerültük a bozótban, így pont át is keveredtünk a zöld jelzésről a feketére. (A Tátrában a színeknek nincs erősségre vonatkozó jelentése. A fekete csak egy szín.) Mint utólag kiderült, ezzel nagy mákunk volt. Ha azt mondom, hogy nehezen és lassan haladtunk, akkor finom voltam és nőies. Meredek, sziklás terepen vezetett az út, az ösvényt pedig felváltva fedte hó és jég.

From Tátra 2010

Na, itt döntöttem rosszul. Felnéztem, és láttam, hogy fentebb teljesen kopár az út, ráadásul jobban is süthet rá a déli/délutáni nap. Ergo csak itt az alján kell áthámoznunk magunkat, fentebb már jobb lesz. Az elképzelésemet erősítette, hogy nagyon nagy forgalom volt az úton, szinte folyamatosan kerülgették egymást az emberek. És a sok ember közül kábé csak az egyharmaduk használt hágóvasat és kábé a felük túrabotot. Durván 30-40% pedig, hozzánk hasonlóan, semmit.
Így bátran nekiindultunk, ahelyett, hogy visszafordultunk volna. A kölykök mentek előre, én Nejjel maradtam hátra, mert neki volt a legnagyobb szüksége bátorításra.

Felfelé menetben nem voltunk teljesen szabályosak. Az út ugyanis cikkcakkban vezetett, de mivel le volt fagyva, sokkal nehezebb volt rajta járni, mintha levágtuk volna a cikázásokat és nekivágtunk volna egyenesen a piszok meredeknek. Naná, hogy nekivágtunk. Sziklákon egyensúlyoztunk, fűcsomókba, gyökerekbe kapaszkodtunk – de haladtunk, csúszkálás nélkül. Hiába volt ránézésre sokkal nehezebb terep, de ha itt elestünk, akkor hasraestünk és tudtunk kapaszkodni. Ez messze több volt, mint amit a hivatalos útról el lehetett mondani.
Az egyik különösen hosszú, különösen meredek szakasz után gondoltam, legyen egy kis önbizalma is a csajszinak.
– Na, itt nézzél vissza, hol jöttél fel!
– Néz vissza a hóhér.
– Tényleg nem vagy kíváncsi az emelkedőre?
– Ott rohadjon meg.
És nem nézett vissza. Pedig nagyon imponáló terepszakasz volt.

From Tátra 2010

Ahogy haladtunk egyre feljebb, látszott, hogy hibás volt az elképzelésem. Nem, a hó nem olvadt el teljesen. Éppen csak annyira, hogy a teteje jeges lett. Na, ekkor indult be igazán a rakkendroll – de már olyan magasan voltunk, hogy innen visszamenni is szopás volt.

Ekkortájt jött szembe egy csajszi. Valami feminista lehetett, mert szóvá tette, hogy nem túl meggyőző az, ahogy én leszegett fejjel törtetek előre, Nejt pedig húzom magam után a hóban. Elkezdte vadul ecsetelni, hogy odafönt a gerincen borzasztó vad a szél, az út pedig teljesen le van fagyva. Ha itt, ezen a relative normál szakaszon is ennyire kinlódunk, akkor ne is menjünk feljebb, mert az a biztos halál.

Mondanom sem kell, Nejnek ez megadta a kegyelemdöfést. Még mentünk fölfelé olyan ötven métert, majd leült egy sziklára és közölte, hogy ő innen egy lépést sem hajlandó tovább menni. Látszott, hogy esélyem sincs meggyőzni, nem is erőltettem. Felkiabáltam a gyerekeknek, de ők meg annyira előrementek, hogy túljutotak a hallótávolságon. Szépen néztünk ki. Nejnek a lelkére kötöttem, hogy ne mozduljon egy centit se – nem esett nehezére megigérni – majd elkezdtem futni felfele, hogy utolérjem az aprónépet. Nem sikerült. Megtaláltam a lefelé jövő csajszi által ecsetelt kemény részt, hát ott tényleg volt minden, térden, négykézláb, foggal-körömmel húztam fel magam a totál jeges, kitett útszakaszon.

From Tátra 2010
From Tátra 2010

Aztán már fent is voltam a menedékháznál, ahol a sok fáradt turista között ott napozott a két gyerek is.
Mondhatni, ott túl a hágón egy más világ volt. Nyugi, béke, pihenés, napfény.
Elmentem vécére, Barnának meghagytam, hogy vegyen nekem egy dobozos sört. Megegyeztünk, hogy visszamegyek Nejért. Ha félórán belül nem leszünk láthatóak, akkor induljanak el utánam lefelé. Ha viszont sikerül meggyőznöm, hogy ő is feljöjjön, akkor meg úgyis meglátják, hogy jövünk, maradhatnak.
A jeges részen seggre vágtam magamat, jobb láb keresztbe, bal lábbal rugdostam a sziklákat, simán lecsúsztam. Még tíz perc gyors ereszkedés, majd visszaértem a sziklához. Nej ugyanott üldögélt, ahol hagytam. Szavatartó ember.
Indult a meggyőzés. Hogy már csak 20 perc a teteje és nagyon sokat veszítene, ha nem látná az eredményt, amiért harcoltunk. Odafönt meleg van, béke és szépség. Ráadásul ha fent vagyunk, akkor megtehetjük, hogy a ránézésre sokkal kellemesebben járható zöld jelzésen megyünk lefelé, nem ezen a retek feketén. Persze azt is elmondtam neki, hogy a végén lesz 3 darab 10 méteres, durván jeges szakasz, azon bizony meg fogunk szenvedni, mire átmegyünk – de a kölykök is átmentek, én meg már oda-vissza, nem lehetetlen.
Meggyőztem. Felmentünk. És erről nem is írnék többet, mert a csúnya szavakat inkább kihagynám, más meg nem volt.
Motivációk:
– Ha a csípőficamos csaj is felment, nehogy már neked ne sikerüljön!
– Nehogy már azt higyjék a kölykök, hogy kelkáposzta vagy!

From Tátra 2010
From Tátra 2010
From Tátra 2010
From Tátra 2010

Aztán annyi szenvedés után kint ülni a menedékház oldalában lévő padon, hagyni, hogy az áldott napsütés átjárja az összes átfagyott porcikánkat, egy sörrel a kezünkben gyönyörködni a tóban, gyönyörködni a hullámokban, a visszacsillanó napfényben, a tavat körülölelő fenséges hegyekben. Leírhatatlan.

From Tátra 2010

Sajnos túl sok időnk nem maradt az élvezkedésre, mert nagyot csúsztunk a feljövetellel. Tényleg az volt az egyik leginkább frusztráló a kirándulásban, hogy felmentünk, felszenvedtük magunkat… majd amikor ott voltunk a tutiban, fent a völgyben, ahol minden különösebb szint nélkül, barátságosan bejárható terepen körbesétálhattuk volna a tájat, megnézhettük volna a tavakat, élvezhettük volna a munkánk gyümölcsét… ott kellett hagynunk mindezt és vissza kellett fordulnunk, ha még világosban szerettünk volna túljutni a lefelé vezető, kellemetlenül jeges és veszélyes szakaszon.
Megfizettük az élmény árát, de csak egy fél merőkanállal tudtunk venni belőle.

From Tátra 2010

Lefelé a zöld jelzésen indultunk el. Ez azt is jelentette, hogy az öt tóból hármat azért csak láttunk. Térkép szerint még útbaesett volna egy vízesés is, a Siklawa, de… észre sem vettük. Nem azért, mert nem volt ott, szegény bedobott mindent, amire csak képes volt, zubogott, fröcskölt, még messzire be is spriccelt… de nem tudott versenyezni a mellette lévő látvánnyal. Egy piszok hosszú, piszok meredek, teljes terjedelmében jégpáncéllal borított, határozottan kitett ösvénnyel. Amikor megláttam, nekem is csak annyira futotta a szókincsemből, hogy asztakurva. (Utólag megkérdeztem, a családból senki még csak nem is emlékezett arra, hogy ott vízesés volt. Mindenki az ösvényt fixírozta.)
Ha azt mondom, hogy ez az ütés övön alul talált, akkor még finom voltam és nőies. A menedékháznál mindenki kipihente magát, még Nej arcán is kisimultak a ráncok, maga a tény, hogy nem kell a feketén lemenni, már önmagában megnyugtatotta a csapatot, a zöld jelzés pedig tényleg sokkal barátságosabb volt, hó/jég például alig volt. Eddig. És már elég sokat ereszkedtünk le rajta.
Viszont ez a szakasz első ránézésre reménytelen volt. Gyakorlatilag biztos halál. A család megállt, én előrementem. Sziklákon mászva, kihajló fenyőcserjék között csörtetve lejutottam a jégpáncél kétharmadáig, amikoris elfogyott a tudomány. Szerencsére szemből megjelent egy felfelé araszoló csoport. Ahogy meglátták a jégpáncélt, az első 3 ember szájáról tisztán le tudtam olvasni a következő hangalakot: Bazdmeg!

Huh, magyarok. Átkiabáltam nekik.

– Milyen volt felfelé az út?
– Rohadt szar!
– Sok ilyen jeges szakasz van?
– Rengeteg!
– Basszameg.
– Fentebb milyen?
– Ha ezen átjöttök, utána már oké. A tetőig jól járható.
– A fekete jelzés milyen?
– Kurva szar. Mi ott jöttünk fel, és azt mondtuk, hogy bármi más, de ott vissza nem megyünk.
– Az fasza, mert mi meg ugyanígy vagyunk ezzel a zölddel. A fekete tényleg olyan, hogy ha megcsúszol, akkor bezuhansz a szakadékba?
– Tényleg. Viszont ilyen jégpáncél csak a tetején van, lejjebb már nincs.
– Akkor megyünk a feketén. Ez a szar út tele van jégpáncéllal.

Nekiindultak az ösvény túloldalán. Nagyjából mellettem kellett oldalt váltaniuk. Az egyik mászó átdobta a zsákját a jég felett, hogy annyival is könnyebb legyen. Kiesett belőle egy pillepalack Coca Cola, mely vadul elindult lefelé a jégen. Pont előttem állt meg.
– Óh, köszönöm, nem kellett volna.
– Lengyel.
– Ja, akkor nem is kell.
Visszadobtam a túloldalra, az eggyel lentebb álló mászónak.

Nos, végül így esett, hogy mi is visszafordultunk. Elcsesztünk egy csomó időt, Nejben összetörtük a normálisabb lejutás reményét… nem voltunk túl boldogok. Ráadásul Barna, még a zöldön felfelé, egy kitett szakaszon megcsúszott és csak azért nem lett nagyobb baj, mert egyik kezével egy fenyőágba kapaszkodott. Ott nem is foglalkozott senki a jelenettel, engem is csak egy nappal később kapott el a hidegrázás. Az az utólagos ‘mi lett volna ha’ idegroham.
Fényképek érthető okokból ezen a szakaszon nem nagyon készültek..

A menedékháznál már messze nem volt olyan jó kedvünk, mint korábban. Tudtuk, hogy két óránk van lefelé a sötétedésig, ismertük az előttünk álló feladatot, egyik sem dobta fel a kedvünket. Mi Nejjel előrementünk, Barna még elvonult a vécébe.
Rögtön kezdtünk a 3 darab tízméteres jégpályával. Ha lehet ilyet mondani, sokkal szarabb volt, mint korábban, mert a sok túrázó azóta fényesre koptatta. Itt még én is paráztam némileg, Nejről meg inkább nem is írok. A csúszás még hagyján, azt akár élvezni is lehetett volna, de oldalt az a csúnya nagy szakadék, elég idegesítő látvány volt.
Mindegy, túljutottunk a jégpályán. Utánunk nem sokkal a kölykök is.

Hogy visszatérjek rövid időre a mobilteszthez. Nagyjából itt történt, hogy a billentyűzár valahogy kioldódott a zsebemben és a készülék vadul önálló életre kelt. Például többször is bekapcsolódott a Voice Recorder és vette, ahogy kiabálunk egymással Nejjel. Meg ahogy angolul bátorítgatjuk egymást a többi arrajáró szerencsétlennel. Aztán a telefon féktelenül nekiállt végighívni az összes közelmúltbeli hívásaim alanyait. A kölykök nem is értették, mi ez a vad telefonálás a részemről. Nyilván pont ekkor kerestek a munkahelyemről is, de betudtam azt is a telefon önálló húzásának és kegyetlenül lenyomtam a kollégát.

Innentől jött egy fájdalmasan hosszú darálás. Centiről centire araszoltunk lefelé a jeges ösvényen. 800 méter volt, de egy örökkévalóságnak tűnt.
Egy idő után visszamaradtam Barnánál, mert látszott rajta, hogy a fenti megcsúszás megviselte lelkileg. Igaz, Nejt is bátorítani kellett volna, de nem tudtam kettészakadni. A két csaj elindult előre, mi pedig mentünk hátul.

Egyébként meglepően sokan beszéltek a terepen angolul.
Ahogy Barnával ereszkedtünk lefelé, egy kisebb csoport emberbe futottunk bele, akik az ösvény mellett pihentek.
– Hello! From where did you come? – kérdezte az egyik pacák.
– From Hungary – mondtam.
– Oh, possibly your lady was here.
– Maybe, yes.
Némi zavart zünet.
– Your lady is bloody – nyögte ki a pacák.
Nekem pedig volt pár másodpercem eldönteni, hogy képen vágjam, vagy megköszönjem az információt. Tekintve, hogy láttam fentebb vérfoltot, így a második mellett döntöttem.
– Damn. I have seen the blood in the snow.
Otthagytam Barnát és lerohantam megnézni, mi van Nejjel. Nos, az történt, hogy elcsúszott, felszakadt a nadrágja és egy helyen a bőre. Szerencsére sokkal csúnyábban nézett ki a seb, mint amennyire komoly volt. A lemosás után derült ki otthon, hogy csak horzsolás.

Innen nem sokat kellett már araszolnunk, ez már eléggé a végén volt. Lent összevártuk a családot, mindenki megszámolta a kezeit, lábait, füleit, minden stimmelt. Túléltük.
Nej kérdése:
– Nagyon ki voltam kattanva odafent?
– Fogalmazzunk úgy, hogy az arckifejezésed nem illett a táj harmóniájába.

Dúdolás. Egész úton lefelé egy Donovan dal ment a fejemben, a Jennifer Juniper. Mert a juniper is olyan törpefenyő féleség, mint amilyenbe végig kapaszkodtam. Meg amilyenbe Barnát is végig kapaszkodtattam. Meg amilyenbe Nejt is kellett volna. Mondjuk, ez a dal már jobb volt, mint felfelé, akkor ugyanis a kocsiban korábban hallott Van der Graaf Generator lemez ment a fejemben, az I Profecy Disaster című.

Még egy összehasonlítás a végére. A Yosemite parknak volt egy lezárt része. Én nem foglalkoztam vele, átmásztam a lezárt kapun. Lehet, hogy soha nem fogok többet arra járni az életben és ez volt az egyik legszebb rész. Mit mondjak. Tizedannyira sem volt veszélyes, mint ez a mostani, teljesen nyitott út.

Száraz adatok. Odafelé nagyjából tartottuk a térkép időintervallumait. Egészen a meredek szakaszig. Ez, mármint a fekete, olyan 1 kilométer hosszú szakasz, a térkép szerint 40 perc. Nekünk három órába tellett. Lefelé durvább volt, tudtuk, hogy max. két óránk van, utána jön a sötét. Márpedig ez a szakasz világosban is necces, nemhogy sötétben. A feladatot mindenki gyönyörűen abszolválta, másfél óra alatt lent voltunk, így még a sima terepen is tudtunk valamennyit haladni fejlámpa nélkül. Igaz, utána a fejlámpás szakaszon is bejött némi váratlan jegesedés, alkalmat adva Nejnek, hogy ismételten elsüsse a teljes káromkodáskészletét, de ezek már csak az utólövések voltak. Viszont a család kipróbálta, milyen a fejlámpás kirándulás is, sötétedés után még jó két órát gyalogoltunk lámpával. 8.40-kor indult a túra, 19.30-kor érkeztünk vissza a parkolóba. A távolság 14 kilométer volt (de milyen 14!), a szint pedig 688 méter.

Nej egyébként készült. A fene tudja honnan, de begyűjtött némi best practice elemet. Az egyik ilyen volt, hogy az útjelző táblákat balról kell kerülni. Mondanom sem kell, szénné lett cikizve rendesen – a Tátrában ilyesmiről szó sincs. A másik elem viszont már sokkal jobban bejött: hazafelé azt javasolta, hogy a fejlámpát ne a fejünkre tegyük, hanem a csuklónkra. És tényleg: közelebbről sokkal jobban megvilágította a talajt. Márpedig ha sötétben gyalogolsz az erdőben, akkor sokkal fontosabb, hogy azt lásd, hová lépsz, mint hogy a környező bokrokat tanulmányozd. Ezt az ötletet megvettem.

Már a sötétben, teljesen a vége felé, nagyon megszomjaztam. Megkérdeztem a többieket, hogyan állunk vízzel, nincs-e valamilyen maradék valahol. Barnának ekkor jutott eszébe, hogy a menedékházban tankolt egy fél literrel.
– Jaj, de jó. Vedd ki a zsákból, lécci. Ott lesz a megsétáltatott szendvicsek mellett – fordultam meg, hogy elérje az időközben átvállalt hátizsákot.
– De… izé, szóval én meleg vizet töltöttem bele.
– Dehát… miért?
– Arra gondoltam, hogy itt mindenfelé hideg és jég van, lehet, hogy valaki majd melegedni akar.
– Okos. De akkor mit fogok én inni?
Szerencsére az időjárás megoldotta a problémát, időközben kihűlt a víz.

Így azért már régen örültem a kocsinak, mint most. Beültünk, ötvennel kényelmesen hazakocogtunk. (Valahogy nem hiányzott a kanyarokban az adrenalin.) Otthon leültem az ágy szélére, a kezembe ragasztottam egy sört és csak néztem a többieket. Volt aki vacsorázott, volt aki zuhanyzott és volt aki a sebét kötözte. Jólesett üldögélni a melegben, együtt, immár megszabadulva a felelősségtől.

Aztán hangblogolás. Azt találtam ki, hogy mivel a gépelés nem megy a mai modern készülékeken, így ha eszembe jut valami, akkor gyorsan rámondom a telefonra, diktafonként használva. A semminél ez is jobb, bár messze nem annyira, mint a pötyögés. Vegyük például azt, hogy valakiről lenne egy vicces megjegyzésem. Mondjam rá a telefonra, az illető füle hallatára? Nem is beszélve a begépelésről. Konkrétan például, most, a piszok fárasztó túra után, miközben a család már alszik, én kint sétálgatok a teraszon a hatalmas fenyők és a vadul csobogó patak mellett, sör a párkányon, egyik kezemben minigolf szivar, a másikban a mobil és folyamatosan mondom rá az élményeimet. Ez a mostani a hatvankettedik hangfájl. Elleszek vele, mire mindet begépelem majd otthon.

Elgondolkodtam. Akárhogy is nézem, a Tátrában garantáltan(?) hómentes időszak az csak az augusztus és a szeptember. Az augusztus kiesett, az nálunk vízpart és kajak. Ha jobban állunk anyagilag, akkor az Adria, ha nem, akkor valamelyik magyar víz. A szeptember viszont már iskola, tehát a gyerekek kiesnek. Marad az őszi szünet – ami viszont a Tátrában már necces. Két évvel ezelőtt eljöttünk, szar, köd-hátán-köd hetünk volt, kínunkban lementünk a Szlovák Paradicsomba túrázni. Azaz tényleg csak két lehetőségünk van, vagy hagyni a pébe a Tátrát és az őszi szünetben bejárni valamelyik európai várost (ahogy tavaly Drezdát), vagy ha Tátra, akkor full télies felszerelés: vibram talpú bakancs (30-50e), hágóvas (20-30e) és a jégcsákány sem hülyeség (20-30e). Mindenkinél. Ráadásul mindehhez agyban is fel kell nőni, márpedig az ilyesmi mászások kockázata igencsak távol esik Nej komfortzónájától. Minden afelé mutat, hogy a Tátra túl kemény feladat a családi túrázáshoz, célszerűbb megmaradni valami enyhébb, de azért még kihívásos terepnél.

Hogy azért a hétfő se legyen teljesen sima, hazafelé belefutottunk a Mindenszentek Napjába. Elég naív elképzelés volt részünkről, hogy a mélyen katolikus Lengyelországban majd tudunk valahol sajtot, karamellát meg bőrárut venni. Még egy renegát utcai sajtárus sem volt sehol a városban.

Linkek: