Képzeletbeli beszélgetés egy vércukorszint-mérő készülékkel

– Aú, ez fájt!
– Pardon?
– Jézusom, nemcsak vaddisznó, de hülye is. A falhoz vágtál, te vadállat! Eltört a burkolatom, elrepedt a kijelzőm. Soha az életben nem leszek már képes vércukrot mérni!
– Na, nem mintha eddig annyira ment volna.
– Te tényleg hülye vagy. Hát tehetek én arról, hogy kifogyott az elem?
– Ezt majd a terveződdel beszéld meg. Hogy miért nem volt képes egy bekapcsológombot rád rakni. Ész nélkül kellett nyomkodnom a Memória, meg a Set gombokat, mire hajlandó voltál felébredni, akkor meg kereshettem, hogyan mászok vissza a normál üzemmódba azokból a hülye menükből. Aztán volt körülbelül egy percem, hogy mérjek, mert utána megint kikapcsoltál és kezdődött minden előlről.
– Na, de…
– Apropó, mérés. Az külön vicc volt. Nem lehetett csak úgy rácseppentenem a vért a papírcsíkra és bedugni, de nem ám. Bedugtam a papírcsíkot, majd volt 30 másodpercem, hogy prezentáljam a vért. Ez ahhoz kevés volt, hogy ekkor szúrjam meg magam, tehát már korábban kellett szúrnom, utána pedig úgy berakni a papírt, hogy a vércseppet egyensúlyoztam az ujjam hegyén. De még ez is kevés volt, ha a vércsepp úgy került rá a papírra, hogy az ujjam is hozzáért, akkor már hibás lett a mérés. Tudod, milyen lassan tud cseppenni egy vércsepp? És az egészre volt fél percem. Tegnap csak a hatodik mérésre adtál eredményt. Ma már szúrtam ötöt. Csuklóig véres vagyok. És ha legalább mindig ugyanazt a hibakódot lökted volna vissza a méréseknél, de nem, hol ez, hol az, hol meg amaz. Te nem akartál mérni, az az igazság.
– Na, de kifogyott az elem…
– Jut eszembe, igen. Normális készülék figyelmeztet arra, hogy kevés benne a szufla. Nem pedig abból kell levonnom ezt a következtetést, hogy a műszer elkezd idiótán viselkedni. A mérési macerákra volt egy csomó hibakódod, az elem lemerülésére meg egy sem! Szóval törődjél bele, barátom, hogy te egy gagyi készülék vagy, azok pedig a falhoz vágva végzik.
– Eszedbe sem jutott elemet cserélni.
– De, egy pillanatra igen. Megnéztem, és két bazi nagy gombelem van benned. Belegondoltam, hogy mennyit kell utánajárnom, hogy pont ilyen elemeket találjak, aztán két gombelem nem olcsó ám. Akkor már veszek egy olyan készüléket, amelyikkel nem ekkora véres kinlódás a mérés. Te pedig mész a fiókba, a többi kiszuperált műszer mellé. Agyő.

Mese

– Na, nekem ebből elegem van – mondta a faág, majd addig mocorgott, fészkelődött, amíg levált a fáról. Puhán huppant a havas ösvényre.
– Mit csináltál, te szerencsétlen? – kiáltott utána a haverja.
– Elegem lett a közösködésből. Elegem lett a nélkülözésből. Állandóan harcolnom kellett veletek az éltető nedűért. Nem akarok egy lenni a tömegből!
– Jól megszivattál minket – ironizált egy idősebb faág – El fogsz pusztulni.
– Van egy tervem. Én ugyanis használom az eszemet, nem úgy, mint ti.
– Mondjad, nagyokos.
– Ezen az ösvényen emberek járnak. Leterítek egyet. A lábaira csavarodok, elgáncsolom. Körülfonom a nyakát, megfojtom. Tudjátok mennyi energia van egy ilyen testben? Csupa folyadék, csupa jól használható nedű. Gyökereket növesztek belé. Én leszek a leghatalmasabb fa az erdőben!
– Hülye vagy.
– Aki mondja. Nincs bennetek egy csepp vállalkozói szellem sem! Mit csináltok télen? Ledobjátok a leveleiteket. Rettegve figyelitek, ahogy telik az idő. Reménykedtek, hogy kibírjátok tavaszig. Harcoltok egymással azért a kevés kis napfényért. Én merek nagyokat álmodni!
– Senkinek nem sikerült még.
– Mert mindenki gyáva. Aki bátor, nagyot nyerhet. Szorongjatok csak odafent, én új utakat járok. Előttem a végtelen.

– Nem is mond olyan hülyeségeket – szólalt meg elgondolkodva egy faág – Mi van, ha sikerül neki?
– Ne kezdd már te is – torkollta le az öreg – Nem véletlenül nem sikerült ez még senkinek sem.
– Mert nem is próbálta meg senki.
– Pont ez az – szólt bele egy fiatalabb – Most kipróbálja valaki. Mi meg figyelünk. És ha nem sikerül neki… akkor legfeljebb egy hülyével kevesebb.
Egyetértő hallgatás fogadta a megjegyzést.

A távolban feltűnt egy sétáló. Gondolataiba mélyedve közeledett az akácfához. Az ösvényen fekvő faág mereven koncentrált. Ahogy a férfi melléért, rávetette magát a lábaira. A bakancs vastagabb volt annál, mint amilyenre számított, de a nadrágba már bele tudta szúrni a tüskéit. Habár már kevés nedvesség volt benne, de minden erejét összeszedve körbe-körbe tekeredett apró ágacskáival a lábakon. Kígyózott, fogásokat keresett.
A férfi kizökkent a gondolataiból. Érezte, hogy valami nem stimmel. Lépett néhány határozottabbat, szórakozottan belerúgott a lesodródott faágba, majd gondolataiba merülve továbbsétált.

– Még csak észre sem vette, mi történt – súgtak össze a fán az ágak.

Senki nem mert lenézni a halkan sirdogáló faágra. Már nem tudnak segíteni rajta.

A gyerek még mindig elvan

Már most, rögtön az írás elején közlöm, hogy a lenti történetet nem én találtam ki. Ezek egyszerűen csak jönnek és itt teremnek a fejemben. Nekem legalább annyira ismeretlenek, mint neked, amikor olvasod. Figyelek, megvárom a végét, vigyorgok egyet, majd megyek a dolgomra. (Megjegyzem, ilyesmiket álmodni is szoktam, ami annyiból vadabb, hogy akkor én is benne vagyok a sztoriban.)

Szóval, jelenleg éppen vizsgára tanulok. Pontosabban, a tanuláson már túl vagyok, jelenleg tesztkérdéseket nézegetek, próbálok rájuk válaszolgatni.
Aztán egyszer csak elindult a történet. Hátradőltem a székemben és figyeltem.
 
****
 
A csapat meglehetősen fáradtan vándorolt az őserdőben. Érezték, hogy valami nem stimmel, a dombok nem ott voltak, ahol a térképen kellett volna lenniük. Ha eltévedtek, végük. A folyót… ha a folyót megtalálnák, akkor már minden rendben lenne.
Egyszer csak megzörrent körülöttük a növényzet, fegyveres bennszülöttek toppantak elő minden irányból. Reménytelen volt még csak gondolniuk is az ellenállásra. A kezüket megkötözték és elkezdték terelni őket egy ösvényen. Úttalan utakon mentek, végképp elveszítve az esélyt, hogy tudják, hol vannak.
A csapat vezetője – egy magas, középhosszú hajú angol férfi – hirtelen felkapta a fejét. Vízszagot érzett. Hamarosan meg is látta a folyót.
– Ha meg tudnánk szökni, akkor ott a kivezető út – intett fejével a folyó felé.
– Ha meg tudnánk szökni – morogta a mögötte botladozó köpcös.

Hamarosan a faluhoz értek. Az egyik kunyhóból egy nagyon kövér bennszülött mászott ki. A harcosok közül néhányan odaszaladtak hozzá, széles gesztusokkal magyaráztak.

– Nézz balra! – sziszegte hátra a vezető.
A tábor szélétől nem messze emberi csontok hevertek, véres cafatok, döglegyek.
– Kannibálok.

A főnök kinézetű bennszülött odasétált a foglyokhoz.

– Melyikőtök a vezető?
– Én – válaszolt az angol.
– Fel fogok tenni egy kérdést. Ha helyesen válaszolsz, akkor szabadok vagytok. Ha nem, akkor mindannyian meghaltok. Elfogadod?
– Tudok mást?
– Helyes. Itt van a kérdés.

A Configuration Pass algoritmusok küzül melyik az, amelyik már akkor is beállít értékeket, amikor még csak a Windows Welcome felirat látszik?
A. oobeSystem
B. auditSystem
C. specialize
D. offlineServicing

 
– Jézusom – nyüszített fel a köpcös – Elvesztünk. Erre a kérdésre senki sem tudja a választ!
– Ez bizony így van – bólintott az angol – De azért ne veszítsük el a fejünket. Próbáljunk felállítani egy sorrendet, hogy melyik válasz tűnik a legvalószínűbbnek.

Ezzel elfordult a többiektől, félig lehunyta a szemét és szórakozott motyogással töprengeni kezdett.

– Megvan! – fordult a csapathoz.
– Biztosan megvan? – kérdezte sírós hangon a köpcös.
– Már hogy lenne biztosan? – ütközött meg az angol – Egyik válaszról sem tudjuk, hogy mit jelent. A valószínűségek között csak árnyalatnyi eltérések vannak. Tippelni tudunk. Szerintem az A válasz lesz a helyes.
– Mi az, hogy szerintem!? – hisztizett a köpcös – És ha nem az?
– Nézd, az élet úgyis csak egy illékony pillanat, ajándékba kaptuk, aztán egyszercsak hirtelen vége.
– Áááá! Neked ez csak ennyi?
– Ne hallgassatok rá! – fordult a köpcös a többiekhez – Nem lehet az A. Biztosan a B a jó válasz. Vagy a C. De akár a D is jó lehet. Ne hallgassatok rá!
– Tudod te egyáltalán, mit jelent a kérdés? – nézett rá szúrósan az angol.
– Nem – tiltakozott a köpcös – De nem hiszek neked!
– Mert hülye vagy és ráadásul be is vagy szarva. Én értem a kérdést és nagyjából tudom, mit jelentenek a válaszok is. Csak azt nem tudom, ebben az esetben melyik a helyes. Tekintve, hogy ti még csak azt sem tudjátok, mi a kérdés, mindenki befogja a száját. Egyébként is, én vagyok a vezető.
– Az A a helyes válasz – fordult a törzsfőnökhöz.
– Biztos vagy benne?
– Igen,
A háttérben a köpcös hisztérikusan felsírt.
– Úgy látom, nem mindenki ért veled egyet.
– Válaszoltam. Most már rajtad a sor.
– Ne siess annyira. Meg akarom tudni a többiek véleményét is. Például az a hiénahangú mit válaszolna?
– Mondj A-t, te szerencsétlen – szűrte a szót a fogai közül hátrafelé az angol – Azért szarakodik velünk, mert eltaláltuk a helyes választ!
A, kérem szépen, A – zokogta a megszólított.
– Szóval te is azt mondod, hogy A. Mindenki azt mondja.
Néma bólintás.
A törzsfőnök elsétált pár méterre, visszafordult.
– A helyes válasz a B. Vigyétek őket! – intett a harcosainak.

– Tudtam! – esett térdre a köpcös.

Az angol lerázta magáról a bennszülött kezét. Előrébb lépett.

– Minden tiszteletem mellett azt kell mondjam Nagy Főnök, hogy tévedsz. A helyes válasz az A.
– Hogy merészelsz meghazudtolni?
– Mert tudom, hogy igazam van.
– Hazudsz. A harcosom kihallgatta, hogy te sem tudod a választ.

Az angol bátran előresétált, egészen a főnökig. A térképtáskájából elővett egy kicsi kék plasztiklapot.
– Látod, Nagy Főnök, mi ez? Ez egy MCP kártya.
Újabbakat vett elő.
– Ez itt egy MCSE kártya, Ez meg itt egy MCTS. Ez egy MCITP. Ez meg egy másik MCITP. Tudod, mit jelentenek ezek?
A főnök rezzenéstelen arccal nézett.
– Ez azt jelenti, hogy ilyen kérdésből már több ezret tettek fel nekem. És megtanultam rájuk válaszolni. Akkora gyakorlatom van, hogy akkor is halálos biztonsággal találom el a megoldást, ha elképzelésem sincs, mit jelentenek a válaszok. Az A a helyes válasz és ebben biztos vagyok!
– Bátor vagy, idegen.
– Hogyne lennék az. Nézd meg, milyen név van a kártyákra írva! Nigel Lionheart. A lion oroszlánt jelent, a heart szívet. A családom egy oroszlántól származik, énbennem meg egy oroszlán szíve dobog!

A harcosok egy kicsit hátrébb húzódtak.

– Rendben – bólintott a törzsfőnök – Neked megkegyelmezünk. A többieket viszont megöljük.

Lionheart hirtelen kikapta a mellette álló harcos kezéből a kését, a főnök mögé ugrott, a kést keresztbetette a torkán.

– Ez az igéret, Nagy Főnök? – vigyorgott gúnyosan.
Nem jött válasz.
– Bárki megmozdul, a főnöknek vége! Engedjétek el a foglyokat!
Nem történt semmi.
– Parancsold meg nekik, hogy engedjék el őket!
A főnök nem mozdult. Kés villant, egy keskeny piros csík tűnt fel a főnök nyakán.
– Azt hiszed, viccelek? – ordított rá Lionheart – Azonnal engedd el őket, vagy leesik a fejed!
– Engedjétek el a foglyokat – szólalt meg a főnök rekedten.
– Helyes. Mi most elindulunk a folyóhoz, te pedig jössz velünk. Ha bárkit is meglátunk a törzsedből, hogy utánunk osont, véged.
– Gyertek ide, körénk! – intett a többieknek.
– Most elindulunk. Ti ketten előrementek, figyeltek, nincs-e valami csapda. Ti ketten lemaradtok egy kicsit, figyelitek, hogy követ-e minket valaki. A többiek pedig körbevesznek minket, úgy megyünk.

Leértek a folyóhoz. Lionheart elengedte a törzsfőnököt, szembeállt vele.
– Gondolkoztam, hogy odadoblak a rokonaimnak, legyen egy kövér vacsorájuk. De nem teszem. Mi civillizáltak vagyunk. Szabad vagy. Elmehetsz, ó Nagy Főnök! – vigyorodott el, majd keresztbetette kezét a mellkasán és gúnyosan meghajolt. Ez mentette meg az életét, mert a főnök előkapott egy nagy kést a háncsszoknyája alól és vadul a feje felé csapott. A kés elsuhant az angol lehajtott feje fölött. Lionheart ösztönösen felfelé szúrt a sajátjával. Érezte, hogy anyagot talált. Kirántotta a kést, majd erőből megpördült a tengelye körül és egy csapással levágta a bennszülött fejét.
A fej messzire repült, pattogott egy kicsit a fűben, majd egészen a tisztás széléig gurult. A törzs harcosai éppen indultak volna a fák közül rohamra, de meglátták a feléjük guruló fejet és ijedten elmenekültek.

– Na, te nagyon hülye – törölte meg a kését hanyagul a törzsfőnök ágyékkötőjében az angol – Hát nem jobb lett volna egyből elfogadni az A-t helyes válasznak?
 
****
 
A történetnek létezik alternatív befejezése is. Amikor az angol meglátja a kérdést, hangosan felkacag, majd közli, hogy ő a Microsoftnál dolgozik és napi nyolc órában ilyen kérdéseket gyárt, nehogy már egy vadember próbálja meggyőzni arról, melyik is a helyes válasz.
A kinyilatkoztatás után a figurát szó nélkül felkoncolják.
 

Éreztem én, hogy ebből előbb-utóbb baj lesz. Ha leesik a hó… hogyan fogok én a teraszon szivarozgatni? Egy akció ideje 1-1,5 óra, annyit nem lehet csak úgy ácsorogni, az ember elunja magát.

Aztán leesett a tantusz. Meg a hó is.

Végül kifejezetten megörültem. A hó, ez a drága idei első hó, visszatett a gyökerekhez.

Miből is indult ki ez az egész szivarozós mánia? Abból, hogy féket kerestem. Már én is éreztem, hogy túl gyors a tempó, pihenés pedig nincs. Márpedig, ha magamtól nem megy a lassítás, akkor ki kell erőszakolni. Ez lett a szivar. Főztem egy kancsó teát, kiültem a teraszra, elbíbelődtem a kellékekkel, majd másfél órán keresztül nézegettem a tájat, élveztem a füst ízét.
Aztán kezdtek elromlani a dolgok. Először csak könyveket vittem ki. Ez még oké, lassan száznál is több olvasatlan könyv várakozik rám a polcon, a könyvolvasás pedig kikapcsol, pihentet. Aztán kivittem a netbookot. Eleinte csak a naplómba irkáltam, blogbejegyzéseket készítettem. De azért… érzed? Ez utóbbi már visszatett a hétköznapokba. És ha már átlépted a határt, nincs megállás. Elkezdtem szakcikkeket olvasgatni a netről, terveket, cikkeket írni Wordben, végül már ppt-ket gyártottam Powerpointban. Egy szaros, kis képernyős netbookon.

Mindennek a hóval vége lett.

Szépen beöltöztem téli felszerelésbe: túrabakancs, télikabát, kötött sapka – és nekiindultam az erdőnek. Más emberek ilyenkor a kutya pórázát ragadják meg. Én megsétáltattam a szivaromat.

Pleased to meet you

Reggel persze megint mogorva kelés, ez a rohadt torokgyík már három hete kínoz és még mindig olyan a reggeli ébredésem, mintha smirglipapírt ettem volna éjjel álmomban. A hideg lakás sem dobott túl sokat a kedvemen. Ennél jobban már csak a hideg vizes zuhany lombozott le. (Fűtött lakásban, egészségesen sem mindig van hozzá kedvem, nemhogy így.)
Aztán induláskor gondolkoztam, vegyek-e kabátot, de végül úgy döntöttem, a kocsi itt van pár méterre, a munkahelyemen is kábé ennyit gyaloglok, ilyen kis távolságra meg felesleges. Ja. Már kint láttam meg, hogy a kocsit vastag jégréteg borította. Beletelt pár percbe, mire autót faragtam a jégtömbből. A kezem csak azért nem tört le, mert már a zuhanyzásnál érzéketlenné vált.

Beültem, indítottam… és a rádióból, mintha csak megrendeltem volna ehhez a fergeteges reggelhez, a Sympathy for the Devil csendült fel.
Türelmesen meghallgattam az üzenetet, majd dafke benyomtam a cédélejátszóba egy Annie Haslam lemezt. Csutka hangerőn. Mert mostanában jobban érzem magam, ha nem ezen a világon vagyok.

Teletök

Mivel a mai napot Veszprém közelében fejeztem be és mivel véletlenül pont ma keletkezett egy szabad délutánom (aztán hosszú ideig megint nem lesz), így elhatároztam, hogy tartok Veszprémben egy Lassú Sétát.
A Lassú Séta egy olyan fajtája a rendszeres karbantartásnak, amikor egy kellően kellemes terepen (Veszprém abszolút ideális) elindul az ember és kényszeríti magát, hogy ne pörögjön az agya, ne kapkodjon a teste. Résztávokat szoktam kitűzni és meg szoktam határozni hozzájuk egy időt, melyen belül nem szabad megérkeznem. Muszáj kirakatokat, embereket nézegetni, gyönyörködni egy-egy épület dekorációjában – mert egyébként nagyon nehezen telik az idő. Ha jól csinálom, a végére kellemesen melankolikus hangulatba esek, a légzésem, a gondolkodásom lelassul, megnyugodok.

A Malom borozó mellett dobtam le a kocsit, ettem vacsorára egy magyaros tócsit (gyk. kolbászos/hagymás/lecsós feltéttel), ittam egy pohár juhfarkot, aztán gyalogoltam egy hatalmasat. Egyedül voltam, sötétben. Ideális állapot az időutazáshoz. Minden sarkon, ahol eszembe jutott valamilyen emlék, megálltam és visszajátszottam a jeleneteket. Hosszú tíz percekig álltam azokon a sarkokon, ahol életem nagy elhatározásaival vártam különböző nőnemű egyedeket. Bekaptam egy sütit a Mackóban. (A Bakony eszpresszó, ahol megszerettem a vermouthot, már nincs.) Bementem az A épület aulájába, üvegen keresztül benéztem a koleszba. Nem tetszett. Bedugtam az orrom a Nagymocskosba, átsétáltam a Kismocskosba, ott ittam is egy kávét. Örömmel konstatáltam, hogy semmi sem változott, a Kismocsi most is egyemistákkal volt tele és mindegyik keresztnevén szólította a csapost. Felsétáltam a Tudósotthonhoz, majd lementem Veszprém legromantikusabb, alig kivilágított részére, végül alulról jutottam vissza a Malomhoz. Teljesen szentimentális állapotban.

A kocsiban betettem Laurie Andersontól a Strange Angels-t, felcsavartam a potmétert csutkáig – és fogalmam sincs, hogyan értem haza. Hallgattam a zenét, feloldódtam – és valahol, a gondolkodás perifériáján vezettem. (Nyugi, sztrádán és lassan.)

Otthon – még a cipőlehúzás előtt – benéztem a konyhába, bekaptam három cent fenyőpálinkát. Már csak egy kellemes, tétlenségben ellebzselt este kell és teljes lesz a regenerálódás.

A dolgozószobában Nej azzal fogadott, hogy Picúr valahogyan beszökött a hálószobába és úgy elbújt, hogy nem lehet kizavarni, az autón pedig elromlott a teljes első világítás, tompítottal, helyzetjelzővel egyetemben, de mire elvitte ma reggel a megbeszélt időben a szerelőhöz, addigra minden megjavult, majd ahogy elindult a szerelőtől, minden újra elromlott és egyébként sem működik a fél évvel ezelőtt beszerelt marha drága cirkónk, csak egy hibakódot ír ki, miközben jön a tél és mi itt állunk fűtés és melegvíz nélkül.
Lendületből nekiálltunk bekúszni szobánk mindegyik szögletébe, de az istennek sem találtuk azt a nyűves macskát, aki persze pont ilyenkor felejtett el nyávogni, aztán elkezdtem előtúrni a cirkó manuálját, melyet persze elsőre nem találtam, pedig nálam tíz évre visszamenőleg mionden le van fűzve, fel van iratozva, de aztán a tizenkettedik gyorskapcsos mappában megtaláltam, aholis azt írták a hibakódra, hogy nézzem meg, be van-e dugva a konnektorba, amennyiben igen, akkor hívjam a szerelőt, ami persze helyből hülyeség, hiszen ha nem lenne bedugva a konnektorba, akkor a hibakód sem látszódna a kijelzőn… csakhogy ekkor vettem észre, hogy nem találtam sehol a számlát, melyet általában ugyanabban a genotermben tárolok, ahol a manuált is, de jelen esetben valamiért mégsincs ott, pedig tíz évre visszamenőleg minden dossziéban ott van, még az ötezer forintos vonalas telefonnál is, nemhogy egy ilyen kétszázötvenezer forint értékű cirkónál, de valahogy mégse van és fogalmam sincs, hogyan fogok így garanciális javítást kiharcolni, és konkrétan rohadjon meg az élet, hogy nem tud még csak egy fél napot sem adni, hogy egy kicsit enyhüljön rajtam a nyomás, meg egyébként is, én vagyok az a bizonyos megfáradt ló, tessék nyugodtan jönni azzal a szájbabaszott puskával.

Aztán este mégis meglett a számla, eszembe jutott, hogy a cirkó karbantartás az rendszeres tevékenység, tehát eleve egy másik színű dobozban vannak a dossziéi és tényleg, ebben a gyüjtőben ott vigyorgott a keresett számla is. De ez már bőven nem óvja meg a szerelőt attól, hogy holnap, telefonon keresztül ne harapjam át verbálisan a torkát.

Extrém spori

Három napnyi előadás. Egyedül. A környezet okán minimális demózási lehetőséggel. Rojtosra beszéltem a számat.
A ppt-ket mindig előző délután gyártottam le, az előadásokon még gőzölögtek.

Ilyen lehet hátunk mögött a lavinával síelni.

Alvin

Punkzenekar koncertje. Unplugged. Csak én érzékelem a diszharmóniát?
A zenészek ülnek a széken, dobgitáron játszanak. Aztán egyszer az énekes elhallgat, beint a közönségnek, akik tele torokból üvöltik be a szám éppen következő sorát: “MIAZISTENFASZAEZ!?

***

Fiatalkoromban én is voltam vad helyeken. Olyan is előfordult, hogy csúnyán be voltam csápolva. De legalább akkor nem volt mindenkinél kamerás mobiltelefon.

***

A tömegben előttem egy ötvenesforma, szórmók, mackóforma férfi áll. Mellette hasonló korú nő, szemmel láthatóan együtt vannak. Amikor a zenekar ahhoz a sorhoz ér, hogy “Hol basztam el az életem?“, az addig békésen álldogáló hapi vadul csápolni kezd. A nő megütközve nézi. Aztán amikor újból előjön az inkriminált sor, már mindketten egyszerre éneklik a zenekarral. Ideális pár.

***

Egy újabb koncert, mely után a kocsiban hülyén hangzik a Sztár FM rádió. Illetve mégsem. Az M5 kivezetőnél Kovács Kati régi száma a Kojak Budapesten című filmből: “Ennyi Kell, Neked Is Jár“. Szeretem. Meg illik is az alkalomhoz. Bár valószínűleg amikor a szövegíró azt írta, hogy “Kell egy dal”, nem a mai koncert záródalára, a percekig százegynéhány ember által eufóriában énekelt refrénű Kurvaélet-re gondolt.

Kajak és pánk

Azaz ezt dobta ki mára a gép.

Kora reggel már a kajakshop előtt álltunk négy gépkocsival. No, nem ingyen kajakot osztogattak, de majdnem. A forgalmazó választékot szeretne bővíteni, ezért megkérte szolíd alkoholista kajakos társaságunkat, hogy vigyük el a hajókat és hajtsuk meg, mint Zinger a találmányát, majd mondjuk el a véleményünket. A kajakokról is.

Az öt beigért kajak helyett csak négy lett, de ami nekem jobban fájt, hogy a Tahe Marine PE hajókból csak egy volt, a Coastspirit. Nekem viszont a Lifestyle 500-ra fájt a fogam, akár vásárlási szándékkal is. (Nej is megunta a kettes kajakot, szeretne immár ő is egyesben nyomulni. Úgy döntöttünk, becseréljük a Biwok-ot valami jófajta egyesre. Vannak is konkrét tippjeink, de a Lifestyle 500 is igen életképes alternatívának néz ki.)

Szóval felpakoltunk, kibumliztunk a Soroksári-Dunára, a MEC csónakházhoz. Voltak olyan rendesek, megengedték, hogy elfoglaljuk a stégjüket a sok ki-beszállással. Remélem, nem voltunk nagyon útban.

From MiVanVelem

A nap is volt olyan kedves, hogy kisütött, lekerültek hamar a rozmárbőrök. (Már akinek volt, mert én még mindig nem tudtam szerezni.) Elsőre naná, hogy a Coastspirit lett nedves, elvégre annak volt egészen vad híre. A gyártó weblapja szerint ez a jószág polietilén kategóriában nemcsak az ő leggyorsabb kajakja, hanem az összes forgalmazót tekintve is a leggyorsabbak között van.

Coastspirit PE

Kezdjük is ezzel a hevenyészett tesztet. Hevenyészett, mert a részemről messze nem magamat tartom teszt ügyben a legilletékesebbnek. Oké, hogy évek óta evezgetek, de roppant konzervatív módon eddig csak három kajakban fordultam meg, így túl sok összehasonlítási alapom nincs.

From MiVanVelem

Még csak a magas fűben hevertek a kajakok, de ebbe már beleültem. Sajnos az ülésbe már nem sikerült. Ez volt az egyetlen durva hibája a kajaknak. Az ülés ugyanis nem állítható, gyárilag viszont olyan lehetetlen helyre szerelték, hogy a háttámla leghátrább állítása után sem lehetett rendesen beleülni. Nemcsak nekem, a méretes alvázzal rendelkezőnek kellett pont azon a dudoron ülnöm, ami más üléseknél már a két comb között dudorodik, hanem gyakorlatilag mindenkinek. Az ilyesmi viszont – legalábbis férfiembernél – meglehetősen kellemetlen.

From MiVanVelem

Továbbra is a szárazon maradva. Maga a hajó anyaga egy álom. Háromrétegű PE, merev, kemény, feszes. Tényleg csak a legjobbaknál láttam csak eddig ilyen hajótestet. Kormány gyárilag volt, tetszett. A lábtartó részt könnyen lehetett állítani, még beülve is. (A hajó rendelhető szkeggel is, ki van építve a helye.) A raktér nem tűnt igazán hatalmasnak, de erre szoktam azt mondani, hogy ha van a flottában egy Kodiak, akkor a többi hajóba már nem is kell raktér.

A kajak formája gyönyörű. Benne ülve úgy érzi magát az ember, mintha egy nyílhegy tetején ülne. Az érzést a kemény anyag is erősíti. Az alja inkább lapos V, szögletes vonallal megtörve. A forgalmazó szerint ez inkább síkvizen atomstabil, tengeren már ficánkolhat. Ránézésre hiányzott viszont a térdtámasz. (Az interneten talált példányban volt – és itt bizony hiányzott is.)

Ha valakinek ismerős lenne a formája, jó nyomon jár, ugyanaz a hapi tervezte, aki a Point hajókat.

Magunk között szólva, némileg be voltam tojva, amikor vízreszálltam vele. Eddig a legkeskenyebb hajóm is 59 centis volt, ez meg 56 centi széles. Ne mondd, hogy dehát csak 3 centi, mert egy kajaknál 60 centi alatt minden milliméter számít.
A beszállás problémamentes volt. (Jó nagy a beülője.) Az evezés viszont már izgalmasabb. A tesztkörömön végig feszülten figyeltem… végülis engedelmes jószágként viselkedett, azt csinálta, amit akartam – de nem értem rá menetközben vadkacsákat nézegetni. Ez haladóknak való járgány, nem olyan embernek, aki képes Kodiakkal is borulni.

Említtessék meg a sebessége is. Az első bátortalan kanyarok után, amikor már kezdtem magam biztonságban érezni benne, egy kicsit meghajtottam. Mondom, túl sok tapasztalatom nincs gyors hajókkal, meg nem is tudom, mit vártam… de nem éreztem úgy, hogy lobogott volna a hajam a szélben.

Delsyk Nifty 430

Ennek a hajónak is érdekes története van. Ránézésre szintén ismerős formai elemeket láthatunk rajta, ami egyáltalán nem véletlen. A Necky cég bizonyos kavarások után Delsyk néven kezdi újra a tevékenységét, így a hajókon egyértelműen a Necky stílusjegyek köszönnek vissza.

From MiVanVelem

Szárazföldön szemrevételezve ezen is találtunk érdekességeket. A leginkább kirívó a háttámla. Elképzelésem sincs, hogyan találhatták ezt jó ötletnek: a háttámla egy nagy téglatest, legalább 10 centivel emelkedik a beülő pereme fölé. Normál testtartásban abszolút nem érződik semmi előnye, hanyattdőlve meg nem illik evezni. Ellenben amikor megpróbálod felrakni a hullámkötényt… rögtön rájössz, hogy ez nem lesz egyszerű menet. Nem csak a gigantikus háttámla miatt, hanem a beülő formája, illetve mérete miatt is. Én meg se próbáltam felrakni, de egy kolléga a Kodiak spricójával próbálkozott és nem ment fel rá.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Gondolhatnánk, hogy ha ekkora nagy a beülő, akkor biztos könnyű a beszállás is. Hát, nem. Ez volt az a kajak, amelyiknél mindenki megszenvedett a beszállással. A beülő hosszú és relative keskeny, az ülés viszont – a háttámlához hasonlóan – gigantikusan hosszú.

Viszont ha sikerült a beszállás, onnantól felhőtlen az élmény. Gyakorlatilag az előző hajó ellentettje. Egy szemernyit sem kell foglalkozni az egyensúlyozással, ülsz, mint a moziban, néha lapátolsz egyet-kettőt, a kajak pedig engedelmesen megy oda, ahová akarod. Könnyedén fordul, végig érzed, hogy uralod a járgányt. Ezzel eveztem a legtöbbet és nehezen szálltam ki belőle. (Nem csak a geometriája miatt.:)

Ami teljesen meglepett, hogy mindemellett gyors is volt. Az 500 centinél rövidebb kajakokat hajlamosak vagyunk lesajnálni ilyen téren… nos, ez a jószág a GPS-es mérések szerint csak 1 káemhával maradt el az übergyorsnak nevezett Coastspirit mögött.

Exo Manarola

Három kajak, három teljesen különböző karakterisztika. Ez egy 404 centi hosszú, ellenben 63 centi széles jószág. Gyakorlatilag felboríthatatlan, még torpedótámadást is kibír. A forgalmazó saját bevallása szerint vadvízen is lejött vele, ugyan hülyén néztek rá, de a – tengerinek nevezett – kajak simán vette az akadályt.

From MiVanVelem

Ezzel gyakorlatilag mindent el is mondtam róla. Tároló nem volt rajta – bár a helye megvolt – kormány és egyéb földi hívságok szintúgy nem. Ellenben kényelmes volt – és úgy lehetett forgolódni vele, mint táncparketten angol keringő közben. Élveztem is nagyon, a többiek mutogattak technikai fogásokat, én pedig vadul próbálgattam. Minden sikerült.

Ha legekben szeretnék fogalmazni, akkor az első volt a legszebb, a második a legkényelmesebb, a harmadik pedig a legélvezetesebb. A negyedik kajakot, mely egy Delsyk Nifty 385 volt, nem próbáltam ki. (Ránézésre ezt a tipust szokták “kölcsönzők kedvence”-nek nevezni.)

Aztán ennyi a kajatesztről. A napocska elment, vele együtt pedig mi is, olyan fél három körül.

Este pedig Alvin és a Mókusok koncert, levezetésképpen. A változatosság kedvéért ez is hajón.

Kiválasztott

Aki választott:
Kiválasztatott
Tedd hát, s találd meg életed súlyát

Omega: Varázslatos, fehér kő

Hogyan is lesz valakiből kiválasztott? Azt ne mondja senki, hogy Isten/Manitou/Allah személyesen jelenik meg és közli vele, hiszen – tekintve, hogy mindenki ismer legalább egy kiválasztottat – ez meglehetősen közvetlen bizonyíték lenne a fentebbi entitások létezésére.
Sokkal inkább arról lehet szó, hogy az illető bekattan és bizonyos jelekből azt a következtetést vonja le, hogy egy bizonyos feladatra ő lett kiválasztva valamilyen felsőbb hatalom által. A kulcsszó a ‘bekattan’… azaz nem egy normális, racionális döntés történik, hanem egy agyműködési hiba.

A durva az, hogy ez a hibás viselkedés milyen hatékony lehet. Rengeteg olyan esetről tudunk, amikor a magát kiválasztottnak képzelő emberből – pont a saját hite alapján – olyan erő sugárzott, mely magához vonzotta a kiválasztott után epedő tömegeket. Mely közös hit végül olyan erőssé vált, hogy elsöpört minden racionalitáson alapuló kételkedést, észérvet – önbeteljesítővé változtatva a kiválasztott személy kiválasztottság-érzését.

Az értelem, a hűvös és pártatlan ismeret többet ér, mint a vak fanatizmus; de a fanatizmus többet változtat a világon, mint a kristálytiszta, hűvös értelem.

Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt 1945-46

Havelock

Márai 45-ös naplóját olvasgattam, amikor szembejött velem egy mondat:

Churchill szobrát, – valahol a Buckingham-palota előtt, szemben Viktória királynő emlékművével, így képzelem el: havelock-ban áll, kissé meghajolva botjára támaszkodik, egyik kezében az a köcsögszerű félkemény kalap, mely átmenet a cilinder és a pincs között, másik kezében füstölgő szivar…

Hoppá. Havelock… mint ruha? Régebben töprengtem, mi alapján nevezhette el Pratchett a Patríciust Havelock Vetinari-nak. A családi név meg is lett, ugye a Medici -> medico -> orvos -> állatorvos -> veterinary -> Vetinary vonalon. A Havelock név eredete megoldatlan maradt.

Nézzük, mi is ez a ruhadarab.

A ‘Havelock’ is the name for the piece of cloth that hangs from the back of a hat to protect the neck from sunburn. First worn by soldiers in the Indian Mutiny and named after a British commander involved in the campaign: Major-General Sir Henry Havelock.

Hát, erről a ruhadarabról biztosan nem. Viszont az utolsó mondat mégiscsak közelebb vitt a megfejtéshez: egész egyszerűen a Havelock név egy jellegzetes arisztokratikus családi, illetve keresztnév, így valószínűleg jól illett a Patrícius figurájához is.

ps.
Ugye mindenki ismeri a klasszikus viccet Leninről és a két sapkájáról? Összevetve a fenti két idézetet, szegény Márai, igen benézhetett valamit(1). A wikipedia szerint ugye a havelock az a ruhadarab, mely a sapkáról lóg le és a tarkót védi a napsütéstől. Márai meg úgy képzeli el Churchill szobrát, hogy fején van a havelock – értelemszerűen valamilyen fejfedőhöz rögzítve – emellett a köcsögszerű kalapja meg a kezében.

(1) Nagyjából sejthető is, mit nézett félre. Valószínűleg azt a ruhadarabot nevezte havelocknak, mely a kabát válláról lógott le hátul, teljes vállszélességben. Gondoljunk bele, azért elég hülyén nézett volna ki Churchill arab legionárusnak öltözve – miközben a fenti stílusú kabátban mindenki el tudja képzelni. Az elméletet megerősíti az is, hogy Márainak alapvetően francia, illetve német műveltsége volt von Haus aus, az angollal később ismerkedett meg. Ezek után tessék csak elolvasni ezt a cikket, erősen a kommentekre koncentrálva.

Törmelék

  • Ha ég a ház, akkor hiába vagy hullafáradt, nem fogsz tudni felhőtlenül pihenni. Tudod, hogy a pihenés után kétszeres sebességgel kell majd nekiállnod az oltásnak.

  • Kínzó kérdések: hogyan evett Darth Vader?
  • Az irónia nem feltétlenül vasalásról szól.
  • Egy külföldi illetővel autózunk az M3-ason. Menetközben próbálom bemutatni a látványosságokat.
    – Az ott balra Magyarország legmagasabb hegye, csak sajnos a fák éppen eltakarják.

Mi így vonulunk be

Feküdtem az ágyamban, néztem a plafont, amikor eszembe jutott egy régi emlék. Fogalmam sincs, honnan, fogalmam sincs miről… de jót vigyorogtam rajta. Fel is kaptam a netbookot, gyorsan lejegyeztem.

Mint korábban már írtam, a 87-es év nagyon rücskösre sikerült. Már a gödörből való kimászás jegyében történt, hogy felvettek az egyetemre egy kk munkára és szállást is kaptam a Tudósotthonban. Hétvégén cuccoltam be, hétfőre terveztem a papírozást az irodában. Igenám, csak vasárnap a haverok és haverinák nagy üdvözlő bulit szerveztek. (Akkor én már – mai szóval – bachelor voltam, azaz mérnökember. Az egyetemi oktatók is kollégának szólítottak, a legtöbbjükkel tegeződtem is. A technikusok között pedig akkorra már nagyon sok ismerősöm volt, sokan hozzám hasonlóan a félévismétlést próbálták az egyetem közelében átvészelni.) Lényeg a lényeg, haverok közé kerültem, vasárnap este pedig orbitális bulit csaptunk. Az utolsó kolléga reggel hatkor kacsázott vissza a szobájába.
Én pedig ott maradtam egy irgalmatlan mocskos konyhában. Mindenfelé üres üvegek hevertek, a padló ragadt a kiborult italoktól, a hamutartókban púposan állt a hamu, beleszurkálva a csikkek… szóval ahogy egy hajnal hatig tartó buli után ki tud nézni egy helyiség. Nekem ugye szobám még nem volt, az iroda meg reggel nyolckor nyitott. Elhatároztam, hogy jó fiú leszek, addig kitakarítok. A következő pillanatban koppant a fejem az asztallapon, elnyomott az álom.

Óriási rikoltozásra ébredtem. Megérkeztek a takarítónők. Meglátták az irgalmatlan nagy rendetlenséget, a koszfészek közepén pedig egy tök ismeretlen részeg fazont, aki az asztalra borulva aludt. Már szalajtották is egyiküket a gondnokért, hogy hívja a rendőrséget.
Én meg szépen, lassan, ahogy kezdtem felfogni a körülöttem lévő világot, rájöttem, mi a probléma. Hiszen ezek a takarítónők azt hiszik, hogy én egy illegális behatoló vagyok!
Így a részeg emberek önbizalmával felálltam, elmosolyodtam – egyből hátraugrottak vagy két métert – és barátságosan közöltem velük, hogy ugyan már, nem vagyok illetéktelen behatoló, mától én is itt lakom.

Nem azt a reakciót kaptam, mint amire számítottam. Körbenéztek a konyhában, felmérték az iszonyat nagy disznóólat – és ha lehet, még hangosabban kezdtek el sikoltozni.

***

A takarítónőkkel egyébként soha nem sikerült jól kijönnöm. Most hagyjuk azt a részt, amikor fogadásból négykézláb körbecsókoltam a kollégium folyosóját, ők meg falkában jöttek utánam, hogy mit csinálok én az ő folyosójukkal. Sokkal durvább volt, amikor szatírnak néztek.

1987. Naná. Mire számítottál?

Akkor már a fűzfői munkásszálláson laktam. 3+1 műszakban jártam dolgozni a gyárba, az adott napon éppen délutános voltam. Kilenc körül keltem, szuttyogtam egy kicsit, majd tíz körül elmentem zuhanyozni a közös férfi fürdőbe. Éppen a tus alatt álltam, már nem emlékszem, mimet is szappanoztam, amikor nyílt az ajtó és becsörtetett egy takker. Na azt a visítást, amit az a nő csapott, amikor meglátott, azt nem lehetett megjátszani. Eldobott mindent a kezéből és kirohant a folyosóra.
Megcsóváltam a fejemet, befejeztem a zuhanyzást, majd egy szál derékra csavart törölközőben kiléptem a folyosóra.

Odakint egy orkhadsereg várt rám. A takarítónő fellármázta a szintet, hogy őt megtámadta egy szatír a tusolóban. Az összes kockafejű, izomagyú melós kijött a folyosóra, hogy megvédje. Nem tudtam nem észrevenni, hogy néhánynál széklábszerű tárgyak is voltak. Én meg álltam ott közöttük, egyik kezemmel a törölközőt fogtam össze, a másikban meg a tusfürdőm volt.
– Hé, fiatalember, itt nem szokás ám ilyesmiket csinálni! – kezdte a kárálást az egyik.
Végignéztem rajtuk és igazat adtam neki. Én se néztem ki belőlük, hogy túl sokszor zuhanyoznak.
– Nézzék – próbáltam a józan ész keretein belül tartani a történetet – ez itt egy férfi zuhanyzó. Én pedig elmentem zuhanyozni. Mi itt a probléma?
A takarítónő a háttérben hangosan szipogott.
– Nem zuhanyzunk délelőtt. Ez a szabály. Értve vagyok? – mordult fel az előző redneck.
– Felőlem – vontam meg a vállamat, aztán határozottan elsétáltam közöttük.

A szobámból hallottam, hogy jó egy órán keresztül vigasztalgatták még a folyosón a takkert és mindennek lehordták az ilyen városi ficsúrokat. Akik felrúgva a legelemibb szeméremérzetet, képesek délelőtt zuhanyozni. Ruha nélkül.

Bridzs és Nirvána

Rossz vagy, ha nem vagy jó!
Rossz vagy, ha nem vagy jó!
Rossz vagy ha nem vagy,
Ha nem vagy teljesen jó!

Sziámi: Két Krumpli

Tételezzük fel, hogy van lélekvándorlás. Tételezzük fel, hogy van ítélet. Minden élet után eldől, mennyivel javítottad a karmádat, majd annak megfelelően születsz újra.
Egy ilyen rendszerben mit saccolsz, mi a jobb: sok aggyal születni, vagy kevéssel?
Nem, ne vágd rá a választ. Hiszen nem tudod, hogyan történik az ítélkezés. Ha például úgy, mint a versenybridzsben, akkor nem árt, ha árnyaljuk egy kicsit a hozzáállásunkat.

A bridzs egy kártyajáték, mely osztással kezdődik. Azaz sokkal nagyobb szerepe van a szerencsének, mint mondjuk a mindig rögzített pozícióból induló sakknak. Mégis, a bridzs – a sakkhoz hasonlóan – versenysport lett. Ezt csak úgy érhette el, hogy amennyire csak lehet, kiiktatták belőle a szerencsefaktort.

Hogyan? Sokféleképpen.

Nézzük meg például a párosverseny lebonyolítását.

Egy bridzsasztalnál négy ember ül. Ebből a két szembenülő alkot egy párt, ezt más szóval vonalnak is hívják. A játék lényege, hogy a párok a licit során átadott információk segítségével (lsd Ottlik metanyelve) megismerjék egymás lapjait, megtalálják a vonaluk számára az optimális felvételt, majd a játék második felében le is játsszák azt. A lapokat nem dobálják be középre, hanem mindenki bemutatja az aktuálisan kijátszottat, majd maga elé teszi. Így amikor vége van egy partinak, mindenkinél ott maradnak az eredetileg osztott lapok. Ezeket beteszik egy tokba, melyben négy zseb van, az égtájak szerinti jelölésben. Így oldható meg, hogy ugyanazt a partit később mások is lejátszhassák. Mindegyik tokhoz tartozik egy ún szkórlap, erre a játszma után mindenki ráírja, hogy az egyes vonalnak mit sikerült kihozni a partiból. A szkórlapot belehajtogatják a tokba, a parti lejátszása előtt tilos megnézni.
Amikor benevezek a párommal egy páros bridzsversenyre, rögtön az elején kirakják egy faliújságra, hogy az E-W vagy a N-S vonalra kerültünk. Az általános gyakorlat, hogy a N-S párok fixen maradnak az asztaloknál, az E-W párok vándorolnak, mondjuk növekvő asztalszám szerint, a tokok pedig szintén vándorolnak, csak éppen csökkenő asztalszám szerint. Így érhető el, hogy mindegyik pár lejátssza mindegyik leosztást, csak éppen változó ellenféllel.
Természetesen előfordul (hajjaj), hogy az egyik vonalon rendre erősebb lapok jönnek ki a keverésből, míg a másikon gyengébbek. Ha a versenyforma nem így lenne megszervezve, akkor a jobb lapokat kapók rendre több pontot kapnának, a gyengébb lapokat kapók meg szívnának.
Csakhogy a pontszámítás úgy történik, hogy megnézik, hogy egy konkrét vonalon (mondjuk az E-W) ki mit tudott kihozni partinként a kapott lapokból. Aki a vonalon a legtöbbet, az kapja a 100%-ot (ún. top score), aki a legkevesebbet, azé a null score. A köztes eredményeket egy bonyolult algoritmus alapján számolják ki, a pontszám és az előfordulási gyakoriság alapján.
Hogy érthetőbb legyen, nézzünk egy konkrét példát. Ha egy lapban az E-W vonalon 4 pikk van (pikk adu mellett 10 ütés), akkor az az E-W vonal írja a top score-t, aki akár a bravúros játéka, akár az ellenfél balfaszsága miatt 11-et tudott ütni. N-S vonalon az írja a top score-t, aki el tudja buktatni mondjuk egy ütéssel a 4 pikk felvételt és az a nullát, akinél a plusz egyet ütik. Minden más asztalon nagyjából átlagos pontokat szereznek a párok. (Persze élőben irgalmatlan szórások vannak, de a lényeg gondolom érthető.)

Most jön a végső csavar. Ugyanis innentől nem az számít, hogy egy bazi erős lappal bemondasz egy 4 pikket és különösebb izgalmak nélkül megjátszod, hanem annak a felismerése, hogy ebben a lapban jóval több van – és azt játszod meg. Az pedig gyakorlati tapasztalat, hogy jóval nehezebb egy erősebb lapból a licit alapján bemondani – és utána megjátszani – egy nagyon erős felvételt, mint mondjuk gyenge lappal elbuktatni azt. Azaz mivel az eredményedet a többi hasonló lapot kapott párral hasonlítják össze, nem biztos, hogy jobban jársz azzal, ha az erős lapot kapod – mert nem az abszolút eredmény számít, hanem a relatív.

Érted már? Ha a karmád javítását azzal mérik, hogy a szellemi képességeid alapján mennyit kellett volna javítanod rajta, akkor lehet, hogy egy nagy aggyal eltöltött langyos élettel rosszabbul jársz, mint ha egy jóval kisebb aggyal élnél le egy harcos, jobbító szándékú életet.

ps1:
Nem vagyok buddhista, így nem tudom, valójában hogyan is képzelik el ezt az egészet – azt meg végképp nem tudom, valójában hogyan is mennek ezek a dolgok. Amennyire tudom, ítélet nincs, maga a karma szintje határozza meg az újjászületést. De ha van némi egyensúlyozó logika a világmindenségben, akkor úgy kellene működnie, ahogy fentebb leírtam.