Konfidencia intervallum

Játszottam itt egy kicsit a matematikával, amire Lucia reagált a blogjában, lefordítva magyarra a mondanivalót. Be is vezetett két tipust, a nyertes és a vesztes tipust. A magam részéről ezen finomítanék egy kicsit: ugyanis létezik egy olyan tipus, aki úgymond moderáltan nyertes, de mindig.

Az elvet anno a marxizmus-leninizmus tanulmányaim közben ismertem meg. Lenin ugyanis rendszeresen két célt tűzött ki maguk elé a nagy változások (mint például a novemberben elkövetett Nagy Októberi Szocialista Forradalom) előtt: egy minimális célt és egy maximális célt.
Ez egy nagyon jó elv, ha helyesen alkalmazzuk. Nagyon fontos, hogy már a minimális cél elérésekor is durrogjanak a petárdák, törjön ki az örömünnep. Hiszen már ez is siker. A maximális cél elérésekor pedig hulljunk alélten a fotelunkba és időnként simítsunk végig a fejünk fölött lebegő glórián.

A konkrét példák esetén, ha a gyengébb futó azt tűzi ki maga elé minimális célnak, hogy végigfusson, maximális célnak pedig azt, hogy benne legyen az első ezerben, akkor az 1023. hely esetén is boldog lesz. Ugyanez érvényes a jobbik futóra is a 2. hely esetén, ha minimális célként a dobogót tűzte ki maga elé.

Azaz tessék észrevenni a lényeget: amikor célról beszélünk, akkor soha nem konkrét értéket nevezünk meg, hanem zónát. Melynek az alsó értéke a minimális cél, a felső pedig a maximális.

Nekem az a nagy szerencsém – és ezt nem is győzöm eleget hangsúlyozni a magánéletben sem – hogy rengeteg dolog ivódott bele a gondolkodásomba a versenybridzs során. A gyors helyzetfelismerést, a gyors döntés képességét most hagyjuk, jelenleg a ‘mindig zónákban gondolkodunk’-elv a lényeges. Ott nem is lehetett másképp, a metanyelvként funkcionáló licitrendszerek nem tették lehetővé a lap pontos bemutatását, ehelyett rendszerint csak zónákat, intervallumokat jeleztünk.

Még egy megjegyzés: nagyon fontos, hogy a zóna alsó határa ne legyen túl alacsony. Ha nem kell hozzá erőfeszítés, akkor természetesnek vesszük az elérését, elmarad a teljesítése esetén járó öröm. De túl magas sem lehet, mert akkor meg könnyen frusztráltak lehetünk. Itt jön be a reális helyzetértékelés, és képességeink, motivációnk pontos ismerete.

Szóval könnyen folyamatosan boldogok lehetünk, csak használni kell hozzá az eszünket.

Törmelék

  • Az előkelő googleranks helyezéshez pusztán annyit kell csinálnod, hogy te állítod elő az internet tartalmának a másfélszeresét.

  • A munkahelyi íróasztalom fölé a következő szöveget fogom kiragasztani: “Ha sokat alszol, kevesebb időd marad a szopásra”.

  • Ősi dakota közmondás: Ha berúgod a kocsmaajtót, ne csodálkozz, hogy pofánvernek.

A szakma – és az élet – szépségei

Az utóbbi napokban romeltakarítással és újjáépítéssel foglalkozom. Szakmai nyelvre fordítva, az egyik ügyfelünknél játszuk el, hogy egy katasztrófa megsemmisítette a számítóközpontjukat, mi pedig soványmalacvágtában újjáépítjük. A jelzőt tessék komolyan venni, elméletileg ez az egész időre megy.

A körülmények… nos, azok vannak. Szokás szerint az ügyfél nem tudott adni egy normális irodát a munkához. A kollégák az első pár napban egy alagsori ablaktalan helyiségben nyomták, betonpadlón ülve, laptop a kartondobozon.
Amikor én is sorra kerültem, már valamivel jobb volt a helyzet, kaptunk egy tárgyalót, ahová kipecseltük a tesztrendszert. Itt elméletileg lehetett volna dolgozni. Elméletileg.
Tegnap éppen egy nagyon kritikus folyamatot kellett végigvinnem. Tényleg nagyon észnél kellett lennem.
Ehhez képest akkor küldték be a szerelőbrigádot, ablakot fóliázni. Mindezt egy csupaüveg tárgyalóban. A fickók egész nap az asztalokon, ablakpárkányon ugráltak, asztalokat tologattak, lepedőnyi fóliákat lengettek, nekem pedig cuccolgatnom kellett a két laptoppal, meg a csomó papírral.

Ma ravasz voltam, még az utcán vettem egy pékségben kaját (tönkölykocka, mákos búrkifli). Az épületben ugyanis csak vendégkártyát kapok. Azzal be tudok menni a portán, meg kijönni. Egyszer. Így viszont lesz tízóraim.

Aztán fent először megörültem. Az emeleten nyitott ajtóval vártak, nem kellett arra várnom, hogy valaki majd beenged. De hamar lekókadtam. Kiderült, azt hitték, hogy a tanfolyamra jöttem. Melyet abban a tárgyalóban tartottak, ahol mi a visszaállítási tesztet. Nyilván ők nyertek, én pedig habzó szájjal hívtam a saját pm-et. Hogy most telt be a pohár. Mindenki menjen el a jó édes… Nem elég, hogy ahol lehet, ott kutyáztatnak, de még arra is lusták voltak, hogy megnézzék, szabad-e egyáltalán az a tárgyaló, melyet ideadtak.
Negyedórával később jött a telefon, hogy a hatodikon lesz egy tárgyaló, de délután egyre fognak tudni csak odavezetékezni. Addig foglaljam el magamat. Délelőtt tíz volt. Ahhoz kevés az idő, hogy akár a munkahelyemre, akár haza menjek. Nyilván lenne más sürgős munkám… de az innen nem megy. Innen? Még csak megmozdulni sem tudok. Ez egy beléptetőkkel telezsúfolt irodaház, Az ötödikről feljutni a vendégkártyámmal a másik torony hatodik emeletére, gyakorlatilag lehetetlen küldetés. Újabb telefon. Kértem egy kontaktot. Felhívtam. Nem vette fel. Felharcoltam magam a hatodik emeleti recepcióra. Onnan hívattam személyesen a kontaktot. Végre. Elvezetett a tárgyalóig, ahol letehettem a csomagomat. (Két jól felszerelt notebook, egy vaskos köteg papírral, tud ám nehéz lenni.) Jobb híján kimentem az épületből, messziről lelkesen integetve a földszinti recepciósnak, elmutogatva, hogy vagy kienged a vészkijáraton, vagy kénytelen lesz nekem újabb vendégkártyát kiállítani.

Kint voltam az utcán… és volt egy csomó szabadidőm.

Ekkor kezdett el csapkodni az eső.

Bementem egy antikváriumba. Szerencsés ötlet volt, levadásztam két 96-ban kiadott Tom Sharpe regényt. Cefet drágán. Félelmetes, mennyire megdrágultak az antikvár könyvek is. Láttam egy Major Henrik “könyvet”: a régi Olcsó Könyvtár formátum, kábé akkora, mint egy Hahota füzet… és 6000 pénz volt.
Ábra

Talán nem mindenki ismeri Major Henriket. A múlt század elején élt grafikus és karikatúrazseni volt. Egy perc alatt, pár vonással képes volt bárkiről portrékarikatúrát készíteni. De nem ám csak úgy: a rajz nem csak külsőleg hasonlított az illetőre, hanem bele tudta rajzolni a modell lelkét is. Nyilván a gyorsaság miatt a rajzok határozottan szálkásak voltak, inkább draftnak lehet ezeket nevezni, mint kidolgozott rajzoknak… de pont így voltak tökéletesek.
Aztán a világzengés elől nyugatra menekült, Amerikában viszont nem igazán lett sikeres. Kint mindig is inkább a tálalás számított, mint a mondanivaló.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Major_Henrik
http://www.hunbook.hu/index.php?op=news&id=157

Aztán visszamentem a pékségbe és kértem megint egy tönkölykockát és mákos búrkiflit. A bámulatos memóriával rendelkező eladó visszakérdezett:
– Megint?
– Ja. Az előzőt nem tudtam megenni – mormogtam.
– ?
– Odaadtam másnak – füllentettem, mert semmi kedvem sem volt a maga árnyaltságával elmagyarázni a szituációt.

Újabb csavargás, majd délután egyre visszamentem. Bemennem persze megint csak úgy sikerült, hogy mobiltelefonon kirángattam a kontaktot a belépőkártyájával. De legalább rend van.
Nem mondanám, hogy viharosan dolgoztam. Sorra akadtam el, hol egy switchen, hol egy routeren, hol egy tűzfalon. Gyakorlatilag alig csináltam mást, mint telefonon kollégákat noszogattam. Nem ez az, amit élvezek.

Aztán fél öt körül végeztem, hazafelé még elmentem a postára veszekedni (már íródik a poszt), majd azt mondtam, hogy ilyen elkefélt nap után muszáj kimenni egy üveg borral és egy szivarral a teraszra.

Akkor kezdett el megint esni az eső.

Törmelék

  • Természetfölötti dolgok nincsenek. Tudásunk felettiek viszont annál inkább.

  • Az emberek, akárcsak a macskák, vágynak a simogatásra. Ezt elég sokan megkapják – akár az ősi módon is. Aki nem, az vagy frusztrált lesz és mindenféle játszmákba kezd, hogy kierőszakolja magának – vagy pótlékot keres. Ha látsz valakit, aki nagy teherbírású, aki munkamániás, aki rengeteg dolgon pörög ezerrel, látszólag alvás nélkül – akkor ne zárd ki, hogy az illető a nagyvilág simogatására vágyik.

  • 2*3 sávos úton haladsz, éppen egy közlekedési lámpa felé. A te sávodban senki nem áll a lámpánál, a másik kettőben 2-3 autó. Ekkor a melletted lévő gyorsít, bejön és elédáll a lámpánál, majd amikor zöldre vált, akkor elsőként startol és visszasorol. Megélhetési sávváltó.

Ne szívj

Valamikor én is festegettem cég/reklámtáblákat, tapasztalatból mondom, hogy egy ekkora táblát telefesteni arányos szöveggel, baromi nagy munka. Igencsak be lehetett rágva a bagósokra az alkotója.

ps.
Egyébként jó szívvel tudom ajánlani magát a blogot (twitt-et?) is. Öreg, megsárgult fényképekből válogatják ki a meglehetősen bizarr pédányokat.
Jó látni, hogy régebben sem volt mindenki normális.

Bodola

Valamikor ő illusztrálta a Tardos-féle rockzenei lexikont. (Mely minden volt, de a legkevésbé sem lexikon.) Ifjúkoromban innen másoltam ki plakátméretekbe a rajongott zenészek portréit. (Akkoriban az egri szobám falán, közvetlenül az ágyam felett, egy Jagger és egy Morrison portré volt felfestve a falra. Igaz, a szemközti falon meg részegek, kurvák, majmok.) Bodola György nevét is ebből a könyvből jegyeztem meg. Meg onnan, hogy utána sehol nem találkoztam a nevével, pedig a portrék alapján félelmetesen jól rajzolt.
A magyarázatot az alábbi oldalon találhatjuk meg. Egy barát nekiállt és saját emlékeiből, fellelt dokumentumokból összerakta Bodola György életét. (Igen, sajnos jogos a múltidő.) Nem mondom, hogy olvasmányos, itt-ott túlságosan is terjengős az írás – de elolvasva összeállhat egy tipikus kelet-európai művészportré.

Érdeklődő szöcske

Este fél tizenegy van. Michelin babának beöltözve üldögélek a teraszon, egy pohár bor, szivar, netbook. Imádom ezeket az éjszakai órákat.

Nem vagyok vele egyedül. Rendszeresen felkeres egy szép nagy szöcske. Felugrik az asztalra, nézi, mit csinálok. Biztosan van benne szuicid hajlam, hiszen tudja, hogy két félelmetes macska is feni rá a fogát, de ügyesen elugrál előlük, ha találkoznak.
Most éppen nincs macska sehol. A szöcske itt billegteti a hátát közvetlenül előttem. Nézegetjük egymást. Én blogot írok róla. Ő… a fene tudja, mi járhat a fejében.

De rendszeresen visszajön.

Út lélek és lélek között

Határozott meggyőződésem, hogy létezik kapcsolat két élőlény között az általunk ismert módokon kívül is. Most ne feltétlenül telepátiára gondolj – bár én még azt sem zárnám ki teljesen a lehetőségek közül. Menj végig az emlékeiden: soha nem éreztél meg dolgokat, csak úgy a levegőből? Soha nem érezted meg, hogy egy tömeg hangulata megváltozik? Soha nem érzékeltél még váratlan érzelemhullámot?

Most hirtelen csak ilyen alpári dolog jut eszembe, de vegyük például a fingást. Nem gondolkodtál még el azon, hogy honnan tudja mindenki egyből, pusztán csak a hangból, hogy ez az volt? Oké, elég jellegzetes hang, de azért vannak olyan példányai, melyek akár máshonnan is származhatnának. De nem, pontosan tudjuk, hogy ez az volt – ugyanis a más emberek közelében véletlenül kicsúszott, neadjisten sunyi céllal eleresztett, de menetközben túlságosan hangosra sikerült instanciákat rögtön követi egy szégyenérzet-hullám is az elkövetőjétől. A kettő együtt, a gyanús hang és az érzelemhullám, együtt adják meg a bizonyosságot.
Nézzünk rögtön egy ellenpéldát. Van egy cipőm, mely egy félszámmal nagyobb, mint a lábam. Nem nagy cucc, akinek 44,5-es lába van, az gyakran jár így. Csakhogy ennek a cipőnek olyan speciális a kialakítása, hogy ahogy jár benne a sarkam – még vastag zoknival is – teljesen olyan hangot ad ki, mintha egy méterrel fentebbről jönne a hang. Volt belőle valaha is problémám? Soha. (Vagy legalábbis nem tudok róla.) Miért? Mert a hangeffektust nem kisérte szégyenérzet.

Mindenesetre remélem, ha az elméletem bebizonyosodik, és ez a gondolat lesz a bizonyítás fő elve, a jelenséget nem a Petrényi-féle Fingás Elméletnek fogják nevezni.

Motiváció pár szóval

Méghozzá úgy, hogy kihasználjuk az emberi gyarlóságot. Ez az igazi.
Mindezt négy szóval:
1. Köpködd
2. meg
3. a
4. tervet.

Ugye, ismerős? Ha olyan helyen dolgozol, ahol terveztek, akkor előbb-utóbb belefutsz olyan munkába, ahol más cég, neadjisten a konkurencia tervét kell minősíteni. (Soroljam? Csak minőségbiztosításra kérnek fel, alvállalkozók vagytok, csak az implementálást nyertétek meg, te vagy a megbízó, stb.)

Ilyenkor szokott az történni, hogy bejön a főnök egy vaskos köteg papírral, majd kaján vigyorral az arcán hozzád fordul:
– Köpködd már meg ezt a tervet, de csúnyán!
Amire te hasonló kaján vigyorral válaszolsz:
– Oké, főnök!

És nekiállsz. Beleadsz apait-anyait. Hadd lássák azok a félműveltek odaát, hogy itt igazi szakemberek ülnek. Most emberükre akadtak. Legyalázod őket a sárga földig. Hideg, vitriolos stílusban. Még élvezed is, hiszen végre szivathatod a konkurenciát.

Pedig. Vedd észre, hogy a gyarlóságod vitt bele a csapdába. Pont azt csináltad, amit a főnököd – na és persze a konkurencia – a legjobban szeretett volna: egyfelől villámgyorsan, határidőn jócskán belül elvégezted a feladatot, másfelől belekeveredtél. Innentől bármi is fog történni a projektben, az már a te felelősséged is. Nem mondhatjátok, hogy szar volt a terv – hiszen átolvastad és megtetted a kifogásaidat. Ha valamit ők se tudtak, meg te se tudtál, az innentől közös hiba lesz.

Márpedig a felelősségmegosztás komoly dolog – és hidd el nekem, ezt jobb nem utólag megtapasztalni. Ha legközelebb ugyanígy akarnak megköpködtetni veled egy tervet, hagyd a fenébe a kaján vigyort. Azt csak azért használja a főnök, hogy lelkesítsen. Alaposan, felelősségteljesen olvasd át és úgy add vissza, hogy a javítások után az akár a tiéd is lehessen. Ne foglalkozz a helyesírási hibákkal, ne azt keresd, hol lehetne belekötni. Egyszerűen csináld úgy, mintha most egy csónakban eveznétek – még akkor is, ha legszívesebben egy kanál vízben fojtanád meg őket.

Nehéz? Az. De ilyesmitől lesz egy ember profi.

Utálom

Olyan szinten van elegem az önkormányzati választás kampányától, hogy legszivesebben egyszerre szarnék és hánynék rá.
Utálom, hogy nem lehet foglalkozni az országgal, nemhogy tenni nem lehet semmit, de mondani sem, mert lehet, hogy felébred egy eddig sikeresen behülyített nyáladzó idióta és elvesztünk egy fél szavazatot.
Utálom, hogy pusztán csak szóhoz jutás céljából olyan faszságokkal próbálják tematizálni a közbeszédet, melyek káros hatásait hónapokig fogjuk nyögni.
Utálom, hogy hirtelen mindenki a devizehiteleseket akarja megmenteni. Legalábbis szóban, mert úgy egyébként a médiaőrületen és hangulatkorbácsoláson kívül nem történik semmi. Pedig mindenkinek sokkal jobb lenne, ha hagynának békén minket a francba.
Végül utálom, hogy Dunaharasztiban a választásokra időzítve estek neki az utolsó pillanatban a főutca újrakövezésének, óriási felfordulást, dugókat okozva ezzel, miközben egy kikiáltó autó járja körbe a települést, azt harsogva, hogy válasszuk újra azt a drágajó polgármester urat, akinek ezt a kövezést köszönhetjük. És nem mellékesen, mely felfordulás miatt majdhogynem lehetetlen a csónakház megközelítése hétköznap.

Nyugi

Ha hajtás van, akkor az ember nem akkor sportol, amikor igénye van rá, hanem akkor, amikor becsúszik egy aprócska, szabadnak nevezett idő.
Emiatt mentem el ma kajakozni – és nem bántam meg. Pedig napközben nagyon durván szakadt az eső – de összeszorítottam a fogamat. (Szeme összehúzva, buci fejében csak gyűlt-gyűlt az elszántság.)
Az eső nagyjából útközben állt el, és bár néha rá-rákezdett, de már nem gondolta komolyan. Felkaptam egy őszi, mérsékelten vízálló szerelést (hullámkötény, könnyű esőkabát, sapka) – és fejest ugrottam a csendbe.
Gyönyörű élmény volt. Embert is alig láttam. Még a horgászok is elbújtak valahová. Szél semmi, a víz tükörsima és mozdulatlan volt, a vízparti fák, bokrok pedig elkezdték felvenni az őszi ruhájukat. Az ég ólomszürkén borult ugyan a tájra, de a házak és a színpompás növények pengeélesen tükröződtek vissza a vízfelszínen. Annyira magával ragadóan hangulatos volt, hogy eszembe sem jutott időre evezni. Alacsony csapásszámmal, óvatosan húztam, hogy ne zavarjam össze a felszínt, ne rontsam el a csendet. Nézegettem a házakat, a környéket.
Később technikai elemeket gyakoroltam. Csúnyán hozzászoktam a kormányhoz, mondhatom. Épp ideje volt felébrednem. Tegnapelőtt még folyamatosan koncentrálnom kellett, ma már azért újból odafigyelés nélkül ment arra a kajak, amerre szerettem volna. Gyakoroltam néhány gyors forgolódást, olyanokat, melyekre a kormánnyal eddig nem volt szükségem. (Csak éppen kormány sincs mindig, ugye.)

Hazafelé megtört a varázs, egy akkora hajó jött velem szemben, hogy először igencsak méregetnem kellett a vizet, hol férek el mellette. Vontatott valamit, mely első ránézésre olajfúró platformnak tűnt. Másodikra is. Valószínűleg Százhalombattáról vontatták fel a Karl hurrikán miatt.
Ráadásul pont akkor találkoztunk, amikor hátulról is utolért egy motorcsónak, így kellett egy kicsit gépészkednem is. Pont jó, hogy előtte gyakoroltam a forgolódást.

Végül 84 perc után értem vissza. Nem tudok betelni vele, mennyire durva. Andalogtam. Összevissza forgolódtam. Evezőtartásokat gyakoroltam. Egy picurkát sem fáradtam el. És így lett ugyanannyi az időm, mint amikor görcsösen, izomból és dacból eveztem egy nagyon erőset, leengedett kormánnyal.

Telefon

Kiváncsi vagyok, él-e Magyarországon olyan ember, akinek sikerült is valaha a T-Home telefonos cég telefonos ügyfélszolgálatát telefonon elérnie? Napok óta próbálom nappal is, este is – épp most tettem le a telefont, 25 percnyi ügyfélváró zene zörejek meghallgatása után – de nem tudok ügyintézővel beszélni.
Lassan sajnálhatják, mert amekkora káromkodásözönt rögzíthetnének, hetekig azon szórakozna a webkettő.

73

Szeretem a lehetetlen feladatokat. Amíg ugyanis arról van szó, hogy valamit borzasztó nehéz megcsinálni, addig hajtok, mint az állat. Mert ha van fél százalék esély, akkor elméletileg meg lehet csinálni. Ezzel szemben a lehetetlen feladatoknál ellazulva dőlök hátra a székben. Ha úgysem lehet megcsinálni, akkor teljesen mindegy, hogy 73 vagy 89 százalékra készült el.

Pont ma jártunk úgy, hogy egy alig sanszos feladat átment lehetetlenbe – így a munkaidő végén felálltam és elmentem kajakozni. (Napok óta cipelem magammal a felszerelést, sírok, amikor látom, mennyire jó idő van a kajakhoz, ehelyett meg az irodában szopok.)

Tudni kell, hogy evezés terén némileg frusztrált vagyok. Én úgy érzem, elég komoly izomzattal rendelkezem, ehhez képest elszontyolodva látom az időeredményeimet. Az ismerőseim sorra szórják a jó időket. Ilyen duma megy, hogy 7 kmh körüli értéket simán lehet hosszabb távon is tartani, minden különösebb erőfeszítés nélkül. Én meg, amikor először 7 fölé mentem a napi távomon, pezsgőt bontottam.
A napi távom egyébként 10 kilométer a Soroksári-Dunán. Amikor elkezdtem, akkor 88 percre jött ki, ezt sikerült később percenként le-lefaragnom. A pezsgőbontás 85 percnél történt, ez a 7 kmh-s határ. A Balaton50 utáni dafke evezésnél jött össze a 84 perc.

Ehhez képest ma odatettem egy 73 perces, elképzelhetetlen eredményt. Gondolj bele: 88 percről percenként faragva mentem le 84 percre… aztán hirtelen 73 perc. Kiszámoltam – most kapaszkodj meg – ez annyi, mint 8,2 kmh átlag. 10 kilométeres távon. Ráadásul a 11 percnyi javításból 9 felfelé, a sodrással szemben történt. Eszméletlen.

Persze csodák nincsenek. Nem én javultam ekkorát. A titok nyitja a kormány. Eddig ugyanis teljesen természetesnek vettem, hogy leengedem. Ha kifizettem, akkor már használom is. Elvégre sokkal kényelmesebb, ha a motor csak dolgozik, nem foglalkozik az egyenesfutás korrigálásával. És ez még a Soroksári-Dunán is így volt, márpedig ha valahol abszolút felesleges a kormány, akkor itt biztosan.

Jó lecke volt. Nem azért, továbbra is le fogom engedni, amikor csak lehet. Hiszen túrakajakos vagyok, nem versenyző. De ha bármikor is számít az idő, akkor jó ha tudom, hogy a kormány felhúzása 1 kmh pluszt jelent.

Még mindig idióta

Valamiért visszabambultam a múltba, és érdekes dolgot találtam.

Akiknek nincs kedve a linkekre kattintani, azoknak összefoglalom: nagyjából arról van szó, hogy az első írásban éles szatírával ekéztem tavaly nyáron a kertészetet, mert levágják a nyárfák vadhajtásait, láthatóvá téve így a csúnya betonfalat. Aztán egy évvel később meg arról panaszkodtam, hogy nincs senki, aki levágná ezt a rengeteg vadhajtást a nyárfákról – elősegítve ezzel a gyapjastetű-inváziót.

Következetesség, kérem, következetesség. Bár legalább van helyette önkritika.

Zsebkéssel szántani

A szervezés és a főzés valahol ugyanarra a sémára működik

Nej beveszi magát szombat délelőtt a konyhába, kever-kavar, süt-főz, kontya alá becsap a gőz. Aztán kora délután körbeküld egy emailt, hogy lehet jönni enni. A kaja kábé 10 perc alatt fogy el, az udvariasabbja elmormog egy ‘köszönöm az ebédet’ félmondatot és az élet megy tovább. Nej a konyhában mosogat, a lépcsőn felfelé pedig esetleg elhangzik egy félhangos ‘a múlt hétvégén jobb volt a rizs’ megjegyzés.

Hasonló érzéseim vannak, amikor kirándulást kell szervezni. Oké, ez mondjuk nem annyira látványos, mint egy konyhai felfordulás, mondhatnánk, hogy csak ülök a gép előtt és nézem a plafont. Pedig. Hová? Mikor? Ki hogyan ér rá? Mennyi pénzünk van? Mit fogunk csinálni? Mit fogunk csinálni, ha pocsék időnk lesz? Túratervek, térképböngészés. Fórumok átolvasása, Travelguide. Megkeresni a kapcsolatokat. Szállást foglalni. Másikat keresni, ha kiderül, hogy már hónapokkal előbb elfogyott a hely. Időben utalni. Hetente emlékeztetni az embereket. Pakolási listát készíteni. Mindenkinek van megfelelő túraruhája? Autó rendben? Utánfutó rendben? Matricák rendben? Utasbiztosítás. Nemzetközi zöld kártya.
Végül, ha marad idő, elolvasni mindent a környékről, hogy tudjuk, hol is járunk egyáltalán, mik történtek errefelé anno.
Aztán eltelik az a pár nap, fáradtan hazajövünk. A nappali plafonig telik saras cuccokkal, bőröndökkel, hátizsákokkal. Idővel – egy-két hét – minden a helyére kerül, lehet szervezni a következőt.
Tipikus visszajelzés: ja, jó volt.