Két kajak, három beülő, tizennégy nap: 07-08

2010.07.09; péntek

Szar. Aki nem akar túl sokat olvasni, annak legyen elég ennyi összefoglaló a napból: szar.

Akit érdekelnek a részletek.

Úgy ébredtem, mint akinek szorgos manók érdesre reszelték a torkát. Körbenéztem, aztán össze is raktam a képet. Előző este hagymástésztát ettünk. Nem volt különösebben fűszeres, de valamiért eltalálta a pocakomat. Este éreztem is, hogy enyhe kaparászás van a torkomban, mely tipikusan a felszivárgó gyomorsav.
Aztán jött be a képbe a location. Azaz ki, hol és hogyan van. Habár egy domboldalra települtünk, de pont a mi sátrunk alatt van egy inflexiós pont. Azaz a sátoron belül nem ugyanolyanok a meredekségi viszonyok, mint előtte meg utána. Ergó éjszaka a fejem lejjebb volt, mint a seggem, ebből kifolyólag a gyomorsav simán visszacsorgott a torkomig. Reggelre pedig én lettem a reszelőhangú.

Tanulópénz, tanulópénz… csak egy kicsit drága. Mivel a kajakozásnál tényleg fontos, hogy tudjuk előre az időjárást (különösen a szelet), így amellett döntöttünk, hogy visszük az USB modemet. Nem olcsó… de betettem a favoritok közé két linket (windguru, meg weatheronline), aztán mást úgyse nézegetek. Csak ott voltam hülye, hogy nem ellenőriztem a forgalmat. Most, egy hét után néztem rá és elhűltem: az utóbbi két napban 10 MB volt a forgalom. Amennyire emlékszem a díjszabásra, az olyan 20ezer forint. Csak erre a két napra. Mi lehetett? Windows update. Defender. Chrome. Meg a fene tudja, mi fut még a háttérben, ami frissítgeti magát. Így rögtön azzal kezdtem a reggelt, hogy végigmentem minden programon és letiltottam az automatikus frissítéseket. Sajnos elég későn. De remélem, időben szólok, te nem leszel ilyen balek.

Bolt, reggeli, klotyi. Kávé, vagy tea. A lényeg, hogy reggel kilenc körül útrakészek voltunk. Lementünk az új helyre, a kemping apróköves partjára. Kizárt, hogy ilyen korán kisgyerekesek már lefoglalják a 10 méteres köves partot. Nem is foglalták le. Helyettük a vízben tajcsizők lebegtek átszellemült arccal, nyilván lezárva a teljes szélességet. A morva nénikétek – jutott eszembe, ahogy végignéztem az öntelt ábrázatukon. Aztán valahol a sziklafal mentén csak bekúsztunk mellettük.

Azért milyen már az, hogy letettük a kajakomat a vízre, és a szél, úgy üresen, felborította?

Barnáék elém keveredtek, meg akartam nézni, hogyan működik a szigszalaggal megerősített kormánymadzag. Sehogy. Leengedni nem sikerült. Mögéjük mentem, lehúztam. Megnéztük, felhúzni már tudták.

Hurrá, innentől miénk a tenger.

Hát, semmi nem úgy történt, ahogyan terveztük. A windguru szerint 1 csomó erősségű szél várható, max. 3 csomós lökésekkel. Ehhez képest ahogy kiértünk az öbölből, olyan 10 csomós szél vágott minket pofán, a hozzátartozó hullámokkal. De önmagában ez sem lett volna olyan vészes, ha rendben vannak a kajakok. De nem voltak. Az enyémnél túl messze volt a kormánypedál. Azaz vagy azt választottam, hogy használom a pedált és ekkor nyújtózkodok, vagy a pedál tövére lépek és ekkor van kontakt a kajaktesttel. Nem volt egyszerű. Belegondoltam, hogy kis szerencsével mindezt be lehetett volna lőni sima vízen is, de úgy látszik nekem csak pengeéles körülmények jutottak. Mentünk, kinlódtam.
Ja, hogy értsd. Minden hajónak megvan a normál merülése. Az az érték, ahol a hajó stabilnak nevezhető. A régi teherhajóknál például ballasztanyagot szoktak szállítani, ha nincs más, pusztán azért, hogy ideális legyen a merülésük. A Kodiak a kajakok között teherhajó. Az én 110 kilóm kevés a terheléséhez. Márpedig ha egy kajak túlontúl a víz fölé lóg, akkor szabadon belekap a szél és megpróbálja beborítani.
Nyilván ilyenkor jön be a képbe a kajakos ember tudása. Csakhogy az egyensúlyozáshoz kell a kontakt. Az iránytartáshoz meg – erős hullámzásban – a kormány.
Fel sem akarom sorolni, hányszor szorult össze a gyomrom. Minden egyes alkalommal, amikor a szél (mely alapvetően időjárásfüggő) nem volt összhangban a hullámokkal (melyeket a szél mellett akár hajók, akár reflexiók is kelthettek). Én mentem elől, a másik egység azért nem látta, hogy halottfehér az arcom. Ha elkezdtem használni a kormánylapátot, akkor roppant instabil lettem – nyújtott lábú evezés, nulla kontakt – a szél simán nekiállt borogatni. Ha nekifeszítettem a lábaimat a falnak, akkor nem értem el a pedálokat – kormánylapát kilőve – viszont éreztem a hajó mozgását, egyensúlyban tudtam tartani. Egy csomószor alkalmaztam sikeres apró evezőtámaszt, pedig korábban csak a nevét hallottam.
Alig vártam, hogy elérjünk a nudi strandra és kikössünk. Ekkor rendbe tehetjük a kajakokat.
Ebből semmi nem lett, mert a strandon egy másfél ember méretű Éva kergetőzött egy hasonló adottságú Ádámmal, időnkét feje felett meglóbálva a melleit.

Nagyítás

Nekivágtunk a szembenlévő öbölnek. Hátha ott bent ki tudunk kötni. Ne tudd meg, milyen volt átvágni a széles, szelek, hullámok és legfőképpen bazi nagy hajók által borzolt csatornán. Már bent voltunk az öbölben – ahol megfordult a szél és szemből kapott telibe minket – amikor elment mellettünk egy kétemeletes ház méretű nagy fehér yacht. Na, ott tényleg halálfélelmem volt. Az extrém közeli yacht hullámai pont derékszöget zártak be a viharos széllel, én meg választhattam, melyik borít be. Végül egyik sem, de olyan csípőmozgásom volt, melyet Elvis Presley is megírigyelhetett volna.

Na, mindegy, beevickéltünk az öbölbe. Kiszúrtuk, hol köves a part, becéloztuk. (A térképen piros karikával jelölve.) Barnáék mentek elől. Felhúzták a kormánylapátot… és nem történt semmi.
– Nem jön föl a lapát! – kiáltották hátra.
– Forduljatok meg! – kiáltottam vissza.
Közelebb eveztem, megnéztem alaposabban és elhűltem. A kötél elszakadt – de nem ott, ahol tegnap megerősítettem, hanem egy másik helyen.
Ekkor azért kiakadtam egy cseppet. Annyira, hogy gondolkodni is elfelejtettem. Leragadtam annál, hogyan tudnám a saját kajakomban ülve leszerelni a kormányukat. Sehogy. Szárazon is elég macerás, nemhogy nyugtalan tengeren. Így inkább hazaindultunk. (A logikus megoldás az lett volna, hogy partraszállok, utána jönnek ők is, én pedig a kajakjuk mögé úszva magasan tartom a kormánylapátjukat, amíg kikötnek. A parton már be tudtam volna állítani a saját kajakom lábtámaszát, induláskor meg megint tartottam volna egy ideig a lapátjukat.)

Irány vissza. Hadd ne beszéljek róla túl sokat. A szél továbbra is erős volt, a hullámok nagyok, a hajók pedig számosak. A tájjal nem is nagyon foglalkoztam – nem, nincsenek fényképek – csak daráltam, cikkcakkoztam, mikor mi kellett. A kettes bátran jött mögöttem. (A merülésük alapvetően rendben volt, egyedül Barna lába ment tönkre a hátsó ülésben. Teljesen hasonlóan, mint ahogy az enyém szokott. És neki a polifoam sem segített.)

Párszáz évnek tűnt, de hazaértünk. Felhúztam a saját kormányomat. Az öböl előtt vártam be őket.
– Összekapaszkodunk. Barna, te fogod meg az én kajakom elejét, én felemelem a kormányodat, Nej meg evez elől. Így át tudunk menni az összes kötélen.
Megtörtént.

– Amikor kifut a kajak eleje a partra, Nej kiugrik, de nem kihúzza a kajakot, hanem mögémegy. Felemeli a kormányt és kitolja a kajakot. Aztán kiemelitek, arrébbviszitek és jövök én. Oké?
– Oké.

Hát, nem. Amit itt tapasztaltunk, az alulmúlta minden korábbi véleményemet az emberiségről. (Pedig amilyen cinikus disznó vagyok, rossz hangulatomban egy marék tehénszar nagyságrendekkel értékesebb számomra, mint a komplett emberiség.) Ott lebegtünk négy-öt méterre a parttól. Ez azért elég ráutaló magatartás volt. És nem tudtunk kikötni. A tíz méteres szakaszon ugyanis senkinek nem jutott eszébe, hogy arrébblépjen fél métert. Volt ott két kölyök, akik egy gumicsónakkal birkóztak (tőlük nem is vártam semmit), aztán volt egy 35 körüli kopasz faszi, aki egy kétszemélyes gumimatracot tologatott fel-alá a part vonalában. Volt egy fiatal pár, akik lecövekeltek a parton és meg akarták nézni, hogyan kötünk ki. És volt egy csomó aprókölyök, akik játszottak és fel sem tűnt nekik a két kajak.
– Elindulunk, és kiabálj mindenkinek, hogy ‘excuse me, sorry’! – szólt Barna két perces várakozás után Nejhez.
Így is tettek. Végre a matracos faszi is felfogta a helyzetet, arrébbtolta a matracát. Sajnálatosan pont felém. Elkezdtem hátraevezni, közben hátranéztem, van-e valaki mögöttem, aztán balra-hátra kormányoztam, majd fék és egy erős bal előre húzás – a következő pillanatban pedig már fejjel lefelé lógtam a kajakból. Feltéptem a spricót, kibújtam a kajakból, majd feljöttem a víz fölé. Nej és Barna erősen kinlódtak – nem akarták elgörbíteni a kormánylapátot, de a művelethez borzasztóan kevés helyük volt, én toltam kifelé a felfordult kajakot, a gumimatracos kopasz meg továbbra is tologatta a matracát, mint akinek semmi köze az egészhez.
Végül csak kikötött a kettes egység, aztán észrevették, hogy nálam sincs minden rendben, kiszedték a kajakomat, én visszaúsztam összeszedni a leesett cuccokat, majd kiúsztam a partra. Ha láttál már dühös, frusztrált embert, aki vért és emberhalált akart látni, akkor nagyjából el tudod képzelni, hogyan néztem ki. Letéptem magamról mindent, elkezdtem kiborogatni a kajakból a vizet, természetesen egy csomóan nézték, mit csinálunk, de nem mentek volna arrébb, hogy a kajaktestet megfordítva is tudjunk borogatni, a pumpáról már nem is beszélve, emiatt félig vízzel telve voltunk kénytelenek felvinni a kajakot egy meredek emelkedőn, ahol már szerencsére volt helyünk mozogni és ki bírtuk belőle borítani a durván harminc liter vizet. (Az arányok kedvéért: a 30 kilós kajak helyett 60-at kellett felcipelnünk a meredek lépcsőn.)

A többi már gyorsan ment. Felvittük gyalog a hosszabbik lépcsőn, később felvittük a dögnehéz kettest is. Ugyan itt volt némi gubanc, a 30-40 méter hosszú, 1 méter széles lépcső közepén jártunk, amikor szemből elindult lefelé egy öregúr. Én szentül megfogadtam, hogy nem érdekel, keresztülgyalogolunk rajta, ha már ennyire fasz és nem bír egy percet várni – de szerencsére megérezte és visszafordult. Utána, miközben cipeltük az egyik kajakot, orra buktam a másikban, így minden előrelátó védekezés dacára csak sikerült egy újabb sebet szereznem, immár a lábam belső oldalán. Sebaj, legfeljebb innentől reggelente körbetekerem a sebtapaszt a lábamon.

Hazajöttünk, én pedig jó alaposan meghúztam a pálinkásüveget, mielőtt hozzányúltam volna a kocsik tetején lévő kajakokhoz. Ezer éve otthon pakolgatott szoboszlói házipálinkák, melyeket apósom halála, pontosabban, betegsége óta nem ivott senki. Most lehoztuk és rögtön meglett az az ember, aki ráborult. Bőven megérte. Én ugyanis abban az állapotban voltam, amikor ott van egy sűrű, fekete felhő, feszültséggel teli – és baromira nem érdekli, csak kicsaphasson a villámaival. Ehhez képest a pálinka rövidre zárja az ember agyát és odabent süti ki a feszültséget. Mire lepakoltam mindent – és sittysutty becsókoltam a másfél decis maradékot – már nem akartam bántani senkit. (De ha ekkor nálam lett volna az a piros gomb, mely felrobbantja a világot… nem lettetek volna biztonságban.)

Mondanom sem kell, a frissen vásárolt (17100 pénz) spricó vízálló zsebe kamu. (Ezért a zsebért vettem meg a drágább változatot.) A mobiltelefonom teljesen bekrepált, a 70 kunát a sátor tetején szárítgatjuk, a síp szerencsére továbbra is jól működik.

De a legrosszabb, hogy teljesen elvesztettem a bizalmamat a kajakban. Hogy a francba is tudnám elhinni neki, hogy szélben, hullámtengerben nem dől ki alólam, ha itt, egy védett öbölben egyik pillanatról a másikra befordult alám?(1) És odakint nincs olyan, hogy kiúszok vele. Az már most látszik, hogy a visszamászás ezzel a kajakkal még sima vízen is esélytelen számomra. Ha ezzel kiborulok egy olyan kellemetlen terepen, mint a mai, hát ottmaradtam.
Szép esélyek.
Belegondolok, hogy a sitontop kajakon milyen erős érzés volt bennem, hogy ezzel soha nem történhet baj – és nem is történt – ehhez képest ettől a mostanitól kifejezetten komoly frusztrációm vannak. Túl sokszor mutatta már meg, hogy be tud borulni. Pont elég sokszor, hogy féljek tőle és féljek kimenni egy picit is neccesebb vízre.

(1) Megint utólag okoskodok. A későbbi napokon rájöttünk, hogy ha megy a kajak, akkor max. inog, de nem borul. Végiggondolva az összes belefordulásomat, mind álló helyben, mondhatni lebegés közben történt.

Ha egy hétre jöttünk volna, nagyon dühös – még dühösebb – lennék. Ugyanis holnap mennénk is haza. Miközben a négy nagy túrából egyet sem csináltunk meg. Az első nap megevezhettük volna az egyiket, de akkor csak ismerkedtünk. Azóta meg vagy a kajakok beállításával, vagy a széllel, hullámokkal küzdünk.

Miközben magamban füstölögve irkálom ezeket a sorokat – pedig már voltunk is hűsölni a tengerben – a szomszéd kisgyerek megint nekiállt a spontán áriának. Mivel időközben megittam a másik maradékos üveg tartamát is (plusz vagy négy szivarka), kénytelenek voltunk elővenni a bölényfüves vodkát. Félelmetes, mennyire stresszes ez a stresszmentes kemping.
Bár lányom nemrég megtalálta a megoldást. Valahol látott egy emblémát, miszerint ez egy bababarát kemping. Azaz ide gyűlnek az összes kisgyerekes nyaralók. Azaz mi vagyunk az idegen testek és a sok sírós, picsogós, hisztizős gyerek van jó helyen.

Bababarát… azaz felnőttellenes.

Ez is egy tapasztalat. Legközelebb figyelünk rá és ilyen kempingbe soha többet. Csak tudnám, hogyan néz ki a ‘kajakosbarát kemping’ embléma?

A négygyerekes szlovén család eltűnt valahová mellőlünk, így akár csend is lehetne. Csak éppen a mögöttünk lévő – szendvicskínáló – házaspár döntött úgy, hogy operaáriákat hallgat. Úgy szórják az énekesek a magascét, mint magyar politikus az igéreteket.

Jut eszembe, délután ötkor lesétáltunk a tengerhez. Ma, amikor a windguru ugye enyhe szellőt jósolt, akkora hullámok voltak a parton, mint még soha, amióta itt vagyunk. A csajok már a vízbe is csak hosszas győzködés után jöttek be. Őszintén szólva, nem is igazán volt barátságos a víz, méter magas tarajos hullámok ostromolták a sziklákat. Odaúsz meg átusz, aztán jöttünk is kifelé. A kölykök még maradtak lebegni egy kicsit, mi pedig Nejjel leültünk egy szikla szélére és néztük, hogyan tombol a tenger. Nincs is annál megnyugtatóbb látvány, mint ahogy a vad és tajtékzó hullámok hiába tombolnak, végül csak megtörnek a tengerpart szikláin. Mondjuk, azért ezek a sziklák sem véletlenül koptak ki ennyire borotvaélesre, azt azért meg kell hagyni.

Így keretbefoglalva a napot, azért nem kis rablás ez a roaming. Számoljunk utána. Itt vagyunk, a magyar határtól 350 kilométerre. Ha netezni akarok, akkor a kapcsolódásért fizetnem kell 350 forintot (elsőre sohasem sikerült, nem ritka, hogy csak harmadjára indult be a böngészés, azaz ilyenkor egy ezres helyből a tarifa), aztán jön a 250 forint 100 KB-onként. Azaz például az index nyitólapja (cca 400 KB) helyből egy ezres. Mindez Magyarországon úgy néz ki, hogy kapcsolódási díj nincs, a forgalom pedig 2 GB / 2000 forint. Azaz 100 KB az 10 fillér. Itt az index nyitólapja 30 fillér lenne.
Egyáltalán nem véletlen, hogy az EU nagyon mocorog a mobilszolgáltatók megregulázásában. Azért ez elég durva (2500-szoros, ha a kapcsolódási díjat nem számolom) különbség, miközben az egyik alapelv pont az lenne, hogy az információ mindenhol elérhető legyen.

Este fúvószenekar az étteremben. Ez valamiért teljesen kiakasztotta Nejt.
– Elviselem a sok kisgyereket. Valahol az is normális, hogy operaáriákat hallgat a szomszéd. Az, hogy idetettek mellénk egy dodzsempályát, szintén belefér. De egy fúvószenekar este tízkor, az már sok.
A zenekar ekkor kezdte el trombitálni a Final Countdown-t.

Nagyítás

Jók vagyunk a sátorban. Nej összecsukható kempingágyban fekszik, harminc centivel a talaj felett. Én egy éjszakánként automatikusan leeresztő önfelfújó matracon, másfél centivel a talaj felett. Azaz nekem kitágult a tér, a ruháimat, az elektromos kütyüimet mind tudom tárolni Nej ágya alatt. Cserébe Nej minden reggel medvebőrre léphet ki az ágyából.

2010.07.10; szombat

Most, hogy megfordulva aludtam, sokkal jobb volt. Eltekintve attól, hogy a tegnapi torokfelmarásom begyulladt. Reggel már csúnyán – és legfőképpen roppant fájdalmasan – köhögtem, taknyoltam, és fájt a torkom. Valószínűleg nem lett volna szabad Barnával közös ásványvizes palackból innom, amikor cipeltük a kajakokat. (Ő ugyanis rögtön az elején begyűjtött egy torokfájós náthát. Kérdeztem is, mit szed rá? Jó sós tengeri levegőt – volt a válasz.)
Mindenesetre nem túl jó kilátások: a meleg tartósan 30 fok feletti, én pedig nem ihatok hideg sört, mert csípné a torkomat. (Naná, hogy iszok.)

Hálistennek, ma nem kajakozunk. Ez szakadt fel reggel belőlem, és isten látja lelkemet, csak egy kicsit szégyellem magam. A windguru alapján szeles nap jön, meg bevásárolnunk is kell. (Többek között valami erősebb kötözőeszközt a kettes kormánylapátjához.)
Reggel igen félve is mentem le a partra. Ha most lesz sima, szélmentes a tenger, istenbizony a kardomba dőlök. De nem kellett. Szél és hullámok. Bár ettől még láttunk egy kettes bőregeret elstartolni.

Először úgy megörültem. A négy félelmetesen rossz gyerekkel bíró szlovén szomszéd nőtagja mindenféle papírokkal érkezett reggel a recepció felől. Hohó, szombat van – kombináltam – lehet, hogy elmennek? De aztán nem. Csak megérkeztek a nagyszülők is. Ha eddig nem volt gyerekkényeztetés, akkor innentől már biztosan lesz. Meg pezsgő élet.
Ja, a másik oldali üres helyre megérkezett egy szlovén család. Két pici gyerekkel.

Indulás előtt még hullámfürdőztünk egyet, aztán vettem egy nagy zuhanyt és átöltöztem városbamenő ruhába. Mert annyira vadember azért nem vagyok. Elég volt egyszer pizsamában.

Volt egy hosszú cetlink, de engem egy dolog érdekelt mindösszesen: kötözőeszköz. Az ideális, az egy guriga 3-as damil lett volna, meg vagy 30 centi hosszú kemény, de azért hajlítható, 4 mm külső átmérőjű műanyag cső. De egyik boltnak sem volt horgász szekciója. Az elsőben két áru jöhetett szóba. Az első zacskónál, már csak a megjelenés miatt is, nagyon komoly dilemmába kerültem. Akkora poén lett volna. Fekete gumis csokornyakkendő, arany betétekkel. Képzeld el, hogy a kettes kajak végén, a kormánylapát felett ott virít egy fekete-arany csokornyakkendő. Mi lettünk volna az Adria sztárjai, fényképek ezrei születtek volna, ahogy elegánsan hasítjuk a hullámokat. (Bár elismerem, a legdögösebb egy fekete női harisnyakötő lett volna, de sajnos Nej nem hord ilyeneket. Legalábbis kempingben nem.) De végül győzött a józan ész, a kommerszebb megoldást választottam: egy köteg rózsaszín női hajgumit. (Nem, nem vagyok olyan – itt egyszerűen a mennyiségi szempontok győztek. A csokornyakkendőhöz egy gumidarab tartozott, a hajgumihoz meg négy, ugyanannyi pénzért.)
Később átsétáltunk a helyi Elektroworldbe, hátha lesz valami érdekes. És lett. Vettem 10 méter antennakábelt, melynek pont olyan volt a vastagsága, melyet szerettem volna, és kívülről jól csúszó, kemény műanyag fedte. Ez lesz az igazi. Egyébként is, jobban illik hozzánk egy kajak végén fityegő antennadugó.
Más érdekesség nem volt, hazajöttünk, elpakoltunk.

A csajok nekiálltak halat belezni.

– Ugye bemegyünk még a városba? – kérdezte Nej.
– Nem sok értelmét látom.
– A barátomnak akarok venni ajándékot – szúrta közbe Dóra.
– Nem lesz jó a rózsaszín hajgumi?
– NEM!
– Akkor nincs más hátra, bemegyünk még egyszer – egyeztem bele.

Végül a hajgumi abszolút nem vált be, az első húzásra elszakadt. Az antennakábel meg hajszál híján, de pont nem fért át az egyik lyukon. Ha meg lehántoltam, akkor túl vékony lett. Hoztam magammal kikötésre szolgáló műszálas fonott kötelet, abból kifontam három szálat, utána addig zsonglőrködtem az öngyújtóval, amíg rendes bumszlit gyártottam a végeire, aztán ezeket a bumszlikat még kalapáccsal is tömörítettem, végül összekötöttem fixre a kormánnyal. (Mostanában nem fejjel lefelé szállítjuk a kajakot, így nem kell a kormányt sem állandóan leszedegetnünk.) Holnap meglátjuk. Meg a saját kajakom új beállításait is. Jó lenne, ha üres lenne a nudista strand, azt az isten is kajakhangolásra teremtette.

Nagyítás

Közben fürödtünk egyet (szép, kövér hullámok), a csajok megcsinálták a vacsorát (a halas szekciónál székestől félrevonultam), múlattuk az időt.
(Barna kérdése a ráknál: – Tényleg olyan finom volt héjastól?
Válaszra sem méltattam.)

Este megint könyvmoly-klub.

Vuvuzella vs kabóca. Azaz mindenki úgy döntött, hogy nem nézzük a meccset, inkább ücsörgünk a langyos-édes estében.
(Megjegyzem, a németek hihetetlen kreatívok. A sznorkifelszerelés levegőpipájával mennek meccset nézni, és ha azt fújják, teljesen olyan, mintha kürtjük lenne.)

Bizonyos értelemben tipikus férfi vagyok. Ha levágják mind a két kezemet, akkor a fogaimmal kapaszkodva mászok fel a várfalon. De ha megfáztam, akkor vége a világnak. Fáj a torkom, tüsszögök, taknyolok, fájdalmasakat köhögök. És nagyon sötéten látom a jövőt.

Nej ágya lefekvés előtt eltört. Nem is tudom, talán most már a D tervet kellene előszednem? Holnap veszünk – nyilván egy kisebb vagyonért – egy újabb alvós matracot. Nem egyszerű az élet. (A kölykök dupla matracának elfáradt az anyaga. Az én meglehetősen drága Therm-a-rest önfelfújósom szintén leenged reggelre. Mivel ezt roppant lassan teszi, nem lyukra, hanem szelephibára gyanakodom. (Csak éppen hogyan fogom én ezt a hibát reprodukálni a reklamációnál?) Végül ma este Nej ágya is megadta magát. Kivétel nélkül mindenkinek az alvási lehetősége tönkrement egy hét alatt.

Kiváncsian várom a holnapi evezést. Ennél már csak jobb jöhet.

Kézzelfogható

Ritka az ilyesmi ebben a szakmában. A közelmúltban kaptam egy kedves ismerősömtől egy üveg bort, elismerésként a TCP/IP könyvekért.

Ma érte utól a bort a sorsa. Kancsóba öntöttem ki, mert elég idős versenyzőről van szó. Jól kilevegőzte magát, majd a nyaralós bejegyzések szerkesztése közben el is kortyolgattam az egészet. (Öreg bort nem őrizgetünk, mert képes egy éjszaka alatt behozni a hosszú évek elmaradt oxidációját – aztán reggelre már csak borecet lesz belőle.)

Köszönöm, finom volt.

Holnap minden kiderül

A matematika okozza továbbra is a legnagyobb nehézséget az érettségizőknek, a májusi középszintű érettségin újfent nem érték el a diákok a hármas átlagot – derült ki a 2010-es érettségi eredmények napokban nyilvánosságra került adataiból. Tavaly sikerült a közepesnél kicsit jobban teljesíteni, idén viszont csak 2,91 lett a diákok átlaga.

cikk