Két kajak, három beülő, tizennégy nap: 05-06

2010.07.07; szerda

Tényleg kell legyen valami PÁV2. Reggel végignéztem, ahogy egy hapi betolt egy VW Sharannal egy tíz méternél hosszabb lakókocsit először két fa közé, majd után derékszögben jobbra. A legtöbb ember már a mikrobusszal sem biztos, hogy meg tudta volna csinálni a mutatványt.

Nej beszólása a pékség előtt: reggel burek, este burek, ettől leszünk mozgéburek.

Vizesblokkhoz: fogas és polc a klotyin. Mert a legtöbb ember nem csak tojni megy, hanem ott van nála a törölköző és a fogmosó szett is.

Este azt hittem, éjszaka a lábsebeim fognak a legjobban fájni. (Megszámoltam, az egyik lábszáramon 4, a másikon 6 durva vágás, horzsolás van.) De nem. Tekintve, hogy gyakorlatilag földön alszom (ugyan az összes szabad polifoamot begyűrtem magam alá, de ettől még nem lett pihepuha a derékalj), a kevésbé látványos, tompább fájdalmak beelőztek. Értem ezalatt a kövek okozta ütéseket a derekamnál és a hátamon. Istenem, végre a szabadban.

Tekintve, hogy mára borult, durván szeles időt mondott a meteorológia, mára időzítettük a bevásárlást, illetve a terepfelderítést. Ahogy kiautóztunk a kempingből, pár kilométer után belefutottunk egy Lidl-be.
– Na kérem, megérkeztünk – intettem.

Marshall kereszt. Tekintve, hogy mindkét gyerek közgazdaságközeli pályát választott magának, el is kezdtük a felvilágosítást. Elmagyaráztuk nekik, hogy Horvátországban, nyáron, miért szabadulnak el annyira az árak. Milyen az, amikor az árak elszakadnak a termelési költségektől és a kereslethez igazodnak. Kézzelfoghatóbban, miért olyan veszett drága a kempingbolt és a kemping étterem.
Nyilván ebből úgy tudsz kilépni, hogy egyrészt van saját hűtőszekrényed, másrészt megkeresed azt, ahol a helyiek vásárolnak.

Leevickéltünk a Lidl-hez. Istenbizony, aki ezt a várost tervezte, életében nem hallott még a szerpentinről. Olyan meredek, egyenes utak vannak benne, mint San Francisco-ban, csak itt tizedolyan szélesek. Innen kellett visszatolatnom, mert a Lidl még nem volt nyitva, éppen az utolsó meszelésnél jártak a melósok.
Ugyan láttunk egy Konzum táblát, de valahol elvesztettük, így végigautóztunk a városon. A túlsó felén meg akartam fordulni. Egy bokor mögött láttam egy kis utcát jobbra, irányjelző, kanyar, döbbenet. Olyan meredek utca jött, hogy a kocsi kettesben lefulladt. (1600-as motor.) Balszerencsémre rögtön mögöttem bekanyarodott egy másik autó is, aki 10 centire állt meg a lökhárítóm mögött. Ott ültem az égnek álló orrú autóban és próbáltam megcsúszás nélkül elindulni, sőt, utána körbefordulni. Végülis sikerült, de jelentős mennyiséget hagytunk ott a kuplungtárcsából. A ferodol szaga még délután is körbelengte a járgányt.
Elmentem tankolni, majd visszafelé rátaláltunk újból a Konzum nyomára és immár nem is szakadtunk el tőle. Mondanom sem kell, eszméletlen meredek utakon harcoltuk át magunkat. Ha itt élnék, kuplungtárcsa felújításokkal foglalkoznék, az biztos.

Itt volt két nagy élelmiszerbolt (közepes Tesco méret), meg egy Elektroworld jellegű üzlet. Az egyik élelmiszerboltban beszereztünk mindent, amit akartunk. Az elektromos szaküzletben sikerült rezsót is vennünk, így megmenekültünk az éhhalál elől. Én ugyan ragaszkodtam az elektromos grillsütőhöz, de annyiból igaza volt Nejnek, hogy ahhoz nincs mit grillezni. Utána már csak a kiváncsiságból benéztünk a másik élelmiszerboltba, aholis egyrészt láttunk rezsót 25 kunával olcsóbban (egy ezres), másrészt láttunk egy hentespultot, mindennel, mit grillezni érdemes.
– Meg tudom sütni mindezt vokban is – próbálta menteni a helyzetet Nej.

Itthon gyors hideg ebéd. (Vettünk egy egykilós kiszerelésű szezámmagos grissinit, hozzá sör, a végén meg cseresznyés csokiparány.) Jó volt, bár megvolt az a hátránya, mint minden közös tálból cseresznyézésnek: én például addig nem mertem felállni és elmenni vécére, amíg el nem fogyott minden.
Aztán a vécén vettem észre, hogy elfelejtettem átöltözni, a pizsamámban nyomtam végig az egész napot. Illetve, az alsó fele a ruházatomnak ugyanaz volt, amelyben tegnap kajakoztam. Illetve amelyben később fürödtem is. Dehát, ez az egyik jó a kempingben, nem kell túlságosan foglalkozni az öltözködéssel. (Márai szerint meg egyébként sem, és ki vagyok én, hogy vitázzak vele?)
Persze ilyenkor bele kell gondolni, mekkora strapa is az átöltözés a sátorban. Hanyattfekve. Akkor már inkább az univerzális ruha.
Megjegyzem, tényleg csak megszokás kérdése és egész kényelmesen lehet cipőben és bokáig érő halásznadrágban is úszni a tengerben. Nem, nem a lustaság győzött a természetemen, hanem elkezdtem gondolkodni. Hat éve kinlódok azzal, hogy a tengernél az első napokban kidörzsölöm a lábamat, utána pedig pokoli fájdalmakkal jár az egyszerű járás is. Idén kipróbáltam, mi van, ha nem a fürdősortomban töltöm a napot? És láss csodát, kiderült, nem én vagyok genetikai hibás, hanem a fürdősort bélése van olyan szerencsétlenül belevarrva, hogy hosszabb séta esetén kidörzsöli a lábamat. A sós víz pedig teszi utána a dolgát. Most, hogy átváltottam az egyébként utcai nadrágnak hozott halásznadrágra, gyakorlatilag egész nap ebben vagyok és teljesen mindegy, hogy mennyire sós vizes vagy száraz.

Mondanom sem kell, a szél olyan közepes, időnként megélénkül, aztán elcsitul, a nap pedig süt, mint az állat. Ennyit az előrejezésekről.

A szomszéd kisgyerek megint kötetlenül áriázik. A szülei pedig megdicsérik. Hát, azt hiszem, itt ment félre a dolog.

A fürdés után jött a nap melós része: kajakszerelgetés. Elsőre sikerült úgy kilazítanom egy csavart, hogy az anyája eltűnt valahol a kajak láthatatlan belsejében. Nyeltem egy nagyot. Aztán addig sportoltam a játékszerrel (csak beszivárog a focis tévékommentátor szleng), míg megszereztem az anyát és visszaszenvedtem valahogy. (Anya csak egy van.) Utána találtam meg a műanyag alátétet. Egy ideig szemrehányóan néztem az égre, majd csavar ismét leszed, elővarázsol, alátétet visszarak, csavart visszarak, örül. Pedig még nem is csináltam semmit, csak kijavítottam azt, amit a szerelés kezdete óta elböktem.
Viszont innentől már tudtam, hogyan működik az ülésállítás, sitty-sutty hátratoltam, ameddig csak lehetett. Így már jutott hely a lábamnak a kiugráshoz. A beszálláson az ülés hátratolása nem segített, így is, úgy is alámtörik a támla, ha hátulról támadok. Dehát már tegnap kikisérleteztem, hogy nem onnan kell.
Jobban féltem a pedálok visszahúzásától, de ez volt a legegyszerűbb feladat. Ki kellett húzni egy stiftet, arrébbhúzni a pedált, a rugós stift pedig magától beugrott a következő lyukba. Kész.
Jöhetett a másik kajak. Egyből látszott a probléma: Barna hosszú lábához a legvégére kellene kitolni a pedált – csakhogy a kormányzáshoz még nyomkodnia is kellene. Tovább. Beállítottam olyan messzire, amennyire lehetett, majd elmagyaráztam a srácnak, hogy itt nem ülhet nyújtott lábbal. Gond volt még, hogy elkopott a kormány felhúzó zsinórja, alig valami tartotta. Felhívtam a hapit, aki szerelte, hogy a kötél bele ugyan miből van, mennyire tartós. Gyakorlatilag hímezés-hámozást kaptam vissza, leginkább azzal, hogy cseréljem ki a kötelet valamire. Ebben annyi volt csak a baj, hogy a fazon valamikori állítása szerint ez egy kevlár kötél. Na most, ha ez ennyire elkopott, mire megyek én egy ruhaszárító kötéllel, amim spec van? Végül betekertem szigszalaggal (a legyőzhetetlen duct-tape), azzal a felkiáltással, hogy ezt minden út után megcsináljuk, aztán majd otthon rendesen kicseréltetem a kötelet.

Az új szomszéd odament Nejhez. Valamit nagyon nekiállt magyarázni. Én is odamentem, hátha ketten többet értünk belőle. Német-angol keveréknyelven kiderítettük, hogy az a problémájuk, hogy van náluk egy fél szendvics, amit nem tudnak már megenni, nem kérjük-e. Kedves népek. Közöltük velük, hogy köszönjük szépen, de egyrészt túlsúlyosak vagyunk, mint a disznó, másrészt meg most készülünk egy gargantuai vacsorára. (Bezzeg amikor éhen akartunk halni, sehol sem voltak.)

Este kocsma, focimeccs. Ha az ember egyik gyermeke a németeknek, a másik a spanyoloknak szurkol, akkor a német-spanyol elődöntőt nem lehet kihagyni. Borzasztó nagy tömeg, éppenhogy csak le tudtunk ülni úgy, hogy ha messziről is, de lássuk a kivetítőt. A felső felét. Aztán az első félidő után Nejjel hazasétáltunk. Nekünk már nincs annyi időnk hátra, hogy unalmas meccsekre vesztegessük.

2010.07.08; csütörtök

A lassan már megszokott gyereksírás mellett mostanában új hang ébreszt: a korán érkezők fújják matracaikat az elektromos kompresszorral. Valahol átmenet az excentrikus csiszoló és a flex között.

Abszolút pihenőnap. Még mindig erősen szeles időt jelez a levelibéka, inkább nem indulunk neki. (Eredetileg úgy jöttünk le, hogy én ki se szállok a kajakból. Aztán amilyen bonyolult expedíciót kell vezetni a partra a vízreszálláshoz, meg ugyanezt visszafelé… elég jelentősen visszavettünk a lendületből.)

De nem is olyan nagy baj. A szél kifejezetten jól esik a melegben, kellemesen üldögélünk a sörsátor alatt. Hoztam reggelire péksütit, utána kávé, tea… lassú beszélgetések, Barna olvassa az Aranyembert, én időnként gépelek egy keveset… aztán egyszerre kérdeztük meg Barnával, hogy mikor lesz ebéd?

Elnézem reggel a nyüzsgő embereket: vagy sok a német, vagy tényleg népbetegség az elhízás. A parton egy csomóan monokiniznek, csak sajnos tízből egy, ha jó nő. Borzasztóan lehangoló ám, amikor beállsz a parti zuhany alá, veled szemben beáll egy idős kövér nő félmeztelenül, te pedig hajolgathatsz, ha nem akarod, hogy forduláskor pofánverjen a melleivel.

– Képzeld, volt hajnalban vendégünk, egy kedves sirály! – lelkendezett Nej.
– Látom. Még a névjegyét is itthagyta a szélvédőn – intettem a fejemmel az autó felé. A vezetőülés melletti ablakon akkora guánó volt, hogy kilátni sem lehetett tőle.
– Lemossam? – tüsténkedett a háziasszony.
– Á, hagyd. Majd lekopik.

Sikerült betörnöm a HR VIP mobilszolgáltatót. A határon küldtek sms-t, hogy kérem-e az ingyenes időjárás-előrejelzést? Kértem. Másnap közölték, hogy csak akkor fogják küldeni, ha manuálisan is őket állítom be szolgáltatóként. A ló farát. Érdekesség, hogy automatikusan ugyan ők álltak be, de az kevés volt nekik. Ennyiben maradtunk. Aztán most, a hatodik napon, megtört a jég, csak elküldték azt a szájbanyomott sms-t. A két nappal korábbit.

A mellettünk lévő négyéves szlovén kislány úgy sír, ahogy más beszél. Nem azt mondja, hogy ‘kérek vizet’, hanem azt, hogy ‘BOÁÁÁÁÁÁÁ!’. Egészen addig, amíg ki nem találják, hogy víz kell neki.

Még mindig vizesblokk. Most vettem észre, hogy a mosdó végében van néhány zárható mosdófülke. Semmi extra, ugyanolyan porcelánmosdó és tükör van benne, mint kívül, csak ezek zárhatók. Gondolom azok számára, akik szégyenlősek mások előtt fogat mosni. (Öreg papóka kiveszi a protézisét, körömreszelővel egyenként megélezi a fogait. Vagy valami ilyesmi.)

Hordozható, nagynyomású sátormosó berendezés. A szomszéd most azzal sportol. Hihetetlen, mi mindenre képes manapság a tudomány.

Úsztunk egyet, pihentünk, aztán hideg ebéd. Utána mindenki felvette az asztalnál a Gondolkodó pózt, illetve lányom hamarosan begondolkodta magát a sátorba.
Nejjel elmentünk felderítő körútra. Talán találtunk egy barátságosabb vízberakós helyet. Viszont a windguru nem hazudott, délutánra olyan nyugati szél támadt, hogy még az öbölböl is kapaszkodnunk kellene, ha ki akarnánk menni.
De senki sem ideges. Ezt teszi a két hét. Dönthettünk, hogy egy hétre jövünk le faházba, vagy két hétre sátorba. Az utóbbi mellett szavaztunk, és élvezzük, hogy időmilliomosok lettünk. Négy nagy túrát terveztem, ebből két ismerkedő evezés lett csak a hat nap alatt, de ráérünk, kivárjuk, míg kevésbbé szeles időnk lesz. Az igazi az lenne, ha tudnánk kirándulni, de szigeten vagyunk, a komp veszélyesen drága, a sziget egyetlen városát meg már bejártuk. Így élvezzük a semmittevést. (Csak találnék valami derékpihentető tartózkodási formát. Se a földönalvás, se a flair bútoron ülés, se a kajakozás nem az, ahol le tudnám nyugtatni azt a sajgó derekat.)

Az már a kockaság jele, hogy olvasom az újságot és időnként a jobb alsó sarokba pislantok, hogy mennyi már az idő?

Zuhany, hülye ordibálós németek, szóval semmi érdekes.

5 thoughts on “Két kajak, három beülő, tizennégy nap: 05-06

  1. “Nem, nem a lustaság győzött a természetemen, hanem elkezdtem gondolkodni.”

    Egyik sem hiba, ne legyél elkeseredve, sőt a lustaság is evolúciósan stabil stratégia!

  2. “Az már a kockaság jele, hogy olvasom az újságot és időnként a jobb alsó sarokba pislantok, hogy mennyi már az idő?”

    Nem. Majd akkor ha a ctrl-f -et akarsz nyomni a kereséshez.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *