Month: July 2010

Ha te járnál ott, ahol én jártam

A korábbi kertészeti kérdés megoldódni látszik. A kérdés ugye az volt, hogy lisztharmat, vagy valami más?

Nos, a lisztharmat egészen biztosan nem támad vissza, ha az ember le akarja permetezni. Marad a gyapjastetű. És sajnos makacsul is marad, mert eszméletlen, mennyire elfajult a helyzet. A legtöbb helyen már kikelt a pihék alól valami rovar. Egy csomó kisebb fehér, illetve nagyobb, borsó méretű szürke rovar flangározott a fehér pihékkel borított ágakon, és ha közelebb mentem, akkor szárnyra kerekedtek és letámadtak.

A permetezőt 3%-os kenőszappan oldattal töltöttem fel, aztán adtam a pofájuknak. Hát, láttam már ennél babrásabb munkát, de azt japán autisták végezték. Minden cserje, minden bokor alá be kellett mászni, mert ez a fehér szösz a növények tövén, illetve az alsó levelek fonákján támad. Ha ehhez hozzáveszed, hogy vannak kifejezetten alacsony, szétterülő növényeim is(1), valószínűleg te sem lepődsz meg, ha elárulom, hogy a nyári meleg ellenére a kertészmelegítőmben kúsztam-másztam a földön.

(1) Kurva macskák. Télen kinyírták a fügefát, mert azon élesítették a körmeiket. Persze a fügefa sem kezdő, idén tavasszal tucatnyi szárral indult újra, immár bokrot alkotva. Csakhogy a szerencsétlen pont egy nagy ecetfa alá lett ültetve, azaz az első dolga az, hogy elindul oldalra, ahol napfényt is talál. Egyéni pech, hogy a gyapjastetvek pont ezt a fát kedvelték meg a legjobban.

Miután alaposan lemostam a benti kertet, jöhetett a kinti. Gyakorlatilag nem volt olyan növény, melyet ne támadtak volna meg. Szerintem még a betonkerítéssel is bepróbálkoztak.
Elvoltam egy ideig… amikor olyan részhez értem, hogy eldobtam a permetezőt és sikítva menekültem. A záportározó mellett van egy csomó nyárfa. Ezeket gyakorlatilag a kutya sem kezeli, tömegével növesztik mind a törzsük tövén, mind a fa alatt a vadhajtásokat. Na, ezek a vadhajtások fertőződtek el, de brutális módon. Mintha belepte volna az ágakat a hó, a rovarok meg millió hangyaként nyüzsögtek rajtuk. Ide ugyan mehettem a szappanos vizemmel.
Kihoztam a metszőollót és nekiálltam vadhajtást irtani. Ha láttál már trágya munkát, akkor ez az volt. Levegőt sem mertem venni, olyan tömegesen szálltak rám a fehér/szürke rovarok. A cipőm, a melegítőm, a hajam, olyan fehér volt, mintha lisztben fürödtem volna.
Azt a két fát lekezeltem, melyek a külső kertemen belül voltak, a levágott ágakat kihúztam a záportározó kapujáig. Elégetni sajnos nem lehet, rendelet tiltja. De értelme sem lenne sok, hiszen az erdőig gyakorlatilag mindegyik nyárfa így néz ki. A gyapjastetveket innen kiirtani képtelenség, csak a távoltartásukon sportolhatok. Ez heti egy szappanos fürdőt jelent a kertnek. Ember van olyan, aki nem fürdik ennyit.

A végén jött a nagy probléma: mit kezdjek magammal? Ilyen lisztesen nemhogy a lakásba, de még a kertembe sem szívesen mentem be. Végül beosontam a teraszig, ott levetkőztem alsónadrágig (megy ez nekem, Úrkúton már adtam elő ilyen performanszt), a ruhát kint hagytam, vettem egy nagy, bő szappanos, hajmosós zuhanyt, majd egy lavór szappanos vízzel kimentem a teraszra és mindent beáztattam. Mint egy víruselterjedős scifi filmben.
Aztán nekiálltam kimosni a permetezőt, a permetlét először csak ki akartam borítani, aztán teljesen véletlenül vettem észre egy horror méretű tenyészetet a szedren, szóval már lezuhanyozva mentem vissza a csatamezőre.

Utálom ezt a bogarat.

Furcsa népek

A héten hivatalos ügyben Hajdúszoboszlón voltunk. Amíg Nej intézkedett, én beültem a szomszédos cukrászdába, inni egy teát. Eközben érkezett meg bringán egy bácsika, bejött, majd a pultnál rendelt:
– Csókolom, egy nagyfröccsöt kérek egri muskotályból!

És a pincérnőnek a szeme sem rebbent.

Görögsaláta pörkölt

Egy újabb gyöngyszem a ‘pucoljuk ki a hűtőt, mielőtt kimászik belőle a kaja’ ciklusból.

Amilyen összevisszaságban mostanában itthon vagyunk, kész csoda, hogy akad egyáltalán ennivaló itthon. (Szinte mindig van itthon valaki, csak teljesen kiszámíthatatlan, hogy éppen ki.)

Ma délután úgy döntöttem, hogy nagytakarítás. Nézzük meg, mit lehet készíteni abból, ami éppen a hűtőben van.
Mit mondjak, volt benne kihívás.

Alapvetően a maradékok eldolgozásának 4 fajtája van:

  • Tojásos matyi
  • Főtt tésztás matyi
  • Zöldséges matyi
  • Pörköltes matyi

Az utóbbi mellett szavaztam, dacára annak, hogy minimális hagymánk volt otthon. De az legalább újhagyma, én pedig a sült hagymánál sokkal jobban szeretem a sült hagymaszárat, ezzel viszont már elég is lesz a hagyma. Találtam hozzá egy ki tudja mikor felbontott fokhagymát. Kemény volt, de szétcsaptam.
A pörkölt testét egy szomorúan búslakodó szafaládé alkotta, meg egy tasak holnapután lejáró virsli. (A szafaládét meg se mertem nézni.)
Hagymaszár megpirít, piros paprika, megpörköl, megy rá a virsli és a szafaládé. Most kellene egy kis vízzel felönteni… de hohó! Ott árválkodik a hűtőben egy jénai, benne többnapos görögsaláta maradék. Leginkább a zöldségek és a fetasajt leve, meg pár szem zöldség. Tökéletes. Ezzel felöntöttem a pörköltet, majd hagytam rotyogni.
Közben túrtam tovább a hűtőt. Megtaláltam a fetasajt maradékát, ami már nem ment bele a görögsalátába. Ezt az isten is a pörköltbe teremtette, tejföl helyett a végén tökéletes lesz, ízben pedig abszolút harmonizál. És még csak alig mászik.
Mi van még? Szégyen. Egy hete vettem meglepetésként Nejnek 10 deka pesztós gouda sajtot, fel sem lett bontva. Csupa penész. Kibontottam, lefaragtam a penészes részt, a maradékot kockára vágtam.

Innentől már csak rozé kóstolgatása mellett várnom kellett, mikor sül zsírjára a pörkölt. (Tudom, virsli. De ez a hivatalos kifejezés.) Még találtam a hűtőben egy összecsavart tubus kiszáradt gulyáskrémet, azt belefacsartam a vokba. Kicsit sok lett, emiatt szórtam rá ellensúlyként némi petrezselyemzöldet, meg hogy híguljon, egy babkonzervet.

A vége felé belementek a sajtok, majd amikor annyira összeállt a massza, hogy már lapostányérra is ki lehetett szedni, akkor tálaltam. Nekem speciel határozottan ízlett. (Kicsit szokatlan volt elsőre a pörköltben a savanykás íz, de hamar meg lehetett szokni.) Nejnek is, bár ő hosszas gondolkodás után rakott a tányérjába köretként egy kis műzlit.

Tényleg tiszta május35.

Két kajak, három beülő, tizennégy nap: 14-15

2010.07.16; péntek

Eddig sem volt még csak hűvös idő sem, de nem lehet nem észrevenni, hogy egyre melegebb van. Az utóbbi két napban már hajnalban sem húzzuk magunkra a takarót, folyamatos az éjszakai izzadságfürdő a sátorban. Aztán reggeli a sörsátor alatt, a 32 fokos melegben. A nap ugyan nem kap direktben, de a meleg, az meleg. És amikor mindenkiről csatakokban folyik a víz, mindenkinek ragad a keze, akkor jelennek meg a legyek és hol az emberekre, hol a kajára próbálnak rárepülni.
Egy élmény a kemping.
Az igazi az lenne, ha két-két harapás közben be tudnánk vetődni a tengerbe, vagy eleve becipelnénk a reggelizőasztalt.

Valószínűleg én kihagytam egy evolúciós lépcsőt az igazi háziemberré válásban. Tegnap láttam egy férfitársamat, a villanyrezsójukat szerelte a sátor mellett. Én már szét sem szedtem a miénket, mert
– nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán van-e hozzá megfelelő szerszám a kocsiban,
– nem voltam biztos benne, hogy megtalálom a hibát,
– nem voltam biztos benne, hogy ha megtalálom, meg is tudom javítani,
– nem voltam biztos benne, hogy ha megbuherálom, nem veri le a kemping biztosítékát,
– nem akartam az értékes nyaralóidőből akár csak egy órát is olyasmire elfecsérelni, amit utálok,
– különösen úgy, hogy a boltban 90 kunáért lehet új rezsót kapni. (Megjegyzem, éppen ennyit fizettünk ma a reggeliért.)

Az átlós szomszédban lévő idős nő ébresztgeti bennem az alvó oroszlánt. Tegnapelőtt hozatott egy kisteherautónyi murvát, egész nap azt gereblyézgette. Aztán ma nekiállt a sövényt gereblyézni. Ehhez tudni kell, hogy ez egy fejlődésben lévő sövény. Az egész kempingben ránézésre olyan egy-kétéves sövény keríti el a parcellákat, mindenhol példásan aláöntözőcsövezve. Na, ezek az öntözőcsövek voltak útban a néninek és megpróbálta kirángatni az egészet a földből. Mert nehogy már egy cső megakadályozza abban, hogy gereblyével egy irányba állítsa a rögöket.
Én állítólag egészen empatikus vagyok, de ez a gondolkodás olyannyira idegen tőlem, mint amennyire egy idegen galaxisban élő kocka alakú intelligens lény gondolkodása lehetséges. A jó ég áldja meg, mi a fészkes fenéért nem lehet hagyni a természetet olyannak, mint amilyen? Miért jobb az egyenes, meg a sarkos a szabadon kialakult, girbegurba formáknál?
És akkor az ámokfutás végén a nő belevert egy fél méter széles, tíz centi magas, fehérre festett kerítést a földbe. Elnyomva a sövényt.

Fürdés, az utolsó teljes napon. Örömmel közlöm, hogy mára találtam meg az ideális koreográfiát. (Ja elfelejtettem mondani, sajnos a ruhában fürdés sem működik. Igaz, sokkal lassabban, de az állandó sósvizes ruhában tartózkodás ki tudja kezdeni az ember bőrét.) Átváltottam abszolút konzervatívba: használom a parti öltözőfülkéket. (Konzervatív, mert ma már teljesen általános a pucérkodás a partokon.)
Valami nagyon furcsa élmény volt: se cipő, se alsónadrág, se halásznadrág, se hosszúujjú póló nem volt rajtam fürdés közben, pusztán egy úszónaci. Szóban el sem tudom mondani, egyszer próbáljátok majd ki.

Reggeli közben Barna.
– Apa, ugye te holnap az összepakolás alatt már nem ihatsz sört?
Bakker. Bakker. Tényleg. Ma este kell annyit magamba töltenem, hogy kibírjam holnap a tűző napon a többórás pakolást.

Leltár. Miket nem használtam abszolút a két hét alatt:

  • Fésű. Első ránézésre furcsa lehet, mert soha nem volt még annyira hosszú a hajam, mint most… de tényleg felesleges lett volna. Hol a sótól, hol az izzadtságtól tapadt össze, aztán hol a tengerben, hol a zuhany alatt ázott ki. Kétnaponta megmostam tusfürdővel. Fésűre semmi szükség nem volt.
  • Napolaj. Nem vagyok napolaj/tej ellenes, csak idén elböktük: csupa vízoldhatót hoztunk. Ami nagyon jó azoknak, akik fürdés után kifekszenek napozni, de használhatatlan mindazoknak, akik kizárólag hidrofil közegben tartózkodnak a napon: úsznak, kajakoznak. Naptej helyett abszolút primitív védekezést választottam: hosszúujjú póló, széles karimás kalap. Hogy hülyének néztek? Hát, istenem.
  • Borotva. Mivel le sem vittem. Csak éppen itthon is elfelejtettem indulás előtt borotválkozni, így a kajakossapkámmal úgy néztem ki odalent, mint ha most szöktem volna meg az Apostolból.
  • Meleg ruhák. Ja.

Pokolian meleg van. Árnyékban 34 fok. Szellő kicsi és ritkán. Még csak védekezni sem lehet ellene sehogy. Délután lementem a vízhez, úsztam egy félórát. A vízben jó volt, de utána, mire megtörölköztem, átöltöztem és felsétáltam a dombra a sátorhoz, már ismét csatakos volt rajtam minden. A vizesblokkban is lehetne hideg zuhanyt venni, de alapban ott is meleg van, mire megtörölközöl, felöltözöl, megint csatak. Sem a sör, sem az ásványvíz nem old meg semmit, maximum puffadásig iszod magad, de a meleg marad. Meg is egyeztünk, hogy a kajakban sokkal jobb volt. Hiába nem volt árnyék, de volt szél, volt vízpermet, volt sapkavizezés. Meg időnként nyakig vízbeülés.
Ha ezt tudom, bedobhattam volna legalább egy állóventillátort az utánfutóba.

Dóra és Barna nemes bosszút álltak. Fogták az anyaghibás dupla vörösbársony matracot, felfújták és bevitték a tengerbe. Tologatni a kisvízben, a sok kisgyerek között.
Anyaghiba, ja. Egy csomó, jól látható apró lyuk volt rajta. Barna az ágy alatt tartotta a matracot, a macskák meg belevackolás előtt rendszeresen jól megdögönyözték. Azaz kivégezték. Pedig szerettük nagyon. A matracot.

Az este valami borzasztóan indult. El akartam kerülni a lefelé utazáskor felmerült álmossági problémákat, így már korán lefeküdtem. Aha. Péntek este. Egy kempingben. A dodzsem, a körhinta, a diszkó simán ment éjjel tizenegyig, nyilván a hozzátartozó mulatozással együtt. Félre ne értsd, ez így van jól – feltéve, hogy a kemping nem úgy reklámozza magát, hogy stresszmentes kemping. Mindenesetre még így is el lehetett volna aludni, ha a sátorba nem szorult volna bele a sivatagi levegő. De beleszorult. Az ember el se tudja képzelni, mennyi izzadság fér beléje. Egy idő után már a kispárnát is eltoltam magamtól, annyira undorodtam tőle. Persze ettől még nem kaptam több levegőt. Barna egy idő után ki is vonult a szabad ég alá, utoljára igénybevéve a leeresztett, meggyalázott bordó matracot. Nejnél még cifrább volt a helyzet, szokás szerint megint az utolsóelőtti napon gyulladt be a füle, megint kegyetlenül. Ő végül a székben aludt el. Nekem úgy sikerült valamikor éjfél után, hogy deréktól felfelé kivackoltam a sátorból, nem törődve az esetleges szúnyogokkal. (Mert azért vannak itt is, de jóval kevesebben, mint otthon.)

2010.07.17; szombat

Hajnalban sikerült aludnunk pár órát. Túl sokat nem, mert 7 óra körül egy kétévesforma kisgyereket éppen a sátrunk előtt tolt el babakocsiban az apja, amikor a kicsi teli torokból ordítani kezdett. Apuka persze nem tolta tovább, hanem próbálta megoldani a helyzetet. A sátrunk előtt.
Itt álltam a legközelebb ahhoz, hogy odamegyek, félretolom az apukát, majd szememben az őrület jeleivel, közelhajolok a kisklapechoz és fenyegetően morgok rá.

Persze mindannyian megalkuvóak vagyunk, végül mindenki életben maradt, igaz, erősen meggyötört tekintettel.

Indulhatott a pakolás. (Jópofa dolog, a kemping nyugalma érdekében tilos este tíz és reggel nyolc között sátrat verni, vagy bontani. A diszkó, a vidámpark simán mehet tizenegyig. A kiskölykök meg egész nap.)

Rejtély. Miért vettem és miért vittünk ki egy rekesz másfél literes baziolcsó energiaitalt? Oké, a vezetéshez kell valamennyi, de 9 liter biztosan nem. Nyaraláshoz megint nem igazán kell, mert itt ha álmosak vagyunk, akkor alszunk. Vakartam a fejemet: hazahozzuk, meg egyáltalán, mire használjuk?
– Nem jó az autóba üzemanyagnak? – kérdezte Barna.
– Nem tudom. Bár az íze alapján WD40 helyett elmenne.

Végül fél tizenkettőkor csekkoltunk ki. Nyugodtabb nem lettem, ez biztos, de a részletekbe nem mennék bele.

Három stopperre számítottam.

  1. Losinjban van egy meredek, lámpás útkereszteződés. Ha ott pirosat kapunk, nem tudom, egyesben egyáltalán elindul-e az autó ekkora teherrel?
  2. Tekintve, hogy későn indultunk, a kompnál – szombaton – bármi lehet. Ha szerencsénk van, átjutunk egy óra alatt, ha nincs, akár három órát is várakozhatunk.
  3. A zágrábi körgyűrűnél, egész pontosan Lucko-nál jelenik meg egy pontban a teljes horvát autópálya-forgalom. Itt mindig természetes a hosszú várakozás.

Végül ezekből egészen jól jöttünk ki:

  1. A lámpánál elkaptuk a zöldet, lendületből felaraszoltunk az emelkedőn.
  2. A komp pont az orrunk előtt ment el, szerencsére sűrítették a járatokat, így egy órát kellett csak várakoznunk és a következővel átértünk.
  3. Olvasott embernek párja nincs. A csomópont előtt 30 kilométerrel ki volt rakva egy tábla, miszerint készpénzes fizetésnél félóra, bankkártyás fizetésnél meg nulla perc várakozás várható. Így amint kettéágazott az út, elmentünk a bankkártyás irányba. Hogy a többiek miért nem tették ezt – nem tudnak olvasni, vagy nem tudnak szöveget értelmezni – ezt nem tudom, mindenesetre szélvészként hussantunk el a többkilométeres sor mellett, fizettünk az üres kapunál, majd csatlakoztunk vissza a sztrádára. Lucko: 0 perc.

Ezzel szemben két váratlan jelenség rendesen borzolta a kedélyeket.

  • A zágrábi körgyűrűn még volt egy tábla, hogy Budapest erre, de aztán sokáig nem. Pedig volt útközben egy csomó útjavítás, félpályázás, köztük néhány sunyi, táblázatlan lehajtókkal. Az emberben végig ott volt a para, hogy már le kellett volna mennie, mert a fene sem akart Szlovéniába menni. És azok a sátánfattyak egészen a Dráváig (jó 50 kilométer) egyszer sem rakták ki, hogy akár Budapest, akár a határ milyen messze van és egyáltalán, jó irányban megyünk-e arra. (A Dráva meg már gyakorlatilag a határ.) Egy csomó ismeretlen falu ki volt táblázva – és pont ez volt az ijesztő. Ha egy porfészekről kiírják, hogy még hány kilométer, de a határról, vagy Budapestről makacsul nincs semmi, akkor az emberben előbb-utóbb erősen felhorgad a kétség, hogy lehet, rossz úton van? Hiszen épeszű közlekedésszervező nem csinál olyat, hogy a határ felé vezető úton nem jelzi az 50 kilométeres körön belüli határt.
    Nos, a horvátok megcsinálták. És őszintén szólva, nem is nagyon értem a dolgot. Ahhoz már hozzászoktam, hogy a környező országokban – privátban vagy félhivatalosan – utálják a magyarokat. Istenem a tűrésküszöb nő, idiótákkal meg nem szabad foglalkozni. De ezzel a táblamegvonással velünk együtt szopatják a szlovákokat és a lengyeleket is, az északiabbakról nem is beszélve.
  • A másik nem várt jelenség az M7 volt Siófok után. Én valahogy úgy gondoltam, hogy ha valaki lemegy a Balcsira szombat reggel, akkor az minimum vasárnap megy haza. Nos, nem. Egy csomó mazochista leszenvedi magát a délelőtti dugóban, áztatja egy órán keresztül a popsiját a tóban, majd hazaaraszol a délutáni dugóban.
    Itt pusztán annyi volt a probléma, hogy én spec nem vagyok mazochista, ellenben már kezdett elegem lenni a vezetésből és igencsak haza akartam érni.
    Aztán Fehérvár után a három sáv sokat segített a helyzeten, innentől már simább lett az út.

És ennyi. Hazaértünk, kipakoltunk, végighallgattuk a hosszú macskakoncerteket (hogy ezeket mennyit tudnak szemrehányóan nyávogni egy vacak két hétért), majd gyors alvás. Nálam például a nappaliban, a pici kanapén, mert piszokul fülledt meleg volt. De ez már egy másik történet.

Összefoglalás

Kisérleti akció volt, először vettük két hétre a távot.
– Egyrészt jó volt. Ha egy hétre mentünk volna ki, borzasztó frusztráltan jöttünk volna haza. Szinte végig közepes/közepesen erős szél volt azon a héten. Ma már nem zavarna, de akkor, ott, még újak voltak a kajakok, nem alakult ki az ideális felállás. Aztán később jött két szélcsendes nap, azok mindent megoldottak. Utána már mentünk akárhová, akármilyen szélben.
– Másrészt hosszú volt. Kánikulában sátorban aludni, akár kényelmetlen gumimatracon, akár gyakorlatilag polifoam-on, nagyon igénybe tudja venni az embert. Amilyen pokolian szar volt az utolsó éjszaka, még egyet nem bírtam volna ki cafard nélkül.

Linkek:

Két kajak, három beülő, tizennégy nap: 11-13

2010.07.13; kedd

Habár elismerten nekem van a legvacakabb alvóhelyem (két polifoam, meg a jó öreg leeresztős matrac), de ahogy lefeküdtem este tizenegykor, ugyanabban a pozitúrában aludtam hajnal ötig. Volt bennem egy kis fáradtság a két hosszú út után, úgy tűnik.
Aztán hajnalban megjelent a sátrunknál a vérsirály is, de minden rikácsolása ellenére simán visszaaludtam. Ja, és reggel kilenckor én voltam az első, aki kimászott a sátorból.

A vizesblokkban irgalmatlan gyerekhiszti hangja töltötte ki a teret. Csak nem rájött az apuka magától is a hideg víz bűvös erejére?

Kora reggel már őrült meleg. Van a vizesblokk mellett egy jégautomata, 5 kunáért adnak egy szakajtó jeget. A szomszéd éppen egy tele lavórral jött visszafelé, amikor elsétáltunk mellette. Nej vágyakozva nézte.
– Beleülnél a lavórjába, mi? – találtam ki a gondolatát.

Ugyanitt van kutyazuhanyzó is. Nem nagy dolog, egy apró betonkáva, melyhez egy 4 méteres flexibilis zuhanycső tartozik. Messziről láttam, hogy két férfi súrol valamit a kávában. Ahogy közeledtem, úgy lettem egyre kiváncsibb. Ez valami nagyon türelmes kutya lehet, mondhatni döglött. A két alak olyan vehemensen sikálta az állatot, hogy annak minimum visítania kellett volna. Aztán közelebb érve láttam meg, hogy szőnyeget mosnak.
Az ilyesmi mindig frusztrál egy kicsit. (Nem nagyon, de akkor is.) Az emberek elmennek kempingezni. És ilyen, durván nomád környezetben is kitör rajtuk a takaríthatnék, a tüchtig-mánia. Lemossák a sátrat, mert poros. Söprögetnek. Szőnyeget mosnak. Azt hittem, Velma Melmac csak egy rajzoló kitalációja, de úgy látszik, Phil Frank az életből leste el a mintát.

A legdurvább. Ezt a példányt aközben gyűjtöttem, miközben Nejre vártam a vizesblokk előtt.
Lakókocsi, elősátor, sörsátor. Az utóbbi alatt élénkzöld filcanyag. Hogy úgy nézzen ki, minta szép zöld gyep lenne. Igaz, alatta valódi gyep van, de az nem olyan szép zöld. És ezt a filcanyagot söprögette, takarítgatva egy nő. Nehogy legyen már rajta egy tűlevél vagy egy apró faág.

A torokfájás kezd múlni, van helyette köhögés, krákogás, nehéz nyelés. De ha elmegyek úszni (hullámfürdőzni) a tengerbe vagy húsz percet, az egész elmúlik a francba. Érdekes. A sós víz tényleg hat. Viszont az is igaz, hogy a sör oldja a torokban lerakódott sót, mert egy korty után visszajön a nehéz légzés.

Barna alatt eltört a napozószék karfája. Ismét egy olyan apró sérülés, mely után használhatatlanná válik egy eszköz. A műanyagot nem érdemes megragasztani, mert terhet kell bírnia, ráadásul teljesen spéci kialakítású. (Ezzel a karfával állítgatjuk a háttámla dőlését.) Megint kuka. Ha az utolsó nap dobjuk ki egymás mellé a kétszemélyes bordó plüss gumimatracot, a kempingágyat, a napozószéket és a napszemüvegemet, legalább a guberáló együtt érezhet velünk, hogy milyen hetünk volt. (Persze ez csak befelé dörmögés. Tudom én is, hogy fogyasztói társadalomban élünk, a tárgyainkat tervezett szétesési idővel gyártják. Inkább az a csoda, hogy a gumimatrac kibírta 13 évig, a napozószék pedig tíz évig. A kempingágy a 3, illetve a napszemüveg a 2 évével már modern korunk gyermeke.)

A strandon frocliztak. Jött egy csajszi, a vállán egy kajak. Nem túl nagy, olyan 4 méter hosszú, üvegszálas. A leányzó jó messziről cipelte, dehát egy ilyen jószág 10+ kiló, nem nehéz. Sokkal izgalmasabb volt, hogy mit csinál vele. Elsétált a betontuskóig, megvárta, míg ki-bemásznak az emberek, ledobta válláról az evezőt, a lábával visszarugdosta, hogy ne essen bele a vízbe, aztán finoman beengedte a kajakot. Ekkor mondtam a mellettem lebegő (-> férfi fehér boában) családnak, hogy lepetézek, ha a csajszi a létráról belemászik ekkora hullámokban (40-50 cm) abba a ránézésre is max. 50 centi széles kajakba. Belemászott. Igaz, a leányzó volt vagy 45 kiló, de akkor is szép mutatvány volt.
Csak éppen itt még nem fejezték be. Beevezett olyan 30 métert, ahol egy figura próbált felállni egy szörfdeszkán, nagyjából sikertelenül. És helyet cseréltek.
Ekkor az államat már csak a hullámok tartották a helyén. A leány páros lábbal kihuppant a kajakból, a srác pedig simán átszállt a kajakba a szörfdeszkáról. Mintha egy parkettás nappaliban lettek volna, nem pedig egy meglehetősen hullámzó tengeren. Igaz, a srác meg olyan 30 kiló lehetett.
Eddig tartott a bemutató, innentől már előjöttek a problémák. A sráchoz hasonlóan a leány sem tudta kiemelni a szörfvitorlát fekvő helyzetéből, hiába próbálkozott makacsul. Azért az erőhöz kell némi izom, na meg masszív súlypont is. Lehet, hogy én nem libegek tündérként a víz felett szörfdeszkáról kajakba, de a vitorlát akár a fülemmel is egyenesbe tudtam volna rántani. (Figyeled, konszolidálódom.)

Csendes pihenő, úszkálás, újabb csendes pihenő… végül Nejjel elmentünk sétálni. Volt egy tippem, hogy merre találunk egy jó kis erdei utat, akkor meg miért ne nézzük meg, hogyan néz ki a horvát erdő? Először is meleg, másodszor pedig határozottan édes a levegő. De ennél is fontosabb, hogy roppant hangulatos utat találtunk.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Hosszú kaptatóval kezdődött. Már itt feltűnt, hogy a horvát erdészek nem bízták a véletlenre a turisták vezetését. A 0,5-1 méter széles sziklás túraútvonalakat 30-80 centi magas kőfalakkal vették körbe. Kilométereken keresztül. Én nem tudom, mennyi kő volt a falakba beleölve, de egy kisebb falu összes háza simán kijött volna saccra belőle. Plusz templom.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Mentünk, kapaszkodtunk felfelé. Aztán egyszer csak találtunk egy beobachtungstelle-t, ahogy Pepin bácsi mondaná. (Nem, nem egy sörgyár kéményét.) A sziget alsó felének északi részén van egy kiépített, de azóta kicsit rombadőlt megfigyelőállás. Nem véletlenül van ott, a hegy tetejéről körbe látszik az egész sziget: mind a keleti, mind a nyugati oldal, a távolban pedig a környező szigetek. Mindez a Losinj-szigetnek pont a cérnavékony derekánál, ahol át szoktunk kajakozni az áthajtón és a csatornán. (A bal alsó kisképen tisztán látszik a csatorna bejárata. Ilyen vastag itt a sziget.) Gyönyörű látvány volt nézegetni a mindenfelől a városba tartó kisebb hajóflottákat. Vagy húsz percig élvezkedtünk odafent, én szikláról sziklára pattogtam a fényképezőgéppel, Nej pedig csak ült egy padon és szívta magába a látványt.

Nagyítás

Innen 15 perc kellemes séta után értünk le az Arany Öbölbe (Zlatna Uvala) – ahogy a tábla szerint azt az áthajtót hívják, ahol már többször is megfordultunk. Csak most a szárazföldről közelítettük meg. Így egy kicsit jobban rá is értünk, le tudtam végre fényképezni a betontömböket, dacára, hogy megint erős volt a hajóforgalom. Most már csak az bánt, hogy ebben a napszakban, ilyen szögből nem látszik, milyen gyönyörű zöld az öbölben a víz.

Nagyítás

Nagyítás

Hazafelé már a Losinj-öböl melletti parton sétáltunk vissza. Jó másfél órás túra volt, a napocska kifacsart mindent belőlünk, de gyorsan pótoltam sörrel.

Az aprónép kicsit mogorvának tűnt, tekintve, hogy Nejnek kellett volna vacsorát készítenie. Gyorsan meg is lett izzasztva némi kolbász, begyűrtük, aztán a desszertet is, majd hátradőltünk. Eleinte csak a szokásos froclizás ment, aztán időutaztunk. Beszélgettünk egyrészt a szülők gyerekkoráról, fiatalkoráról, aztán az ő gyerekkorukról, mire emlékeztek ők, mi minden történt valójában. Végigröhögtük az estét, gondolom, a szomszédok legnagyobb örömére.
Közben egyszer idejött a hátsó szomszéd. (Aki a fél szendvicset próbálta felajánlani.) Németek, de magyar vizslájuk van. Angolul sikerült elmagyaráznia, hogy a legnagyobb bánatuk az, hogy nem tudják, hogyan kell helyesen kiejteni a vizsla szót.
Innentől lett érdekes a beszélgetés.
– Vizsla – közöltem vele.
– Ah, viszla.
– No, vizsla.
– Vizschla.
– Almost. Vizsla.
– Viszla.
– No. Vizssssssla.
– Ah, nein.

Fél tizenkettőkor pedig bebújtunk a sátorba. Holnap megint csapkodjuk a vizet, ha Zefirusz is úgy akarja.

2010.07.14; szerda

Zefirusz akarta is, meg nem is. Előrejelzés szerint 11-ig 10-11 csomós szél volt várható, utána gyk. szélcsend. Viszont azt is tudjuk, hogy a szél elállta után a hullámok még jó egy óráig hullámkodnak, ergo dél. Akkor meg már nem. Holnap egész nap enyhe szelet jósolnak, akkor lesz egy komplex program. Meg korábban is tudunk kelni.

Az első kellemetlen élmény a csodavizesblokkal kapcsolatban. Bementem, beültem az egyes kupéba. A villany abban a pillanatban lekapcsolt. Végeztem, barátságosan integettem a szenzornak, fény viszajött – és ekkor vettem észre, hogy nincs bent papír. Ha egészen véletlenül nincs nálam egy papírzsebkendő (tényleg véletlenül, mert amióta ruhástól fürdök, nincs értelme), akkor nagy szégyenben maradtam volna. Így is kellett origamiznom, nem keveset.

Bevásárló körút. A szokásos körök, egy apró plusszal. Barna meg akarta lepni egy ifitársát mangó ízesítésű Jamnica ásványvízzel. (Az illető nagyon szereti és meg is érdemelte.) Csakhogy égen-földön nincs. Végül Barna bejárt egy csomó boltot és nagy büszkén le tudott vadászni egyet. Boldogan dobta be a csomagtartóba. (Apja fia – a hős.)
Ezt már csak utólag teszem hozzá, hogy amikor, már itthon, vasárnap visszavittük a kajakot a csónakházba, utána beléptünk ezért-azért az Auchanba. Ott láttuk meg, hogy raklapszámra tartanak mangó ízesítésű Jamnica ásványvizet. (Apja fia – a balek.)

Bevásárlás után nagy lubickolás. Hihetetlenül idegesítő látvány: délután kettőkor töksima tenger, a gyerekstrand pedig üres. Ideális tengerreszállási körülmények. Csakhogy 40 perc, mire kemény munkával összelogisztikázzuk az indulást, 40 perc a végén, mire visszarendezünk mindent. Közel másfél órát viszont nem ölünk bele egy fél napnyi kajakozásba. (Tanulság rögzítve. Jövőre már kajakbarátabb – és gyerekgyűlölőbb – kempinget választunk. Nem tudjátok, hogyan néz ki a ‘minden nap feláldozunk egy kétévesnél fiatalabb gyereket’ embléma?)

Félelmetes, mi van errefelé sajt téren. Tegnapelőtt vettünk egy 20 dekás darabot, valami helyi sajtból. Durván háromszor volt drágább a városszéli diszkontban, mint a Gran Padano. Mondanom sem kell, tök ismeretlen volt, mégis bepróbáltuk. Ráadásul még csak nem is pagi, hanem porecsi.
Hihetetlenül finom volt.
Természetesen adtam a borhűtőnek is, vettem egy rekesz plavacsot.
(Szar ügy, de ezek a vásárlások már a hazaútnak szólnak. Még két nap – ebből a második fele már pakolás – és húzunk haza.)

Nej is kiolvasta a Maszkabált és nekiállt a másik magunkkal hozott könyvnek. Nem kicsit furcsa látni, hogy az Odakint1-et olvassa, miközben én vele szemben már az Odakint2 alapanyagán dolgozom. Melybe beleírom, hogy Nej az Odakint1-et olvassa. Vannak ilyen rekurzív dolgok az életben.

Egy újabb kajakos kiszállást figyeltem meg. Jött a hapi, nagy lendülettel és egy apró, kék üvegszálas kajakkal. Éppen lebegtem a szokásos helyemen, mellettem ment el olyan 5 méterre. Nem célzott meg semmilyen betontuskót, meg létrát, csak ment neki a szikláknak. Ha ez egy karcolás nélkül kiköt a szikláknál, lepetézek – villant át az agyamon. Csak ment, ment, aztán a sziklák előtt egy méterrel lefékezett. Kilógatta mindkét oldalra a lábát, egy picit keresgélt – majd egyszerűen felállt. Ott már leért a lába két víz alatti sziklára. Átlépett a kajak fölött, a vállára kapta, majd szikláról sziklára kiszökdécselt a partra és elindult felfelé a lépcsőn.
Amilyen egyszerű, annyira magától értetődő. Jól megjegyeztem a technikát. Nem mintha vállamra kapva a kajakomat, ki tudnék szökdécselni vele (teljes felszereléssel az egyes olyan 35, a kettes meg 45 kiló, plusz forgatónyomaték), de kiszállásra sziklás környezetben teljesen jó a módszer.

A szomszédban(2) négyen pucolják az autójukat. Papa, mama, gyerekek. Én meg itt nézem a miénket… ha lenne rá eszköze, már régen öngyilkos lett volna szégyenében. De az autó használati tárgy, nem dísz. Márpedig ha fixre van szerelve egy kajaktartó, az azt jelenti, hogy rendszeresen rá-ráborul a tetejére pár liter szutykos víz.

(2) Ez már csak ilyen tipikus kempingprobléma. Van ugye két közvetlen szomszédunk jobbra és balra, aztán van hátsószomszédunk és az ösvény túloldalán egy szembeszomszéd. Emellett pedig mind a négy irányban van egy-egy átlós szomszéd. Azaz amikor azt írom, hogy szomszéd, a nyolcból tessék valamelyikre gondolni.

A másik szomszédban egy magányos, hatvan év körüli, szomorú öregúr lakik. Leginkább egész nap sétálgat, néha kiül az előtér alá, csak ücsörög a négyszemélyes asztalnál. Mellette egy hasonló korú szlovén házaspár lakik, néha átmegy hozzájuk beszélgetni, de egyébként teljesen magányos. Elképzelésem sincs, hogyan került egyedül egy négyszemélyes lakókocsiba. Amikor lefoglalta, még többen lehettek?

Nejnek annyira megtetszett a tegnapi séta, hogy estefelé rábeszélte a kölyköket, járják körbe megint a dombot. Elég későn is értek haza, így a vacsora is elhúzódott. Olyannyira, hogy amint vége lett, negyed tizenegykor már dőltem is be a sátorba.

2010.07.15; csütörtök

Reggel a recepció felé megláttam a vadvizes embert. Elég kemény fazon lehet, nem vacakolt sokat a kempingfelszerelésekkel: autó, kajak, függőágy. Semmi sátor, semmi kempingszék, sörsátor, hálózsák… ezek mind csak úri huncutságok.
Ha sokáig maradunk, a mi felszerelésünk is idáig fog egyszerűsödni.

Nagyítás

Korai kelés, mintaszerű összekészülés. Tíz órakor már a vízen lebegtünk. Eredetileg a Male/Vela Srakane szigeteket terveztük be harmadik nagyobb célpontként, de mára maradt az is, hogy Dórával legalább egy órát kajakozzunk. Emiatt abban maradtunk, hogy nem megyünk el a szigetekig, csak egy útbaeső öbölig.
Aztán szerencsésen úgy elnavigáltam magam, hogy az útbaeső egyik szigetet összekevertem a Male Srakane szigettel, és amikor rájöttünk, akkor már majdnem ott is voltunk. Naná, hogy ekkor már nem hagytuk ki. Kár is lett volna. Bár eleinte igencsak kámpicsorodott az arcunk, mert egyszerűen képtelenek voltunk kikötni. Ami távolról sima ügynek nézett ki, közelről rücskös sziklaként realizálódott. Mentünk körbe, már majdnem átevickéltünk Vela Srakane-ra, amikor megláttam egy nagyobb kikötőt, sólyával. Sajnos egy csomó motorcsónak is volt a kikötőben, mely előrevetítette a lankadt péniszek, térdig érő mellek látványát… amikor Barna sasszemmel kiszúrt két, egyenként kábé 1-1 méternyi apróköves kilépőt. Szószerint kilépő, mert a parton már csak olyan 30 centi látszott a kavicsokból, körülöttük mindenhol sziklák. Megküzdöttünk a kikötéssel a zsebkendőnyi területen, de megérte. (Ha érdekel esetleg valakit, a koordináták: 44°33′56.44″N, 14°20′01.19″E. Közvetlenül a kiszállóhely mellett van egy nagy fehér, horgonyt ábrázoló tábla.) Ugyanis a víz már hosszan aprókavicsos volt. Üde színfolt a sok kellemetlenül éles szikla között. Nej és Barna be is dobtak egy-egy kiló kavicsot a kajakokba, annyira szépek voltak.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Itt hatalmas pihenőorgiát tartottunk.

Volt egy film a gyerekkoromban, ‘Lépj Olajra!‘ címmel. Ebben volt olyan rész, hogy a három főhős (egy fiatal hapsi, egy fiatal nő és egy idősebb hapsi) kúsznak utolsó erejükkel egy sivatagban, aztán kész, vége, feladják. Az egyik még fekve dühösen elhajítja a kulacsát egy dűne möge. Mely kulacs csobbanva ér földet. Mindhárman felpattannak és láss csodát, a dűne mögött pálmafák és egy csodálatosan tiszta vizű tó.

Na, akkor azok a figurák lubickoltak olyan szenvedélyesen a vízben, mint ahogy mi, ott a kavicsos pihenőben. Tíz perc híján két órát eveztünk a tűző napon, megállás, víz és napolaj nélkül. Legszívesebben csak a fejemet lógattam volna ki a víz fölé, aztán meg is csináltam, mert nem volt semmi akadálya.

Egy félórányi önfeledt lubickolás után összecsomagoltunk, elindultunk visszafelé. Ekkor találkoztunk Jézussal.
Kiértünk egy szirtfok takarásából a sziget legnagyobb hajózási útvonalára. Balra néztem.
– Jézus! – szaladt ki a számon.
– Mi van? – kérdezte Nej.
– Nézz balra!
Természetesen jobbra kezdett el vizslatni.
– Balra, te vakegér.
Balra nézett.
– Jézus!
Bal oldalt egy óceánjáró konténerszállító hajó iparkodott, pont azon az útvonalon, melyet keresztezni szándékoztunk. Aztán szerencsére hamar kiderült, hogy távolodik, de addig azért be voltunk ijedve.

Nagyítás

Érdekes módon, megint hazafelé voltunk a gyorsabbak, odafelé mentünk 110 percet, visszafelé már csak 90-et. A távolság oda-vissza 19,8 km, azaz az átlagsebességek: odafele 5,4 kmh, visszafelé 6,6 kmh. És most még csak azt sem mondhatom, hogy hívott a söröm, tekintve, hogy délután még volt egy futam a nagylánnyal.

Titokban reménykedtem, hogy megmutatjuk neki, mi is az a kutyafitty. Amikor reggel eveztünk, találkoztunk egy borzasztó béna yachttulajdonossal: a yacht szószerint bőgött a kezei alatt, miközben alig haladt. Gondolom, valami alacsony fokozatban mentek padló gázzal. A trükk az volt, hogy ebben az állapotban a yacht akkora hullámokat produkált, mint a Titanic, mi pedig közvetlenül mögötte haladtunk át. Nos, láttunk már hullámokat, eddig mindkét kajak simán át is hullámzott mindegyiken. De ezek, a hajó után, lazán magasabb voltak egy méternél – és sokan is voltak. Borzasztóan kiváncsi voltam, mit lépnek erre a kajakjaink. A Kodiak nem foglalkozott vele túl sokat: habár égnek állt az orra, mint Kleopátra Tűje, de átbukott a hullámokon. A Biwok ezzel szemben nem. Az azt mondta, hogy ez neki már túl magas hullám, ő pedig nem egy dzsigoló, hogy ekkorát erektáljon. Keményen belement a hullámokba és keresztülhasított rajtuk. A víztömeg pedig Nejt takarta be. Tetszett.

De előreszaladtam. Ott jártam, hogy még a vízről riasztottuk a csajszit, hogy jöjjön le a kikötőbe, aztán a két kajak összebújt (mert csak együtt tudtuk felhúzni a kettes kormányát, lásd úri bika), majd a kettes kikötött. Mondanom sem kell, megint az emberiség segghülye keresztmetszete képviselte magát a strandon: összesen egy olyan hely volt, ahol nem apró kölykök matracháborúztak, illetve a külvilágra érzéketlen sznorkizók lebegtek, hanem egy nő álldogált a vízben. Be is céloztuk a mellette lévő félméteres placcot, a nő meg csak álldogált, álldogált, majd amikor másfél méterre voltunk tőle, akkor döntött úgy, hogy eldobja magát és elkezd úszni. Ha láttál már kettes kajakot előremenetből villámgyorsan hátramenetbe váltani… szerintem a vízörvények simán embermély gödröket vájtak a köves altalajba. És még szerencsénk is volt, hogy nem lebegett közben mögénk valami búvárkund.

A parton cseréltünk, Nej ki, Dóra be. Ezzel már rögtön spóroltunk egy le/felszállítást – viszont nem számoltam azzal, hogy azért ekkora út után lesz némi zsibbadás és fáradtság. De a gyerekért mindent. (Meg a testvérért, hiszen Barna legalább annyira el volt gémberedve.)

Nagyítás

Áteveztünk az Arany Öblöcskén, láttuk végre milyen, amikor gyönyörű zöld (a fénykép sajna nem sikerült, itt kék minden), aztán megkerültük a Koludarc-szigetet, végül becéloztuk a nudi strandot. Ekkorra már lekopott rólunk annyira az udvariasság, hogy azt mondtam, hacsak nem lesz orgia a parton, akkor mindenképpen kiszállunk. Majdnem így sem jött össze, éppen akkor tolatott rá a strandra egy háromemeletes yacht, tele fiatal hapsikkal és nőkkel, de aztán még nem rajzottak ki.

Kikötöttünk, fürödtünk, úszkáltunk. Megint szép volt minden.

Éppen nyakig üldögéltem a vízben, amikor ismerős kajak közeledett. Először nem is tudtam, honnan ismerősek. Kikötöttek, köszöntünk egymásnak, jól van. Aztán mondta Barna, hogy szerinte őket láttuk pár nappal ezelőtt Ilovikban. És tényleg! A kajakjukat nem lehetett összekeverni semmi mással. Képzelj el egy felfújhatós strandkajakakot, de a leggagyibb kivitelben. A Sevylor ehhez képest űrtechnika. Olyat képzelj el, amilyenbe a gyerekeidet ülteted a Balcsi déli partján, mondván, hogy 30 centis vízben nem lehet baj. (A valóságos kajak sokkal gagyibb volt a belinkeltnél, de hasonlóbb képet nem találtam.) Az olasz pár erre a hihetetlen bizonytalan és lassú alapra építette fel a családi kajakját, úgy, hogy ráapplikáltak egy negyed négyzetméteres saválló acél kormányt, a beülőket meg telepakolták kispárnákkal. Elképesztő hibrid jött ezzel létre. Nekem egyből az jutott eszembe, mintha Slash egy harminc centis, de torzítókkal felszerelt gyerekgitárral állt volna ki szólózni egy heves koncerten.
És ez a házaspár ezzel az értelmezhetetlen jószággal járt be akkora utakat, mint mi, az űrtechnikai eszközökkel tervezett, méregdrága kajakjainkban. Beszélgettünk, ki, merre járt. Soroltuk, mindegyiket ismerték. Ilovik nagyon tetszett nekik, oda még vissza akartak menni. Susak, melyet mi végül kihagytunk, nekik már megvolt. (12 kilométeres szigetszökkelés. Egy játék gumikajakkal.)
Félelmetes.
Végül elbúcsuztunk, jöttünk haza.

A kikötés megint horror volt. Nem voltak sokan a strandon, de pont bejátszották az egész partszakaszt. Végül egy matracos anyuka + 2 kölyök kombináció mellett szavaztunk, mármint, hogy mellettük kötünk ki. Erre az egyik napszemüveges gyerek arcán, ahogy melléjük értünk, elszánt vigyor támadt, leugrott a matracról és megpróbált megkapaszkodni a kajakunk elejében. Olyan harsányan ordítottam rá, hogy ‘NO!!!’, ahogy a torkomon kifért, majd elkezdtem vadul hátraevezni. (Ha ráakaszkodik, simán beborít minket. Márpedig, ha a gyerekre ráborul egy ötven kilós kajak, kétszáz kiló emberrel, simán beszorul alá.) Az idióta meg jött utánunk, ugyanazzal az elszánt vigyorral az arcán. A második ‘NOOO!!!’ kiáltásomat hallotta meg az anyuka és kezdett el kiabálni a gyerekkel. Végül a tökmag nagy duzzogva visszamászott a matracra, mi pedig ki tudtunk kötni.
Nyilván az utolsó hazaszállításnak kellett a legnehezebbnek lennie. Most nem elég, hogy két pokróccal is letelepedtek abba az egy méteres sávba, ahol az autó be tudta volna venni a derékszögű kanyart, de egy Darwin-díjas jelölt a túloldalon, az út és a kőfal közötti 30 centire is kifeküdt. (A képen be vannak jelölve a pokrócok, illetve egy útban lévő autó. A lejtőn jöttem le és a derékszögű kanyarban kellett volna megfordulnom. Ehelyett osontam el a pokrócok mellett, majd az autó előtt ipszilonozgattam vagy húszat.)

Nagyítás

Nézegettem… aztán úgy voltam vele, hogy ha megjelenek egy nagyobb darab autóval, csak észbekapnak.
Hát, nem. Hacsak azt nem nevezzük észbekapásnak, hogy az egyik pokrócos faszi felhúzta a lábát, amikor látta, hogy pár centire araszolok el mellette. Ne kérdezd, hogy rámentem-e pokrócaikra. Nem tudom, és nem is érdekel.
Felszórtuk a kajakokat, aztán Dóra nekiállt irányítani visszafelé. Természetesen senki nem állt fel, senki nem gondolta úgy, hogy ha egy rozoga, inkább sziklás, mint rendesen burkolt, nem egészen egy autó szélességű út mellé fekszik le, akkor esetleg neki is baja lehet, különösen, ha egy derékszögű kanyarban teszi ezt. Dóra annyira lelkesen irányított, hogy hátrafelé simán rágyalogolt volna ez egyik idiótára, ha nem szólok rá. Egyszerűen eszébe sem jutott, hogy oda is lehet feküdni.

De mindegy, hazaértünk. Hagytam ott egy kis ferodol szagot – a fekvő emberek miatt nem tudtam lendületből nekimenni az emelkedőnek – de remélem, a büdöset ellensúlyozta az a tíz kiló felvert por, melyet szintén a meredek start okozott.

Úgy leülepedtünk a sörsátor alatt, hogy hozzánk képest az iszap harmatosszagú kezdő lett volna. Nej szerencsére csinált vacsit, mely persze csak tovább növelte az ülepedési együtthatónkat. Végül a két gyerek beülepedett a sátorba, Nej olvasgatott, én meg lementem strandolni.

Szinte mindig kifogom. Be akarok menni a vízbe, de a létra előtt éppen akkor verődik össze 5 suhanc, persze van közöttük legalább egy csaj, aki affektál és nem akar belemenni a vízbe, mert az hideg, meg hullámzik, a többiek meg röhögve győzködik, miközben természetesen pont akkor akar kijönni három aprókölyök, akik pont a létrán kezdenek el tipródni, hogy lehet, mégis inkább a vízben kellene maradniuk, és természetesen van náluk egy kurva nagy gumimatrac, meg mindegyiken békatalp.

Este óriási pangás. A lányok elmentek korán aludni, Barna nyomja a kötelező olvasmányát, én pedig gépelgetek. De már nem sokáig. Egész pontosan, eddig.