A kocsiban, a fürdőszobában, a mosógépen, a teraszon. Nem kis teljesítmény, ha hozzáteszem, hogy nem is voltam a Balcsinál.

Lementem az RSD-re kajakot szelidíteni. Eleinte csak vicceltem a szaktopikon, hogy az új kajakot a Korongvilág legnagyobb matematikusáról fogom elnevezni, de a mai nap után már egy szemernyi kétségem sincs felőle. Az egyik oldalra az eredeti nevet fogom felírni, a másikra a magyar fordítást. Azaz YouBastard, illetve TeDög. (Tudni kell, hogy az a bizonyos matematikus történetesen teve volt, és kizárólag erre a névre hallgatott.)

Nagyon nem indult jól a nap. Korábban 3 motorcsónak volt utánfutóstól betolva a kajaktárolóba, emiatt kérdeztem is a gondnokot, hogy ez mindig így lesz-e? – Ádehogy – nyugtatott meg. Nem is lett így, mert betoltak melléjük még egy negyediket is. Azaz most már egész biztosan sokobanoznom kell, ha ki akarom hozni a kajakot. Azaz TeDögöt.

Kihoztam. Letettem a földre. Mivel éppen tolongás volt, gondoltam sétálok egyet a parton.
Kis híján leültem. Arra számítottam, hogy magas lesz a vízszint… de arra, hogy 70-80 centivel a normális alatt lesz, arra nem. Hogy értsd: az a stég, ami eddig 30-40 centire volt a vízszinttől, az most 100-120 centire távolodott el. Ilyen magasból bele sem lehet lépni a kajakba, maximum csak ugrani lehet. A stég három oldalából pedig csak az egyiken lehetett beülni, az meg állandóan tele volt. Megpróbáltam a stég bal oldalán elsétálni a vízig, de az első lépésnél bokáig süllyedtem az iszapba. A stég jobb oldalán volt ugyan sólya, de két kenut kötöttek ki mellé, nem lehetett elérni a vizet.
Megpróbáltam a stégről. Rá sem tudtam tenni a vízre a kajakot, be kellett dobnom. Hogyan fogom ezt kiszedni? Méghozzá nagyon hamar? Ugyanis rögtön beláttam, hogy ebbe én így be nem fogok szállni. (Nem arról van szó, biztosan be lehet… csak én még nem szoktam hozzá ehhez a kajakhoz. Ahhoz ugyanis strandkörülmények kellenek, és eddig ilyesmihez még nem volt szerencsém. Itt, ahol egyébként sem könnyű beszállni, ráadásul állandóan bámészkodók figyelik az ember minden mozdulatát, esélyem sincs gyakorolni.)
Végül kiterelgettem az iszapba, ott már elértem. Felvettem, megcéloztam a sólyát. Átdobtam a kenuk fölött, aztán átléptem én is. Végül a 30 centis vízben próbálkoztam, de elsőre kiborultam. Szerencsére talpra estem. A következő próbálkozás már sikerült.
Jelenleg az a legnagyobb baj, hogy míg a kettes kajak háttámlája alacsonyabb, mint a perem, így ha azon ráülök a hátsó fedélzetre, simán be tudok csuszanni. A mostaninál viszont kilóg a háttámla, azaz belecsusszanáskor magam alá töröm, melyet utólag már képtelenség kipiszkálni alólam. Az igazi az lenne, ha belecsusszanás közben egy elvispresley-s illetlen csípőmozdulatot tennék előre, áthuppanva a háttámla felett – de ez még nem megy. Legalábbis úgy, hogy TeDög a röhögéstől ne forduljon bele a vízbe.

Na de végre-valahára bent voltam. Meg is fogadtam, hogy én ebből ma ki nem szállok, csak ha visszaértem.
A franc se gondolta még akkor, hogy a 3 órából 4,5 óra lesz, miközben szénné égek a napon. Vizet, ennivalót persze nem vittem (kemények vagyunk, Oszi), gondosan pénzt sem, nehogy útközben meg tudjak állni egy kocsmánál. Bekenni nem kentem be a kezemet, és sejtheted, hogy a hosszúujjú pólóm is otthon maradt. (Lassan be kellene szerezni egyet evezésre is, mert az erdőjáró hosszúujjúm egy kicsit meleg a vízre.) Szóval totális hendikepp. Ja, a végére a póló is feltörte a hónaljamat.

Útközben összefutottam egy hozzám teljesen hasonló kinézetű hapival. (Valamivel több volt a szakálla.)
– Helló! – biccentettem át.
– Szia – köszönt vissza – Ez egy Kodiak, ugye?
– Igen.
– Hol vetted?
– Itt, Nyunyóéknál – mutattam hátrafelé.
– Hah, akkor ez az én hajóm volt! – vigyorgott.
– Hah!
– Használd egészséggel!
– Köszi!

De az utolsó mondatoknál már nem láttuk egymást, elvégre ő lefelé, én felfelé. Így viszont tudom, miért volt helyből kényelmes a kajak.

Később láttam Darwin-díj jelölteket is. Tudni kell, hogy az RSD normál állapotban is gyakorlatilag szennyvíz, legalábbis itt, a felső részen. Amikor viszont az ár sodorja a felpuffadt teheneket, macskákat (vicc, aki tudja, érti), szóval ilyenkor van annyira durván szennyezett a víz, hogy hatványozottan kerülni kell vele a kontaktust. Erre vagy négy ember felpattant a bogrács mellől és hangos sivalkodások mellett fürödtek egyet, meg átúsztak a túlpartra. Hát, egészségetekre – biccentettem feléjük.
Aztán láttam sárkányhajót is, később pedig találkoztam Lászlóval. (Anno tiszafüredi idényzáró, meg Balaton-átevezés.) Szóval, mondhatni, társadalmi életet éltem a Soroksári-Dunán.

Viszonylag jó idővel, két óra alatt, felértem a Kvassay-zsilipig. Már korábban is láttam csúnya dolgokat, de a zsilip nagyon egészségtelenül nézett ki. (A régi csónakházunknál a nagy motoroshajók kint feküdtek a parton – elfogyott alóluk a víz.) Annyira alacsony volt a víz, hogy a zsilip alja fél méterrel magasabban volt, mint a vízszint. (Karbantartási céllal kiszárították – mondta később a gondnok.)

A pillérek között van egy kis boltíves alagút, azon szoktam átbújni. Korábban mindig le kellett hajtanom a fejemet, most akár állva is átevezhettem volna.

A visszaút, az viszont gyötrelmes volt. Pedig ez lett volna a jutalomjáték, hiszen a víz lefelé áramlik. Csakhogy. Egyrészt borzalmasan hullafáradt voltam, a lapátot is alig bírtam megemelni. Szomjas voltam, éhes voltam. Haza akartam menni. Másrészt erős szél támadt fel és pont szembefújt. Ezzel egyrészt kilőtte a sodrás előnyét, ráadául nekem szívlapát méretű evezőlapátom van, a szél borzongó gyönyörrel szokott belekapaszkodni. A Molnár-sziget belső ágát meg se próbáltam, Laci szerint annyira alacsony a víz, hogy járhatatlan.

Szószerint hazahörögtem magam. A tervezett 1 óra helyett 2,5 óra alatt. (Szumma: 25,5 km, 4,5 óra, átlagsebesség… hagyjuk.)

Az utolsó félórában már semmi más nem lebegett a szemeim előtt, mint hogy ki a partra, feldobni a kajakot a helyére, kocsi, haza, sör. Aztán kaja, sör, zuhany, sör, szivar. Tartalmas program.

Persze még meg kellett oldanom a kiszállást. A stég megint nem játszott: egyrészt ott voltak még mindig a kenuk, másrészt a kiszállási magasság sem változott. (Meg a bámészkodók száma sem.)
Sebaj – gondoltam – nagy lendülettel nekifutok az iszapnak, aztán felcsúszok annyira, hogy gond nélkül ki tudok majd lépni.
Csakhogy az iszap ennél vendégmarasztalóbb volt. Egyrészt nem sikerült teljesen kicsúsznom, másrészt amikor kiszálltam, megint megborultam – és most már a talpraesés sem ment. Hasmánt belefordultam a dagonyába. Víz már maximum tíz centi volt csak, de iszap… az legalább egy méter. Mire kikászálódtam és kihúztam a kajakot is, úgy néztem, ki, mint egy elégedett varacskos disznó. Nem is szaroztam, a sólyánál visszasétáltam a vízbe, hogy legalább térdig csak vizes legyek.

Ennyit a ‘gyorsan hazamegyek’ mantráról. Legalább egy órába telt, mire mindent elrendeztem: kipucoltam kívül-belül a kajakot, nagyjából letakarítottam magamat és mindent a helyére pakoltam. (Nyilván ismét sokoban a motorcsónakkal.) Ráadásul amilyen erőben voltam, mire felküzdöttem a kajakot a fejem magasságában lévő tárolóra, simán hátratört a hüvelykujjam is.

De már mehettem haza. Illetve… amilyen varacskos disznó voltam hátul, a kocsiba tuti nem ülhettem bele. (Tiszta ruha…? Ne viccelj. Arra készültem, hogy olyan magas lesz a vízszint, hogy a stégről még lehajolnom sem kell.)
Hmm. Végül azt találtam ki, hogy leveszem a sáros ruhákat. A többi közlekedő maximum azt fogja hinni, hogy félmeztelenül vezetek. Meg se fordul a fejükben, hogy teljesen. Otthon meg megoldom, telefonálok Nejnek, hogy hozza ki a fürdőköpenyemet.
Egy baj volt csak. Amikor érkeztem, annyi kocsi volt a külső parkolóban, hogy beálltam a belső udvarra. Igenám, csakhogy időközben kulcsra zárták a kaput.

Azaz a lépések:

  • Kinyitom a kaput.
  • Beszállok a kocsiba.
  • Kihajtok a kapun.
  • Kiszállok és becsukom a kaput.
  • Visszaülök a kocsiba és elhajtok.

Na, ez sehogy sem megy a vetkőzős jelenettel kombinálva. Maradt a B terv, azaz teszkós szatyrokból védőhuzatot barkácsoltam. (Hogyan rögzítettem a háttámlánál? Kérem, a szatyor fülét átdugtam a fejtámla alatt, a túloldalon pedig átdugtam a fülön az ablakmosó kefét. McGywer.) Persze ettől még az ajtókárpit kapott rendesen, a kardánbox szintén, a pedálokról nem is beszélve. Jóleső iszapszag balatonszag uralja most a kocsit. Meg a fürdőszobát. Meg a mosógépet. Meg a teraszt.

De hazaértem. Igaz, a zuhanyt kellett tennem az első helyre, a pakolást meg a másodikra – és csak utána jöhetett a sör.
Csalódtam volna a napban, ha ezzel is minden simán ment volna. Jól meghúztam az üveget – és beragadt a böfi. Ez valami borzalmas állapot, nem csoda, hogy a csecsemők is óriási hisztit tudnak ilyenkor csapni. Ott volt az üveg, ott volt egy óriási adag szomjúság – és nem tudtam inni, mert nem tudtam lenyelni. Óriási erőfeszítésekkel végül csak sikerült. Meg utána ettem egy kis vacsit, majd lekinlódtam még egy üveg sört.

– Na, most már embernek érzem magam – fordultam Nejhez.
Ekkor jött ki egy adagban az összes addig bennragadt böfi.

Nej nem kommentálta. Szerencséjére.