Mostanában van elég alkalmam, elgondolkoztam rajta, hogy jó lenne-e az emberiségnek, ha az utódok nem csak a géneket, hanem a szülők teljes tudását is örökölnék?

Elsőre kapásból rávágja az ember, hogy persze. A gyerek még ordít a szűk rés okozta sokktól, de már tud differenciál egyenletrendszereket megoldani mind analitikus, mind numerikus módszerekkel. Nekünk olyan dolgokba törik bele az agyunk a műszaki egyetemeken, melyeket az 1700-as évek környékén találtak ki mindenféle zsenik. (Newton: 1643-1727, Euler: 1707-1783, Maxwell: 1831-1879, de még sorolhatnám.) 2-300 éves tudás, mégis kevés ember képes megérteni.
Bezzeg, ha nem kellene mindent újrakezdeni! Óvodás korára a gyerek bőven leelőzné a szüleit, húszévesen már nem is értenék mivel foglalkozik. Harmincévesen pedig már ő nem értené a saját gyerekét. Micsoda tempó lenne: 3-4 genereáció alatt a világ összes problémája fel lenne számolva.
Lehet, hogy maga az emberiség is.

Gondoljunk bele: jó az, ha valaki hirtelen kap túl nagy adag tudást? Úgy, hogy a jelleme még nem alakult ki? Még nem tapasztalta meg, hogy nem szabad bármit is megcsinálnia, még ha logikusnak tetszik, akkor sem. Még nem alakultak ki az érzelmei.
Legyek Ura, csak hiperintelligens kölykökkel.

De nem csak erről van szó. Az újratanulás egyáltalán nem értelmetlen dolog. A gyerek menetközben rájöhet valami újra. Hogy ezt eddig rosszul tudtuk. Az se kizárt, hogy nála kicsit más sémakészlet alakul ki ugyanazon tanítás hatására – így mutálódhatnak a sémáink. (Ugye, a mémek evolúciója.) Ha mindezt készen kapná, akkor maximum akkor nyúlna vissza az alapok megváltoztatásához, ha valami nagyon nem működik.
Hatékonyabb lenne az emberiség – de kevésbé szinesebb. Márpedig jelenlegi tudásunk szerint az evolúció maga akkor hatékonyabb, ha minél nagyobb a változatosság.