Nincs csók

Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de egyik este Gizinek szaros volt a háta, amikor bejött az udvarról. Pontosabban a farka felső oldala és egy kicsit a háta – és nem szaros, hanem fosos. Volt egy kis izgalom, mire sikerült úgy kizavarni a lakásból, hogy ne kenjen össze semmit.

Másnap reggel ott állt a teraszajtónál, várta, hogy visszaengedjük. Alaposan átnéztem, de teljesen tiszta volt.
– Ehhez mit szólsz? – kérdeztem Nejt.
– Ügyes.
– Azt tudod, hogy ezt gyakorlatilag lenyalta?
– Na ne.
– De. Szerinted hogyan tisztálkodik a macska?

Azóta nincs ám orr-összedörgölés, meg odabújások. Ahogy Gizi odadugná a fejét valakihez, már repül is.

Mondjuk, az se sokat segített a helyzet konszolidálásán, amikor végignéztük, hogyan csap le a levegőből egy cserebogarat, majd ropogtatja el kéjesen.

Tanul

Mostanában van elég alkalmam, elgondolkoztam rajta, hogy jó lenne-e az emberiségnek, ha az utódok nem csak a géneket, hanem a szülők teljes tudását is örökölnék?

Elsőre kapásból rávágja az ember, hogy persze. A gyerek még ordít a szűk rés okozta sokktól, de már tud differenciál egyenletrendszereket megoldani mind analitikus, mind numerikus módszerekkel. Nekünk olyan dolgokba törik bele az agyunk a műszaki egyetemeken, melyeket az 1700-as évek környékén találtak ki mindenféle zsenik. (Newton: 1643-1727, Euler: 1707-1783, Maxwell: 1831-1879, de még sorolhatnám.) 2-300 éves tudás, mégis kevés ember képes megérteni.
Bezzeg, ha nem kellene mindent újrakezdeni! Óvodás korára a gyerek bőven leelőzné a szüleit, húszévesen már nem is értenék mivel foglalkozik. Harmincévesen pedig már ő nem értené a saját gyerekét. Micsoda tempó lenne: 3-4 genereáció alatt a világ összes problémája fel lenne számolva.
Lehet, hogy maga az emberiség is.

Gondoljunk bele: jó az, ha valaki hirtelen kap túl nagy adag tudást? Úgy, hogy a jelleme még nem alakult ki? Még nem tapasztalta meg, hogy nem szabad bármit is megcsinálnia, még ha logikusnak tetszik, akkor sem. Még nem alakultak ki az érzelmei.
Legyek Ura, csak hiperintelligens kölykökkel.

De nem csak erről van szó. Az újratanulás egyáltalán nem értelmetlen dolog. A gyerek menetközben rájöhet valami újra. Hogy ezt eddig rosszul tudtuk. Az se kizárt, hogy nála kicsit más sémakészlet alakul ki ugyanazon tanítás hatására – így mutálódhatnak a sémáink. (Ugye, a mémek evolúciója.) Ha mindezt készen kapná, akkor maximum akkor nyúlna vissza az alapok megváltoztatásához, ha valami nagyon nem működik.
Hatékonyabb lenne az emberiség – de kevésbé szinesebb. Márpedig jelenlegi tudásunk szerint az evolúció maga akkor hatékonyabb, ha minél nagyobb a változatosság.

Egy Ottlik könyv kapcsán

Ottlik Géza írt 1979-ben egy könyvet. Mivel tudta, hol él, egyből angolul írta meg. Életében nem is hagyta magyarra fordítani, csak a végrendeletében engedélyezte a honi verziót. Így jelent meg a könyv 1997-ben nálunk is, Homonnay Géza és Kelen Károly fordításában.

A könyv teljesen szokatlan volt. Egyrészt, dacára annak, hogy Ottlik szépíró volt, ez egy szakkönyv lett. Méghozzá egy olyan területről, amelyről kevesen tudták, hogy az író igen jártas benne. De hogy tetézze, Ottlik nem tudta megtagadni magát és a szakkonyvet olvasmányos formában írta meg, egyfajta regényként. Így született meg a ‘Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein‘ című kötet. Ránézésre kalandregény, valójában viszont…

Egy balatoni vitorláson három barát a kedvező szelet várja, és közben kedvenc játékukról, a bridzsről beszélgetnek. Egyikük börtönévei alatt a magánzárkában bridzsmegoldásokon törte a fejét, másikuk neves zongoraművészként a bridzs segítségével piheni ki a koncertezés fáradalmait, a harmadik pedig gyerekkorára emlékszik vissza; nénjei tanították erre a gyönyörű játékra, azóta is felfedezőként kutatja külön univerzumát.
Igazi kuriózum ez a könyv, amely erre az utazásra hívja társul a bridzsezni tudókat. A világon nagyon sokan olvasták, még többen hallottak róla, olyanok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy szerzőjét hazájában a legnagyobb írók között tartják számon. Magyarországon pedig még rajongóinak legtöbbje sem tudja, hogy Ottlik Géza a hetvenes évek közepén angolul írt egy könyvet, amelynek magyar változatát nem tervezte papírra vetni, csak végrendeletében járult hozzá lefordításához. Pedig tisztában volt vele, hogy amit alkotott, az korszakos jelentőségű a bridzsezők számára. Amikor az első részt elküldte a Bridge World című New York-i folyóiratnak, a szerkesztők annyi új gondolatot, annyi hihetetlennek tűnő megoldást találtak a szövegben, annyira lenyűgözte őket a magyar szerző zsenialitása, hogy sietve leállították a betördelt szám nyomdai munkálatait, nehogy akár egy hónapot is várniuk kelljen olvasóiknak.
A bridzs a legnépszerűbb játékok egyike a világon, állítólag négyszázmillióan bridzseznek rendszeresen, s évente legalább száz könyv gyarapítja irodalmát. Több, mint egy tucatot írt a neves skót bridzsező, Hugh Kelsey, aki örömmel ajánlkozott, hogy segít az angol szöveg véglegesítésében, és akiinek neve garanciát jelentett a londoni kiadónak. De minden értő tudja, hogy Ottliktól származnak a könyv lényegét adó eszmék, amelyek még a legerősebb játékosokat is ámulatba ejtik mélységükkel és szépségükkel.

Nem véletlen, hogy Ottlik nem engedte a könyvet Magyarországon megjelentetni. Nálunk ugyanis, amióta világ a világ, a poroszos tanulási modell uralkodott. Az volt a közvélekedés, hogy ha nem fáj, ha nem kell vérrel-verítékkel tanulni, akkor az nem ér semmit sem. A betűknek egyenesen kell állniuk a könyvben, vigyázzállásban.

Szerencsére azóta sokat javult a helyzet. Fiamnak olyan orosz tankönyve van, hogy ha nekem olyan lett volna, lehet, hogy tényleg meg is tanulok oroszul, nem csak bejárok az órákra. Nézem a matek sorozatot és bár az anyag még mindig elég száraz, de már jópofa karikatúrák illusztrálják a tételeket. Ezek jó dolgok. Hiszen miért kellene rögtön gátakat emelni a diák elé, majd ostorral átkényszeríteni őket ezeken a gátakon – amikor érzelmileg is érdekeltté téve őket, maguktól sétálnak körbe a terepen, kiváncsian felszedegetve a tudást. Ahogy Kathy Sierra is írta, ne azt mondd az embereknek, hogy ezt meg azt meg kell tanulniuk… hanem érdd el, hogy maguktól legyen kedvük azt megtanulni. Ilyesmit korbáccsal elérni, maximum csak a flagellánsok számára járható út.
De nagyon messze vagyunk még attól, hogy a szálkás szigorúság végképp teret veszítsen. Mélyen benne van ez az emberi agy bugyraiban. Valamikor régen az amerikai puritánok nem csak a bőrükre tetoválták, hogy ‘bűn az élet”… hanem komolyan is gondolták. Az élet bűn volt, benne örömet lelni, még nagyobb.

A puritán lelkisége kálvinista, erős kiválasztottság-tudattal; szigorú önmegtagadó élettel komolyan törekszenek a megszentelődésre. A vasárnapot a zsidók szombati szigorával ülik meg, elutasítják a táncot, színházat, egyéb szórakozásokat. A szentségi liturgia helyét a Biblia és prédikáció foglalja el, az Istennel való kapcsolatot minden papi közvetítés nélkül képzelik el, a hívők közötti egyenlőségből következően elutasítják a hierarchikus struktúrákat.
link

Persze, mondhatnád, hogy ez a múlt. Nem egészen. Amennyire tudom, Afrika nagy részén még mindig divat az infibuláció, azaz a nők körülmetélése. Pusztán azért, hogy nehogymár a nő is élvezze a szexet, amikor neki csak annyi a dolga, hogy szüljön.

Elkalandoztam… de csak látszólag. Amikor ma azzal az érvrendszerrel találkozok, hogy egy szakkönyv azért nem lehet jó, mert nem száraz stílusban íródott, mert nem kényszeríti önmaga megerőszakolására az olvasóját – akkor ugyanezeket az atavisztikus gondolatokat látom a háttérben. Nem lehet jó, mert élvezetet okoz. Elfogadhatatlan, mert az olvasó tanulás közben nevet.
Mondják mindezt savanyú, kiválasztottság-tudattal rendelkező emberek.

Trabicikli

Előljáróban annyit, hogy a csengőhangom még mindig a régi. Jópofa Idegesítő Trabant pörgetés.

A munkábajárós bringautamon van néhány kellemetlen rész. Az egyik ezek közül a Mogyoródi útnak a Vezér út, Nagy Lajos Király út közötti része. Nagyon szűk, menekülési lehetőség nulla, a forgalom ezzel szemben nagy. Ha ott kifog az ember maga mögött egy nagyobb autót, az már egy kerékpárost sem tud kikerülni, aztán az egész oszlop a bringás sebességéhez kénytelen igazodni. Itt úgy szoktam átmenni, hogy meghajtom a gépet harminccal, aztán pár perc alatt túlvagyok a szűk szakaszon. Megállni esélytelen.

Tegnap pont ezen a szakaszon tekertem, amikor elkezdett csörögni a telefon a kormánytáskában. Makacs ember volt a hívó, nem adta fel egyhamar. Ennek következtében a 700 méternyi távot úgy tettem meg, hogy a bringa elejéből ordító Trabant pörgetés szólt, a járókelők nagy örömére.
Meg a sajátoméra is, mert nekem is fülig ért a szám.

Ne lopj… mert lehet, hogy nem vagy elég művelt hozzá

Az emlék bringázás közben jött elő, gyorsan le is írom.

1990 tavaszánál járunk. Ebben az évben volt az egyetemen ún. Egyetemi Napok. (Kétévente rendezték meg.) Ezeknek a Napoknak az egyik ismertető jele az volt, hogy a parkolótól kezdve az engedélyezett falakon át egészen az újságokig, plakátokig, szórólapokig és söralátétekig minden létező felületet telerajzoltam.
Habár már 1989-ben végeztem, de ekkor még nem távolodtam el az alma matertől. Egy ismerősöm keresett meg, hogy ki kellene találni valami emblematikus figurát és meg is kellene tervezni vele egy emblémát. Igazából a pályázati határidő már lejárt, de elég gyenge munkák érkeztek. Ha esetleg rajzolnék valami jópofa dolgot, akkor ők – mármint a bizottság – boldogan nyeretnék meg velem a pályázatot.
Mondtam, megnézem, mit tudok tenni. Időm borzasztóan nem volt, a cégemnél akkor ébredtünk fel a tetszhalálból, volt munkám rendesen. Aztán egyszer elémfújt a szél az utcán egy papírlapot. Valami francia újságból téphették ki. Felvettem, átfutottam – és ott volt rajta két jópofa figura. Két remekül megrajzolt egér. Isteni jelnek vettem. Ki a fene fog ráismerni egy vidéki magyar kisvárosban egy noname francia újságból kiszedett noname egérpárosra? Hazavittem a lapot, a minta alapján összedobtam egy rajzot, ahol a két egér egymást átölelve áll, szabad kezükben egy-egy söröskorsó – és kész. Tökéletes embléma. Boríték, majd bedobtam a bizottság postaládájába.

Nem történt semmi. Elindultak az Egyetemi Napok, ahogy láttam, az embléma valami jellegtelen vacak lett. Nem keresett meg senki. Egy ideig vonogattam a vállamat. Még egy kicsit meg is voltam sértve. Legalább annyit mondhattak volna, hogy vakk.

Telt-múlt az idő. Kiköltöztünk a Bakonyba, Nej lediplomázott, 1991 őszén megszületett az első gyerek. Érthetően eltávolodtam az egyetemtől, ilyenkor az ember automatikusan a családja felé fordul.

Egy tavaszi este ott álltunk tanácstalanul a rácsos gyerekágy mellett. A gyerek torkaszakadtából üvöltött, mi meg nem tudtunk mit kezdeni vele. Kaja, ital rendben volt, pisi, kaki, büfi szintén.
– Mi lenne, ha kivennéd, ringatnád, én meg mesélnék neki? – vetettem fel Nejnek.
Kivette, ringatta. Én pedig belevágtam a Hófehérkébe.

Illetve… nagyon hamar rájöttem, hogy elfelejtettem a mesét. Gyerekkoromban természetesen megvolt az összes Grimm, meg az összes Andersen, meg az összes Benedek Elek, sőt, még az összes Lipták Gábor is. De ott, a gyerekágy mellett, már nem emlékeztem semmire. Rémlett, hogy gonosz mostoha, meg a vadász, akinek meg kellene ölnie Hófehérkét, de az egész roppantul nem állt össze. Hol volt a király? Hogy nyomta le Hófehérke a vadászt? Hogyan keveredett el az a szerencsétlen az erdőbe, hogyan jött össze a hét mini gavallérral és egyáltalán, mit kerestek a bányászok az erdőben? A végén mindkettőnknek rémlett egy királyfi – de honnan a francból keveredett elő?
– Arra járt? – vetette fel tétován Nej.
– Nem érted. Az egy nagyon szánalmas írói fordulat, hogy egyszer csak jön valaki, akinek addig semmi szerepe nem volt, és hirtelen ővé lesz minden. Legalább harcolt volna érte.
– A királyfinak nem kell harcolnia. A királyfi helyből megkap minden nőt.
– Nem kellene ilyet mondanod egy lánycsecsemő előtt. Még megérti.
Végül elmeséltem a saját verziómat. Szabadjára engedtem a fantáziámat, aztán csak mondtam, mondtam. A gyerek végül megnyugodott, de valószínűleg nem az én monoton hangomtól, hanem attól, hogy Nej végigröhögte az egészet.

De az látszott, hogy itt baj lesz. Fel kell frissítenünk a mesekészletünket.
Akkoriban nem volt még internet, meg fájlcserélők, meg 70 csatorna a tévén. Videotéka, meg két magnó otthon: az egyik lejátszani tudott, a másik felvenni is. Aztán cserebere a haverok között.
Begyűjtöttünk egy csomó mesét.

Aztán egyik délután letelepedtünk a fotelbe és elkezdtük nézni. Túlestünk a Hófehérkén.
– Hát, ez is egy verzió – vontam meg a vállam.

Jött a következő, a Hamupipőke. Kábé 20 perc után koppant az állam a padlón, én pedig mészfehéren meredtem a képernyőre. A képernyőn ott vigyorgott az én két egerem: Jackie és Guszti. Az a két egér, akikre azt mondtam, hogy a kutya sem ismeri őket. Ez a két egér egy órán keresztül ugrált a képernyőn egy többszörös kasszasiker Walt Disney filmben. 1950 óta.

Nem az esett rosszul, hogy mekkorát égtem. Azon akkor már két éve túl voltam, úgy, hogy nem is tudtam róla. Az ismerősömmel azóta nem is találkoztunk, nem is ismernénk meg egymást az utcán – akkor meg miért zavarjon, hogy leégettem magam néhány ismeretlen ember előtt?
A mélyütést az egóm kapta. Egy ártatlan lopásból hatalmas bukás lett. Megérte? Akkor úgy tűnt, nincs benne kockázat. Aztán mégis.

Levontam a következtetést: szellemi tulajdont nem lopunk. Inspirációt kaphatunk tőle, de egy az egyben nem emelünk át semmit.
Lehet, hogy az anyag csak azért ismeretlen, mert az ember műveletlen.

Early adopter

A Népszabadság meg nem nevezett forrásokra hivatkozva azt írja, hogy a párton belül még az önkormányzati választások előtt felmerülhet az MSZP nevének és lógójának a lecserélése.

link

Aztán van, aki előrerohant – csak éppen nem mondták meg neki, mi is az az új név.

Egészen mostanáig, amikor rá kellett eszmélnünk, hogy tagfelvételi moratóium ide vagy oda, bizony többen vagyunk, mint gondolnánk. Legalábbis Molnár Gyula újbudai MSZP-s jelölt szórólapja azt a látsztatot kelti, mintha mi már egy nagy boldog családban lennénk. A szlogen, a feltűnő zöld sáv és szívecske is erre utal. Gyula lehet, hogy imponálni szeretne nekünk vagy a választóinknak, de nekünk már van jelöltünk, lecserélni nem akarjuk.

link

Olvasott embernek párja nincs

Ez egy régi adósság. Meg akartam írni, mi lett a tavaly őszi hardverrodeó vége.

Nem volt rövid sztori, ki lett cserélgetve egy-két alkatrész, kihullott/megőszült néhány hajszálam… de végül meglett a bűnös. Gondoltam, megírom egy jó hosszú anyázós írásban – de pont akkor jött egy sürgős munka, nem volt rá időm. Most meg már lehiggadtam, nincs kedvem anyázni.

Az tippelt jól, aki azt mondta, hogy memória. Meg az, aki azt, hogy szutyok alaplap. Találtam ugyanis a gépkönyvben egy apróbetűs kiegészítést. Azt írják, hogy ha mindegyik memóriaslotba maximális méretű DDR2-800-as modult rakok, akkor a chipset korlátozott képességei miatt nem fogja bírni tempót, hanem visszaveszi a sebességet 667-re.
Aztán ez valamiért nem igazán sikerül neki. Az se segített, ha manuálisan vettem le a modulok sebességét 667-re. Egyedül az agyi redukció jött be, kivettem az egyik modult és így a 3 már vidáman megy 800-on. Igaz, így buktam az egyik slotban a dual channelt, meg csak 6 GB memóriám van – de végre megbízhatóan működik a gép.

This is the begining of a beautiful friendship

Folytatódik a kajakteszt. Mondjuk, tekintve, hogy a múlt héten rögtön a stégnél borultam, igazából az lenne a pontos megfogalmazás, hogy indul a kajakteszt.

Nos, a jó hír, hogy ma nem borultam(1). Ma csak az evezőt hagytam otthon. Meg a kormánylapátot felejtettem el kibiztosítani vízreszállás előtt. Meg az alsónadrágomat vettem fel fordítva.

(1) Az igazán durva az, hogy megvizsgálva a terepet, halványlila elképzelésem sincs, mi történt a múlt héten.

Kértem egy evezőt a gyakorlatozó suhancoktól, aztán gyerekevezővel, kormány nélkül mentem egy kört a Kis-Dunán. A semminél jobb volt – de lassan azért már tényleg kiváncsi vagyok, mit tud ez a kajak normális körülmények között.

Hazafelé nem tolattam neki a vasoszlopnak (eltüntették), nem tolattam neki a fának (elugrott), mondhatni, unalmas nap volt.

Ma is lesz miről beszélni

Dórával matekoztunk az étkezőben, amikor elsétált mellettünk egy nagydarab, fekete-fehér macska. Bent, a lakásban. Odasétált az alomhoz, megszaglászta. Megvizsgálta a kajástálakat, benézett minden sarokba.
Nem győztünk vigyorogni. Mi már tudtuk, amit ez a macska még nem: ha Gizi megérzi a szagát, akkor a kulcslyukon fogja kipasszírozni. Csak éppen a rámenős hölgy éppen az emeleten aludt Dóra szobájában, Picúrral együtt.

Az idegen macska ekkor követte el a súlyos hibát: elindult felfelé az emeletre. Magamban elkezdtem számolni. Nem jutottam el tízig, amikor valami irgalmatlan hangos vernyikolás tört ki odafent, majd három szélvészként söprő macska rohant le, keresztül a nappalin, ki az udvarra.

Azóta a két macska szoborként őrzi a teraszajtót.
De legalább lesz miről beszélgetniük pár napig.