Kresz Géza 008

2010.02.17; szerda

Abban a szállóban van az összes rendezvény, amelyikben lakunk. Szerencsés véletlen. Akár fürdőköntösben is lemehetnék. Ha nem állna hozzá hülyén a magasszárú túrabakancs. (Igen, fürdőköpeny. Öt csillag, barátom, öt csillag.)

Marci videóját leszedték a youtube-ról. Azaz valaki figyeli és képes egy 10 perces magyar videót végignézni, majd leszedetni. Marci utánajárt: az volt az ok, hogy az egyik videobejátszásban szerepelt Steve Ballmer feje. Az, amelyikről két évvel ezelőtt vagy 110 képet csináltam.

Reggeli. Most először van hash brown. (Az itteni rántottát nem szeretem, valahogy nincs benne lélek. Olyan az állaga, mint egy darab poliuretán szivacsé, íze nulla.) És idén a kolbász is alig édes. Vagy csak én kezdem megszokni.
A gyümölcsök viszont határozottan csalódást keltőek. Pár hónapja már gyümölcsalapú reggeliket nyomok, gondoltam, majd itt aztán lesz nagy dorbézolás. De nem. A papaya ízetlen, hasonlóképpen a sárgadinnye is. A pucolt narancsban sok a túlerjedt, az epret nagyon aprószeműre vágták össze, és egyébként az is ízetlen. Egyedül az ananász működik, de az meg nincs mindegyik reggel. Maradt a kolbász, a hash brown és a tabasco szósz.

Hash brown: reszelt krumpli, közepesen összesütve. Nem áll össze úgy, mint a tócsi, ízre is inkább édes, mint hagymás, de kolbásszal, főtt tojással egészen ehető.

Ruházatok:

  • Hawai rövidnadrág és ing. (Igen, pálmafás.)
  • Klottgatyás kövér pacák, a hasa kitüremkedik a póló alól.
  • Teljesen normálisnak tűnő fazon, mezítláb (Seattle, február.)

Egyébként pedig geekparádé.

A szervezés csodája ismét betette a lábát. 9 előtt pár perccel ért ki a busz a campusba. Ahol meglepetten tapasztaltam, hogy nem a jól ismert környezetbe kerültünk, hanem valami olyan szinten ki a rák faszára, hogy még a térkép alapján sem tudtam, hol vagyunk. Egy ún. transportation hub részen tettek ki minket, ahonnan csillag alakban mentek tovább a shuttle járatok a kisebb épületek felé. Ehhez persze tudni kellett volna az épület számát.

Előzmény: van egy regisztrációs oldal, ott lehetett kiválasztani, hogy milyen előadásokra megyek be. Ezekhez a terem- illetve épületszámok még nem jelentek meg, amikor kiutaztunk New York-ba. Ott, amilyen béna, lopott netünk volt, meg se próbáltam belépni. Tegnap este meg elfelejtettem. Bár különösebben nem is izgatott a dolog, biztos voltam benne, hogy – ahogy eddig is szokott lenni – a busz a központi épületnél tesz le, ott meg lesz egy eligazító tábla.
Ennek egyenes következménye volt, hogy ott álltam a téren, mindenfelé emberek siettek, nekem meg fogalmam sem volt, melyik buszra kell felszállnom. Az irányítóktól hiába is kérdeztem volna, ők nem tudták, milyen csoportok vannak.
Elsétáltam a regisztráció irányába. Egy épület, bent ült egy zavart leányzó egy hevenyészett íróasztalnál. Az előttem állók kérdései alapján látszott, hogy a leányzónak még az épületekkel is gondjai voltak, nemhogy a csoportokkal.

Oké, wifi. Elméletileg mindenkinek van jelszava.
Lemálháztam, netbook elő. Sokadjára el is találtam mindent, rajta voltam a neten. (Nem is gondoltam, ez később milyen kemény feladat lesz.) De mi az oldal címe? Oké, szerepelt benne az mvp, a summit, meg a 2010… de milyen sorrendben, hány darabban? Jó, előbányásztam a postafiókomból a meghívó levelet, abban benne volt. Usernév, jelszó. A francba. Arra emlékeztem, hogy nem a szokásos… de mi is lehet? Szerencsére fel van telepítve a gépre a jelszótároló alkalmazásom, emlékszem, beleírtam. Nos, alkalmazás van, de a nagy kapkodásban elfelejtettem felmásolni magát az adatbázist. A francos francba. Sokadik kattogtatás után előjött egy jelszóemlékeztő küldés. De vajon milyen emailcímet adtam meg? A munkahelyit? Az azóta megszűntetett externetest? És egyáltalán, mi a usernevem?
Végül kipróbáltam egymás után vagy tíz variációt.
Na, ez meghatotta őket, mert küldtek egy levelet, hogy resetelték a jelszavamat. Szerencsére elküldték az újat is, így már be tudtam lépni. Meglett az épület és a szoba.

Vissza a transportation hubhoz. Felszálltam a megfelelő buszra, utaztunk vagy félórát. Tényleg a rák fasza. Viszont ismerős helyre vittek, az Exchange épületben leszünk. (Ekkor kattant be helyére a térkép, állt össze, hogy hol is vagyunk. A Transportation Hub került át a Company Store mellé, mely az eddigi helyszínhez képest tényleg a világvégén volt.) Bejáratnál vizsgálat, papír kitöltése – ki vagyok, mit akarok, ááá – aztán egy kisérő csaj levitt a pincébe, ahol az előadóterem van. Huh. Nem volt egyszerű.

Mondanom sem kell, már nem az Exchange 2010 a téma, hanem az SP1. Erről nem is írnék több szót, a végén még engem is főbelőnek, mint Marcit. A DAG újdonságairól már így is lemaradtam.

Ekkor jött az internet rodeó. A guest wifi ugyanis nem érhető el egyből, előtte egy weblapon autentikálni kell. Na, ez az oldal megfeküdt a terheléstől. Aki egyszer kiment, az már tudott videót is nézni, de kijutni… nekem legalább egy óra volt, vagy 10-15 újraindítással és az IE alapértelmezett böngészőre állításával.

Utána egy csajszi Mythbuster stílusban verte a fejünkbe, hogy miket kell mondani, hogyha az Exchange kellemetlen tulajdonságairól faggatnak. Háát… a backup részt továbbra is csak kerülgették, mint macska a forró kását.

Elkezdett égni a gyomrom. A hash brown bosszúja? A kolbász? A süti? A túlérett narancs? Azt hiszem, mégiscsak az a fél liter kávé lesz a bűnös. Majd az ebéd megoldja. Aztán ahogy megkóstoltam, csak ingattam a fejemet. Valami csirke alapú volt, de tele olyan dolgokkal, amelyeket én általában nem eszek. Legalábbis józanul.

Ebéd után egy szenzációsan jó előadás. Ráadásul bátran írhatok is róla, egyszerűen semmi olyasmi nem hangzott el, ami NDA alá esne.
Egy senior architect pacák jött ki és elmesélte, hogyan kell idegen rendszerekről Exchange-re migrálni. Úgy állt hozzá, hogy technológiáról egy szót sem szólt (jó szakemberek vagytok, azt a részét úgyis tudjátok) – ellenben minden másról igen. Komolyan, valahogy így képzelem el a senior szakembert. A technológiát gyűrjék a fiatalok, nekik még friss az agyuk – a senior pedig tele van tapasztalattal, ismeri a dörgést.
Kezdtük ott, hogy a migráció elsősorban nem technológiai projekt. A kutyát sem érdekli, milyen bravúrosan mozgattuk át a postafiók-tartalmakat. A projekt sikeressége a felhasználói élményen múlik. Mennyi ideig esett ki a szolgáltatás? Mennyire állnak kézre az új eszközök? Megtalálják az új rendszerben a régi megszokott funkciókat?
Volt egy lista, ez a negyedik ponttól így nézett ki:
– Teszt
– Teszt
– Teszt
– Kommunikáció
– Kommunikáció
– Kommunikáció
Aztán néhány egyéb pont, majd
– Oktatás
– Oktatás
– Oktatás
De olyan szinten, hogy a felhasználók erősen hajlamosak ellógni az oktatást, tehát legyen pogácsa és kávé. Az ilyesmi mágnesként vonzza az embereket.
Meg kapjon mindenki egy laminált papírlapot az új rendszer leggyakoribb beállításaival.
És ezeken kívül még rengeteg gondolatébresztő, hogyan is kell egy ilyen projektet végigcsinálni, hogy az ügyfél elégedett legyen. (A kedvencem az a rész volt, hogy a végén rendezzünk egy partit a kulcsszereplőkkel, beleértve a véleményformáló power usereket is.)

Ja, és a pacákon már ott látszott a seniorság, hogy fullra bemikrofonozva is tudott úgy dobozos kólát inni előadás közben, hogy semmi zavaró hang sem hallatszott.

Utána még egy nagyon jó előadás: hogyan épül fel a Microsoft saját levelezőrendszere. (Az gondolom nem újdonság, hogy az MS pár éve már intenzíven dogfood-ol, azaz már kibocsátás előtt áttérnek a saját rendszereiben is az új termékekre.)
Hát, mit is mondjak? Leginkább semmit. Mert ez tényleg az, amiért lőnek.
Na jó, annyit azért elárulok, hogy használnak backupot.

Beszélek, beszélek, aztán blokk. Egy szenvedő szerkezetben nem jut eszembe a pay múlt ideje. (Összekevertem a buy igével.) És a blokk nem nyílik: kész, elég volt, hagyjanak engem békén, haza akarok menni, anya, szoptass meg.
Az ilyesmi mindig ad egy lökést ahhoz, hogy odahaza rugdossam a kölyköket. Nyelvet tanulni fiatalon legalább tízszer könyebb, mint idős fejjel. Nekem az a nyelvi biztonságom már sohasem lesz meg angolból, mint amilyet akár csak a tíz évvel ezelőtti korosztálynál is tapasztalok.

Busz vissza a szállodába. Ahogy becsukódik az ajtó, indulna a busz… de egy kisebb shuttle centizgetve elmegy mellette, majd közvetlenül előttünk megáll. Amilyen szűk a forduló, el is zárja az utat. A busz elindul, szorosan mögéáll. A shuttle, ahogy észleli a busz szándékát, kibassza az elakadásjelzőt.
Bólintok, ebben nincs semmi rendkivüli, így szokta megoldani a helyzetet mifelénk egy igazi férfi. A buszsofőr hölgy reakciója viszont már teljesen más. Semmi káromkodás, semmi ‘baszódj meg a ravatalodon, hülye köcsög’. Kedvesen búcsút integetett az irányítóknak. Aztán ült és várt. Egyszer majd csak megoldódik a helyzet, legrosszabb esetben szétrohadnak a buszok, aztán megszűnik a probléma. Majd egy idő után megunta, nekiállt centizgetni, végül csak elcsúsztunk a shuttle mellett. És még itt sem kezdett el középső ujjat mutogatni, öklöt rázni, de még csak szúrósan sem nézett át, egyszerűen vezetett tovább, nem foglalkozott a hülye köcsöggel.
Ezt, ezt kell tőlük eltanulni.

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *