Kresz Géza 004

2010.02.13; szombat

Tegnap este hasonfekve aludtam el. A fejem a párnámon nyugodott, két kinyújtott kezemben pedig a fényképezőgépet tartottam. Éppen a napi képeket néztem volna át, amikor fejbekólintott az álommanó.
A korai elalvás miatt korán is keltünk. Mára úgy terveztük, hogy rendelünk egy 24 órás internetet, mert holnap Washington, aztán kell az időjárás is, meg a vasúti menetrend is. Csak aztán az internettel kicsit hülyén jártunk: elméletileg rá kellett volna csatlakoznunk, feljön egy weblap, ott fizetünk, aztán hajrá. Nos, az első próbálkozásnál feljött vagy 30 access point. Elkezdtem kiválasztani a jelszó nélkülieket – és a második rá is tett a netre. Ingyen. Igaz, borzasztóan gyenge volt a jel, szaggatott is, lassú is volt – de működött.
Kész szerencse, hogy New Yorkban egymásba érnek az életterek.

Aztán Washington. Az internet erejével fölszerelkezve is csak annyit lehetett megállapítani, hogy hát, izé. Vagy járható, vagy sem. Jegyet mindenesetre lehetett vásárolni, ergo a vonatok valószínűleg közlekednek. Viszont borzasztó drágán. Én olyan 25e forint körülire emlékeztem, ehhez képest a legolcsóbb retúrjegy is 180 dollár volt, ez mostani árfolyamon közel 40e forint. Kettőnknek 80e. Mindez a bizonytalanba.
Inkább nem vállaltuk be. Utána viszont kavarhattam, hogy milyen egész napos programmal egészítsük ki a new york-i csavargást. Szerencsére net már volt.

A sok tervezgetés elvitte az időt, kicsit későn is indultunk neki. Mára a Central Park volt előirányozva. Mivel mindketten gyaloglós tipúsúak vagyunk, úgy gondoltuk, végigsétáljuk. 8 km oda, 8 vissza. Sima egy nap. Aztán, mivel egyikünk sem született eszkimónak, félúton visszafordultunk. A Central Park New York hűtőszekrénye. A hó már mindenhol elolvadt – itt hegyekben állt. A szél akadálytalanul szaladgálhatott a fák között, és élt is vele.
De nem csak ez volt a baj. Először nem értettem, mi ez a tömeg – aztán Nej világosított fel, hogy szombat van. Annyian voltak a parkban, hogy ahol összeszűkült egy ösvény, sorba kellett állnunk. Hogy végképp tönkretegye a kedvemet, pont olyan idő volt, amelyikben szinte lehetetlen fényképezni. Borult, felhős idő, mindenfelé havas táj, a nap pedig – érezni lehetett – ezerrel sütött a felhők mögött. Ha a hóra figyelsz, minden sötét lesz, ha a tárgyra, akkor meg túlexponálod a havas részeket. Tré.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A kedvemet a Lennon emlékkörnél veszítettem végképp el. Korábban elterveztem, hogy a nagylátószögű objektívvel csinálok olyan képet, hogy a kör legyen a lábamnál, a háttérben pedig benne legyen a Dakota-ház. (Sima objektívvel esélyem sem lett volna.) Kis híján ezzel sem. Amikor odaértem, egy 5 fős társaság mórikálta magát: mindenki beállt a körbe egyszer, a többiek meg lefényképezték. Aztán már elindultak, amikor ketten visszamentek és elszarakodtak még egy kicsit. Egészen addig, amíg megjelent egy 50 fős iskolás csoport, körbeállták a kört és a tanár nekiállt elmesélni John Lennon életét. Azt hittem, felrobbanok. Jó öt percig voltak ott, ezalatt persze körben felgyűltek a kisebb-nagyobb csoportok. Ahogy elment az iskola, jöttek megint a beállós emberek. Ekkor már hangosan dühöngtem. Soha nem fogok rendesen odaférni.
Végül megcsináltam a képet – de olyan nem volt, mint a múltkor, amikor rajtunk kívül senki nem járt a környéken.

Nagyítás

Igazából a Ramble részen kezdtünk el nevetgélni. Itt ugyanis roppant romantikus, roppant szűk ösvények tekeregtek dombra föl, dombra le – és sehol nem volt eltakarítva a jég. Én rögtön leszúrtam egy Rittbergert, majd nem sokkal később a másik is alig bírt meglógni. Természetesen amikor rövidíteni akartunk, akkor valójában hosszabbítottunk és amikor biztonsági kerülőt akartunk tenni, kiderült, hogy a jó nagy kerülő után ugyanoda jutottunk vissza. Folyamatosan a kerítésbe/korlátba kapaszkodva, centiről-centire araszolva. Jó volt.

Nagyítás

Említsük még meg a szabadtéri büfét az Alice szobor környékén. Addigra már lépegető jégkockák voltunk. Csak valami forróra vágytunk. Kértünk kávét – erre nagy meglepetésre európai eszpresszót adtak. Szomorúan nézegettük a gyűszűnyi italt. Akkor vettem csak észre, hogy lehetett volna teát is kérnünk. De az igazán profik nem is ezzel éltek – mint utólag kifigyeltük – hanem öt dolcsiért vettek forró levest.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Aztán kisétáltunk a parkból – és kis híján leültünk a döbbenettől. Hihetetlen tömeg áramlott az utcákon. Gyorsan oda is mentünk, megnézni mi folyik itt: de semmi. Csak mentek az emberek. Megvontuk a vállunkat, lementünk a metróhoz, irány Little Italy.
Ott ültünk le igazán a földre. Akkora tömeg volt az utakon, hogy lépni alig lehetett. Az autók se igazán tudtak haladni, akinek volt szirénája, az mind használta is. Meg még most, este is. Elviselhetetlen tömeg, hangzavar. Pont az olasz negyedhez illő.
Félelmetes, milyen temperamentumok játszottak. Az éttermek előterme fűtött, a legtöbb előtérben ott figyel egy remeterák pincérforma alkalmazott, aki, ha látja, hogy bizonytalan ember sétál az utcán, kiugrik és berángatja a polgárt.
Mielőtt berángattak volna, magunktól gyorsan bementünk egy ilyen helyre és ettünk egy elsőosztályú lasagna-t.

Utána folytatódott a döbbenet. Úgy kellett elverekednünk magunkat a metróig – oda pedig nem tudtunk bemenni. A lépcső tömve volt kifelé jövőkkel. Kész. Beszorultunk. Könyökkel harcolva jutottunk csak be, de esélyünk sem volt továbbjutni, mivel a new york-i szivarvágó kifelé is engedi az embereket, nem csak befelé. És mivel onnan nem kell jegy, a befelé menőnek nincs túl sok esélye.

Itt láttuk, hogyan megy be egy család egy jeggyel. Anyuka bement, kiadta a rácson. Apuka lehúzta és betolta a két gyereket a forgóba. Aztán ahogy átmentek, apuka még egyszer lehúzta a jegyet, amikor bement vele. Döbbenetes. Annyira amatőrök lennének az MTA-nál, hogy engedik egymás után, egy percen belül háromszor ugyanazt a kódot? Vagy csak nincsenek felkészülve ilyen trükkös kuncsaftokra? Magyarországon nem sokáig élnének meg.

Hazafelé most a Trader Joe-hoz néztünk be. (Ez egy nagyon szimpatikus üzlet. Most gondold el, Kereskedő Józsi. De jók a szlogenjeik is. Régebben a következő plakát volt a falon: “- Anyu, ha nagy leszek, lehetek én is Trader Joe? – Igen, fiam, de ahhoz rengeteget kell még dolgoznod”. Most meg a következőt láttuk: “We can’t spell the value without ‘u'”. ) Egyébként pedig azt kell tudni róluk, hogy inkább a minőségre hajtanak és a bolt mellett van egy kis borkereskedésük is.
Na, ide mentünk be – de csak azért, hogy pánikszerűen kimeneküljünk. A pénztárig terjedő sor végeláthatatlanul tekeredett a polcok között.
Szombat délután – New York – katasztrófa.

Később jöttünk csak rá, hogy hosszú hétvége, háromnapos ünnep volt éppen a városban. Vasárnap Valentin nap, hétfőn meg President Day. Emiatt volt ennyire nyüzsgős a szombat.

Hazajöttünk, pihenés, szuszogás. Sör. Benjamin Franklin megdolgozik a pénzéért.

Este hétkor megint nekifutottunk a városnak. Times Square és környéke. Mondhatom, tökéletesen időzítettünk: szombat éjszaka, majdhogynem fesztiváli szintű tömeg, emelkedett hangulat. Ezen a csavargáson belül nem először kellett átértékelnem néhány helyszínt a három évvel ezelőttihez képest. Akkor lusta disznók voltunk és habár a fő látnivalókat láttuk, de magát a várost alig. Most viszont mindketten gyaloglómániások vagyunk – és azt kell mondjam, a városban sokkal több van, mint amit a múltkor – a metróból prérikutyaként ki-kidugva a fejünket – láttunk.
Kiélvezkedtük magunkat a fényparádéban, aztán este kilenckor hazamentünk.

Nagyítás

Nagyítás

Természetesen makacsul megint benéztünk Trader Joe-hoz. Most már kevesen voltak – és én szabadon engedhettem vágyaimat. Vettem egy üveg (ránézésre 1,2 liter körüli, de a fene sem ismeri ki magát itt a pintek és az ozok között) ‘Three Philosophers’ márkanevű sört. Ez egy belga tipusú barna jószág, 9,8%-os alkoholtartalommal, enyhe cseresznye beütéssel. Nagyon finom volt. És vettem végre egy sixpacker porter sört, méghozzá az egyik kedvencemet, a Sierra Nevada-t.
Határozottan jól kunkorodott ki a végére a nap. Pedig délelőtt a Central Parkban azt hittem, megint olyan lesz, amikor semmi sem sikerül.

Nagyítás

Este megtaláltuk az asztalon a takinéni borítékját. Nyomtatott betűkkel rá volt írva, hogy ki a takarítónőnk, hogy az illető mindent megtesz azért, hogy jól érezzük magunkat, és ha úgy gondoljuk, tippeljünk. Illetve a nő nem bízta a véletlenre, a borítékra kézzel is ráírta, hogy ez a borravaló helye, legyek szíves, koncentráljak. Habár én nem kedvelem ezt a fajta rámenősséget, de valószínűleg a végén mégis kapni fog valamit. Eddig minden nap szépen összerakta a szobát, sőt, ma reggel a sörösüvegtesztet is jól vette. Ugyanis az történt, hogy az első napi sörfogyasztás üvegeit csak beszórtam a szekrény mögé, ahol a takinéni nem vette észre. A második nap estéjén szólt Nej, hogy itt minden nap van takarítás, nem kellene az összes sörösüveget az utolsó nap előbújtatni a rejtekhelyéről. Igaza volt, mint mindig – így előszedtem a két nap alatt összegyűlt 10 darab durván háromdecis üveget és jól beletömtem az egy szem kukánkba. Nézett ki valahogy, na. De szó nélkül elvitték.
Mondjuk, úgy belegondoltam, ha a takinő ért is a sörökhöz, mit vigyoroghatott a kukák láttán. Első nap Budweiser. Könnyű, egyszerű és egy kicsit édes sör. Amerika Kőbányai Világosa. Aztán második nap már Samuel Adams, harmadik nap meg 3 Philosophers és Sierra Nevada Porter. Lehet, hogy ízlésfinomodásnak venné – pedig csak a megfelelő beszerzési helyek megtalálásáról volt szó.

5 Comments

  1. nahát,csak most konstatáltam,hogy ti nem is most vagytok ott

  2. Direkt volt. Nem akarom, hogy bárki a blog alapján tudja beazonosítani, hogy most éppen otthon vagyunk-e, vagy nem.

  3. Central Park:

    Azt tudtad, hogy Asbóth Sándor is közreműködött a park tervezésében? (is)

    http://www.zala.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=2564&Itemid=166

  4. Nem tudtam. Kösz.

Leave a Reply to Hvala Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading