Kresz Géza 004
2010.02.13; szombat
Tegnap este hasonfekve aludtam el. A fejem a párnámon nyugodott, két kinyújtott kezemben pedig a fényképezőgépet tartottam. Éppen a napi képeket néztem volna át, amikor fejbekólintott az álommanó.
A korai elalvás miatt korán is keltünk. Mára úgy terveztük, hogy rendelünk egy 24 órás internetet, mert holnap Washington, aztán kell az időjárás is, meg a vasúti menetrend is. Csak aztán az internettel kicsit hülyén jártunk: elméletileg rá kellett volna csatlakoznunk, feljön egy weblap, ott fizetünk, aztán hajrá. Nos, az első próbálkozásnál feljött vagy 30 access point. Elkezdtem kiválasztani a jelszó nélkülieket - és a második rá is tett a netre. Ingyen. Igaz, borzasztóan gyenge volt a jel, szaggatott is, lassú is volt - de működött.
Kész szerencse, hogy New Yorkban egymásba érnek az életterek.
Aztán Washington. Az internet erejével fölszerelkezve is csak annyit lehetett megállapÃtani, hogy hát, izé. Vagy járható, vagy sem. Jegyet mindenesetre lehetett vásárolni, ergo a vonatok valószÃnűleg közlekednek. Viszont borzasztó drágán. Én olyan 25e forint körülire emlékeztem, ehhez képest a legolcsóbb retúrjegy is 180 dollár volt, ez mostani árfolyamon közel 40e forint. KettÅ‘nknek 80e. Mindez a bizonytalanba.
Inkább nem vállaltuk be. Utána viszont kavarhattam, hogy milyen egész napos programmal egészÃtsük ki a new york-i csavargást. Szerencsére net már volt.
A sok tervezgetés elvitte az időt, kicsit későn is indultunk neki. Mára a Central Park volt előirányozva. Mivel mindketten gyaloglós tipúsúak vagyunk, úgy gondoltuk, végigsétáljuk. 8 km oda, 8 vissza. Sima egy nap. Aztán, mivel egyikünk sem született eszkimónak, félúton visszafordultunk. A Central Park New York hűtőszekrénye. A hó már mindenhol elolvadt - itt hegyekben állt. A szél akadálytalanul szaladgálhatott a fák között, és élt is vele.
De nem csak ez volt a baj. ElÅ‘ször nem értettem, mi ez a tömeg - aztán Nej világosÃtott fel, hogy szombat van. Annyian voltak a parkban, hogy ahol összeszűkült egy ösvény, sorba kellett állnunk. Hogy végképp tönkretegye a kedvemet, pont olyan idÅ‘ volt, amelyikben szinte lehetetlen fényképezni. Borult, felhÅ‘s idÅ‘, mindenfelé havas táj, a nap pedig - érezni lehetett - ezerrel sütött a felhÅ‘k mögött. Ha a hóra figyelsz, minden sötét lesz, ha a tárgyra, akkor meg túlexponálod a havas részeket. Tré.
A kedvemet a Lennon emlékkörnél veszÃtettem végképp el. Korábban elterveztem, hogy a nagylátószögű objektÃvvel csinálok olyan képet, hogy a kör legyen a lábamnál, a háttérben pedig benne legyen a Dakota-ház. (Sima objektÃvvel esélyem sem lett volna.) Kis hÃján ezzel sem. Amikor odaértem, egy 5 fÅ‘s társaság mórikálta magát: mindenki beállt a körbe egyszer, a többiek meg lefényképezték. Aztán már elindultak, amikor ketten visszamentek és elszarakodtak még egy kicsit. Egészen addig, amÃg megjelent egy 50 fÅ‘s iskolás csoport, körbeállták a kört és a tanár nekiállt elmesélni John Lennon életét. Azt hittem, felrobbanok. Jó öt percig voltak ott, ezalatt persze körben felgyűltek a kisebb-nagyobb csoportok. Ahogy elment az iskola, jöttek megint a beállós emberek. Ekkor már hangosan dühöngtem. Soha nem fogok rendesen odaférni.
Végül megcsináltam a képet - de olyan nem volt, mint a múltkor, amikor rajtunk kÃvül senki nem járt a környéken.
Igazából a Ramble részen kezdtünk el nevetgélni. Itt ugyanis roppant romantikus, roppant szűk ösvények tekeregtek dombra föl, dombra le - és sehol nem volt eltakarÃtva a jég. Én rögtön leszúrtam egy Rittbergert, majd nem sokkal késÅ‘bb a másik is alig bÃrt meglógni. Természetesen amikor rövidÃteni akartunk, akkor valójában hosszabbÃtottunk és amikor biztonsági kerülÅ‘t akartunk tenni, kiderült, hogy a jó nagy kerülÅ‘ után ugyanoda jutottunk vissza. Folyamatosan a kerÃtésbe/korlátba kapaszkodva, centirÅ‘l-centire araszolva. Jó volt.
EmlÃtsük még meg a szabadtéri büfét az Alice szobor környékén. Addigra már lépegetÅ‘ jégkockák voltunk. Csak valami forróra vágytunk. Kértünk kávét - erre nagy meglepetésre európai eszpresszót adtak. Szomorúan nézegettük a gyűszűnyi italt. Akkor vettem csak észre, hogy lehetett volna teát is kérnünk. De az igazán profik nem is ezzel éltek - mint utólag kifigyeltük - hanem öt dolcsiért vettek forró levest.
Aztán kisétáltunk a parkból - és kis hÃján leültünk a döbbenettÅ‘l. Hihetetlen tömeg áramlott az utcákon. Gyorsan oda is mentünk, megnézni mi folyik itt: de semmi. Csak mentek az emberek. Megvontuk a vállunkat, lementünk a metróhoz, irány Little Italy.
Ott ültünk le igazán a földre. Akkora tömeg volt az utakon, hogy lépni alig lehetett. Az autók se igazán tudtak haladni, akinek volt szirénája, az mind használta is. Meg még most, este is. Elviselhetetlen tömeg, hangzavar. Pont az olasz negyedhez illő.
Félelmetes, milyen temperamentumok játszottak. Az éttermek előterme fűtött, a legtöbb előtérben ott figyel egy remeterák pincérforma alkalmazott, aki, ha látja, hogy bizonytalan ember sétál az utcán, kiugrik és berángatja a polgárt.
Mielőtt berángattak volna, magunktól gyorsan bementünk egy ilyen helyre és ettünk egy elsőosztályú lasagna-t.
Utána folytatódott a döbbenet. Úgy kellett elverekednünk magunkat a metróig - oda pedig nem tudtunk bemenni. A lépcső tömve volt kifelé jövőkkel. Kész. Beszorultunk. Könyökkel harcolva jutottunk csak be, de esélyünk sem volt továbbjutni, mivel a new york-i szivarvágó kifelé is engedi az embereket, nem csak befelé. És mivel onnan nem kell jegy, a befelé menőnek nincs túl sok esélye.
Itt láttuk, hogyan megy be egy család egy jeggyel. Anyuka bement, kiadta a rácson. Apuka lehúzta és betolta a két gyereket a forgóba. Aztán ahogy átmentek, apuka még egyszer lehúzta a jegyet, amikor bement vele. Döbbenetes. Annyira amatőrök lennének az MTA-nál, hogy engedik egymás után, egy percen belül háromszor ugyanazt a kódot? Vagy csak nincsenek felkészülve ilyen trükkös kuncsaftokra? Magyarországon nem sokáig élnének meg.
Hazafelé most a Trader Joe-hoz néztünk be. (Ez egy nagyon szimpatikus üzlet. Most gondold el, KereskedÅ‘ Józsi. De jók a szlogenjeik is. Régebben a következÅ‘ plakát volt a falon: “- Anyu, ha nagy leszek, lehetek én is Trader Joe? - Igen, fiam, de ahhoz rengeteget kell még dolgoznod”. Most meg a következÅ‘t láttuk: “We can’t spell the value without ‘u’”. ) Egyébként pedig azt kell tudni róluk, hogy inkább a minÅ‘ségre hajtanak és a bolt mellett van egy kis borkereskedésük is.
Na, ide mentünk be - de csak azért, hogy pánikszerűen kimeneküljünk. A pénztárig terjedő sor végeláthatatlanul tekeredett a polcok között.
Szombat délután - New York - katasztrófa.
Később jöttünk csak rá, hogy hosszú hétvége, háromnapos ünnep volt éppen a városban. Vasárnap Valentin nap, hétfőn meg President Day. Emiatt volt ennyire nyüzsgős a szombat.
Hazajöttünk, pihenés, szuszogás. Sör. Benjamin Franklin megdolgozik a pénzéért.
Este hétkor megint nekifutottunk a városnak. Times Square és környéke. Mondhatom, tökéletesen idÅ‘zÃtettünk: szombat éjszaka, majdhogynem fesztiváli szintű tömeg, emelkedett hangulat. Ezen a csavargáson belül nem elÅ‘ször kellett átértékelnem néhány helyszÃnt a három évvel ezelÅ‘ttihez képest. Akkor lusta disznók voltunk és habár a fÅ‘ látnivalókat láttuk, de magát a várost alig. Most viszont mindketten gyaloglómániások vagyunk - és azt kell mondjam, a városban sokkal több van, mint amit a múltkor - a metróból prérikutyaként ki-kidugva a fejünket - láttunk.
Kiélvezkedtük magunkat a fényparádéban, aztán este kilenckor hazamentünk.
Természetesen makacsul megint benéztünk Trader Joe-hoz. Most már kevesen voltak - és én szabadon engedhettem vágyaimat. Vettem egy üveg (ránézésre 1,2 liter körüli, de a fene sem ismeri ki magát itt a pintek és az ozok között) ‘Three Philosophers’ márkanevű sört. Ez egy belga tipusú barna jószág, 9,8%-os alkoholtartalommal, enyhe cseresznye beütéssel. Nagyon finom volt. És vettem végre egy sixpacker porter sört, méghozzá az egyik kedvencemet, a Sierra Nevada-t.
Határozottan jól kunkorodott ki a végére a nap. Pedig délelőtt a Central Parkban azt hittem, megint olyan lesz, amikor semmi sem sikerül.
Este megtaláltuk az asztalon a takinéni borÃtékját. Nyomtatott betűkkel rá volt Ãrva, hogy ki a takarÃtónÅ‘nk, hogy az illetÅ‘ mindent megtesz azért, hogy jól érezzük magunkat, és ha úgy gondoljuk, tippeljünk. Illetve a nÅ‘ nem bÃzta a véletlenre, a borÃtékra kézzel is ráÃrta, hogy ez a borravaló helye, legyek szÃves, koncentráljak. Habár én nem kedvelem ezt a fajta rámenÅ‘sséget, de valószÃnűleg a végén mégis kapni fog valamit. Eddig minden nap szépen összerakta a szobát, sÅ‘t, ma reggel a sörösüvegtesztet is jól vette. Ugyanis az történt, hogy az elsÅ‘ napi sörfogyasztás üvegeit csak beszórtam a szekrény mögé, ahol a takinéni nem vette észre. A második nap estéjén szólt Nej, hogy itt minden nap van takarÃtás, nem kellene az összes sörösüveget az utolsó nap elÅ‘bújtatni a rejtekhelyérÅ‘l. Igaza volt, mint mindig - Ãgy elÅ‘szedtem a két nap alatt összegyűlt 10 darab durván háromdecis üveget és jól beletömtem az egy szem kukánkba. Nézett ki valahogy, na. De szó nélkül elvitték.
Mondjuk, úgy belegondoltam, ha a takinÅ‘ ért is a sörökhöz, mit vigyoroghatott a kukák láttán. ElsÅ‘ nap Budweiser. Könnyű, egyszerű és egy kicsit édes sör. Amerika KÅ‘bányai Világosa. Aztán második nap már Samuel Adams, harmadik nap meg 3 Philosophers és Sierra Nevada Porter. Lehet, hogy Ãzlésfinomodásnak venné - pedig csak a megfelelÅ‘ beszerzési helyek megtalálásáról volt szó.
February 24, 2010 at 21:56
Posted in: Utazás
5 Responses
nahát,csak most konstatáltam,hogy ti nem is most vagytok ott
Direkt volt. Nem akarom, hogy bárki a blog alapján tudja beazonosÃtani, hogy most éppen otthon vagyunk-e, vagy nem.
okos:-)
Central Park:
Azt tudtad, hogy Asbóth Sándor is közreműködött a park tervezésében? (is)
http://www.zala.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=2564&Itemid=166
Nem tudtam. Kösz.
Leave a Reply