Kresz Géza 007

2010.02.16; kedd

Ma váltak külön útjaink. Otthagytam Nejt a szálláson. Mindketten erősen reméljük, hogy már ki van fizetve. (Nyomorult Citibank, ilyenkor bezzeg nem küld sms-t.)

Amikor átnéztem az utazást, látszott, hogy a mai nap lesz a szűk kereszmetszet. Egyedül megyek tovább. Nem a JFK-ról, hanem egy istenhátamögötti (Newark) repülőtérről. Hajnali 7.30-kor.

Megnéztem, hogyan lehet egyáltalán kimenni a repülőtérre tömegközlekedéssel. Sehogy. Se busz, se metró nem visz arra. Szerencsére találtam egy részletes oldalt, ha gondolod, nézd át. A szerző szerint a két legjobb tipp: vonattal, vagy limóval. Az első a leggyorsabb, a második a legvagányabb – és csak alig kerül többe, mint a taxi. Nézzük, vonat: a szürke metróval elmegyek a Union Square-ig (csomaggal azért már messze van gyalog), onnan sárga metróval a 34. utcáig, ott megkeresem a Penn Stationt, kivariálom, honnan indul olyan vonat, mely megáll Newark állomáson, jegyvásárlás, vonatozás, Newarkban az Aitrain megkeresése, utazás a repülőtérre, terminálkeresés. Én szeretem a kalandokat, de mindez hajnalra időzítve, durva egy kicsit.

Taxi. Bízva abban, hogy reggel 5-kor még nincsenek dugók.

A reciről 4.40-kor szóltak fel, szerencsére éppen elkészültem. Érzékeny búcsú Nejtől, megigérve, hogy odalent még rákérdezek a fizetésre.
A fenéket. Leértem, elkapták a csomagokat, alig győztem utánarohanni a taxihoz.
5.10-kor már kint voltam a terminálnál. Igaz, rohadt drágán, borravalóval együtt 72 dollárba fájt. (Ennyiért vitt volna le a vonat Washingtonba.) De jelen esetben ez volt az optimális megoldás.

Alaska Airline. Hihetetlen fapad. Alig találtam meg őket, a monitor, mely az induló gépeket mutatja, el volt dugva a check-in állomás mögé. Egyébként pedig egy járatot indítanak egy nap, pont ezt.
A check-in-nél aztán volt egy kis probléma. Egy motyogni is alig tudó bácsika váltig ragaszkodott hozzá, hogy kézipoggyászában vigye fel kedvenc motorosfűrészét.
Volt mellettünk egy másik ablak, az volt ráírva, hogy first class + MVP. Gondoltam, belengetem az igazolványomat, hátha. Mire végiggondoltam, felismertek, mert integetett a faszi, hogy menjek oda. Gondolom, keresték az alternatív megoldásokat, mert az öreg krapek még mindig a láncfűrészét lengette.

Aztán a check-in administrator mindenáron el akarta kérni a bankkártyámat, mondván, hogy a vak is látja, poggyászom van. Én meg vadul nem adtam oda neki, mondván, hogy nem volt szó különdíjról. Már éppen készültem arra, hogy a hátizsákot begyömöszölöm a kisbőröndbe és tojok erre a kopasz pacákra, amikor végre feltűnt neki, hogy láncutazásra szóló e-ticketem van, amelyikben ki lett fizetve a poggyász is. Végig. Nagy boldogan ideadta a jegyet – én meg visszaadtam neki. Hogy folyosó mellé kérek. (Emlékszünk, ugye, erre a gépre nem tudtunk helyet foglalni, sem az utazási irodával, sem a Delta Airlines-szal, sem a ferihegyi személyzettel.) Rosszkedv suhant át az ábrázatán, mely ott is maradt. Végül adott egy ablak melletti jegyet. Megegyeztünk.

Minden cirkusz ellenére 5.50-kor már bent voltam a kapunál. Rajtam kívül még senki nem ült a váróban, csak a láncfűrészes gyilkos. Most is itt harákol mellettem, miközben kávét kortyolgatva írok. Óvatosan méregetjük egymást.

Pont Nejnek írtam egy smst, amikor valaki elkezdte szavalni a Háború és Békét. Mire befejeztem, akkor vettem észre, hogy ez az én kis kopaszom volt, márpedig akkor ez az üzenet nekem is szólt. De még van egy óra a gép indulásáig… már most be akar szállítani?
Eh, mindegy, csak a láncfűrészes faszit kell figyelni és vele menni.

Legutolsó sor, ablak mellett. Közvetlenül a Hisztiző Kisgyereknél. Már felszállás előtt elkezdte, és makacsul kitartott 7 órán keresztül. Hihetetlen, mi tüdők vannak ebben az országban.

Ablak mellett ülök, bőven világosban. Gyönyörűen láthatnám New Yorkot… ha nem lenne betonkeménységű köd és nem szakadna a hó. Alig várom már a nyarat Seattle-ben.

A repülőgépen fejeztem be a Dali könyvet. Furcsa szimbiózis volt olvasni a szerző látomásos, paranoiás rohamait, közben meg emlékezni a tegnapi múzeum ősi, erotikus töltetű szobraira.

Meglepően hamar érkeztünk meg. 10.15, 11.00 helyett. (Ez persze ne vezessen félre senkit, a repülési időhöz hozzá kell adni a 3 óra időeltolódást is.)

De később sikerült elcsesznem ezt a talált időt.
Ugyanis idén teljesen máshová rakták át mind a rendezvényt, mind a szállást. Azaz hiába tudtam, hogy honnan indul a belvárosba a shuttle, mely tíz dollárért visz be – idén más van.
Tébláboltam, meg megkérdeztem egy sofőrt. Vonogatta a vállát. Visszamentem a repülőtérre, megkérdeztem egy shuttle pénztáros nőt. Elmagyarázta, hol találok megfelelő járatot. Elindultam. Sporthasonlattal élve, nagyjából úgy képzeld el, hogy ott állsz a lelátó földszintjén a célvonalnál, felmész két emeletet, utána lejösz egyet, majd átmész egy lengőfolyosón a túloldalra, lemész egyet… majd próbálod értelmezni azt a fogalmat, hogy “ott, hátul”. Ami ugye meglehetősen sokat jelenthet. Én elmentem – a sporthasonlatnál maradva – a 100 méteres futás startvonalához. Mindenféle kisbuszok jártak, teljesen összevissza. Hol megálltak, hol nem. A legelkeserítőbb az volt, hogy egy csomó ember álldogált a megállókban és mindenki tudta, melyik – csak reklámmal jelzett – buszra kell szállnia. A kiírás az volt, hogy courtesy vehicles, ami szabad fordításban annyit tesz, hogy önkéntes járművek. Ez viszont marhaság.

Visszasétáltam a lelátóra, hátha lesz értelmesebb megoldás. Elkaptam egy banyát, Information táblával a nyakában. Elmondtam a bánatomat, kurvára nem értette. Állandóan azt hajtogatta, melyik légitársaság. Szerintem meg tökmindegy. Végül addig erősködött, amíg megmondtam neki, onnantól meg állandóan az Alaska Air terminálhoz akart zavarni.
Gyorsan otthagytam a szoftverhibás öregasszonyt. Kimentem megint a megállóba, megkérdeztem egy sofőrt, aki nem tudta a választ, de előrángatta ugyanazt a nőt, aki már korábban is elküldött a fenébe. Most elküldött még egyszer. Gondoltam, ha ennyire biztosra mondja, csak lesz benne valami. Kettőt fel, egyet le, lengőfolyosó, egyet le, végül most továbbmentem, egészen a kétszáz méteres rajtig.
De itt sem lettem okosabb. Néztem, néztem a kisbuszokat és kurvára nem értettem az egészet. Odamentem az egyikhez, kezdtem volna mondani, hová mennék, de ahogy meghallotta a hotel szót, közölte, hogy ő hotelekhez nem megy. Odamentem egy másikhoz, de az meg csak autóbérlős parkolókhoz ment. Végül láttam egyet, amelyikre rá volt írva, hogy Hilton. Habár én a Hyatt-be mentem volna, de megkérdeztem a sofőrt, árulja már el, mi a fasz van itt? Elárulta. A Hyatt-nek nincs saját shuttle járata és mivel az enyém annyira kint van a városból, a legegyszerűbb, ha taxit fogok. Fasza. Aznap már volt egy 14500 forintos taxim, hiányzott ám hozzá nagyon még egy ilyen összeg.

De más lehetőség nem volt, elindultam a taxiállomás felé. És ekkor találtam meg véletlenül, a sok bérautó parkoló között, a Shuttle Express szolgálatot, melyről a banya magyarázott. A sporthasonlatnál maradva, nagyjából azon a ponton, ahonnan a gerelyeket szokták hajigálni.
Itt már csak egy félórát kellett várnom, mire a mikrobusz tele lett, aztán még körbeautókáztuk a várost, végül fél kettő körül már a szállodában voltam. Három óra harminc perc, a leszállástól. Mindez húsz dollárért.

Seattle egész szép, amikor süt a nap. De azért az évi két napért nem érdemes itt élni.

Nagyítás

Nagyítás

Szobatárs, Netacademia, Fanta.
Ja nem, sör. Ezzel el is ment az idő az esti rendezvényig.

Marci ahogy átjött és kereste a hátteret a videóbeszámolóhoz a szobánkban. Végül boldogan távozott az állvánnyal. Most már nem kell senkinek sem tartania a kamerát, amíg beszél. Határ a csillagos ég.

Welcome drink. Ráértem. Tíz perccel előtte leültem a zárt bejárat elé. Amikor nyitottak, egyből bementem. Már vagy harmincan ittak bent. Lehet, hogy ők még tavalyról maradtak.
Odabent jutott csak eszembe, hogy egész nap azt a brownies-t ettem, melyet Newarkban kaptam be a kávé mellé. Hamburger jellegű szendvicsek. Kettőt kimentettem. Harapás. Lazacos. Másik szenyó. Harapás. Rántott halas. Ekkor kezdtem bepánikolni. Végül hosszas bolyongás után találtam böcsületes marhahúsos példányt is. Ezek fogytak el a leghamarabb. A végén már egész komoly expedíciók folytak értük.

Néhány pohár vörösbor, egy gyors találkozó a többiekkel, aztán szunya. Újabb 3 óra időeltolódás.

Kresz Géza 006

2010.02.15; hétfő

Kettőt egy csapásra: tekintsük úgy, hogy a takarítónőnek az üvegbetét a borravaló.

Fürdőszoba, zuhanytekerő szelep. Egy nagy kallantyú, melyen kábé 50 foknyit lehet tekerni. (Mármint szögben.) Egy fok tekerés a langyos állapottól a piros nyilakkal jelzett meleg irányba: elviselhetetlenül hideg lesz és fordítva: egy fok tekerés a hideg felé és már forráz is a víz. Végülis meg lehet szokni… csak furcsa.

New York él, nyüzsög, éjjel-nappal mozgásban van. Láttam Los Angelest, San Francisco-t, hogy csak a nagyobb városokat említsem. Ezekhez képest Manhattan zsúfolt, koszos, az összes metróállomás Köki szintű (minusz orkok). De hihetetlen intenzív élet van a városban, elönt mindent a zsibongás.

Egy hatalmas jó pont a szállásnak: az egyedüli napilap, melyet tartanak a hallban, az az Onion. Na most, ha valami kicsit tájékozatlan ember ebből próbálja megismerni a körülötte lévő világot, nem kicsi kultúrsokk fogja tarkón vágni. Például a mai kamu(?) címlapsztori: tizenévesek mozgalmat hirdettek államokszerte, hogy mindenki küldje be egy megadott címre a fanszőrzetét. Ha együtt lesz a göndör cucc, kipróbálják, meg tudják-e vele tölteni az Empire State Buildinget. “Ez olyan romantikus!” – nyilatkozta az egyikük. És persze Red Meat.

Ma erőt vettünk magunkon. Alapvetően külföldön hanyagolni szoktuk a kultúrát, a táj, a városok, pont elég újat adnak, múzeumra már nincs idő.
Ma viszont kerítettünk. Természettudományi Múzeum.

Előtte még egy kis pótlás: Greenwich Village. Itt van nem messze tőlünk, de eddig még sohasem néztük meg, mert nincs benne híres épület. Hangulat viszont annál több. Azt mondják, bohém. Ha ez azt jelenti, hogy az összes szemetet a járdán és az út szélén görgeti a szél, akkor stimmel. Egyébként tényleg aranyos, tényleg jópofa… de az a duma az itinerben, hogy az előkelő emberek körében egyre népszerűbb lakhely, az erősen marketingszagú.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Innen egyenesen északra, 5-6 megálló, a múzeumnak a metróban is van bejárata. Kicsit durva, hogy már a jegyvásárláskor el kell dönteni az egész napos stratégiát, de végül ez is összejött.
Odabent viszont eszetlen tömeg. Egyszerű hétfő délelőtt. Gondoltuk mi. Aztán kiderült, hogy President Day, jelentsen ez bármit is. Valószínűleg munkaszüneti nap. Ahány kezelhetetlen négyévesforma gyerek van a városban, azt mind ide hozták a szülei a mai napon.

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

És hisztiznek, és útban vannak… van, ami nem érdekli, van, ami meg túlontúl érdekli őket. Katasztrófa.
Persze jó kérdés, hogy kiknek is van ez a múzeum, azaz ki akadályoz kit.
Egy biztos, azokat a szülőket, akik pár hónapos gyerekeket tologatnak a múzeumban, hátha ragad rájuk valami, simán oda lehetne adni tízóraira a barlangi medvének. Ráadásul ahogy haladunk felfelé a múzeumban, úgy nyűgösebbek is egyre a kölykök.

A múzeum tele van természeti népek műalkotásaival. Nem tudom nem észrevenni köztük a mintát: valamilyen formában mindegyiken rajta kell legyen a másodlagos nemi jellegre történő utalás. Úgy elképzelem, amint túrnak a régészek a gödörben, aztán az egyik felkiállt:
– Micsoda remek faragott istenszobrot találtam!
– Áll a farka?
– Igen.
– Szuper, akkor megy a new york-i múzeumba.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A bal oldali kis képen egyébként originál zanzásított koponyák láthatók, a jobb oldalin pedig maga a pöcsorrú majom.

Fél egykor elmentünk a helyi Imax-ba filmet nézni a Nagy-Tavakról. Előtte rohadt hosszú sor.
– Helyben vagyunk – jegyezte meg Nej.
De a jegyet már megvettük, így bebirkultunk.

Utána roppant jól esett volna egy kávé. De az összes büfé tele volt aprókölyökkel.

Fiatal pár Angliából. Előttünk próbálkoztak videofelvételt küldeni hazulra egy videoterminálról. Mögöttük álltam, mert utána mi is üzenni akartunk a kölyköknek. A csajszi megnyomta a gombot, majd a kameraválasztó menüben elmondta a teljes üzenetet. Aztán vártak, mi történik. A hapsi egy idő után megnyomta a cancel gombot. Erre a csajszi csúnyán nézett rá, újra elindította a programot, újra elmondta a teljes szöveget a kameraválasztó menüben, majd kiválasztotta az alsó kamerát. (Ahol csak a hasuk látszott, tekintve, hogy azt a gyerekeknek tartották fenn.) Ekkor kezdett visszaszámolni a csapó. Bambán nézték, majd leesett nekik, hogy a nullától lehet mondani a szöveget. A csaj makacsul elmondta harmadszor is. Utána pedig visszanézték, hogy megy a szöveg és csak a hasuk látszik a felvételen. Ekkor már véresre haraptam a szám szélét, mert egyébként vinnyogva röhögtem volna. Újabb nekifutás. Csajszi megint elmondta a teljes szöveget a kameraválasztó menüben, aztán immár a felső kamera kiválasztása után kapcsolt, hogy ja tényleg, csak most lehet mondani – így elmondta ötödjére is. De elkészült végre a felvétel, beszenvedték a címet is, majd ellibbentek. Legalább a leányzó hátraszólt a végén, hogy sorry.

Délután öt körül jöttünk ki. Két programpont volt még hátra: a Pajszer Flatiron ház és valami vacsora valahol. Ha már ebédelni nem tudtunk, mert nem csak a büfé, de az étterem is tele volt a kölyöksereggel.

Nagyítás

A Flatiron egyébként 4 metróállomásra lett volna… ha utolsó nap nem tévedünk el a metrón. De sikerült. Felszálltunk egy ismeretlen narancssárga járatra, aztán lepattantunk róla, mert egy ideig csökkentek az utcaszámok, aztán meg nőni kezdtek, később térképen megnéztük, mi is volt ez, aholis kiderült, hogy minden oké, csak a szerelvény tekereg, ergo mehetünk tovább vele, illetve mehetnénk, de a következő szerelvény az istennek sem jött, majd miután megérkezett és felszálltunk rá, kiderült, hogy ez spec gyorsjárat, azaz tényleg odavisz, ahová menni szeretnénk, csak épp pont ott nem állt meg, cserébe megállt két térképpel lentebb, ahol kis híján visszaszálltunk az ellenkező vonatra, de még idejében észrevettük, hogy habár ennek más a jele, de ez is gyorsjárat. Így vártunk még egy kicsit, mire megjött az a lassújárat, amely végre megállt azon az állomáson, amelyiken egyébként naponta ötször meg szoktunk állni, de a sárga járattal és nem a narancssárgával. Feljöttünk – és a szokásos csapdahelyzetbe kerültünk: mindent tudtunk, csak az irányt nem. Ugyanis az egymástól 180 fokkkal eltérő két variáció bármelyike jó lehetett. A térkép ilyenkor nem segít, és kedvenc tájékozódási pontunk, az Empire State Building is éppen nem ért rá. Végül az mentette meg a helyzetet, hogy visszamentem a metróállomásra és észrevettem, hogy a feljárathoz kiírták, hogy az utca déli, meg északi oldala. (Megjegyzem, nem szokták.) Innentől kiesett a rossz változat, sétáltunk két sarkot és meg is lett a ház.
Onnan meg sétáltunk tíz percet és otthon is voltunk.

Union Square:
– Nézd már, milyen szobor! Szmeagol?
Közelebb mentünk.
– Ja, Gandhi.

A búcsúvacsorát ugyanabban a lepukkant pizzázóban költöttük el, ahol tegnap is kajáltunk. Egyszerűen nem volt kedvünk keresgetni, próbálgatni. Hulla fáradtak voltunk. Utána még benéztünk a borboltba. (Trader Joe.) Ugyan az a bor nem volt, amit kerestem, de ez se lesz rossz. (Trader Joe márkanév alá cimkézve egy Napa-völgyi Zinfandel.) Döbbenet: két magyar bor is volt a polcokon. Sajnálatosan mindkettő iszonyú gagyi. (Egy üveg borkombinátos egri bikavér és egy szekszárdi borkombinátos fehér vacak.)

Este még pakolás, a maradék sörök kultikus elfogyasztása, érzékeny búcsú. Én borzasztó hajnalban megyek egy istenhátamögötti reptérre, Nej pedig este utazik haza.

Írom a szöveget, közben folyamatosan megy a tévében az olimpia. Éppen reklám van… és magyar szöveg csapja meg a fülemet: – Lássuk, mi a baj? – kérdi az orvos a pácienstől, majd rögtön utána megismétli néhány más világnyelven is. Hmm?

Kresz Géza 005

2010.02.14; vasárnap

Egyre nehezebb valamilyen ütős kezdéssel indítani a napi bejegyzést. Rutinszerűen felkeltünk, megreggeliztünk, összekaptuk magunkat és reggel nyolckor már úton is voltunk. (Ez a jó az ilyen gyufásdoboz méretű szobákban. Itt nincs kedve lustálkodni az embernek.)

Mai sétaterep: a 42. utca és felfelé. Ilyen célpontokkal, hogy Times Square nappal, Grand Central pályaudvar, Chrysler palota, ENSZ székház, Szent Patrick székesegyház, Rockefeller Center és az igazi Broadway. (Maga a Broadway hosszában húzódik végig a szigeten. Amit mi Broadway-nek ismerünk, az csak egy kicsi szakasz, mely a Theater District részen megy át, gyakorlatilag a Times Square fölött.)

Nagyítás

Két olyan gyönyörű épületet is érintettünk, melyeket agyonnyomtak a felhőkarcolók. Mind a Grand Central, mind a székesegyház gyönyörű, impozáns épületek lennének bárhol – itt viszont a felhőkarcolók magasföldszintjéig sem érnek fel.

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Az ENSZ székház abszolút be volt zárva, nem mintha be akartunk volna menni. Sokkal izgalmasabb volt csavarogni a mellette lévő kis utcákban. Egy kis London, Manhattan szélén. A székesegyházban pont elkaptuk a vasárnapi misét. Érdekes volt látni az ír papi felszerelést: zöld és fehér. Ugyan nem értettem pontosan, mit mondott a pap, de a hajráfradi biztosan bele volt szőve.

Nagyítás

Nagyítás

Innen a fogyasztás templomába mentünk: a Rockefeller Center aljában volt egy NBC üzlet, gyakorlatilag mindent meg lehetett venni, ami a tévécsatorna kinálatába tartozott. Barna kapott Dr. House pólót és bot alakú tollat.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Egész nap tök nyugi volt – amíg el nem értünk a Broadway-ig. Ott megint tetőzött az őrület. Hogy mire árultak jegyet, azt nem tudom – de amilyen hosszú sor állt érte, nem lehetett hétköznapi.

Nagyítás

Hazafelé még benéztünk egy Hershey áruházba, egy cipőboltba – így mindenkinek megvettünk mindent. A mai ebéddel vacakoltunk a legkevesebbet: egy ótvar önkiszolgáló pizzázó a szállás mellett. Alapvetően ez se volt rossz.

Ami félelmetes a városban: simán jöhetnek veled szemben teljesen elvadult különc fazonok – és senkinek még csak nem is rebben a szeme. Egy viking fejű – szakállas, szőke hosszú hajú – hapsi, felül leopárdmintás strech felsőben, alul cicanadrág, edzőcipő. De a különcség legjobban a kutyákon jön elő: gyakorlatilag nincs kutya pucéran. Mindegyikre adnak valami ruhát. Bulldog, narancssárga-fehér kötött pulóverben. Valami nagytestű dög terepszínű gyakorlóban. A lényeg, hogy a lyuk azért meglegyen hátul. (Pedig itt törvény tiltja a kutyaszar otthagyását, ki is van rendesen plakátolva. De szarnak rá.)

A metrón egy nagyon jó kezdeményezés: Arts for Transit. Különböző művészek készítettek közlekedéssel kapcsolatos alkotásokat és ezeket rakták ki a szerelvényekre a reklámok közé. Hármat sikerült elcsípnünk, egyik jobb volt, mint a másik. Ugyan nem egy Doctor Zizmor, de hosszú percekig el lehetett nézni bármelyiket.
Még egy üde színfolt a metróról. Van egy stilizált ábra, mely valami tömegközlekedési viselkedést népszerűsítene. Az emberek ilyen legóforma árnyalakok. Az egyiken öltöny, nyakkendő. Hát, nem tudom, az alkotó mennyi időt tölthetett a metrón, de hogy én itt öltönyös embert egyet sem láttam, az fix.

Teljesen fura nappal, élőben nézni a kanadai téli olimpiát.

Délután egy kis csendes pihenő, aztán fel. Amilyen magasra csak lehet.
Pontosabban nem, mert a 102. emeletre már nem mentünk fel. Elég volt a 86. is.

Igen, Empire State Building.

Ráadásul jól el is csesztük. Délután kettőkor értünk haza, pihentünk háromnegyed négyig. A Brooklyn-hídnál kimértük, hogy az alkonyat 17.15-17.45 között veszi át a hatalmat, 18.00-tól már sötét van. Emlékeztem rá, hogy három évvel ezelőtt jó egy órát álltunk sorba, hogy feljussunk. Jó ötletnek tűnt délután négyre odaérni. Aztán sorban álltunk közel két órán keresztül. De még így is csak perceken múlt – az első képeinken (nincsenek kirakva) látszik, hogy azok még alkonyban, az ún. sötétkék zónában készültek, a többiek viszont már sötétben.

Nagyítás

Nagyítás

Az egészben az a legbosszantóbb, hogy három évvel ezelőtt ugyanígy szoptuk meg. Csak akkor az nem fordult meg a fejünkben, hogy egy órát kell sorbaállnunk. Most meg a két óra csinált ki. De szószerint: két órán keresztül álldogálni a sűrű tömegben, ahol mindenkiről patakban csorgott a veríték (mindenki melegen öltözött, mivel fent kegyetlen idő várt ránk), de itt lent a tömeg fűtötte magát és a termet… volt egy kis oroszlánszag.
De fönt… hát ott a szél kis híján lefújta a fejemet. Felvettem a kapucnimat, összecsomagoltam magam abszolút tél- és viharállóvá… és csak így mertem kidugni a fejemet a rácson. Félelmetes érzés lehet sasnak lenni.
Nem is bírtuk sokáig. Megnéztünk minden megnéznivalót, amit lehetett, le is fényképeztük, aztán megint sorbaálltunk. Immár lefelé. Utána még elmentem az állványért, mert azt a biztonsági ellenőrzésnél elkobozták. Mondjuk, már eleve a biztonsági ellenőrzés is kiverte a biztosítékot, a múltkor úgy emlékszem, nem volt – most meg végig kellett csinálni a reptéri procedúrát, övvel, kabáttal, ahogy kell. Aztán amikor értementem, akkor láttam, hogy nem unatkozott: amikor a securitys fazon kérdezte, mit szeretnék, és mondtam neki, hogy tripodot, elég sokat a kezembe adott, mire megjött az enyém. (Sajnos a többi sokkal vacakabb volt.)

Nem gyalogoltunk sokat, de a több, mint 3 óra álldogálás teljesen kifárasztott. Nem is cifráztuk, jöttünk haza. Persze, előtte bolt. Ahol most vadásztam egy marha nagy üveg bio cidert. Ugyanúgy jártam vele, mint a tegnapi cseresznyés sörrel: az első korty durván ütött, de a végére már kifejezetten megkedveltem.

Nagyítás

Valakiben esetleg felmerülhetett a kérdés, hogyan lehet a szobában úgy sör, hogy hűtőszekrény, az aztán nincs. Nos, van egy ütött-kopott ablakpárkány, oda ki lehet rakni a dobozt. A művelet nem kicsit kockázatos, mivel a párkány nem csak göröngyös, de keskenyebb is, mint a doboz, az ablak nagyon nehezen nyílik (pontosabban húzható fel) – és akkor nem beszéltem még a szembeszomszédról, akinek annyira közel van az ablaka, hogy simán leemelheti az egészet. Vagy a madarakról, hiszen elég csak megbillenteni a dobozt és már repül is az egész öt emeletet lefelé.
Nem lehet hibázni a sör elővételénél.

Kresz Géza 004

2010.02.13; szombat

Tegnap este hasonfekve aludtam el. A fejem a párnámon nyugodott, két kinyújtott kezemben pedig a fényképezőgépet tartottam. Éppen a napi képeket néztem volna át, amikor fejbekólintott az álommanó.
A korai elalvás miatt korán is keltünk. Mára úgy terveztük, hogy rendelünk egy 24 órás internetet, mert holnap Washington, aztán kell az időjárás is, meg a vasúti menetrend is. Csak aztán az internettel kicsit hülyén jártunk: elméletileg rá kellett volna csatlakoznunk, feljön egy weblap, ott fizetünk, aztán hajrá. Nos, az első próbálkozásnál feljött vagy 30 access point. Elkezdtem kiválasztani a jelszó nélkülieket – és a második rá is tett a netre. Ingyen. Igaz, borzasztóan gyenge volt a jel, szaggatott is, lassú is volt – de működött.
Kész szerencse, hogy New Yorkban egymásba érnek az életterek.

Aztán Washington. Az internet erejével fölszerelkezve is csak annyit lehetett megállapítani, hogy hát, izé. Vagy járható, vagy sem. Jegyet mindenesetre lehetett vásárolni, ergo a vonatok valószínűleg közlekednek. Viszont borzasztó drágán. Én olyan 25e forint körülire emlékeztem, ehhez képest a legolcsóbb retúrjegy is 180 dollár volt, ez mostani árfolyamon közel 40e forint. Kettőnknek 80e. Mindez a bizonytalanba.
Inkább nem vállaltuk be. Utána viszont kavarhattam, hogy milyen egész napos programmal egészítsük ki a new york-i csavargást. Szerencsére net már volt.

A sok tervezgetés elvitte az időt, kicsit későn is indultunk neki. Mára a Central Park volt előirányozva. Mivel mindketten gyaloglós tipúsúak vagyunk, úgy gondoltuk, végigsétáljuk. 8 km oda, 8 vissza. Sima egy nap. Aztán, mivel egyikünk sem született eszkimónak, félúton visszafordultunk. A Central Park New York hűtőszekrénye. A hó már mindenhol elolvadt – itt hegyekben állt. A szél akadálytalanul szaladgálhatott a fák között, és élt is vele.
De nem csak ez volt a baj. Először nem értettem, mi ez a tömeg – aztán Nej világosított fel, hogy szombat van. Annyian voltak a parkban, hogy ahol összeszűkült egy ösvény, sorba kellett állnunk. Hogy végképp tönkretegye a kedvemet, pont olyan idő volt, amelyikben szinte lehetetlen fényképezni. Borult, felhős idő, mindenfelé havas táj, a nap pedig – érezni lehetett – ezerrel sütött a felhők mögött. Ha a hóra figyelsz, minden sötét lesz, ha a tárgyra, akkor meg túlexponálod a havas részeket. Tré.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A kedvemet a Lennon emlékkörnél veszítettem végképp el. Korábban elterveztem, hogy a nagylátószögű objektívvel csinálok olyan képet, hogy a kör legyen a lábamnál, a háttérben pedig benne legyen a Dakota-ház. (Sima objektívvel esélyem sem lett volna.) Kis híján ezzel sem. Amikor odaértem, egy 5 fős társaság mórikálta magát: mindenki beállt a körbe egyszer, a többiek meg lefényképezték. Aztán már elindultak, amikor ketten visszamentek és elszarakodtak még egy kicsit. Egészen addig, amíg megjelent egy 50 fős iskolás csoport, körbeállták a kört és a tanár nekiállt elmesélni John Lennon életét. Azt hittem, felrobbanok. Jó öt percig voltak ott, ezalatt persze körben felgyűltek a kisebb-nagyobb csoportok. Ahogy elment az iskola, jöttek megint a beállós emberek. Ekkor már hangosan dühöngtem. Soha nem fogok rendesen odaférni.
Végül megcsináltam a képet – de olyan nem volt, mint a múltkor, amikor rajtunk kívül senki nem járt a környéken.

Nagyítás

Igazából a Ramble részen kezdtünk el nevetgélni. Itt ugyanis roppant romantikus, roppant szűk ösvények tekeregtek dombra föl, dombra le – és sehol nem volt eltakarítva a jég. Én rögtön leszúrtam egy Rittbergert, majd nem sokkal később a másik is alig bírt meglógni. Természetesen amikor rövidíteni akartunk, akkor valójában hosszabbítottunk és amikor biztonsági kerülőt akartunk tenni, kiderült, hogy a jó nagy kerülő után ugyanoda jutottunk vissza. Folyamatosan a kerítésbe/korlátba kapaszkodva, centiről-centire araszolva. Jó volt.

Nagyítás

Említsük még meg a szabadtéri büfét az Alice szobor környékén. Addigra már lépegető jégkockák voltunk. Csak valami forróra vágytunk. Kértünk kávét – erre nagy meglepetésre európai eszpresszót adtak. Szomorúan nézegettük a gyűszűnyi italt. Akkor vettem csak észre, hogy lehetett volna teát is kérnünk. De az igazán profik nem is ezzel éltek – mint utólag kifigyeltük – hanem öt dolcsiért vettek forró levest.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Aztán kisétáltunk a parkból – és kis híján leültünk a döbbenettől. Hihetetlen tömeg áramlott az utcákon. Gyorsan oda is mentünk, megnézni mi folyik itt: de semmi. Csak mentek az emberek. Megvontuk a vállunkat, lementünk a metróhoz, irány Little Italy.
Ott ültünk le igazán a földre. Akkora tömeg volt az utakon, hogy lépni alig lehetett. Az autók se igazán tudtak haladni, akinek volt szirénája, az mind használta is. Meg még most, este is. Elviselhetetlen tömeg, hangzavar. Pont az olasz negyedhez illő.
Félelmetes, milyen temperamentumok játszottak. Az éttermek előterme fűtött, a legtöbb előtérben ott figyel egy remeterák pincérforma alkalmazott, aki, ha látja, hogy bizonytalan ember sétál az utcán, kiugrik és berángatja a polgárt.
Mielőtt berángattak volna, magunktól gyorsan bementünk egy ilyen helyre és ettünk egy elsőosztályú lasagna-t.

Utána folytatódott a döbbenet. Úgy kellett elverekednünk magunkat a metróig – oda pedig nem tudtunk bemenni. A lépcső tömve volt kifelé jövőkkel. Kész. Beszorultunk. Könyökkel harcolva jutottunk csak be, de esélyünk sem volt továbbjutni, mivel a new york-i szivarvágó kifelé is engedi az embereket, nem csak befelé. És mivel onnan nem kell jegy, a befelé menőnek nincs túl sok esélye.

Itt láttuk, hogyan megy be egy család egy jeggyel. Anyuka bement, kiadta a rácson. Apuka lehúzta és betolta a két gyereket a forgóba. Aztán ahogy átmentek, apuka még egyszer lehúzta a jegyet, amikor bement vele. Döbbenetes. Annyira amatőrök lennének az MTA-nál, hogy engedik egymás után, egy percen belül háromszor ugyanazt a kódot? Vagy csak nincsenek felkészülve ilyen trükkös kuncsaftokra? Magyarországon nem sokáig élnének meg.

Hazafelé most a Trader Joe-hoz néztünk be. (Ez egy nagyon szimpatikus üzlet. Most gondold el, Kereskedő Józsi. De jók a szlogenjeik is. Régebben a következő plakát volt a falon: “- Anyu, ha nagy leszek, lehetek én is Trader Joe? – Igen, fiam, de ahhoz rengeteget kell még dolgoznod”. Most meg a következőt láttuk: “We can’t spell the value without ‘u'”. ) Egyébként pedig azt kell tudni róluk, hogy inkább a minőségre hajtanak és a bolt mellett van egy kis borkereskedésük is.
Na, ide mentünk be – de csak azért, hogy pánikszerűen kimeneküljünk. A pénztárig terjedő sor végeláthatatlanul tekeredett a polcok között.
Szombat délután – New York – katasztrófa.

Később jöttünk csak rá, hogy hosszú hétvége, háromnapos ünnep volt éppen a városban. Vasárnap Valentin nap, hétfőn meg President Day. Emiatt volt ennyire nyüzsgős a szombat.

Hazajöttünk, pihenés, szuszogás. Sör. Benjamin Franklin megdolgozik a pénzéért.

Este hétkor megint nekifutottunk a városnak. Times Square és környéke. Mondhatom, tökéletesen időzítettünk: szombat éjszaka, majdhogynem fesztiváli szintű tömeg, emelkedett hangulat. Ezen a csavargáson belül nem először kellett átértékelnem néhány helyszínt a három évvel ezelőttihez képest. Akkor lusta disznók voltunk és habár a fő látnivalókat láttuk, de magát a várost alig. Most viszont mindketten gyaloglómániások vagyunk – és azt kell mondjam, a városban sokkal több van, mint amit a múltkor – a metróból prérikutyaként ki-kidugva a fejünket – láttunk.
Kiélvezkedtük magunkat a fényparádéban, aztán este kilenckor hazamentünk.

Nagyítás

Nagyítás

Természetesen makacsul megint benéztünk Trader Joe-hoz. Most már kevesen voltak – és én szabadon engedhettem vágyaimat. Vettem egy üveg (ránézésre 1,2 liter körüli, de a fene sem ismeri ki magát itt a pintek és az ozok között) ‘Three Philosophers’ márkanevű sört. Ez egy belga tipusú barna jószág, 9,8%-os alkoholtartalommal, enyhe cseresznye beütéssel. Nagyon finom volt. És vettem végre egy sixpacker porter sört, méghozzá az egyik kedvencemet, a Sierra Nevada-t.
Határozottan jól kunkorodott ki a végére a nap. Pedig délelőtt a Central Parkban azt hittem, megint olyan lesz, amikor semmi sem sikerül.

Nagyítás

Este megtaláltuk az asztalon a takinéni borítékját. Nyomtatott betűkkel rá volt írva, hogy ki a takarítónőnk, hogy az illető mindent megtesz azért, hogy jól érezzük magunkat, és ha úgy gondoljuk, tippeljünk. Illetve a nő nem bízta a véletlenre, a borítékra kézzel is ráírta, hogy ez a borravaló helye, legyek szíves, koncentráljak. Habár én nem kedvelem ezt a fajta rámenősséget, de valószínűleg a végén mégis kapni fog valamit. Eddig minden nap szépen összerakta a szobát, sőt, ma reggel a sörösüvegtesztet is jól vette. Ugyanis az történt, hogy az első napi sörfogyasztás üvegeit csak beszórtam a szekrény mögé, ahol a takinéni nem vette észre. A második nap estéjén szólt Nej, hogy itt minden nap van takarítás, nem kellene az összes sörösüveget az utolsó nap előbújtatni a rejtekhelyéről. Igaza volt, mint mindig – így előszedtem a két nap alatt összegyűlt 10 darab durván háromdecis üveget és jól beletömtem az egy szem kukánkba. Nézett ki valahogy, na. De szó nélkül elvitték.
Mondjuk, úgy belegondoltam, ha a takinő ért is a sörökhöz, mit vigyoroghatott a kukák láttán. Első nap Budweiser. Könnyű, egyszerű és egy kicsit édes sör. Amerika Kőbányai Világosa. Aztán második nap már Samuel Adams, harmadik nap meg 3 Philosophers és Sierra Nevada Porter. Lehet, hogy ízlésfinomodásnak venné – pedig csak a megfelelő beszerzési helyek megtalálásáról volt szó.

Kresz Géza 003

2010.02.12; péntek

Reggel fél nyolcas kelés. (Itteni idő szerint éjfélkor feküdtem le, szóval az átállás simán és gyorsan megtörtént.) Igaz, reggelire ettem akkorát, amekkorát otthon ebédre szoktam.
A reggeliző a már ismert, kellemes helyiség. Szerencsére hűvös. (A szobában nem tudunk hozzányúlni a fűtéshez… és annyira döngetnek, hogy télen, nyitott ablak mellett sem kellett takaró.)

Akkora hülyeséget álmodtam, hogy olyan már nincs is. Többször is arra ébredtem, meglehetősen izgatottan, hogy indulás előtt matattam valamit a DNS-ben és ettől New Yorkban megszűnt a névfeloldás. A hírekben, meg az utcákon pedig éppen keresik az illetékes rendszergazdát. (Az ablakunk a mellettünk lévő ház egyik lakásának konyhájára nyílik – kábé egy méterre van egymástól a két ablak, simán át tudnék ugrani mondjuk sóért – és reggel folyamatosan megy a rádió a szomszédban.)

Kezdeti kultúrsokk: Nej sós vajat kent a hagymás péksüteményre… majd szerencsére megkóstolta, mielőtt rákente volna a lekvárt. Bár lehet, hogy ez a kaja errefelé nem is szokatlan. Az édes sört már egészen megkedveltem.
Ébredés után weather channel. A déli államokban – Alabama, Miami – havazik. Vancouver-ben nyárias az idő. Enyhe gubanc, hogy az utóbbi városban kezdődik el holnap a téli olimpia.

A metrón ritka gusztustalan reklám egy bőrgyógyászról. (Doctor Zizmor.) Hihetetlenül rámenős, de ez errefelé roppant hatékony lehet. Benne van minden, amit meggyőzés-technikából oktatni szoktak. Errefelé az emberek ugyanis nem cinikusak, tényleg elhiszik, hogy valaki pusztán jóságból és önzetlenségből akarja eltávolítani a többi ember bőrbetegségeit. (Wiley missziója jut eszembe, Obviousman egyik záró mondata: “Help Obviousman in his quest to wake up America… be cynical”. A megjegyzés megjegyzése: a rajz jelenleg nálunk is abszolút aktuális.)

Nagyítás

Ez a régi reklámja a fazonnak, az újat – a meggyőzés-bombát – sajnos még nem találtam meg a neten. Cserébe nézzétek meg a videóját, az is üt.

Véletlen volt, de ezzel a bőrgyógyásszal belenyúltam rendesen a helyi folklórba. Ugyanis van neki oldala a wikipédián. (Érdemes továbbkattintani a külső linkekre is. Úgy tűnik, komoly mémet találtam.)

The fact that most New Yorkers recognize Dr. Zizmor but he remains all but unknown outside of the New York area makes him somewhat of a cultural touchstone for a city whose quirks and idiosyncrasies have often been appropriated by the larger American culture. For example, during her 2000 run for U.S. Senate from New York, the The New Yorker proposed that Hillary Clinton, who had never lived in New York, be required to prove her connection to the state by taking a quiz that only New Yorkers would be able to pass. One of their suggested questions was, “Who is Dr. Zizmor?”

Látod, megéri ezt a blogot olvasni. Mostantól már te is sokkal nagyobb eséllyel indulhatsz New York szenátorának címéért.

Megegyeztünk, hogy először a kötelesség, utána a szórakozás. Így a B&H-ban kezdtünk, ahol gazdagabb lettem egy objektívvel és egy tripoddal, Nej pedig egy bolondbiztos kompakt géppel. Így most már neki sem kell unatkoznia, amíg a fényképezőgéppel vacakolok.

Immár egy sokkal komolyabb felszereléssel vágtam neki a városnak. Mostantól, ha azt látjátok, hogy a felhőkarcolók a végtelenben találkoznak, akkor ne arra gondoljatok, hogy erre járt Bolyai János és elgörbítette a teret – hanem a nagylátószögű objektív próbálja belezsúfolni egy képbe az összes látnivalót.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

A zsákmánnyal hazamentünk, rituálisan magunkévá tettük, még ittam egy sört aztán irány a downtown.

Wall street. Végre meg tudtam mutatni Nejnek, miért nem akarok itt dolgozni.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nyilván megnéztük a bikát is… már amennyire lehetett. Tekintve, hogy ideális kirándulóidő van (ezerrel süt a nap, nem túl erős a szél és olyan 0 fok körül lehet), elég nagy a tömeg mindenhol. A bikának a tökét például egymásnak adogatják a fülig érő szájjal vigyorgó nők, persze mindegyiket le kellett a társaknak fényképezni.

Nagyítás

Nagyítás

Utána átsétáltunk a a Battery parkba. Megnéztük messziről a Szabadság szobrot meg az Ellis szigetet. (Átmenni, az egy nap.) Parti sétány a Hudson mellett, egészen a Ground Zeroig. Megnéztük, hogy haladnak a WTC2.0-val. Már a kerítés fölött van pár méterrel az építmény.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Innét kínai negyed. Az első olyan étterembe beültünk, ahol zömében ferdeszeműek kajáltak. Olyan ritka a lehetőség autentikus kaját enni, akkor meg már figyeljünk a részletekre. Nej alapos böngészgetés után rendelt valamit. Összességében finom volt, bár minden egyes alkalommal felsikoltott, amikor valami ismerős ízt talált. Nem volt sok. Én nem kockáztattam, maradtam a currys csirkénél, rizzsel. Hát… lehet, el kellett volna kérni a receptet és odaadni a munkahelyi menzán a szakácsnak, miszerint a currys csirke nem csak abból áll, hogy paprika helyett kurkumával készítjük a csirkepörköltet. De nagyon jól esett a kancsó forró tea is (kínai zöld, cukor nélkül, egyszerűen imádom), amennyire át voltunk ekkor már fázva, szószerint az életet pumpálta vissza belénk. Ehhez képest jóval kevesebbet fizettünk, mint tegnap a Fridays-ben.
– Te, ebben az étteremben még bőven van kiaknázatlan potenciál – közölte az utcán Nej.
– Mivan? – kaptam fel a fejem, mert éppen elbambultam és ki volt kapcsolva a bullshitértelmező áramköröm.
– Jöhetnénk ide holnap is ebédelni – fordította le a kedves.
– Ja, persze.

Utána még mentünk egy kört a főutcán, aztán az autentikus Mott utcában is. Embertelen mennyiségű tengeri bizbasz, de ez még nem is volt olyan durva, mert ilyeneket már láttam. A durva a gombaárus volt, ahol szárított tengeri uborkától kezdve dohánnyal töltött indiánfaszig volt minden extrém cucc. (Majdnem azt írtam, hogy kaja. Bár lehet, hogy a ferdeszeműek még ezeket is képesek megenni.)

Nagyítás Nagyítás

Benéztünk ajándékboltokba is. Találtunk például egy válltáskát a lányomnak. Csak éppen ár nem volt rajta. Nej megkérdezte, közben én is mondtam neki valamit… az öreg kínai meg egyből kapcsolt.
– Óccó… – motyogta.
Vazzeg. A bácsika egy mondatból megállapította, hogy magyarok vagyunk és tudta is a pontos kifejezést a nyelvünkön.

A szomszédban nekem is megvolt a nagy vásárlásom. Vettem egy Benjamin Franklint ábrázoló hűtőmágnest. Egyébként is imádom az öreget, de ez egy olyan furcsa hűtőmágnes, melynek egyik végén sörnyitó van. Annyira praktikus, hogy egyszerűen nem értem, hogyan gyárthatnak manapság sörbontót mágnes nélkül? Most csak egyszerűen magam mögé dobom az öreg Benjamint és már tapad is fel a vasajtóra. (Eddig a kilinccsel bontogattam a söröket, de ez azért nem teljesen korrekt. Tegnap például a háromból az egyik kihabzott a földre.)

A kínai negyed után volt egy nagy futásunk a Brooklyn-hídra. A naplementét akartuk elkapni ott – és már messziről látszott, hogy kábé tíz percen fog múlni a siker. Jó nagy futás volt… de végül csak sikerült.
A blogolásban pont az a szar, hogy ha történik valami bizarr, akkor azt remekül lehet fanyarul kommentelni – de ha történik valami felemelő, akkor ahhoz nem igazán lehet megtalálni a megfelelő kifejezéseket. Nekem legalábbis nem megy. Így maradjunk csak annyiban, hogy fenséges volt: ha jó messzire bementünk a hídra, akkor láthattuk, ahogy lemegy a nap – mely egyébként a partról már nem látszik, mert a felhőkarcoló blokk eltakarja – és a blokk melletti részt (Szabadság szobor, Ellis-sziget, a két folyó közös torkolata) gyönyörű színekbe öltözteti. Aztán ahogy ezek a színek sötétednek, úgy gyulladnak fel a felhőkarcolók lámpái, míg végül már csak a lámpamilliárd marad. Ezt leírni nem lehet, egyszer végig kell nézni.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Kábé egy órát töltöttünk a hídon, kínai zöld tea ide vagy oda, elég rendesen átfáztunk. Nem is húztuk az időt, metróval haza, illetve még boltba. Részemről egy újabb sixpacker, meg mogyoró. Mustáros. Imádom a mogyorós perverziókat.

Felmentünk, elpilledtünk. Én nekiálltam blogolni.
– Kérsz gyümölcsöt? – kérdezte Nej.
– Mi vagyok én, csimpánz? – utaltam finoman arra, hogy én a továbbiakban elleszek a mustáros mogyoró, a vörös sör és a netbook társaságában.
A sarokból pár perc múlva felhangzó diszkrét horkolást beleegyezésnek vettem.

Kresz Géza 002

Ahol minden sarkon fölszáll a füst a csatornákból,
ahol sárga taxik és sok színű trailerek hatalmasan fordulnak,
elegáns négerek és félelmetes kínai negyedek,
és a Broadway-en árad ki a színházból a téli tömeg,
hidegben, nevetve.

Látlak, Amerika!
Vigyázz, Amerika!
Egyszer te is megtudod!
Épp úgy ismerlek,
mint a tenyeremet,
bár még sosem jártam ott.
Nekem a 44-ik utca sarka
olyan, mint a Kresz Géza vége,
ahol fordul a villamos.

2010.02.11; csütörtök

Felhívtam a titkos számot. Nem tudott segíteni, ő is ugyanúgy járt. Úgy látszik, ez az Alaska Air nagyon kemény, nem hagyja befolyásolni magát. Ülhetek két nagyseggű, szakállas mormon között, 7 órán át. Persze, az is lehet, hogy két leszbikus japán csaj közé kerülök.
Meglátjuk.

Otthon még lapátoltam egy kis havat az udvaron. Mondhatni, rákészültem New Yorkra. Nej szerint berakhatnánk akár a hólapátot is.

Repülőgép. Valami öreg jószág. Egyfelől jó, mert nagy, műbőr ülések vannak benne, másfelől rossz, mert nincs egérmozi, nincs pohártartó. Apróságnak tűnhet, de nagyon fontos dolgok ezek.

Elég sok időbe tellett, mire megtaláltam a kötelező kisgyereket, de végül meglett ő is.

Folyosónál ülök, a túloldalon két fazon. Itt derítették ki egymásról, hogy egy időben mindketten játszottak pornófilmekben, ugyanazoknál a rendezőknél. Mire elindult a repülőgép, már a szükségesnél jóval többet is megtudtam azon heteroszexuálisok szenvedéseiről, akiknek meleg filmekben kellett szerepelniük.

Kaja. A szokásos pastaorchicken. Nyilván vörösborral. Bor papírdobozból. A magyar virtus.

Étkezés után kávé helyett kértem még egy pohár bort. Kávé… repülőgépen? Hülyeség.
A monoton zúgás, a jóllakottság, a két pohár bor, a kivetítőn sugárzott tinifilm, Dali Angelusa(1) furcsa elegyet képez a szomszédból áthallatszó kölcsönös panaszkodással. Most éppen a homo eszkortozásokról mesélnek sztorikat. Ide kellene ültetni a bőgős kishapsit, valószínűleg szótlanul figyelne.

(1) Igen, jól láttad. Megint azt az elvet követem, hogy nem viszek magammal sok olvasnivalót, de az mégis kitart az út végéig.

A pilóta közli, hogy az időjárás miatt egy kicsit megnyomja a gázpedált, így egy órával hamarabb fogunk odaérni. Jézusom, mi közelíthet New York felé? Mármint rajtunk kívül?

Olyan hamar érkeztünk meg, hogy az előttünk kipakoló gép még nem tudta elhagyni az állást. Mentünk még egy kört az óceán fölött.

A repülőtéren még látni 5-10 méter magas hókupacokat, de a városban már alig van hó. (A repülőtéren ugyanis volt technológia öszetúrni, az így keletkező hegyek akkorák lettek, hogy két év múlva simán lehet rajtuk téli olimpiát rendezni. Ezzel szemben a városban lesesett hó meg spontán olvad.)

Kettőnknek húzós lenne a taxi, így bátran nekivágtunk a tömegközlekedésnek. Mondtam már, hogy a Köki egyáltalán nem rína ki a new york-i metróállomások közül? Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy borzasztóan lepukkantak az állomások, viszont rengetegen vannak. Ez is egy koncepció. És nem is rossz.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Ekézzük Budapestet, hogy Ferihegyről milyen kalandos bejutni tömegközlekedéssel a városba. Pedig nem is: 200-as busz, kék metró.

Bezzeg New York. A terminálnál fel kell szállni az Airtrain-re. Ez, ha csak a terminálok között körözök, akkor ingyenes. Ha kimegyek vele a metróig, akkor már 5 dollár.
De még milyen öt. A kijáratnál gépek: az egyik oldalon beléptető gépek a metróhoz, a másikon kiléptető gépek az Airtrain-ből, köztük pedig jegyautomaták. – Óh, ezt ismerem – kiáltottam fel – ilyenből vettünk a múltkor egyhetes bérletet. Bankkártyával.
Keresem a menüben, nincs. Csak olyan jegyet ad, hogy kilépés az Airtrain hálózatból, vagy Airtrain+metró kombinált jegy. De abból meg nincs heti.

Tipikus kultúrsokk. Hogyan jutunk itt át a metróhoz?

Nos, úgy, hogy vettünk egy sima kilépőt az Airtrain-ből és bíztunk benne, hogy az állomáson kívül lévő jegyautomaták már adnak majd értelmes jegyet. (Mondjuk, ez a sima kilépő jegy sem volt túl egyszerű, a mellettünk lévő büfés komplett sírógörcsöt kapott, hogy miért szenvedünk készpénzzel az automatánál, amikor nála minden jegy kapható. – Maradj csendben Ali, gyakoroljuk az automatát – nyugtattam meg.)
Kimentünk… és a kinti automata is elkezdte a hülyeséget, csak most már befelé szóló Airtran jeggyel. Szerencsére nem adtuk fel, és a 3 működő automata közül megtaláltuk azt, amelyik végre rendes jegyet adott.
Na, ezzel mentünk vissza megint az Airtran állomásra, csak most egy éles kanyarral átvágtunk a metró felé, az új jeggyel. És bingó, sikerült. Igaz, a szivarvágók között a nagy bőrönddel megszenvedtem, de bent voltunk a metrón.
Nem is akármeddig. Ugyanis a szerelvény 35 percig nem jött. Ez önmagában sem öröm, de a földfelszín feletti metróállomás kint volt valahol Hudsonborzasztópusztán, a viharos, jeges szél pedig élvezettel rohangált fel-alá. Végül megjött a szerelvény, és néhányszáz évnyi nehézvasban eltöltött év várományosa között bemetróztunk a prériről a külvárosba. Ott átszálltunk és innen már csak 15 megálló volt a belváros.
Simán elcsesztük a plusz egy órát a föld alatt – de az egész egy élmény volt és mi élményeket gyűjteni utaztunk ki.

A metró pont a szálloda előtt tett ki. – Hát, megint itt vagyok, New York! – köszöntöttem az ismerős szállodát, ahogy kibukkantunk a föld alól. Bementünk. Mintha ma lett volna. Itt reggeliztünk. Itt tartottuk az indulás előtti haditanácsot. Itt próbálgattam az új gépemet. Jaj.
Gyors check-in. 405-ös szoba. De legalább nem az ötödik. Lift ugyanis nincs, a lépcsők pedig rohadt meredekek. Felszenvedtük a bőröndöket. Elöször mindketten szembesítettük a klotyit a magyar virtussal – és csak aztán vettük észre, hogy egyrészt rohadt pici szobát kaptunk (ami nem baj), másrészt ez bizony nincs kitakarítva. Vissza a recepcióra. Tré a szoba, Jenő. Elnézéskérések. Kaptunk egy másik szobát. 504. Csak meglett az ötödik emelet. És a szoba még kisebb.

Nagyítás

Aztán irány a város. Metró, Empire State Building. Igaz, a Madison Square Gardent céloztam be, de első nap ennyi tévedés belefér. Nem is volt teljes 45 fok a hiba.
Beültünk kajálni. Ekkor otthon már hajnali kettő volt. Most jött jól a könyviró rutin, én ilyenkor még javában kukorékolni szoktam. Nej meg annyira összeszakadt, hogy majdnem rábólintott a kéksajtmártásra. Mindketten előételt kértünk. Mindkettőnknek malomkeréken hozták ki. Ezek egész egyszerűen nem normálisak. Pedig a pincér értelmes fajtának nézett ki, amikor például azt mondtam neki, hogy draught beer, rövid gondolkodás után javította csak ki a kiejtésemet. De megértette – és ez New Yorkban borzasztó ritka esemény.

Innen metróval haza, útközben bolt, sörért (persze sörnyitó nélkül), a szállodában még sör mellett blogolás. Otthon már 5.15 van. Kicsit hosszúra nyúlt a nap.

Kresz Géza 001

Mindegy, hogy zöldséget vagy húst veszel,
Ugyanolyan nyomorultul pusztulsz el.

Amikor készülődtünk erre az útra, sokáig ez a halhatatlan, a Fény utcai piacról íródott Balkan Futourist sláger járt az eszemben. Valamennyire érthető is, két, egyenként is lehetetlen projektet vállaltam be egyszerre, irreálisan rövid határidőre, váratlanul meghalt apósom, én pedig összeszedtem minden nyavalyát, melyek élménnyé tehetik a tengerentúli csavargást – és akkor még nem is beszéltem mindenről.

De aztán váratlanul minden kiegyenesedett, már amennyire lehet ilyet mondani. Mindkét projektet jóval a határidő előtt lezártam (a másodiknál akartam pezsgőt is bontani, de annyira remegett a kezem, hogy nem bírtam), apósomat, szegényt, rendben eltemettük, és az indulás előtti estén elállt az orrfolyásom, reggelre pedig elmúlt a torokfájás, a tüsszögés, a hidegrázás, a fogfájás és a hasmenés. Ezzel párhuzamosan szétömlött bennem az a lusta nyitottság, mely minden utazás előtt el szokott önteni. Figyelj nagyvilág, megyek. Ilyenkor hajtogatja össze az ember kényes aprólékossággal az alsóneműit és nyomja ki határozottan az activesync-et a mobiltelefonján.
Jó lesz.

2010.02.10; szerda

Ez még nem az utazás, ez még csak az előkészület.

Határozott meggyőződésem, hogy az online check-in az egy intelligenciateszt. Ha valaki képes túljutni rajta, azt feljegyzik az utaskísérő hölgyek – és mittudomén, lehet, hogy velük kedvesebbek, nekik más űrlapokat kell kitölteniük és egy esetleges balesetnél őket mentik először.

Nézzük az én példámat. Az utazási irodától egy ránézésre értelmezhetetlen kódkupacot kaptam. A járatszám és az időpontok még oké, de pont ezeket nem kérdezi senki sem.
Rögtön ott kezdődik a gond, hogy a járatot a Delta Airlines üzemelteti, de a gépet az Air France adja – és Ferihegyről indul. Meliyk cég weblapjánál kezdjem el?
Delta Airlines. Azon helyből túllépek, hogy a nevet úgy kell beírni, ahogy a fecnin van. Tehát a vezetéknevem PETRENYI, a keresztnevem JOZSEFMR. Így, nagybetűvel. De konfirmációs kódom, az nincs. Szerencsére el lehet menni egy eldugott oldalra, ahol már megenged másik belépési típust is. Hurrá, van köztük e-ticket. Induláskor ugyanis csak ez van.
Legalábbis általában, mert az én papíromon még csak hasonló sincs.
Irány az Air France. E-ticket, gáz. Nincs hasonló szám.

Szerencsére eszembe jutott, hogy ez egy upgrade papír, mert az egyik járat megváltozott. Előkerestem az eredetit – és azon már volt e-ticket szám. Az már megint rutin kérdése, hogy a bevezető E betűt lehagyjuk a kódból. Az az elektronikus jegy jelölése, amikor a konkrét kódot kérik, oda már nem kell. Nicsak, formailag pont passzol az Air France beíróablakába. Hajrá. Nos, nem. Azt mondja, a kód érvénytelen. Egy amatőr ilyenkor végigpróbálná az összes névvariációval, de én már jobban bízom magamban.
Irány vissza a Delta Airlines-hoz. És igen! Ha az eldugott oldalon leveszem az e-ticket kódjából az E betűt, akkor már van a legördülő menüben olyan háromkarakteres kód, amellyel az én jegyem is kezdődik, azaz, ha a maradék kilenc számot írom be, akkor… bent vagyok. Szezám tárulj. Minden, amit szemem, szám kiván: ülésfoglalás, útlevélvizsgálat, poggyászfeladás, online check-in.
Illetve, izé. Ezek beraktak a 30B ülésre és még csak nem is tudom módosítani. A későbbi járatokon tudom állítgatni a helyfoglalást, de ezen nem. Mi a fene. Pedig Nejjel megegyeztünk, hogy egy kettes blokkban ő az ablak mellett akar ülni, én meg a folyosónál. Ugye egy 10+ órás repülésnél ez nagyon nem mindegy.
Egy ideig görcsöltem, de nem és nem engedte. Telefon az utazási irodába. Hát, ők nem. De megadják az Air France számát. Hapi felveszi. Első kérdés:
– Honnan ismerem ezt a számot?
Megmondtam. Jelentőségteljes csend. Az utazási irodának valószínűleg lőttek.
Elmeséltem a sztorit.
– Hát, ez nem Air France probléma, hívja a Deltát.
– Oké, megadná a számukat?
A hapi elegánsan átugrotta a csapdát.
– Inkább kapcsolom.
Kapcsolta.
Ismét elmeséltem a sztorit.
– Igen, sejtem mi lesz a probléma – magyarázta a hapi – a mai new-york-i gép kimaradt, mindenkit átraktak a holnapira, aztán így egyből tele lett.
– Nézze, ez akkor se megoldás. Nekem, mint jegyvásárlónak meg kell adni a választás lehetőségét.
– De ha nincs miből választania?
– Nézzük meg! Nekem csak egy üres kettes ülés kell.
Megnéztük. Volt.
– Le tudná foglalni?
– Azt sajnos nem. Én csak rálátok, de foglalni az Air France-nál lehet.
– Megadná a számukat?
– Igen, persze.
Hoppá, ez egy másik szám. Lassan meglesz az iroda összes titkos száma.

Aztán eszembe jutott, meg se néztem még Nej foglalását. Még az is lehet, hogy pont egymás mellett ülünk, én meg itt feleslegesen nyüzsgök.
Megnéztem. Valószínűleg a repülőgép szárnya, mert egyrészt not assigned, másrészt ezt sem lehet módosítani.

Oké, hívjuk ismét az Air France irodát. Idősebb nő.
Neki is elmeséltem a problémámat.
– Hmm, hmm… nem biztos, hogy lesz olyan szabad hely.
– Helyszámra meg tudom mondani, mely ülések szabadok.
– Az nem jelent semmit.
Még jó.
– Mi a maga száma?
– 30B.
– Az pont ablak melletti. (Hogy a francba lehet a B az ablak mellett?) És szabad is a mellette lévő hely. Jó lesz, ha lefoglalom a kedves feleségének?
– Tökéletes. Köszönöm.

Negyedóra szünet. Újra beléptem – és már 30A van Nejnél.
Oké, online check-in.
Begépeltem az összes adatot. Direkt megkértek, hogy mindent úgy adjak be, ahogy az útlevélben meg van adva – erre nem fogadta el az é betűt. Megadtam mindent, poggyászméretet, vitálkapacitást, tényleg mindent. Majd a finish gombra bökve azt mondta, hogy nekem tilos az online check-in, keressem fel a repülőtéren a személyzetet.
Anyád.
A kelet-európai fátum. Hiába vagyok én okos és intelligens, a nyugatnak továbbra is büdös maradtam.

Na mindegy, ezen nem múlik, szerencsére Ferihegyen gyors a check-in. Legfeljebb nem kerülünk be a gépen a Menza klubba.
Viszont, ugye, látszik a többi repülőjárat is, és lehet széket foglalni. (Összesen négy repülésem lesz és ebből csak egy történik Európán belül, azaz csak egy olyan lesz, ahol nem kell előre helyet foglalni, mert max két órát az ember a poggyásztartóban is kibír.)
Nézzük a New York – Seattle járatot. Ez is hét óra, egyáltalán nem mindegy az ülés. Hoppá, kábé 10 ülés van szabadon, ebből pedig csak egy jó a kényes ízlésemnek. Lefoglalom. Save. Oké. Aztán az összesítésben egy teljesen másik ülés jelenik meg. Mivan? Ezt eljátszottam még vagy tízszer. Nem használt.

Azt hiszem, megérdemlem. Valószínűleg tényleg nem vagyok elég intelligens, kell még lennie valami aljas, piti trükknek, amelyikkel a többi 300 ember lefoglalta a helyét. Nekem nem megy.
Holnap reggel legfeljebb megint felhívom a titkos Air France számot.

Kétlövetű

Éjjel, amikor vége van a műszaknak, két dolog szokott már csak hátramaradni: elmenni a fürdőszobába vécére és fogat mosni, utána pedig bedőlni az ágyba. Ehhez képest az egyik macska rendszeresen a fürdőszoba szőnyegen alszik, a másik pedig az ágyamban.

Tempó

A legrosszabb, ami történhet veled, az az, hogy történnek sorban a jó dolgok, de annyira elfoglalt vagy, hogy egyiket sem veszed igazán észre.

Aztán később jönnek rossz dolgok is – mert ezek már csak így hullámzanak – és amilyen passzban vagy, pont ekkor lesz időd magaddal és az életeddel foglalkozni.

Simon mondja

Ma teljesen ledöbbentem. Éppen az mp3 gyűjteményemet cimkéztem, amikor szembesültem azzal, hogy a Sounds of Silence album 1966-ban jött ki. 1966! Nem vagyok már fiatal, de akkoriban, ha jól emlékszem, éppen azzal voltam elfoglalva, hogy ne a pelenkámba szarjak. Ők meg már akkor ilyet tettek le az asztalra.
Ja, és nem ez volt az első lemezük.

Törmelék

  • Hiába használsz ceruzát toll helyett, ha nincs radírod.

  • Alapvetően nincs jó ember. Olyan van, aki féken tudja tartani a benne lévő rosszat, és olyan, aki nem.

  • Nagyon durva úgy rámeredni reggel a fürdőszobában a fogkefére, hogy bakker, még csak pár órával ezelőtt volt az elalvás előtti fogmosás.

Felhő

Mindent a felhőbe, mert akkor mindig jelen van minden.

Először a levelek -> Hotmail, Gmail
Aztán a fényképek -> Flickr
Aztán a linkek -> del.icio.us
Aztán a videók -> youtube
Aztán a naptárak -> Google calendar
Aztán dokumentumok, táblázatok, slideshow-k -> Google docs

Legvégül a társaság, a barátok mennek a felhőbe -> twitter és blog.

Harci összefoglaló

Istenbizony, azzal az energiával, amit abba ölünk, hogy lelketlen hivatalnokokkal, pitiáner szerelőkkel vitatkozunk, próbáljuk kiverni belőlük azt, ami nekünk jár, azzal tízszer újra lehetett volna már építeni ezt az országot. És persze az összes segglyuk veri a nyálát, hogy alul van fizetve, meg egyébként is gyurcsányahibás.

Harcaim 05

Van egy szimpatikus borhűtőm, amelyben jó másfél éve kiégett a villanykörte. Meglehetősen kellemetlen, mert így állandóan ki kell rángatnom a boraimat, ha keresek egyet – meg az étkezőben is olyan kellemes fényt adott sötétben az üvegajtajú hűtő.
Én multitasking módban működöm, a hűtőégő probléma tavaly ősszel kapott időablakot. (Ugye akkor lett befejezve a könyv.) Kiszedtem, elvittem egy barkácsboltba, vettem egy ránézésre hasonlót. Otthon raknám be – lötyög. Csak most néztem meg alaposan: a frissen vett égő foglalata olyan vékony, az eredeti meg duci.

Oké. Vadászkörút. Állítólag a férfiak ebben nagyon jók.

OBI, Baumax, Bricostore. Aztán Media Markt, Electroworld. Semmi, csak vállvonogatás.
Utolsó esély: HQ Nedis, Kispest. Amikor bementem, hogy egy villanykörtét akarok rendelni és előhúztam azt a csutvasz kis égőt, egyből összetrombitálták az irodát, hogy gyertek, ezt nézzétek meg. Majd felvilágosítottak, hogy a Nedis már csak nagyker, kiskereskedelemmel nem foglalkoznak. Majd jelentőségteljesen megint ránéztek a csutvasz égőre, melyet még mindig előttük lóbáltam.
Végül kaptam egy tippet, hogy az Ady Endre úton van egy villamossági szaküzlet, ha van ilyen égő valahol az országban, akkor ott biztosan lesz.
Bementem, elővettem. És nem volt semmi szájhúzogatás, sőt. A két eladó szabályszerűen rávetődött az égőre.
– Ezt nézd meg Józsi, ilyet még te sem láttál!
– Hozom is a sublert!
Hozta.
– Na, mit mértél?
– Tizenhat, öregem, tizenhat!
– Ez azt jelenti, hogy van ilyen égőjük?- léptem be a társalgásba, meglehetősen naívan.
– Dehogyis van! Uram, ilyen égő hivatalosan nem is létezik. Honnan van?
– Egy borhűtőből.
– Nem mondja? – ütközött meg.
– De.
– Na, nézze, ennek a foglalata 16 mm átmérőjű. Tehát ez a magyar szabvány szerint E16-os égő lenne. De nálunk ilyen szabvány nincs. Mi csak E14-est ismerünk.
– Tudnak rendelni?
– Honnan? Azt se tudom, melyik országban van ilyen szabvány?
– Hát, köszönöm.
Így végül azzal a tudattal jöttem ki az üzletből, hogy működő égőm ugyan nincs, de ha lenne, mekkora ritkaság lenne az ebben az országban.

Otthon jött a mentőötlet. Ez végülis hiba. Nézzük meg, ki ennek a hűtőnek a garanciális szervize? Ugyan a készülék már nem garanciális, de csak tudnak szerezni bele égőt.
Szervíz címe megvolt, telefon, menjek be.
November körül néztem be. Az égő nem mondott nekik semmit, de megmondtam a hűtő adatait, az már elég volt. Égő, az nincs. De tudnak rendelni. 1500 HUF darabja. (Valószínűleg ezért nem is rendeli utána senki, inkább hagyják sötétben.) Mennyi kell? Kettő. Oké, majd felhívnak.

Éppen Aggtelek felé csorogtunk egy január végi péntek éjszaka (kihalt környék, töksötét, fogalmunk sem volt, merre járunk), amikor csörgött a telefon. Ismeretlen hívó. XY. Érdekel-e még a hűtőlámpa? Miazhogy! – ért egyből fülig a szám. Mehetek érte, megjött.
Feldobta a napomat. Igaz, pár hónap híján két év, de lesz újra világítás a borhűtőben. És egy újabb végeláthatatlan történet kipipálva.

Aztán egy hét múlva elmentem érte. Kicsit szívtam a fogam, mert menetközben az ára felszaladt 2000 forintra. De mindegy, a lényeg, hogy egy többéves történet lezárva.
Hazamentem, próbálnám bele – kicsi. Subler előhúz, mérés: 14-es. Bakker. Ezek egy szar 14-es égőért kértek el egy kisebb vagyont. Hol az eredeti égő? Sehol. Itt hittem azt, hogy felrobbanok. Már nem az első eset, hogy ebben a nyomorult lakásban lerakok valamit valahová, aztán jön valaki és elpakolja máshová, de úgy, hogy nem szól róla. Legutóbb akkor váltam rángatózó idegbeteggé, amikor Aggtelekre indultunk volna. Lelkiismeretes túravezetőként beszereztem még két megbízható fejlámpát a meglévő kettő mellé, persze elemek, meg feltöltések, minden részlet klappolt. Aztán indulás előtti pakoláskor derült ki, hogy valaki kivett a fiókomból egy fejlámpát, baszott visszatenni és most senki nem tudja, hol is van. Nem sok kellett egy családirtáshoz. És most ugyanez az egyetlen perdöntő bizonyítékkal. Hogyan megyek vissza a szakszervízbe reklamálni, ha nem tudom vinni magammal az eredeti égőt?
Persze visszamegyek, de ismerem az országot, ahol élek, úgyis elhajtanak.

Visszamentem. Elhajtottak. Vegyem tudomásul, ehhez a hűtőhöz ez az égő való. Kész. Hiába magyaráztam, hogy 16 mm, csak szánakozva néztek rám. Úgy, mint aki nem tud kicserélni egy égőt. Végül addig erősködtem, hogy abban maradtunk, kiküldenek egy szerelőt. Előre kikötöttem, hogy ha ő sem tudja berakni ezt az égőt, akkor nem fizetek egy fillért sem a javításért.

Mákom volt. Az utolsó pillanatban, a kiszállás előtti este találtam meg az eredeti égőt.
Úgy beszéltük meg, hogy a fazon pénteken 14.00 után jön, előtte egy órával hív, hogy legyen időm hazaérni.
14.11-kor csörög a telefon.
– Halló, a hűtőszerelő vagyok!
– Halló, rendben, indulok haza.
– Még nincs itthon? – ütközött meg.
– Persze. Abban maradtunk, hogy érkezés előtt 1 órával felhív.
– De csak kettő előtt. Úgy gondoltam, hogy kettőtől már mindenképpen otthon lesz.
– Hol van most?
– A helyszínen.
– Tud várni egy órát?
– Dehogy!
– Akkor mi legyen?
– Idejövök hétfő reggel nyolcra.
– Tökéletes. De kérném, hogy pontos legyen, mert nekem hétfőn reggel legkésőbb fél kilenckor el kell indulnom.
– Rendben.

Hétfő reggel. 7.40-kor éppen zuhanyzom, amikor hallom, hogy csörög a szobában a telefon. Vizesen berohantam.
– Halló?
– Halló. A hűtőszerelő vagyok.
– Merre jár?
– Itt állok az ajtó előtt.
– Nem nyolcra volt megbeszélve?
– De. Csak gondoltam, ha magának annyira sürgős, akkor inkább egy kicsit korábban jövök.
Bakker. Igaza van.
– Várjon két percet. Felkapok valamit.

Kinyitottam az ajtót. Komolyan mondom, égett a pofámon a bőr, amikor cipelte befelé a bazi nagy szerszámosládát.

– Nézze – kezdtem bele – mielőtt bármi is történne, tudjon róla, nem én akartam, hogy maga ide kijöjjön.
Egy kicsit felszaladt a szemöldöke.
– A magam részéről biztos vagyok benne, hogy nem fog tudni mit csinálni. Ezt az égőt kellene belerakni a hűtőbe – vettem elő az ő égőjüket.
– És ez volt benne előtte – adtam oda a régi égőt.
– Dehát ezek nem egyformák! – nézett nagyot.
– Pontosan. Ez 16 milliméteres foglalatú.
– Ez meg – nézte meg – E14-es.
– Úgy van. A többit legyen kedves a központban lévő ügyintézőkkel beszélje meg, ha majd arra jár.

Átnézte a számlákat és a rendeléseket. Fejvakarás. Végül belemászott a hűtőbe és a hátsó falon talált egy rendelési számot. Felírta. Majd az alapján rendelnek égőt.
– Kijöjjek még?
– Köszönöm, nem kell. Egy égőt én is be tudok csavarni. Meg egyébként is be kell mennem, visszaváltani a rossz égőket.
– Rendben. Viszlát.
– Viszlát.

Most itt állunk. Várom, mikor fognak keresni, hogy megjött a jó égő. Ha egyáltalán.

***

Egyszerűen nem értem, mások hogy csinálják. Egyáltalán, hogyan lehet ennyi mindent intézni személyi titkár nélkül?

Harcaim 04

Aztán a kurvamatáv a T-borzalom. Írtam, hogy van velük is bajom. Azóta kiderült, hogy nem az a gond, hogy nincs ügyfélszámom, sokkal inkább az, hogy egy csomó van. Náluk van a telefonom (Magyar Telekom), a kábeltévém (T-Kábel), a kábelnetem (T-Online) és ősz óta a 3G modemem (T-Mobile) is. Ez négy cég, három ügyfélszámmal. Pluszban ott van ugye az emailcímes belépés lehetősége is. Így se egyszerű, de elkövettem egy hibát: ősszel felmondtam az internetes szerződésemet és rögtön újra is kötöttem. (Jóval kevesebb pénzért kaptam jóval nagyobb sávszélességet.) Na, azóta nem működik egyik ügyfélazonosítóm sem. Igaz, mint kiderült, nem is aktiváltam egyiket sem, eltekintve az internetestől. De pont azt cserélték le, a szerződéskötéskor megadott jelszóval nem tudok belépni, az emailcímemmel belépve kapom azt a bizarr képet, a telefont meg basznak felvenni az ügyfélszolgálaton. (Több, 30-40 perces várakozáson vagyok már túl. Se nappal, se éjszaka nem törik össze magukat.)

Végül nem bírtam magammal, bementem egy g-pontba t-pontba. Módszeresen megváltoztattam az összes jelszavamat. Most már működik.

Csak éppen azt a beállítást nem találom, hogy ne tiltsa le a 25-ös portot. Ha esetleg valaki csinált már ilyet, árulja már el, hová rejtették.

Harcaim 03

És akkor az útlevél. Ez is egy jó kis kálvária. Már írtam róla, november elején kezdtem bele a meghosszabbításába, mert tudtam, hogy februárban utazok, addigra mindenképpen kell egy új. December közepén jutottam oda, hogy bevették a papírjaimat. Addig ugyanis rendszeresen lefagyott a számítógépes rendszerük, ahogy beléptem az ajtón.

Két-három hétre igérték, no meg persze az ünnepek. Úgy kértem, hogy ha meglesz, küldjenek sms-t.

Január 20 körül kezdtem ideges lenni. Mindjárt itt van a február, útlevél meg sehol.

Felhívtam a céget. Elmondtam, hogy ideges vagyok. Azt nem mondtam, hogy ingerült is, mert azt úgyis hallották a hangomból. A túloldalon a nő nem igazán volt képes tisztázni, hogy akkor én hogyan is terveztem átvenni az útlevelet.
– Sms! Értse már meg, sms! – sikítottam.
– Ja, megkapta az sms-t? Akkor miért nem jön be érte?
– Miért már Önöknél van?
– Várjon, mindjárt nézem… Igen.
ÁÁÁ.
Ha nem hívom fel őket, akkor még ma is itthon ülnék és várnám, hopgy értesítsenek. Így is egy félreértés kellett hozzá, hogy tisztázódjon a helyzet.

Bementem, felvettem.

Így legalább megint van papírom ahhoz, hogy időnként elmeneküljek ebből az országból jó messzire.