Berlin Nr.05 / 06

És még mindig fér
2009.11.12; csütörtök

Bár már reggel van és már megyek a Messe felé, de nem tudok elszakadni ettől a Beátától. Azért minden reggel ezek között az árkádok között vonulni el, nézegetni a különböző pózokban ficergő pucér női testeket – legalábbis elgondolkodtatja az embert, jól tette-e, hogy a biteket választotta.

Ülök a megállóban, mellém ül egy gitáros fazon. Gyorsan behangolja a gitárt, és már pattan is a beérkező vonatra. Hallo, Berlin! – hallom az utastérből. Ez úgy látszik, népszokás lehet. Tegnap este egy másik fazon Bob Marley-t játszott mellettünk a szerelvényen, borzasztó lelkesen és borzasztó hamisan. Majd előkapott egy cédét a zsebéből, hogy csak két euró. A tömeg sokallta az árat. Pedig nem volt egy vaskalapos társaság, mellettünk egy idősebb pár pl. termoszból(1) teázgatott.

(1) Termosz + két pohár, öregesen. Kérsz még, Jens? Kérek, Helga.

Mellettük egy fiatalokból álló társaság élt heves közösségi életet, majdnem fellökték a vonuló újságárust a tálcájával.
Nem mondhatnám, hogy unalmas arrafelé a közlekedés.

15 perccel érkeztem korábban Schnoll eladására. Már csak hátulról a harmadik sorban volt hely. Ráadásul egész nap a Europe2 teremben leszek – és ez az egyedüli hely az egész komplexumban, ahol szar a wifi. Vanni van, de nem enged tovább sehová.
Totál tele a terem, a folyosón még várakozók. Scott felteszi a keresztkérdést: ül a teremben MS alkalmazott? Senki nem mozdul. Senki nem hagyja levadászni magát.

Ez Scott második előadása: remek összefoglalás, az összefüggések logikus elmagyarázásával. Olyanok, hogy pl. az adatbázis sémájának változása ugyan növelte a méreteket, de ezt ellensúlyozták az adatbázis-tömörítés bevezetésével, így összességében még jobban is jártak, persze ezért processzoridővel fizettek. Gyakorlatilag végig fenntartotta a figyelmemet és ezen a rendezvényen ez az első ilyen előadás. Még az órámat sem nézegettem.
Jól kezdődik a nap.

Utána Craddock, IPv6. 25 perccel korábban csak kiváncsiságból benéztem – aztán gyorsan le is dobtam magam az első sorba, közvetlenül az előadó elé. (Ez a kedvenc helyem. Szeretem nézni, ahogy gyöngyözik az izzadtság az orruk hegyén. Viccen kívül, közelebbről jobban sugároznak. Sajnos van, aki csak közelről.) A terem ekkor már egyharmadig telt volt.
Annyira siettem, hogy még a dobozos narancslét sem ittam meg kint. Aztán amikor elő akartam bányászni a hozzáadott szívószálat, akkor vettem észre, hogy baj van: vagy a zacskó volt túl erős, vagy a szívószál nem volt rendesen kihegyezve. Mindenesetre én csak szenvedtem, gyötörtem azt a zacskót, eleinte kézzel, aztán foggal is. Craddock érdeklődve nézte.

Tudom, fellengzősen hangzik, de megint nem volt igazán új. (Ezt most nézd el nekem. Nemrég fejeztem be a network könyvet és abban elég részletesen foglalkoztam IPv6-tal is. Craddock pedig – igaz, a maga vehemens stílusával – de végülis csak be akarta vezetni erre a területre a jónépet.)
Viszont még így is jól esett, izgalmas kaland volt végigkövetni az előadást és az elhangzottakat összepontozni a fejemben lévő képekkel.
Egyébként is… Craddocknál elaludni… úgy sugároz, mint egy atombomba.

Azt hiszem, megint túl magas volt az elvárásom. Valahogy azt hittem, Craddock megteszi a csodát. Nem sikerült.
Van ugyanis egy téma, amelyről nem lehet röviden és közérthetően írni/beszélni. Tudom, én is megpróbáltam. Az IPv4-IPv6 csatornázásról van szó. Anyag – az van. RFC, internet, sőt ott van Joseph Davies IPv6 könyve, amelyben kimerítően (szószerint) részletezi a témát – és egyikből sem érthető meg tisztán. Ezért nem is mentem bele a mélységekbe a saját könyvemben sem, 2-3 oldalon elmagyaráztam a lényeget, de hogy mi zajlik pontosan a motortérben, azt már kihagytam. Craddock is. Elmondta, hogyan keletkeznek a tunelling címek, ezeket hogyan konvertálgatják a hostok/routerek, melyik tipus mire jó – és ennyi. A mögöttes architektúrán, a címadási logikán fénysebességgel robogtunk át.

Az előadás második részét kihagytam. Nem a fentiek miatt. Egyrészt magáról a directaccess-ről már GT tartott egy erős előadást a Techneten és nekem ennyi bőven elég is a témából. Másfelől, ha belegondolsz, félórás szünetek vannak, de 25 perccel korábban be kell ülni… előbb-utóbb torlódások következnek be technológiai fronton: az ember torka kiszárad, koffeinszintje a kritikus alá csökken, az alsó régiókban feszítő érzés pedig lassan katasztrófával fenyeget.

TMG deep drill. Ehhez képest csak funkciófelsorolás és kérdezz-felelek. Persze, hogy a kérdések messze nem 400-as szintűek, nyilván a válaszok sem. Elképzelésnek, végigvivendő szálnak, egy akármilyen logikára felépülő előadásnak nyoma sincs. 400-s szint… röhej. Félóra múlva kijöttem. Az első sorból. A többi meginduló emberrel együtt. Volt pofájuk ezt breakout session-nak nevezni, interaktív helyett.

Nem hittem volna, de átmentem Ilséhez.
Kár volt. Azt mutogatta, hogyan menedzseljük a usereket, hogyan használjuk az ECP-t, meg mi az az RBAC. De nyoma sem volt a korábbi energiának, sokat hibázott a demókban, ráadásul hagyta magát szétkérdezni.
Tipikus kérdés: miért indul olyan böszme lassan a menedzsment konzol? Ilse válasza: azért, mert kevés a memóriája a laptopjában. Erre többen is felhördültek: a tesztszervereikben, nagy kupac memóriával is lassú. Az apropó: a demóban Ilse elindította a konzolt, a tömeg meg nézte, hogy másfél percen keresztül pörög a homokóra. Én meg erre hördültem fel: egy demónál a lassú programokat illik előre elindítani.
Aztán innen is hamar kijöttem.

Ez a dupla kudarc azért eléggé keserű következtetés levonásával járt: egész egyszerűen a nagy nevekre kell nyomulni. Az ismeretlen előadókkal foglalkozni, az lutri. Elég kicsi nyerési eséllyel. Például a windows crash analízis nagyon bejött – igaz, nem csak nekem, mert a visszajelzések alapján holnap megismétlik. De a többi nagyrészt kudarc. (Jó, nem mind.) Ebben a slotban három, ránézésre elég jónak tűnő előadás volt – és azok jártak jól, akik konzervatív módon Russinovich-hoz mentek.

Az esti programnak roppant szimpatikus neve van: ‘Community Drinks’. Csak így, egyszerűen, célratörően. Mit is tehet ilyenkor egy megfelelési kényszerrel megáldott ember?

Habár ez nem szorosan tartozik a témához, de így, a rövid egymásutánban elkövetett két német út után egy dolgot mindenképpen rendezni kell magamban.

Messziről kezdem, és mivel borzasztóan ráérek, így hosszan is. (Szimpatikus pincérek hordják folyamatosan a bort és a rántott sajtgolyókat, ismerőssel pedig több órája nem találkoztam, így beszélgetek a PDA-val. Jó partner, nem pofázik vissza.)

Szóval, általános második óta tanultam németül. Az iskolában so-so, de aztán két évig egy apáca magántanárnál is, na az nagyot dobott a tudásomon. Utána négy év az egyetemen(2), fordítói verseny ezüstérem, záróvizsga, minden.

(2) Ha figyeltél, egy szóval sem említettem az angolt. Nem véletlenül. Angolul semelyik iskolában sem tanultam. 38 évesen kezdtem el autodidakta módon. Igaz, azóta borzasztó energiákat öltem bele, ma már az írás/olvasás folyamatosan megy, de a szóbeli kommunikációban érződik a bizonytalanság, a lassú reakciók. Tipikusan akkor jut eszembe a helyes válasz, amikor már vége a kommunikációnak. Hiába, az idős agyban már merevvé válnak bizonyos struktúrák (can’t teach new tricks for old dogs). Nyelveket tanulni értelemszerűen fiatalon kell, hiszen a nyelv az nem csak nyelvtan, hanem gondolkodásmód is.

No, ott jártam, hogy valamikor jól ment a német, amikor Pestre jöttem a Quelléhez (először oda vettek fel), akkor például németül interjúztam.

Csakhogy volt egy törés. 87-ben szakmai gyakorlaton voltam az NDK-ban (Weimar, Rostock). Ekkor a keletnémetek már teljesen meg voltak kergülve – és ez irgalmatlan felfuvalkodott bunkóságban jelentkezett. Weimarban dobtak ki kocsmából (szószerint), aztán egy egész napot kellett járkálnom, mire egyáltalán kiszolgáltak valahol, mely hely a világvégi vasútállomás melletti üvegkalicka resti volt, ahol rajtam kívül jórészt csupa feka vedelt. Őket sem szolgálták ki máshol. De Rostockban vágtak úgy hátba villamoson, hogy majdnem lenyeltem a leszállásjelzőt. Nos, ez után a kaland után mondtam azt, hogy én ennek a bugris népnek nem vagyok hajlandó ismerni a nyelvét – majd vadul nekiálltam ignorálni, felejteni.

A mostani élmények mutatják, hogy ez nem megy. Amit fiatalkorunkban tanultunk, az megmarad(3), csak éppen búvópatakként rejtőzik.

(3) Moszkvában pl. teljesen váratlanul döbbentem rá, hogy egész jól elboldogulok a helyiekkel.

Na, csak eljutottam a lényegi mondanivalóhoz. 22 évvel később csavarogva Drezdában, Berlinben, örömmel tapasztaltam, hogy a hisztinek vége. A németek egyesültek és lenyugodtak. Újra lehet kultúrnépeknek tartani őket.
Újra lehet használni a német nyelvet.

Community drinks? Community vedel. Hatalmas mennyiségű mindent raktak ki az asztalra. Két repülőgéphangár méretű teremben rengeteg kis asztalnál lehetett mindenféle kaját és gyengébb alkoholt vételezni, na meg a pincérek is hordták mindenkinek. De tényleg úgy képzeljétek el, hogy meglehetősen nagy változatosságban és gargantuai méretekben. Aztán 75 perc múlva közölték, hogy vége a bulinak. Na most, aki nem volt rest és előtte megnézte a napirendben, az már eleve úgy fogyasztott. Aki elmulasztotta, az a vége előtt öt perccel elhangzott figyelmeztetéskor kapcsolt. Őrült tömegek(4) rohamozták meg a pultokat, hogy még egy utolsó kaját és egy utolsó italt zsákmányoljanak, amellyel még el lehet ácsorogni akár az épületen kívül is.

(4) Függetlenül attól, hogy kelet-európaiak vagy nyugat-európaiak voltak. A potya, az potya. Ahogy néztem, az emberek egy golyóstollért vagy egy pólóért bármire hajlandóak voltak, csak ingyen legyen. (Erről az ukrán előadó jutott eszembe: ő mondta, hogy az egyedüli ingyen dolog a világban a sajt az egérfogón.)

Megint egy kis szálloda. Tegnap szétesett a zuhanyrózsa. Kinlódtam vele. Aztán ma is szétesett. Ekkor már csak slaggal zuhanyoztam, mint a tehenek. A szétesett darabot beleszórtam a mosdóba, mondjuk úgy, ráutaló magatartásként. A boy fogta, és összerakta. Természetesen az első használatkor megint darabokra esett. Végül este a kolléga bütykölte meg.
Kiváncsi vagyok, mit fognak felszámolni azért, hogy megjavítottuk.

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *