Berlin Nr.02 / 06

Berlin ünnepel
2009.11.09; hétfő

Nyolckor ébresztő, reggeli. Svédasztal. Gondolva a hosszú napra, négyfogásos reggeli: tojásrántotta szalonnával, Walldorf(szerű) saláta egy csomó uborkával, paprikával, paradicsommal, egy adag croissant, muffin és egyéb sütik, majd ananász és gyümölcssaláta. Ezzel estig kitartok.

Közben jön a rossz hír telefonon: kábé háromezren állnak sorba. Nem rettentünk el. Csak egy kicsit.

Aztán félre lettünk vezetve, emiatt leszálltunk a jó S-bahn-ról egy istenhátamögötti megállóban, így viszont pont összefutottunk GT-vel és Budai Petivel, akiket leszállítottak ugyanitt egy másik S-bahn-ról, ócska, ‘végállomás’ kifogással.
GT elújságolta, hogy gyönyörű a kilátásuk a 34. emeletről, pont ott van melletük a tévétorony. Én meg elújságoltam neki, hogy a mi kilátásunk sem rossz, pont rálátunk az ablakunk alatt elcsattogó S-bahn-ra. Néha elmegy ott egy-egy ICE is. Az utóbbi a csendesebb.

A hírnök nem hazudott, tényleg borzasztó sokan voltak. Meg is fogadtam, hogy ahogy végzek, felmegyek egy lépcsőn és lefényképezem ezt a borzasztó tömeget. Aztán amikorra végeztem, elfogytak a sorok.
Hiába, érkezni tudni kell.
Meg távozni is. Én már otthon beosztottam a napjaimat és rögtön a pihenőnappal kezdek. Mindösszesen egy darab félig izgalmas előadás lett volna ma összesen, melyen elgondolkodtam ugyan, de GT elárulta, hogy ő megy rá, márpedig ha ő megy, akkor egyszer úgyis elmondja a Lurdyban, ha hallott újat.

Szóval irány a város.

Leccucoltam a szállodában, még egyszer leellenőriztem az útitervet és nekivágtam. Fontos volt az útvonal is, meg az időzítés is, mert ma fog Berlin megőrülni. Ma van napra pontosan a 20. évfordulója a fal ledöntésének. Politikusok, tömeg, felhajtás. Na ez az, amiből én csak mérsékelten akartam kivenni a részem.

Kezdtem az állatkert mellett, méghozzá úgy, hogy besétáltam egy őrült nagy parkba.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Ez a park teljesen el is vezetett a Brandenburgi kapuig, még akkor is, ha elég rendeseket tekeregtem benne. Na, itt már látszott a felhajtás. Amerre a szem ellátott, televíziós közvetítő kocsik az egyik oldalon, rakodógépek a másik oldalon. Tömeg viszont még nem volt, így kényelmesen végig tudtam nézni mindent, a dominókat egyenként, a forralt boros/sült virslis bódékat párosával.
Volt a helyzetnek némi fonákja is. Nagyon-nagyon régen többször is elsétáltunk ehhez a térhez. A keleti oldalról. Aztán próbáltunk nagyot nézni, akkorát, hogy minél többet lássunk a túloldali szabad levegőből. Végül hazamentünk.
Most pedig megint le van zárva a tér – csak éppen a nyugati oldalról érkezem. Szerencsére ez csak fal imitáció, nem is kell túl nagyot kerülnöm, hogy átjussak rajta. Katonák helyett csak rendezők állnak sorfalat: táskaellenőrzés.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

A keleti oldalon folytattam a sétát. Unter dem Linden. Szembe a tömeggel. Meg a vízzel. Eddig ugyan nem mondtam, de a szállodától kezdve végig az egész gyalogtúra alatt szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Dehát aki a drezdai esős kirándulásokon edződött, annak ez nem számít. Túrabakancs, teflonbevonatú télikabát, esővédős fényképezőgép-táska. Aztán le van tojva az idő, csak köd ne legyen.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Jöttek sorban a szép épületek. Operaház, Humboldt egyetem, Katedrális, Múzeum-sziget, Rathaus.

Nagyítás

A két öreg. Mindig is határozott véleményem volt róluk. Csak éppen ez a vélemény változott hol ide, hol oda.
Ma már nemigen tudom hová tenni őket. Jót akartak? Nem tudták, mihez adtak ideológiát? Naívak lettek volna? Nem hiszem. Látták, mi folyik a világban, mit szabadítanak el. Csak éppen bíztak az emberekben.
Ezt cseszték el.
Az elv, hogy mindenki annyit kapjon, amennyi hasznot hajtott a munkája, vállalható. Nagyjából ezt csinálja a kapitalizmus is – csak éppen önkiegyenlítő mechanizmusok révén. Nyilván ez se tökéletes, néha bele kell nyúlni, bizonyos dolgokra nem is szabad engedni – de a szocializmus megoldása, hogy mi, az elit begyűjtünk mindent és majd mi visszaosztogatjuk az embereknek, abszolút becsődölt. Az emberi természet egész egyszerűen nem így működik. Eleve az elit, miután megtehette, a javak nagy részét helyből lenyúlta. Nem azoknak adott vissza többet a megtermelt értékekből, akik megtermelték, hanem azoknak, akik megvédték az elitet a kizsákmányolt tömegektől. Akik segítették őket abban, hogy ezt a rendszert minél nehezebb legyen megváltoztatni. Azaz a pénz nagy része lopásra, és a lopás fenntarthatóságának biztosítására ment el. (Az egy külön téma, hogy ezen célok elérésében mennyire voltak válogatósak.) Persze az emberek se voltak hülyék – legalábbis nem mind – és látták, hogy hiába dolgoznak jól, nem aszerint kapják a pénzt. Így nem is törték magukat. Helyette ők is loptak, csak kicsiben. Így persze nem épült az ország, ellenben hatalmas teret nyert az igénytelenség.

Nos, ennyit az önszabályozó mechanizmus vs. ember általi irányítás témáról.

Egyébként a fényképet borzasztó nehéz volt elkészíteni, egy orosz csoport folyamatosan lefoglalta a szobrot, mindenki le akarta fényképezni magát, ahogy összeölelkezik a bálványokkal.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Aztán a jó öreg Alexanderplatz, az alfa és omega. Kis túlzásal jobban ismertem az itteni centrum áruházat, mint a miskolcit.

Kitérő:
Ezek már nem is harminc évvel ezelőtti emlékek, hanem legalább 35 évesek. A szüleim úgy oldották meg anno a csavargásokat, hogy összekötötték a kellemest a hasznossal. Például ki akarták tapétázni a lakótelepi lakást és kiszámolták, hogy Berlinben annyival olcsóbb a tapéta, hogy a különbözetből futja az útra meg egy hét kintlétre. Persze itt nem kell olyan őrült nagy különbözetre gondolni, akkoriban a benzin olcsó volt, lakni egy esővédelem nélküli sátorban laktunk, kaját meg otthonról hoztunk. Vagy anyám főzött, szintén otthonról hozott alapanyagokból. Tejet, kenyeret vettünk csak mindig a helyszínen.
Viszont kint voltunk gyakorlatilag az összes országban, ahová piros útlevéllel menni lehetett. Mindenhol akadt valami, ami olcsóbb volt, mint nálunk. Így működött a KGST.

Ahogy néztem, nem változott sokat a tér. Az akkori magas épület helyén most hotel van, a tévétorony és a világóra keményen tartják magukat, az S-bahn megálló továbbra is dominál. Egyedül gördeszkásból(1) volt kevesebb, de ez lehet, hogy a szakadó eső miatt volt.

(1) Azért érződik, mennyire kelet-európai vagyok. Ahogy sétáltam, hallottam, hogy egy gördeszkás jön mögöttem és nagyon közelít. Remek ütemérzékkel akkor dobtam át a fényképezőgépet a jobb kezemből a balba, amikor – fülre – pont mögém ért. Az a biztos, ami biztos – mert mi van, ha azért tekert mögém, hogy kirántsa a kezemből a gépet?

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Innen csaltam egy kicsit. Habár végig gyalogolni akartam, de a Potsdamer Platzra metróval mentem, ugyanis szerettem volna még világosban odaérni. Ez volt ugye a falutánzó dominólánc egyik vége. Na, itt már volt tömeg és volt hepaj.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Havas lesiklópálya, kolbászhegyek, idióta, de nagyszerű – Madness epigon – ossi zenekar, jókedv, tolongás.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Visszasétáltam a brandenburgi kapuig, történt-e már azóta valami érdekes. Túl sok minden nem, egyedül a tömeg nőtt, de nagyon. Próbáltam valami jó helyet keresni, ahonnan láthatom majd a műsort – de nem találtam.

Pontosabban igen: a jó meleg szállodai szobámat. Beültem az ágyikómba és megnéztem az egészet tévén.

Ez most hülyén hangozhat(2), de valójában nagyon jó döntés volt. Az eső szakadt, az esernyős tömegben pedig nem lehetett látni semmit. A szinpad nem volt felemelve, meg egyébként is, műsor sem nagyon volt, leginkább csak politikusok szónokoltak. Ahol a dominók kanyarodtak, oda már 17.00 körül sem nagyon lehetett odaférni. A tüzijáték meg… istenbizony nálunk a kertvárosban egy-egy szülinapi partin látványosabb van.

(2) Legalábbis annak fényében, hogy akadnak, akik csak ezért az élményért utaztak ide, fizettek ki egy valag pénzt szállásra, repülőjegyre meg egyebekre.

Elindultam gyalog haza. Igen, gyalog. Habár ekkor már eléggé vonszoltam a lábam, meg az esőből is kezdett elegem lenni, de ma van az egyedüli csavargós napom, nem akarok egész nap a szállodában ülni. Keresztülvágtam a sűrű, sötét parkon(3), majd jóindulatúan tévelyegtem egy kicsit.

(3) 100 méterenként rendőrök ácsorogtak a kivilágítatlan ösvényeken – kicsit bizarr volt. Aztán elment mellettem kerékpáron egy pacák, a hátsó csomagtartón egy kutyával. A kutya funkciója volt, hogy a farka lengetésével villogássá alakítsa a hátsó lámpa fényét. Szimbiózis, na.

Nem siettem, így beleraktam néhány vargabetűt is az útba. Sikerült is eljutnom egy olyan helyre, ahol egymást váltották a döner kebabosok, az ázsiai, vietnami, thai gyorskajáldák, de volt hentesnél főtt/sült kolbászos is és mellette pékség… aztán mellette voltak utcai leszólítgatós leányok is. Mondtam már, hogy szakadt az eső?
A dönerhez azért benéztem – ahogy mondani szokták, az igazi török kaják immár Németországban vannak – tésztába csavart kebab, szőlőlevélbe csavart rizs, gyomorba csavart sör. Már az eső sem zavart annyira.

Este hétre értem haza, piszok cefettül átázva. Egyből a radiátorra is vetkőztem – melyről csak éjszaka derült ki, hogy el volt zárva, de nem véletlenül dolgoztam épületgépészként is, meghekkeltem a termosztátot(4).

(4) Egy kis piros pöcökkel ki volt ékelve, hogy ne lehessen feljebb csavarni. Hah.

Egyből beugrottam a forró víz alá. Furcsa az ember, szarrá ázik, aztán hogy egyenesbe jöjjön, megint víz alá áll.
Utána bemásztam az ágyba, ölembe vettem a laptopot és néztem a tévét. Azaz néztem volna, de a távkapcsoló nem működött. Így kénytelen voltam ugrálgatni, ahogy a német tévében is kapcsolgattak. (Megjegyzem, valószínűleg a tévéseknek sem tetszhetett annyira a program, mert rengeteg konzervet nyomtak. Az ilyen kivülállónak, mint én, jobb is volt ez: dokumentumfelvételek a fal építéséről, felvételek menekülésekről, a kormányszóvívő bakizása, az első áttörések – ezek kellettek ahhoz, hogy az ember legalább közelítőleg át tudja élni a berliniek, a németek érzéseit.)

A termosztátnál már azért kezdett elegem lenni ebből a négycsillagos szállodából, de az igazi trükk később jött. Megszomjaztam, ittam volna egy kis hideg vizet. Nem volt. A hideg csapból meleg víz jött, a meleg csapból forró. Pedig engedtem bőven, de nem változott.
Ott álltam, már pizsamában, de szomjasan – és nem tudtam inni semmit. Kizárásos alapon maradt a minibár, de azt nagyon utálom. Végül kivettem egy 3 decis sört (3,3 euró) és hosszas morgolódás mellett megittam.

A fentiekből gondolom tökéletesen látszik, miért utálom a szállodákat. (Meg már le is írtam egy csomószor.) Egy ilyen egész napos csavargás, egy meglehetősen intenzív, élményekkel teli nap után nekem például teljesen jól esne leülni egy konyhai étkezőasztalhoz, a hűtőből elővenni a sört, a spájzból valami rágcsálnivalót és kezelni a fényképeket, írni a blogot.
A szállodában meg mi van? A rágcsálnivaló, az 5 gramm mogyoró – melyért 5 gramm gyémánttal kell fizetni.

Linkek:

This entry was posted in Utazás.

2 thoughts on “Berlin Nr.02 / 06

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *