Váratlanul beköszöntött a tél… én pedig rendszeresen elfelejtek befűteni a kocsiban. A háromnegyedórányi út után emiatt meglehetősen elgémberedett ujjakkal szállok ki. A fűtés bekapcsolása kábé egy mozdulat lenne, a potméter ott van, pont a kezem ügyében.
Mégsem tekerek rajta. Nosztalgiázok.

Amikor a Bakonyban laktunk, olyan csórók voltunk, hogy a történetek ma már csak egy öreg ember bezzegazénidőmben jellegű lódításainak tűnhetnek. Pedig…

Saját kazánunk volt, fával, szénnel fűtöttünk. Szenet azt általában egyszer vettünk(1), utána már csak a fával játszottunk.

(1) Eltekintve attól, amikor egyszer utórendeltünk tíz mázsát. A teherautó – még kora reggel – az út közepére b@szta le. Én csak délutánra tudtam hazamenni. Szegény Nej lapátolta be, egy egyéves és egy kétésféléves kölyökkel a nyakán.)

Mondjuk a fa is érdekes volt, amikor elfogyott, akkor az ezeréves ducttape-powered Lada kombival mentem be az ajkai tüzépre, ráálltam a kocsival a mázsára, beletömködtem négy mázsa tüzifát… aztán vártuk, hátha két hét múlva már nem kell fűteni.

Aztán amikor már nagyon szarban voltunk, akkor jött a szétköltözés. Nej főzött 20 liter kelkáposztafőzeléket, búcsút intett, felkapta a két kölyköt és elutazott 3 hétre valamelyik nagyszülőhöz. Én maradtam, mert egyrészt nekem dolgoznom kellett Veszprémben, másrészt én jól bírom a hideget. Ilyenkor volt az, hogy csak hétvégén gyújtottam be, akkor is csak egy napra. A maradék időben pedig jól elvoltam a 14-15 fokban. (A melegvíz éjszakai-áramos bojlerből jött, tehát zuhanyozni azért tudtam.)
Nos, igazából ekkor barátkoztam össze a tartós hideggel. A hideg ugyanis csak először kellemetlen. Különösen akkor az, ha tudod, hogy hamarosan meleg lesz és várod, egyre türelmetlenebbül várod, hogy az legyen. De ha tudod, hogy márpedig itt meleg az nem lesz, mert se tüzelő, se pénz, akkor megvonod a vállad és megpróbálsz összebarátkozni a hideggel. Nem olyan vaddisznó ám az, mint ahogyan először kinéz. Hazaértem, beöltöztem alaposan, pálinkás tea (aka grog), majd mentem is le a dolgozószobámba. Az a szokásom már akkor is megvolt, hogy éjfélig vertem a billentyűket. Csak akkor még programoztam. Aztán ha megakadtam valahol, beültem a kertihintába (a dolgozószoba közepén állítottuk fel télen), hintáztam egy kicsit, csutka hangerőn meghallgattam valami embertől-istentől elidegenedett zenét… és teljesen jól éreztem magam.
Mármint a lehetőségekhez képest.