Az őr pedig csak ül a hóban

Jelentem, kiürült a notesz. Az utolsó katonasztori következik.

Szokás szerint kint háborúztunk Fadd-Domboriban. Tél volt, de az az igazi, havas-jeges, fogcsikorgatós tél. Kivonultunk, felvertük a sátrakat. Ágy? Ugyan már. Lószőr matracok a földön, a bazi nagy sátor egyik sarkában dobkályha, tíz méterrel arrébb meg már jégcsapok lógtak a sátorvasról. Ettől függetlenül rettenetesen jókat lehetett ott aludni, igaz mind a két pokrócot magunkra kellett rángatnunk esténként. Meg a teljes ruhatárat. Úgy néztünk ki, mint egy század Michelin baba.

Első nap kivonultunk a rétre. Vártuk a főhadnagyot. Amíg vártuk, gyorsan összedobtunk egy kis tüzet, mégiscsak melegedjünk már valamennyit.
Szilárd kolléga SEŐ-s volt, ebből kifolyólag tele volt a táskája színesebbnél színesebb üvegcsövekkel.

SEŐ: Sugárzás Ellenőrző – azaz vegyi felderítő. Gyakorlatilag egy vállradobható táskában egy mozgólabort hordoztak magukkal.

Jövendőbeli évfolyamtársam szeretetteljesen nézegette is azokat, majd kitört belőle a vegyész:

– Fiúk, nézzük meg, milyen a lángfestése ezeknek az anyagoknak!

Majd beledobott egy marék üvegcsövet a lángba.
Időnk sem volt félreugrani. Az üvegek szinte egyből szétdurrantak, az egyik csődarab beleállt az arcomba. Durván fél centivel a szemem alatt. Szerencsére gyorsan kikapták, az olvadt üveg nem folyt szét – de így is pokolian fájt a seb.
Pont ekkor érkezett meg a századparancsnok, megnézni, hogyan aprítjuk az ellent. Ekkor már rendben voltam… de nyilván ilyenkor szoktak bepánikolni a kivülállók, akik egyébként hivatalosan a felelősséget is viselték.

Mellékszál:
Ezt sajnos tapasztalatból tudom. Érkeztem haza úgy, hogy vérben fürdött a lakás: a két gyerekem bekötött szemmel fogócskázott és egyszerre szaladtak neki két oldalról egy üvegajtónak. A szétrobbant üveg televágta őket sebekkel. Szerencsére egyik sem volt komoly… de amíg ez kiderült… öregedtem rendesen. Viszont a legrosszabb, az a kórház után volt. Amikor már minden elrendeződött, a dokker összevarrt mindent, amit kellett és hazaérkeztünk. Amikor végiggondoltam, hogy tényleg csak fél centiken múlott két élet. Szabályszerűen idegrohamot kaptam.

No, valami ilyesmi kaphatta el a főhadnagyunkat is. Bekötöztek – és volt annyira korrekt, hogy nem törlesztett a korábbi ápolásért – ezerszer is megkérdezték, hogy minden rendben van-e… majd a parancsnok kitalálta, hogy számomra véget ért a katonaság (én lettem az ütközet első halottja), innentől állandó őrszolgálatban leszek a táborban.

Aranyélet, az várt rám.

Meséltem már, hogy a mentalitásomhoz nagyon illett az őrszolgálat. A tábori meg különösen. Két poszt volt, mind a két helyen megtaláltam a kedvenc fámat, leültem mellé a hóba és nézegettem az erdőt, a sátrakat, az életet. (Felfázás? Nem írtam volna, hogy négy réteg ruha volt mindenkin? Fázni, azt nem. De zuhanyozni sem. Csak a levetkőzés egy fél nap lett volna. Igaz, volt zuhanyzósátor – hé, alapvetően FMG-sek lettünk volna – de a kutya sem használta. Az egyik sofőrt keltette fel reggel egy tápos, hogy szeretne a locsolóautójából egy pohár meleg vizet, mert nem bír hideg vízzel fogat mosni. A sofőr ezen annyira kiakadt, hogy napokon keresztül mesélte a sztorit, milyen emberek vannak már.)

FMG: Folyadékkal Mentesítő Gépjármű. Azaz Csepel locsolóautó.

Lehet, hogy nem mindenki fog ezzel egyetérteni, de kevés békésebb látvány van, mint egy behavazott katonai sátortábor, amikor a legénység kint harcol a távoli mezőkön, a sátrak között meg csak a kiszolgáló személyzet lébecol, csend van és erdő van. Én élveztem. Természetesen voltak más őrök is, a századok sorban adták a szolgálatot – csak én voltam konstans. Pihenőidőben fát vágtunk – imádom – tébláboltunk a konyha körül, én néha bevonultam a sátrunkba olvasgatni. Idilli volt.

Eltekintve az estéktől. Ott ugyanis meg kellett oldani egy komoly problémát. Hogyan lehet elérni azt, hogy a tiszti sátrakban mindig égjen a dobkályhában a tűz, de az őr is végig tudja aludni az éjszakát? (Hiszen az éjszaka azért csak az alvásról szól. Gondoltam én akkor. Aztán egyetemistaként revideáltam a nézeteimet.)

Végül azt találtam ki, hogy én leszek az indikátor. Három tiszti sátrunk volt, mindig kiválasztottam egyet és ott, a tiszti ágyak tövében aludtam a földön. Amikor kezdtem fázni, akkor – elméletileg – az ágyaknál még nem lehetett olyan hideg, tehát ha ekkor raktam a tűzre és utána visszafeküdtem a földre, akkor nem történhetett semmi baj. Csakhogy. Írtam már, hogy akkoriban félelmetesen tudtam aludni. Ez itt is megvolt. Dehogyis érdekelt a hideg. Pontosabban észrevettem, de addigra már az összes tisztnek kocogott a foga álmában. Ebből lett az végül, hogy a gyakorlat végére az összes tiszt annyira taknyos lett, mint egy náthás rénszarvas. Ugye, először meg lett durrantva a dobkályha, akkor kitakaróztak. Aztán jött az a rész, amikor én gondtalanul aludtam, őrájuk meg páncélként fagyott rájuk a veríték. És ezt játszottuk, durván kétóránként. Az acélt megedzik, ugye Korcsagin elvtárs. (Amire persze egy statisztikus nyilván azt mondta volna, hogy hol itt a probléma? Átlagban egész jó idő volt a sátorban.)

De kibírták. Még szólni sem mertek. Egy hősi halottnak?

Voltak azért érdekes dolgok is.

Már vége volt az aznapi csatának, a fáradt hősök bent pihegtek a sátorban, lassan kezdett besötétedni. Én éppen a kedvenc fámnál ücsörögtem, próbáltam kifaragni valamit egy faágból. Ekkor érdekes látványra figyeltem fel. Valaki jött a messzi pusztán keresztül, de igen érdekes módon. Minden lépésnél körülbelül 10 fokot dőlt előre. A matek faktosok gondolom már ki is számolták, hogy a fazon kilenc lépésenként terült el a földön. Ekkor káromkodott, fetrengett egy kicsit, majd valahogy felállt és kezdte előlről az egészet.

Ő volt Nyerges őrmester.

Végül eljutott valahogy a tábor széléig. Fogtam, belekaroltam, elvezettem a sátráig. Ha nem teszem, ment volna tovább a Gemenci-erdőig, aztán a végén még kilőtték volna. A fazon betámolygott a sátrába, én elindultam vissza a fámhoz – amikor óriási ordítás verte fel a sátrat. Az a szerencsétlen ahogy bement, nekiállt keresni egy biztos pontot, majd boldogan ölelte át sátor közepén álló dobkályhát. Melyet előtte durrantottam meg.
Később megtudtuk a részleteket is. Az őrmester a falusi kocsmában eladta az egyik FUG-unkat, aztán ezt a remek üzletet ünnepelték meg a helybéli lakossággal. Természetesen a bizniszből végül nem lett semmi, az őrmestert pedig egy ideig nem láttuk. Állítólag mozigépész tanfolyamon volt.

Visszaültem, farigcsáltam tovább.

Már tisztességesen sötét volt, amikor valami borzalmas csoszogásra, szörcsögésre és hörgésre figyeltem fel a kiszáradt patakmeder felől. Ráadásul a hang egyre közeledett – végül kibújt a távoli fák közül a Loch Ness-i szörny. Tudom, a faddi kiszáradt patakmeder nem kifejezetten egy skót felföldi tó, de a szörny elhiheted, stimmelt. Vagy ötven méter hosszú sötét kígyó volt, borzalmas hangokat adott ki magából és olyan tíz apró szeme világított. Lassan tekergett a tábor felé.
Ijedtemben beugrottam a fa mögé és ráfogtam a géppisztolyt.

– Állj, ki vagy? – ordítottam rá.
– Hmpff… hrrr… tkrdjajókrvanyádba.szptsd…mpfffhrr!!! – jött a válasz.
– Állj, vagy lövök!! – ordítottam még hangosabban. Valószínűleg tényleg lőttem is volna, ha nem érnek közelebb és nem látom, hogy a kígyó gyakorlatilag egy csomó katona, élükön egy hadnaggyal. Aztán elvonult mellettem a társaság. Azt a látványt, amíg élek, nem felejtem el. M hadnagy fogta a századát és sötétben végigvitte őket a jó öt kilométer hosszú, gyakorlatilag gyalogolhatatlanul köves, kiszáradt patakmederben. Teljes menetfelszerelésben. Öfniben. Gázálarcban. Mondtam már, hogy tök sötét volt?

Mellékszál:
M hadnagy egyébként ilyen Rambo tipusú katona volt. Ha őt küldték volna el Ryan közlegényért, akkor az egész világháborút megspórolhattuk volna, ráadásul egyedül előállította volna Európában az összes Ryan nevű illetőt. Fogalmam sincs, milyen bűnt kellett elkövetnie, hogy ennyire fanatikus katonaként leküldték ide a rák faszára megrohadni.

Ez az éjszakai gyaloglás egy olyan eset volt, mely felett nem csak én, de a tábor maradék része sem tudott napirendre térni. Ez így akkora szopás volt, hogy igazából heccelni sem mertük vele a harmadik századosokat. Mittudomén, ha valakinek meghal a nagyanyja, azt sem szokták cukkolni vele.

M hadnagy becsületére legyen mondva, végigcsinálta velük. Ő is be volt öltözve öfnibe, rajta is fent volt a gázálarc, sőt, a magam részéről biztos vagyok benne, hogy az övében a betétek is bent voltak.

De a tábor végére ő is takonytól csöpögő rénszarvas lett.

This entry was posted in Sztori.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *