Kazincbarcika, szívem

Már előre szólok, hogy ez egy sokfényképes, sokszöveges írás lesz, szóval akit nem érdekelnek az ilyen nosztalgiával átitatott csavargások, most még meggondolhatja magát. Akit viszont érdekel, javaslom főzzön egy kávét, azalatt pont lejön az összes kép.

Úgy hozta a sors, hogy pár napig egy kazincbarcikai ügyfélnél volt dolgom. Nyilván nem utazgattam fel minden nap, bevackoltam magam a szüleimhez Egerben, aztán onnan jártam be, keresztül a Bükkön.
Előrelátóan még itthon megírtam egy cédét, rajta az akkori időszak zenéivel: ácévillámdécé-hájvéjtuhell, Blondie(1), Buzzcocks(2), Edda 79-es koncert(3), Ricse, Mobil(4), Hobo, Korál1, V-Motorock2.
Hát, így utólag eléggé eklektikusnak tűnik.

(1) Egyike volt impulzív vásárlásaimnak. Nem szoktam eldicsekedni vele, de 17 évesen megbuktam a Kresz vizsgán. (Az a fránya elbizakodottság, az. Annyira pimflinek tartottam az egészet, hogy rendesen el sem olvastam a kérdéseket, csak nyomtam az ikszeket.) Pótvizsgára be kellett mennem Miskolcra. Ott volt a csoportunkból mindenki, aki annyira buta volt, hogy ténylegesen meghaladta a képességeit a teszt. Meg én. Így odafigyelve sem volt azért olyan nagy megerőltetés a vizsga, ráértem átrugdosni a padszomszédomat is. A sajókazai fazon annyira hálás volt, hogy rögtön utána betuszkolt a legelső kocsmába és addig nem nyugodott meg, amíg keresztbe nem álltak a szemeim. Ilyen állapotban mentem el sétálni a belvárosba. Ilyen állapotban láttam meg a Centrum kirakatában Blondie Autoamerican című lemezét. – Hoppá! – vezettem le gyorsan – Egy ilyen jó nő csak jó zenét csinálhat! És már mentem is be megvenni. Alig került egy havi zsebpénzembe a lemez, dehát egyszer élünk.
Azt kell mondjam, hogy az egyik kedvenc lemezem lett. Visszafogott, kifinomult, egy igazi csiszolt gyémánt. Ha mondanom kellene egy – és csak egy lemezt – mely határozottan rátelepült a kazincbarcikai emlékeimre, ez lenne az. Pedig eleinte nem sok esélye volt rá – gondold el, olyan környezetben éltem, ahol még a Black Sabbath sem volt elég kemény.

(2) Tulajdonképpen ez is egy impulzív vásárlás volt. A szobatársam piszkált állandóan az impulzusaival.
– Nézd már meg a borítót: három gitár, egy dob. Ilyen felállással csak jó zenét nyomhatnak!
– És ha nem? Maradjunk inkább a ‘Sajtból van a hold’-nál.(5)
– Hülye.
Aztán végül megvettem – és nem bántam meg. Egészen addig nem is tudtam, mi az a punk zene. Sőt, igazából akkor sem tudtam, mert senki nem mondta meg, hogy ez az. A mai napig nem tudom, hogyan kerülhetett bele ez a lemez a hivatalos kereskedelmi forgalomba – de bekerült. Gondolj bele, 1979… és a punkzene hivatalosan Magyarországon. A Betrice egy évvel korábban még a “Gyere kislány gyere, a diszkóklubban szól már a zene” slágert nyomta, Csuka Mónikával. Csak nézd meg a zenekar nevét (Nyüzsgő Faszok), vagy a lemez első számának címét: Orgasm Addict (Orgazmusfüggő). És mégis átment a szűrőkön. Érthetetlen.

(3) A koncert kiemelkedő pillanata: “Long láv rock! Mindenki mondja utánam: Long láv rock! L o n g _ l á v _ r o c k ! A rock örökké élni fog!” – kiabálta az az egyszerű ember a szinpadon.

(4) Akkoriban fel se tűnt, mekkora gáz már ez a Varjúdal. Egy csomó szakadt, büdös, aggresszív rokker kiáll a színpadra és teljes világfájdalommal ordítják a mikrofonba, hogy ‘Varjú vagy, milyen kár, hogy varjú vagy!’. Ennyi erővel a Bóbitát is nyomhatták volna.

(5) Nem hülyéskedek. Akkoriban azt a számot valamiért nagyon szerettem. A szobatársaim őszinte szomorúságára.

Szóval, megírtam a cédét, betáraztam a kocsiba, majd minden nap, amikor odamentem meg visszajöttem, felcsavartam a potmétert, padlóig nyomtam a kanyargós utakon a gázt – és visszautaztam az időben. Az ügyfélnél úgy kellett letörölgetnem magamról az adrenalint.

A szakmai részről most nem írnék sokat. Megvolt.

Utána viszont két délutánt is azzal töltöttem, hogy a fényképezőgépemmel bebarangoltam a várost. Ezek a képek jönnek most.

A város perifériája volt – nekem a központ. 1978-ban valamiért nem volt hely az iskola (Irinyi János Vegyipari Szakközépiskola) fiúkollégiumában, így a komplett induló évfolyam összes fiú kollégistáját lerakták a 105-ös szakmunkásképző kollégiumába. Erről mondjuk tudnék mesélni… illetve meséltem is. Helyileg kint voltunk a BVK kapujánál, egy munkásszálló, egy Lombik étterem, egy Hotel Polimer, a Tűzoltóság, a buszpályaudvar és egy pici melós lakótelep társaságában. Maga a város jó nagy sétányira volt tőlünk, az iskola konkrétan olyan három kilométernyire.

Nagyítás

A kis bolt. Itt költöttük el pénzünk nagy részét. (Már amikor nem könyvre és hanglemezre ment.) Szobatársam egyszer száz forintnál nagyobb bevásárlást csinált. – Krőzus! – háborodtunk fel. Évekig beszédtéma volt ez a hatalmas pazarlás. (150 forint volt az átlagos havi zsebpénz.)

Nagyítás

Nagyítás

A BVK buszpályaudvara. Csak azért nem mondom, hogy minden nap itt indult, mert igazából a Lombik étteremben. A buszpályaudvar a második helyszín volt. (Kivéve azt a heti két napot, amikor Sajóbábonyba jártunk ki. Ott ugyanis már reggel hatkor beöltözve kellett megjelennünk a gyárban. Kiszámolhatod, mikor kellett kelnünk. Na, akkor még nem volt nyitva a Lombik. Ilyenkor konzerv májas hurkát ettünk kenyércsücskökkel. Megjegyzem, a Lombikban félelmetes méretű kenyércsücskök teremtek.)

Nagyítás

Nagyítás

És akkor, ha már szóbakerült, jöjjön maga a Lombik étterem. A mi időnkben ritka látvány volt ilyen néptelenül: az alkeszok és a melósok rendszerint kint söröztek az épület előtt, a virágtartó betonkerítésre ülve.
A második képen látható az önkiszolgáló rész belülről. Rögtön az ajtó mellett jobbra volt egy süteményespavilon – ott szoktam bevinni a kiegészítő kalóriákat, ha éppen a menü nem volt az igazi. Ilyesmi márpedig sűrűn fordult elő. A helyiség hátsó traktusában látható a tálcabeadó: ott hajigálták be néhányan egyszer a büdösre rohadt rántott tonhalakat. Istenem, olyan jó, kézigránátos fogásuk volt. Akkoriban a konyha felől középen ketté volt osztva egy korláttal az étterem: a túlsó felén volt a kajajegyes részleg, baloldalt elől pedig az általános étterem részleg. Oda is sokszor betértem kalóriapótlásra, kedvencem a jó zsíros sült krumpli volt, sok kenyérrel. (Igen, a gigantikus csücskök.)

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Most veszem észre, még magáról a koleszról nem is beszéltem. A fényképek sajnos nem adják vissza az akkori hangulatot, a fák azóta elég rendesen benőtték a terepet. Az első képen látható a főbejárat (ma már zárva), az alsó két képen pedig maga az épület látható, az akkor megszokott csikkszedő perspektívából. (Rendszeres vasárnapi program volt.)

Nagyítás

Hogy ez a kép hogyan készült, hogyan őrződött meg és hogyan keveredett elő… azt ne kérdezd. Mindenesetre engem ábrázol, ahogy a kollégiumban tanulást mímelek.

Nagyítás Nagyítás

Indujunk el az iskolába. Elsétálunk a Lombik mellett, jobbra feltűnik egy óvoda. Már itt, kint a pébe is észrevehetjük, hogy azért azokban az átkos években még volt valami igényesség az építőiparban. Szocreál, meg minden, persze… de azért még csak odabiggyesztettek valami mintát, valami képet, valami reliefet a falakra. Hogy ne legyen olyan egyhangú. Ez a vonulat halt ki a későbbi lakótelepeknél.

Nagyítás

Ez az a kanyar, ahol mindig busz kanyarodik. Csak akkor még ilyenek dőltek be a kanyarban:

Nagyítás

Amikor azt írtam, hogy ebben a kanyarban mindig volt busz, akkor nem túloztam. Erre járt fel a Miskolc-Kazincbarcika buszjárat és az egyszem 6-os buszvonalat kivéve erre vezetett az összes helyi járat útja is. (Nyilván a kék a pesti buszok színe volt, nálunk mindenhol a piros-vajfehér kombinációt kell elképzelni akkoriban. Ja, és felhívom a figyelmet a beépített kallerboxra. Rendszeresen itt utazott egy széle-hossza egy kalauznő, akitől vagy jegyet vettél, vagy mutattad a bérleted. Élő szövet drótvázon.)

Nagyítás

Végül ezzel a képpel zárom a buszos vonalat: jelenleg így néz ki a Barcika – Miskolc vonalon járó busz. Szvsz ez se rossz.

Nagyítás

Bekanyarodtunk az iskolához. Hoppá. Itt valami árulás történt.
Ugyanaz az árulás, amiről már Egerrel kapcsolatban is írtam. A város fejlődik, átalakul – és eltűnnek azok a helyek, azok az épületek, amelyek az emlékeimben éltek. A fenti képen a gyalogút még tartja magát. Ezen az úton mentünk végig négy éven keresztül napi kétszer, amikor vonultunk az iskola felé.
Csakhogy akkor ez a járda már az iskola területén belül volt. Egész konkrétan volt egy kerítés, azon kapu és a kapun keresztül jutottunk be a járdára. Baloldalt egy nagy mező terült el, természetesen nyoma sem volt se közútnak, se bevásárlóközpontoknak.

Nagyítás

De előresiettem. Mielőtt elmennénk a régi iskolaépületig, nézzük meg a volt főiskola (VAFK – Miskolci Nehézipari Egyetem Vegyipari Automatizálási Főiskolai Kar) épületét. (Nyilván bementem. Ha az ember kellő határozottsággal közlekedik, bárhová beengedik. Még fényképezőgéppel is.) Ma ugyanis már _ez_ az Irinyi középiskola épülete, az én régi iskolámban pedig zeneiskola működik.

Nagyítás

Nagyítás

Akkoriban vendégként jártunk át a fősulira. Mindenféle egyezségek voltak: a szakközepes fiúk használták az ő tornatermüket (itt fent), ők használták a mi jóval modernebb termünket. (Nem is láttam máskor belülről, csak ballagáskor.)

Nagyítás

Nagyítás

Érdekes módon a vegyi laboratóriumok is itt voltak. (A fenti képen lévő folyosón.) Ezt már akkor sem értettem. Viszont ugyanazok a laborok még szépen muzsikálnak ma is. Az egyik előkészítőnek nyitva volt az ajtaja, bekukucskáltam: semmi sem változott. Sajnos éppen jöttek, így fényképezni már nem maradt időm. Utána viszont vigyorogva szöktem be a mérlegszobába: ez ugye egy olyan spéci csillapítással épített helyiség, ahol analitikai pontosságú mérlegekkel méricskélgettünk a gyakorlatok során. Túl sok időm itt sem maradt, itt is lépteket hallottam, így gyorsan fényképeztem: el is csesztem a képet. Erről lemaradtatok.
Az alsó kép pedig a büfét mutatja. Mivel a sulinkban nem volt, így a legtöbbször ide jártunk át nagyszünetben (no meg a Finom Pékáruk boltba lángosért), illetve labor napokon egész nap.

Nagyítás Nagyítás

Mondanom sem kell, a főiskolára jövet-menet kizárólag a hátsó kaput használtuk. Rövidebb is volt erre az út, meg az ember kerüli a portásokat, ha lehet. Az iskolai legendárium szerint a fiúkollégisták egyik éjjel erre a teraszra vitték fel az egyik masszívan utált tanár Trabantját.
A jobb oldali kép a tornatermet mutatja, kivülről. Itt, ezen a gyepes területen dobáltam a vasgolyókat, egy súlyosan kövér csaj társaságában.
A középsuliban ugyanis kötelező volt valamit sportolni. Három lehetőség közül választhattunk: foci, tájfutás és atlétika. Az első csak a kiválasztott tíz ember számára létezett, oda esély sem volt bekerülni. A tájfutásnak már a neve sem tetszett túlzottan(5), így maradt az atlétika. Heti két alkalommal volt edzés. Engem, a méreteim alapján súlygolyóra itéltek. Valahogy nem nézték ki belőlem az agár tipusú futóversenyzőt. (Megjegyzem, rövidtávon meglepően jó sprinter voltam. De a hosszútáv… mondjuk a 400 méter… az már nem az én asztalom volt.)

(5): Ennek ellenére voltam tájfutóversenyen is. Futni mondjuk tényleg nem szerettem, de az erdő szeretete győzött. Na meg az, hogy az edző a nyári kötelező laborgyakorlatról kért el minket egy hétre(6). A technikám félelmetes volt: futás helyett végigsétáltam a távot. Pusztán azzal, hogy nem tévedtem el, így is a középmezőnyben végeztem, megelőzve nem is kevés futóbolondot.

(6): – Józsi úr, maga már profin kezeli a bürettát, egész biztosan nincs szüksége erre a gyakorlatra – mondta Zoli bácsi, az edző. Egy hét ODMT Aggteleken. Majd egyszer megírom azt is.

Nagyítás Nagyítás

Haladjunk tovább. A fenti képeken a kiválasztott szerencsések közösségi épületei láthatóak. Balra az iskolánk menzája: mindenki itt kajált, csak mi, a Lombikba száműzöttek nem. Mondanom sem kell, hogy a kaja minősége legalább egy nagyságrenddel jobb volt itt, ráadásul nekik nem kellett hatodik óra után soványmalacvágtában keresztülrohanni a városon, hogy kapjanak még enni. A jobb oldali kép pedig a fiúkollégiumot ábrázolja. Most mit mondjak: közvetlenül az iskola és a menza mellett, bent a város közepén, ott ahol az élet is zajlott, jóval intelligensebb emberek között… úgy azért elviselhetőbb volt az élet. Nekünk például este hét és nyolc között szabadprogramunk volt, de pont annyira voltunk kint a városból, hogy egy óra alatt meg se tudtuk volna járni a távot. Így a szabad óránkat is a koszvadt kollégiumban voltunk kénytelenek eltölteni.

Nagyítás

Ez már majdnem jó kép a hosszú járdáról. Addig-addig tekergettem az objektívet a gépen, amíg leesett a képről az egész bevásárlós komplexum. Egy picit még látszik az út, a háttérből hiányzik a kerítés és a kapu, de a hangulat már hasonlít: bal oldalt a főiskola, jobb oldalt a rét.

Nagyítás Nagyítás

És ha már a menet hangulatáról van szó: célegyenesbe fordultunk. Az út jobb oldalán az egykori alma mater, az út pedig… az az ezerszer végigjárt, átkozottul jól ismert út. Még ma is tömérdek beszélgetésre emlékszem, melyek itt, a híd korlátjának támaszkodva estek meg.

Nagyítás

Nem, nem tévedtünk el. Ez nem a diósgyőri acélgyár egyik lerobbant épülete. A fenti út bal oldalán helyezkedett el a vegyipari gépészek műhelycsarnoka. Ebből mostanra már csak ennyi maradt. Még egy emléktábla sem hirdeti, hogy egy nyári hónapon keresztül itt reszeltem síkba egy kalapácsfejet.

Nagyítás Nagyítás

Itt fordulunk rá egy 180 fokos kanyarral a főbejáratra. A háttérben a főiskolának átadott sportcsarnok magasodik.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Húztam, húztam… de tovább nem lehetett. Megérkeztünk. Bent vagyunk az egykori iskolában. Apró változások nyilván vannak, a mi időnkben sokkal kevesebb zongora állt a lépcső mellett, a falak sem voltak ilyen gazdagon trombitákkal dekoráltak – de a hangulat semmit nem változott. Kőlapok, mozaik lapokkal bőven borított oszlopok, a tetőről vastagon beszűrődő fény, vidám fényjátékok mindenfelé. Impozáns, nem? Amikor hátulgombolósként idejöttem felvételizni, annyira elállt a szavam a látványtól, hogy komolyan elgondolkodtam, megérdemlek-e egy ennyire szép helyet. Aztán persze megismertük egymást és ez nem vált az iskola előnyére… de maga az épület akkor is hangulatos.

Nagyítás

Ebből a szögből pedig… tádámm… majdnem látható az osztálytermünk bejárata. Ha bejöttünk a főbejáraton, akkor jobbra az A osztály terme volt (ugye, Sztupi?), közvetlenül mellette pedig a miénk.

Nagyítás

Ez pedig a salakos focipályánk.

Nagyítás

Hát, ez meg mi? – kérdezhetnéd. És mi jelentősége van egy ilyen üres pusztának?
Ez az iskola hátsó fertálya. A betonkerítés mögött a Kazincbarcikai Vegyész stadionja húzódik meg – mi pedig erre a rétre vonultunk ki, ha komolyabban vettük az atlétikát. Nem válogattunk, elhajítottunk mindent, amit a kezünkbe adtak: gerelyt, kalapácsot, diszkoszt.

Nagyítás

A salakos focipálya és e között a beton pálya között az volt a különbség, hogy ez utóbbin engedték is, hogy focizzunk. Ha a tornatanárunk kegyes kedvében volt, akkor hozzánkvágta a focilabdát, aztán már mehettünk is. Sem őt, sem minket nem zavart, hogy időnként télen, lefagyott, behavazott pályán kellett akrobatizálnunk. Tornatrikó, rövidgatya. Ahogy kell.
Nem véletlenül fényképeztem le a pályának ezt a sarkát. Itt esett meg a későbbb oly sokszor emlegetett Bodnár-féle sarkalás. Zsoltom, mint védő nyargalt az enyhén jeges pályán a labda után és pont az alapvonalnál el is érte. Rálépett, hogy lestoppolja… de megállás helyett taknyolt egy nagyot, a labdát meg visszalökte a pályára, egyenesen az ellenfél elé – aki hálás köszönettel be is varrta a dugót a kapuba.

Nagyítás

Valaki megtette azt, amit már akkor is nagyon vártunk: a Vegyész stadion és az iskola közti betonkerítés egyik elemét kiemelték, innentől szabaddá lett az átjárás a sporttelepre. A fenti képen a leggyakrabban használt kínzóterep látható: a gyakorló futópálya. Még csak megsaccolni sem tudom, hány körön keresztül róttam bele nyomomat a salakba.

Nagyítás

Ezt pedig csak úgy, összefoglalásul: az iskolaépületek a hátsó udvar felől.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Így kezdődött a rendszeres délutáni séta. Az árkádok alatt az azóta megszűnt Otthon étterem bújt meg. A nagy képen egy üresen álló üzlethelyiség látható. Felette még ott van a felirat nyoma: Könyvesbolt. Az volt, bizony. Nem kevés pénzt hordtam ide be. Hetente háromszor-négyszer is benéztem, jött-e valami újdonság. Szerintem jobban ismertem a készletet, mint az eladók.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Ez a mozi előtti tér. A bal felső kis képen kedvenc olvasópadom látszik. A Virágot Algernonnak című könyvet például egy ültő helyben végeztem ki ezen a padon. A jobb felső képen pedig a Jóbarát étterem, akarom mondani a Jé nevű ordas kocsma bejárata van. Negyedik második félévében itt buktunk meg: négy lány és két fiú szombat délután sört ivott, miközben csak ketten múltak el tizennyolc évesek. Nyilván megbuktunk egy rendőrségi ellenőrzésen – és senki nem foglalkozott azzal, hogy a maradék négy embernek is már csak pár hónap volt hátra a 18-hoz. Szép botrány lett belőle a suliban. Ekkor kezdtem ismerkedni a cigarettával.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Amiről korábban is beszéltem. Szocialista város, szocreál hangulat… de van benne élet. Nem csak annyi, hogy odalökünk egy koszos szürke betonfalat és örülj paraszt. (Akad azért ilyen is jócskán a városban.) De a régi épületekbe még öltek törődést.
Megjegyzem, tök furcsa érzés sétálni a városban. Ugyanis ha idegen városban sétálsz, mint turista, mindig érzed azt, hogy azért sétálhatsz az utcákon, koptathatod az utcakövet, mert a helyben lakók ezt megengedik neked. Hiszen ők itt laknak, míg te csak bedugtad a városba az orrod. De Barcika nekem nem ilyen. Sétálok… és érzem, hogy saját jogon koptatom a követ. Hiszen négy évig én is része voltam a város történetének. Jogom van úgy sétálni itt, mint egyike a tulajdonosoknak.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A főposta, a volt Centrum, ma Kínai áruház, a Városháza (Városi Tanács, nem mellesleg Városi Könyvtár) és a művelődési ház. Azaz a városközpont.
Tekintve, hogy az Egressy úton értem el az Egressy térre, ahol az Egressy Művelődési Ház áll, nagyon meglepődnék, ha Egressy Béni nem errefelé született volna valahol. (Na, mit mondtam?)

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Ez pedig a volt csajkollégium. Ahol a bibék laktak. A porzók pedig az előtte elhaladó buszról bámulták, orrukat az üvegnek nyomva.

Nagyítás

Egy újabb kedves helyszín. A híd alatt, a híd alatt… Ez a rész arról híres, hogy volt alkalom, amikor egy osztálytársammal úgy döntöttünk, hogy matekszakkör helyett ide vonulunk félre pálinkázni. (Már amennyiben a kommersz barack annak volt nevezhető.) Felettünk dübörgött a négysávos főút forgalma – mi pedig elszántan ismerkedtünk a körülöttünk lévő világgal.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Meglepődtél, mi? Egy iparvárossal kapcsolatban nem vártál ilyen képeket? Nos, Kazincbarcika nem egy egysíkú város. Igen, ipara, az van. De azt se szabad elfelejteni, hogy a Bükk egészen a városközpontig nyomul be. (Pontosabban, inkább a város húzódott fel egy völgybe, de egészen mélyen.)
A két alsó képet például ugyanarról a pontról készítettem, csak éppen elfordultam közben. Ez a pont kábé 7-8 percnyi sétára van a belvárostól.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

A bal felső sarokban lévő kép ábrázolja azt a domboldalt, ahová az írásbeli érettségi után vonultunk ki: három fiú, két lány és három sör. A helyet a lányok mutatták – közel volt a kolijukhoz. Ők kifeküdtek napozni, nekünk pedig feltűnt, hogy pont annyi fiú van, mint amennyi sör – és a szerencsés véletlenen felbuzdulva mindenki rácsatlakozott egyre. Mondom, sörre. Később a lányok rádöbbentek, hogy nem hoztak napolajat, így elhappolták a söröket és bekenték magukat a nedűvel. Nyeltünk néhányat.
Aztán ennek a pikniknek lett a vége az első kirúgás a koleszból, de ezt a lombikos sztoriban már részletesen megírtam.

Nagyítás

Kazincbarcika skyline. Ha egy sziluettet kellene választanom, mely a legjellemzőbb a városra, ezt a sort választanám. Itt ér össze a keleti modern lakótelep a városközponttal, meg az amögött lévő régebbi épületekkel.
De nem csak erről híres ez a hely: itt szívtam el életem első, saját tulajdonú cigarettáit. Habár azon a bizonyos, buktával kezdődő napon egészen sokáig kisérletezgettem(7), de csak a hangulatot sikerült feldobnom a látványos bénázásaimmal. Egész egyszerűen nem találtam azt a mozdulatot, amellyel a füstöt oda terelem a fejemen belül, ahová annak mennie kellett volna. Istenbizony, néha már a füleimen keresztül is a félrement füst jött ki.
Mivel tudok roppant makacs is lenni, a legközelebbi vasárnapon kisétáltam a lakótelepre, a trafikban vettem egy doboz Milde Sorte-ot (mégse kapadohánnyal kezdjünk már) és ott, a panelházak tövében, ahol senki nem tudta, ki ez és mit akar, ott gyakoroltam a cigizést. Baromi szar volt, fuldokoltam, köhögtem – de az elszántságom is ugyanolyan erős volt. Végül a sokadik ciginél elkaptam a mozdulatot. 18 évig nem is tudtam abbahagyni.

(7): Úgy voltunk vele, hogy ha már kora délután megbuktunk, akkor aznapra tulajdonképpen van egy szabadjegyünk: hiszen feljelenteni úgyis csak egyszer tudnak. Ebből kifolyólag bejártuk a város összes kétes hírű szórakoztató egységét. (Hullamosó, Kés… meg ilyenek.)

Nagyítás

Hosszú sétánk során visszaértünk a középiskolánk fiúkollégiumához. Meglepő, mi? Az az épület, mely a másik oldalról egy téglatest alakú lakótelepi háznak néz ki, egész érdekes formát mutat a város felé.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Az olvasókért mindent: habár a hátam közepére sem kívántam a terepet, de végigsétáltam az egykori kifutások útvonalán is. Az első képeken látszik az iskola melletti emelkedő. Aztán haladtunk felfelé a Tardonai úton, egészen az inflexiós pontig, mely a Vegyész pálya egyik főkapuja lett volna. Utána már valamivel jobb volt a helyzet, jó sokáig lejtőn kocogtunk, az utolsó képen látható saroktól már visszafelé. A szintidő 10 perc volt, de nekem soha nem jött össze 12 percen belül. Ha olyan nyomása volt a fazonnak, akkor néha kizavarta a túllépőket ismételni. Ekkor már nem zavartattam magam, simán sétáltam. Hogy is mondják: az idő nekem dolgozott. Negyvenöt perc múlva úgyis jött a következő óra.

Nagyítás Nagyítás

A virtuális körutunk véget ért. Fent vagyunk a város fő buszpályaudvarán. Innen szoktunk visszaindulni a BVK melletti koleszhoz. A második képen látható sarokról indultak a miskolci buszok, míg az első képen látható állásból a helyijáratok.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Végezetül jöjjön egy kis válogatás a köztéri szobrokból. Abszolút tipikusak: van köztük kellemes, van köztük szép… és akad olyan is, hogy izé… hát veled most mihez kezdjek?
Mint az egész korszak.

Link:

12 Comments

  1. alfaprimo | voidminds.freeblog.hu

    2009. August 31. Monday at 13:35

    Barcika… De jó is volt jó pár éve ott tölteni néhány napot a diákolimpia miatt. nagyon tetszett az egész szoci érzés. és ott a tesiterem ahol röpiztünk :’). köszönöm ezeket az emlékeket.

  2. Most nosztalgiaztam en is nagyot. Koszi !

    A kerdesedre valaszolva igen a jobbra az elso volt az A osztaly terme , de kesobb a felkoltoztunk az emeletre es ott jobbra a lepcso melleti elso terem volt a mienk, szemben a kemiai eloadoval.

    A Jobarat vendeglo a K epuletben volt nem a J-ben. A J az a korhaz mellet volt.

    Hianyolom a leirasbol , hogy nem emlitetted meg a foiskola elotti regi orat. Az fontos pont volt az eletunkben , labor gyakorlaton mindig ott lestuk az idot , h mikor mehetunk mar haza :-)

    Meg valami : a fenykepen nem latszik a kollegium felirata , pedig azt erdemes lenne bemutatni.
    Valoszinuleg helyhiany miatt igy irtak ki a nevet:
    KAFKAM
    KOLLEGIUM

    sztupi

  3. Az erthetoseg kedveert
    KAFKAM=Kafka Margit

  4. Csak most talaltam veletlenul ide, de nagyon orulok neki. En ’78-ban vegeztem, messzire kerultem, de meg sokaig azt mondtam, Barcika az en varosom… Koszonom az egeszet, hogy neked is feltunt a sok dombormu a falakon, a szobrok… tavaly voltam ott regi osztalytarssal, mindent lefenykepeztem en is. Vegyipari forever…

  5. Miért nem a facebook-ra töltötted fel,mert nem lehet a fotókat a többit megnézni!Amugy nagyon jó amit szerkesztettél:-)Gratula érte:-)

  6. Jobbra valóban az A-sok terme, utána pedig tényleg a “miénk”. :) Én 1987-ben végeztem.

  7. Ma igen… en is csatlakozok az elottem levo hozzaszolasokhoz. Nagyon jo volt vegig nezni a kepeket, koszi hogy vetted az idot es a faradsagot hogy elkeszitsd ezt a site-ot. Igaz hogy en valamivel kesobb jartam, 2000-ben vegeztem, de mivel hogy en is a vilag masik vegen elek igen ertekes hogy lathatom ismet. Mikor en jartam mar Irinyi Janos Muszaki Kozepiskolanak hivtak, es en is mindig a nagy didgitalis oran lestem hogy mikor lesz mar vege a labornak :-)
    Nagyon sokidot toltottem a B-epuletben is (Zeneiskola most) na meg a tornacsarnokban is. A hid es az A-epulet (foepulet) sok hocsatanak es logasnak volt tanuja.
    Van egy kep amit ide feltoltottel bent a foepuletben ahogy jossz fel a lepcson az elso es a masodik szint kozott, ha elnezel balra a falon latsz egy fa kepkeretes es egy keret nelkuli tablot, a keret nelkuli az enyem.

  8. Erdődi Erzsébet

    2016. June 27. Monday at 20:24

    Köszönöm a képeket. Én a VAFK-ra jártam 78-81 között. De jó is volt!!

    • Akkor biztosan sokszor találkoztunk, mert én 78-82 között voltam Irinyis, a laborunk, a tornatermünk és a kedvenc büfénk is a VAFK-ban volt.

  9. Emlékszem a középiskolásokra, mindig rohangásztak. :D

  10. Bezzeg a “kifutasokat” :-)

Leave a Reply to Beeee Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading