A díszpinty

Szóval, díszőr. Meg ami ezzel jár, azaz VÁP.

Én akkoriban – 1982/83 – még emberi formával rendelkeztem. 180 centi magas, 86 kiló, vállban széles – és úgy egyébként is, kisportolt testalkat. Ezekkel a méretekkel pont a határon mozogtam ahhoz, hogy beválasszanak az elit testűek klubjába. Végül beválasztottak. (Az eszem, az nem számított. Sőt, ha ismerték volna, visítva ignoráltak volna.)

Szerencsére VÁP-ba soha nem kellett kimennem. Amennyire antikatona voltam, nem kevés futkosótól menekültem meg ezáltal.

De a díszőrség… az megvolt. Egyszer. Soha többet.

Rögtön az alapkiképzés után jött a NOSZF. (Azért hihetetlen, hogy ma már magyarázni kell.) Persze, hogy az ünnepre való tekintettel őriznünk kellett egy szobrot a város közepén. Pedig akkor még nem is lopták annyira a bronzot.

Délután négykor kezdtünk. A szolgálatváltáskor az első váltás ki is vonult, úgy, ahogy kell: a térig alakzatban, a tér szélétől díszmenetben, a szobor előtt mindenféle alaki kunsztok, jobbra át, balra át, fegyvert súlyba, vigyázz… meg ilyenek. Taps. Este hatkor, amikor mi mentünk ki… már mindenki be volt baszva. Mármint közülünk, persze.

Ugyanis a tiszthelyettesek, akik ezért az egészért feleltek, a nőtlen tiszti szálláson rendezték be a főhadiszállást. Nem sajnálták az erőfeszítéseket, volt ott minden: demizsonban pálinka, borzasztóan cudar háziborok – és óránként jártunk ki a Gödörbe bedobni egy-egy sört. (A Gödör katonák számára szigorúan tiltott volt. Ha valakit ott kapott a VÁP, akkor az illető már repült is a fogdába. Csakhogy itt ugye mi voltunk a VÁP is.)

Na, gondolhatod. Megjegyzem, én nagyon sokáig egész jól tartottam magam. Ez egy olyan velemszületett adottság volt. De elkövettem egy súlyos hibát: jó voltam dartsban.

Mellékszál:
Szüleim kalandozó tipusúak voltak. (Szerencsére ezt én is örököltem.) A kor mondjuk behatárolta a lehetőségeket, de azon belül elmentünk mindenhová. Nekünk már a hetvenes években NDK darts tábla lógott a gyerekszobánk falán – amikor máshol még pikádóként sem ismerték. Nos, ezen gyakoroltunk öcsémmel rengeteget.
Egy idő után az már nem is volt elég, hogy 2-3 méterről dobálgattunk – összenyitottuk a nappalit a gyerekszobával, betettük a táblát az egyik sarokba, majd azon a tíz centi széles csíkon, melyen keresztül egyáltalán a nappaliból beláttunk a gyerekszobába, próbáltunk jó nyolc méterről minél jobbakat dobni. A szülők meg nem értették, miért van a két szoba közti ajtónál állandóan leverve a vakolat.

Nos, a nőtlen tisztin volt egy darts tábla. A tiszthelyettesek teameket szerveztek úgy, hogy minket, kopaszokat, szétszórtak különböző csapatokba. És hajrá. Aztán mindig mi nyertünk. Ez nyilván bosszantotta a többieket. Nem voltak hülye gyerekek; látták, hol tudnak javítani az eredményükön: megpróbáltak leitatni engem. Mit mondjak, nem ütközött nagy nehézségekbe. A darts tábla nem volt nagy újdonság, de nőtlen tisztin berúgni díszőrség közben – az már igen. Ráadásul figyeltem is arra, hogy soha ne igyak egyedül – így az este hatos váltásra már komplett részeg lett az egész társaság.

Ennek ellenére remekül lement a váltás. Én, aki genetikailag képtelen voltam vigyázzmenetben közlekedni, a sok sör/bor/pálinka hatására lenyomtam egy olyan mozdulatsort, mely távolról nézve egészen hasonlított egy díszmenethez. (Jelzem, ez volt a maximum. Azóta sem sikerült ennél jobban.)

Még egy mellékszál:
Ez valami olyasmi lehetett, mint a rajzolás. Elég sok mindent le tudok rajzolni, de van egy terület, ahol teljesen béna vagyok: nem tudok élő emberről felismerhető karikatúrát rajzolni. Egyetlenegyszer sikerült csak. Szintén katonaság. A társ KISZ-alapszervezetünk a helyi egészségügyi szakközépiskola tisztán nőkből álló KISZ-alapszervezete volt. Egyszer csináltunk egy közös táncos bulit. Ezen a rendezvényen én lányos zavaromban megittam tizenegy sört, majd éjfél körül mindenkiről, aki még jelen volt, rajzoltam egy egészen jó karikatúrát. Azóta sem sikerült ilyesmi, sehol máshol. Mármint rajzolás.

Szóval, ott járunk, hogy este hat, vigyázzmenet, pattogó vezényszavak, borzasztó feszes őrségváltás. A téren néhány bámészkodó, fényképeztek, tapsolgattak. Ezzel még nem is volt baj… de becsiccsentve ott állni egy nyomorult rézdarab mellett egy órán keresztül… amikor emberek – NŐK – grasszálnak át a téren és nézegetik a bazaltkeménységű (ne röhögj, volt olyan részünk is) hadfiakat, akik mereven (ja) állnak a szobor mellett… Hát, nem is tudom, hogyan bírtuk ki a váltásig.

De egyszer csak megjöttek, utolsó erőfeszítéssel alakiztunk egyet, majd be a jó öreg ólmelegbe. Demizson pálinka, darts. Ezt talán nem is részletezném.

De az este tizes váltás… na, azt filmezni kellett volna. Hogy a váltótársam hogyan mozgott, arról fogalmam sincs, én mindenesetre arra koncentráltam, hogy legalább ne boruljak ki a két méter széles sávból, amelyen vonulnom kellett. Szerencsére néző már nem volt, ahogy vége volt a ceremóniának, mindenki eltűnt a vérbe.

Álldogálltunk fél órát.

– Te, nekem kurvára kell hugyoznom! – szólt át a társam.
– Barátom, te erre rábasztál – szűrtem a szót a fogaim között – Még legalább fél óra, míg leváltanak.
– Ne idegesíts, bazdmeg – emelte fel a hangját – Öt percet nem bírok ki, nem egy félórát.
– De mégis, hogy gondolod?
– Gondolkodni? Én? Ennyire részegen? Itt a puskám, fogd meg… aztán majd jövök.

Ezzel elvonult a szobor mögé. Felkaptam a bal vállamra is egy géppisztolyt és álltam feszesen. A szobor mögül intenzív vízcsobogás hallatszott.

Ekkor tűnt fel a téren egy jócskán illuminált társaság.

– Nemán, hóember novemberben! – jópofizott az egyik.
– Bazdmeg, őrizzed azt a szobrot, nehogy ellopják! -bődült fel a másik.
– Hé, hé! Ennek a faszinak két géppisztolya van! – ordította a legjózanabb. Úgy tettem, mint aki nem hallotta meg.
– Bazdmeg, tényleg! – kapta fel a szálat a másik – Haver, hogy tudsz két puskával lőni?
– Jobban, mint te a tiéddel! – böktem vissza.

Mindenki megállt egy pillanatra.

– Hé, ez beszél! – mutatott rám az egyik.
– Dehogyis! – válaszoltam.
– Ne szivass! Most is beszélsz!
– A francokat. Csak annyira be vagytok baszva, hogy hallucináltok.
– Mi?
– Ti. Még azt is hozzáképzelitek, hogy mozog a szám.
– De mozog!
– Mondom, hogy nem. Látod, mennyire be vagytok baszva?

Ekkor sétált vissza a társam, menet közben gombolva be a sliccét. Majd amikor kiért a fénybe, még fingott is egyet.

– Na, most már visszaadhatod a géppityut – vetette oda.
– Le merném fogadni, hogy most meg azt hallucináltátok, hogy előjött egy katona a szobor mögül – szóltam a srácokhoz.
– Persze! Még fingott is!
– Ajjaj. Barátom, ez a delirium tremens.Ma este már ne igyál többet.
– De mindenki látta! – fordult a többiekhez – Ugye mindenki látta?

A többiek nagy ívben szartak az egészre. Annyira részegek voltak, hogy minden agykapacitásukat az kötötte le, hogy két lábon maradjanak.

– Az a katona beszél! – kiáltott a többiekre – Ne mondjátok, hogy nem hallottátok!

Üveges szemnek meredtek rám. Én – és a társam – olyan feszes vigyázzban álltunk, mintha részei lettünk volna a szoborkompozíciónak.

– Bazdmeg, te már kurvára be vagy baszva – szedte össze az összes kommunikációs képességét az egyik részeg – annyira részeg vagy, hogy hallumi… vagy miafasz… halluminálsz…

Ezzel elvonultak. Az egyik gyanakvóan fordulgatott vissza még egy ideig.

A többi már nem olyan érdekes. Este 11-kor kijött értünk a megváltó váltás – az a három ember, aki még nem volt annyira részeg, hogy ne tudjon járni – majd aludtunk egyet. Másnap délelőtt még bohóckodtunk egy kicsit – minden váltás kint volt egyszer – aztán délután az egész csapat tokkal-vonóval kivonult a Kispipába megünnepelni a kiemelkedően jól sikerült díszőrséget.

De hogy akkor milyen lehetett a többi…

ps
Hát… járhattunk volna rosszabbul is.

This entry was posted in Sztori.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *