Cs-től Sz-ig

Kezdjük Cs zászlóssal. Már régen nyugdíjas nagypapaként kellett volna otthon az unokáival pálinkát vedelnie lovacskásat játszania, de ehelyett állandóan bent ette a fene a laktanyában.

A bevezetésből sejtheted, Cs zászlós nem volt túlzottan népszerű ember. Egyébként a hadtápon dolgozott, mindenféle szolgáltatások tartoztak hozzá.

Zoltánnal együtt vonultunk be, aztán amíg az EÜ-n dolgoztam, valahogy összehaverkodtunk. Nem volt egyszerű, mezei katona, az alapkiképzés után a hadtáphoz, egész konkrétan Cs zászlóshoz helyezték. Zoltán lett a laktanyán belül a benzinkutas.

A világ legjobb állása lehetett volna – csakhogy Zoltán az utolsó sejtjéig, az utolsó molekulájáig utálta Cs zászlóst. Ehhez képest kellett minden nap reggel héttől délután fél négyig együtt dolgozniuk, ehhez képest kellett Zoltánnak a szenilis zászlós minden hülye parancsát teljesítenie.

A belső 3-as őrhely pont a tiszti étkezde mellett volt, ott futottam össze Zoltánnal. Én őriztem a laktanyát, Zoltán pedig gereblyével fésülgette a gyepet. Naná, hogy elvonultunk beszélgetni.
– Ez a faszi, ez egy akkora seggluk, hogy ilyen nincs is – köpött egyet a cigije mellett Zoltán – odajön tegnap reggel, hogy úgyis ráérek, gereblyézzek már föl az étkezde körül. Hát bazdmeg, most nézzél szét, mi van itt! Mindenhol ez a kibaszott repkedő vatta, ez az amerikai nyárfa, vagy mi a faszom. Órákon keresztül gereblyéztem, akkora kupac gyűlt össze, hogy akár megfigyelőállást is lehetett volna telepíteni a tetejére, de amikor visszanéztem magam mögé, minden csupa vatta volt megint. Életem végéig nem végzek vele. Erre délután odajön, nagy barátságosan beszélgetni. Azt mondja, hogy ‘Mit szól Zoltán, ezekhez a gyönyörű amerikai nyárfákhoz? Mit szóltam volna, csikorgattam a fogam. ‘Nem is jut szóhoz, mi?’ – atyáskodott tovább. ‘Úgy nézzen rájuk, hogy valamikor én telepíttettem mindegyiket.’ Aztán továbbsétált, majd pár méter múlva szentimentálisan fordult vissza: Tudja, Zoltán, legszívesebben a laktanya összes fáját ilyenre cserélném…’ Na én bazdmeg, legszívesebben meg a nagy cserpák orrával szögeltem volna fel azt a vén faszt a nyárfájára tetejére.

Ehhez a Cs zászlóshoz mentünk egyik délután költöztetni.

A mi szobánk volt a lépcsőházhoz legközelebb, így a zászlós hozzánk nyitott be először.
– Katonák! – intette le a felpattanó rajparancsnokot – ki jönne ki bútort költöztetni? Nincs sok, és garantálom, hogy nem bánják meg.
Tiborral egymásra néztünk, jelentkeztünk. Miért ne? Minden jobb, mint itt bent penészedni.
Cs még elintézte a Csepszont, aztán kidöcögtünk egy lakótelepi lakásig. Tényleg nem volt komoly a munka, egy nagyobb szekrény izzasztott meg minket, a többi csak apró darabáru volt. Közben a Cs családnál előkerült a pálinkásüveg, de mi nem kaptunk.
– Katonák, maguk csak pakoljanak – emelte fel a mutatóujját Cs – majd odafönt kapnak.

Az odafönt a város körüli dombvidéket takarta. Ott volt egy nagyobb hétvégi présházuk, oda kellett kiszállítanunk a bútorokat. Feldöcögtünk, lepakoltunk.
A végén az előszobai étkezőben gyűltünk össze.
– Na, most jön a jutalom – sürgött-forgott a zászlós. Előhozott két literes üvegben valami rózsaszín folyadékot.
– Az én borom – nézett rá büszkén – na, ebből igyanak. De ne húzzák az időt, mert 5 perc múlva jövök vissza és indulunk.
Tiborral megvontuk a vállunkat. Bár a feladat nem volt egyszerű, de tartottuk magunkat ahhoz az elvhez, hogy alkoholt ott nem hagyunk. Rágyújtottam, és amíg a cigi leégett, pont le is húztuk a fejenkét egy-egy liter bort. Színre olyan rozészerűség volt, ízre… a fene sem érezte ilyen tempó mellett.
– Ejha – konstatálta az üres üveget kicsit szomorúan a zászlós – szomjasak voltak, mi?

Mi akkor már csak vigyorogtunk.

A Csepel platóján egymás vállát átölelve óbégattunk és nagy ívben szartunk rá, hogy valaki elkeseredetten dörömbölt az utasfülkéből. A századszintre úgy érkeztünk meg, mint a VUK-ban a két részeg liba.

Balszerencsénkre Sz tizedes volt az alegység-ügyeletes. Sz-ről annyit kell tudni, hogy egy dülledt szemű, alattomos, mondhatni gonosz fazonról volt szó, aki ráadásul annyira ostoba is volt, hogy még csak nem is érzékelte, hogy ő egy alattomos, gonosz ember.

(Megjegyzem, ez egy érdekes filozófiai probléma is egyben. Bibliai értelemben jóakaratúnak számít-e az az ember, aki rosszakaratú ugyan, de emellett annyira ostoba is, hogy nem tud különbséget tenni jóakarat és rosszakarat között, így meg van róla győződve, hogy helyesen, azaz jóakaratúan él?)

– Na mi van, Sz? – haverkodott Tibor – Támasszuk a bútort, támasszuk? Nagyon helyes, a végén még eldőlne.
– Hogy beszél, katona! – pattogott Sz – Azonnal álljon vigyázzba!
– Barátom, ha mi azt meg tudnánk csinálni, akkor nem itt szopnánk a faszt, hanem már rég a Mojszejev balettben ugrálnánk – vigyorogtam rá.
– Ezt megbánják! – vörösödött el – Nem láttam magukat az esti körlettakarításon.
– De jó szemed van, apám – nyugtázta Tibor – tudod, mi most jöttünk be ezen az ajtón. A körlettakarítás idebent szokott lenni, mi meg eddig odakint voltunk.
– Azaz megkúsztak!
– Igazolt távollét. Cs zászlóst költöztettük.
– Takarítani mindenkinek kell!
– Na, bazdmeg, ha ettől nem tudsz aludni, akkor takarítunk.

És ketten nekiugrottunk a kábé egy órával azelőtt feltakarított bazi hosszú folyosónak. Kiborítottam pár vödör vizet a kőre, meghintettem ultrával, majd harsány ordibálások, röhögések mellett felfókáztuk az egészet. Egymás mellett dolgoztunk, aztán a folyosó középvonalán, ahol rendszeresen találkoztunk, harsány kurjantással ütöttük össze a seggünket minden méteren. Ma úgy mondanák, hogy a közönség önmagát szórakoztatta.

Egyszer valamiért nagyon ki kellett takarítanunk a századszintet. Megint Sz volt az AegÜ. Én, jó szokásomhoz híven, behúztam a budira, hogy akkor ezt a helyiséget majd én varázsolnám kivánatossá. Sz bedugta az orrát.
– Petrényi honvéd – rángatott ki az előtérbe – ezt a vízcsapot is pucolja ki!
– De tizedes elvtárs! – tiltakoztam – Ezt nem szabad bántani, ez muzeális érték!
– Katona, nem felesel! Ragyogjon!
Az előtérben tényleg egy nagyon régi mosdó volt. Nem porcelán, hanem ütött-kopott, itt-ott lepattogzott zománcfestékes vas. Talán emlékeztek még, olyan volt a vizes része, mint egy kenguruzseb, a falon meg volt egy íves fémlemez, abból jött ki a csap része. Olyan réztekerős. Alul pedig lyukak voltak fúrva a vasba, az volt a lefolyószűrő.
Ez a példány nem véletlenül nem volt takarítva. Évek óta nem működött, nem használta senki.
– Tizedes elvtárs! – próbálkoztam makacsul – Nézze meg, a mosdó lefolyója egy gumislag. Ha én ebbe sósavat öntök, akkor az szétmarja az egészet!
– Mondtam már, hogy nem felesel? Paranccsal nem vitatkozunk!
– Tizedes elvtárs!
– Mi van már megint!?
– Jelentem, ez a mosdó nagyon koszos. Nem vagyok benne biztos, hogy a sósav bírni fog vele!
– Akkor használjon több sósavat! Tápos létére ne legyen már ennyire hülye!
– Parancs, értettem!

Egy igazi vegyészben egymással párhuzamosan él a teremtés és a rombolás szándéka. Abban a szituációban az utóbbi volt az erősebb. Kisétáltam a raktárba.
– Adjál két liter sósavat!
– Minek az neked?
– Dinamithoz.
– Az más. Nesze.

A gumislagot egy erős madzaggal szorosan átkötöttem, beleborítottam az első liter sósavat, majd kimentem a teraszra cigizni. (A teraszajtó érdekes módon a budi előteréből nyílt.)
Amikor visszajöttem, nem az fogadott, amit vártam. A gumi szemmel láthatóan jól bírta a savat, nem oldódott fel. Na de a kosz, meg a festék… forrt a trutymó a kenguruzsebben rendesen. Borítottam rá egy kis vizet, ettől még jobban sistergett, majd kiengedtem a madzagot. Az az egész trutymó belezúdult az évek óta nem használt csövekbe. Ráadásul nem hagytam neki egy perc nyugtot sem, rögtön utánaküldtem a másik liter tömény sósavat is. Na, amilyen hangok akkor a lefolyóból jöttek – akár kortárs zeneműnek is el lehetett volna adni.

Gyorsan ki is mentem Sz-hez.
– Tizedes elvtárs! Jöjjön, vegye át a mosdókagylót!

Bejött – és egyből megcsapta a klóros savszag. Hátrahőkölt. Aztán meghallotta a hangot. Gyanúsan nézegetett, honnan jöhet ez a pokoli bugyborékolás, nyekergés, kavitálás.

– Petrényi, mit csinált maga?
– Jelentem, kitakarítottam a mosdókagylót. Nézze meg, milyen szép tiszta!
– De mi ez a hang?
– Jelentem, a csővezeték. De arra nem vonatkozott a parancs.
– Maga tönkretetette a csővezetéket??
– Jelentem, nem én, hanem a sav.
– Akkor most mi lesz? – váltott aggódósba.
– Jelentem semmi. A csap úgysem működik, meg víz sincs a csőben.
– Aha – hümmögött – ez a szerencséje.

Utána még napokig élvezhettük az extra szagokat a klotyin. A mosdókagylót meg csak azért nem neveztük el Etnának, mert ezt a nevet a belső őrség samottbélésű kályhája viselte.

This entry was posted in Sztori.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *