Egy icipici népművelő

Aki mindenkiben benne lakozik.

Nem, ne is tagadd, benned is. Már rögtön a tagadással lebuktál. Vitatkozol? Győzködöd a másikat?
Miért is? Mi a jó neked abban, ha úgy álltok fel az asztaltól, hogy onnantól a partnered is a világokat tojó zöld krokodilban hisz, pedig addig szerinte a gigantikus fába szorult féreg izzadta ki a bolygókat, köztük a Földet is.
Vigyorogsz? Úgy csinálsz, mintha soha nem vitatkoztad volna át valakivel az éjszakát arról, hogy most akkor élt-e egy Jézus nevű pacák és mi a fenét is csinált valójában, vagy mi is volt az a nagy vita Platon és a sztoikusok között, vagy csak úgy szabadon, mi a fészkes fene is az, hogy kispolgár?

Magunk között vagyunk. Most őszintén: ki nem szarja le? Nem tökéletesen mindegy? De mégis veszettül érveltél, akár több éjszakán keresztül is.

Oké, mondod erre (Már megint vitatkozol?), hogy kicsit merítettem. Mert lehet, hogy én ilyen hülye vagyok, meg lehet, hogy a haverjaim is – hiszen hasonló ugye a hasonlóval – de a világ főleg nem ilyen alakokból áll.

Nem a francot. Utazz tömegközlekedésen. Hallgass bele a piacon mások beszélgetésébe. Beszélgess el a kutyasétáltató lakótársakkal. Pár perc, és valaki már győzködi is a másikat. Mocskos kommunisták… hatalommániás Orbán… zsidók, szlovákok, cigányok. Miért érzi valaki fontosnak, hogy ezekről a témákról legalább egy egyetértő hümmögést kierőszakoljon a másikból? Miért kell egyáltalán a másikat győzködni arról, hogy szerintünk kik és mikor baszták el?
Mert ebben hiszünk… és borzasztóan zavar, hogy mások másképp gondolják. Persze, hogy nem hagyhatjuk ezt ennyiben – gondolja az a pici népművelő.

Félre ne értsd: nem a vita ellen vagyok. A vita élesíti az elmét, szélesíti a gondolkodást. A vita jó. De belegondoltál már, mi lehet az oka annak, hogy olyan veszettül véded az álláspontodat? Miért nem mered sűrűbben kimondani azt, hogy ‘akár így is lehet’… vagy azt, hogy ‘mindegy’. Miért kell addig folytatni egy vitát, amíg a másik teljesen meg nem adja magát? Hiszen ettől nem leszel alfa hím. Én legalábbis még soha nem láttam olyat, hogy egy gyönyörű nőstény példány egy filozófiai vita győztesére vetette volna magát ‘én hősöm!’ felkiáltással.
Az a beépített népművelő, az a hibás. Az kényszerít arra, hogy ezt a világot jobbá tegyed. És mi mással tudnád jobbá tenni, mint hogy a saját – borzasztóan helyénvaló – gondolataidat plántálod mások gondolatai közé. (“Vagytok palánta, Istennek fája és mi a munkatársai” – hogy idézzem az egyik legfőbb népművelőt.)
És teszi ezt mindenki, mert ez a pici népművelő mindenkiben benne van. A középkorú anyagmozgató szakmunkás a kocsmában a maga szintjén a maga haverjai között… a lila bölcsész a romkocsmában, szintén a maga környezetében. Az egyik zsidózik, a másik spinózázik… a pici népművelő(1) pedig boldog, mert dolgozik.

Ja, hogy miért is lett ebből írás a blogon.

…Izé, blog….

Belegondoltál már? Hiszen a blog a legjobb illusztráció a pici népművelő tevékenységéhez. Vitázol? Meg tudsz győzni pár embert. Blogolsz? Rengeteg ember olvassa.
A pici népművelő is evolválódik.

(1) Aki a ‘pici népművelő’ helyébe az önző mém kifejezést helyettesítette be, nem téved nagyot. Szerintem. De nem akarom megvitatni.

Józsi néni praktikus tanácsai 6

Szúnyogháló.

Ránézésre nem tűnik olyan nagy dolognak – de ha belegondolsz, hogy a kereszthuzattal sokszázezer forintos klímaberendezést spórolsz meg, nem beszélve a nem elfogyasztott árammennyiségről – akkor azért nem is olyan nagy hülyeség.

Az első akadály: az emeleti szobák. Mert lent még csak-csak elbohóckodik az emberfia, de olyan magasra, kívülről bármit is szerelni… elég necces. Most vegyek egy húszméteres létrát? (Oké, nem lenne hülyeség, de egy ekkora létra nem olcsó dolog, meg egyébként is, hova tenném?)

Az első akadály leküzdése: olyan 1000 forint körül lehet kapni előrecsomagolt szettet dobozban, benne egy ragasztós tépőzárral, meg méretreszabott szúnyoghálóval. Az egész úgy van kitalálva, hogy belülről lehessen felrakni az ablakra – létra balfenéken el. (Tudom, lehetne külön is venni tépőzárat… de próbáltál már barkácsboltban méretre vágatni szúnyoghálót? Az eladó inkább kilép a cégtől, mint odamenjen hálót szabni. Ráadásul az árkülönbség sem jelentős, egy-kétszáz forint.)

No, tehát a végén ott álltok, szemtől szembe: az ablak meg te. A szél ördögszekeret görget a háttérben. Meredten nézitek egymást, egyikőtök sem mer még csak pislantani sem. Végül előkapsz egy ollót, villámgyorsan előrántod a dobozból a tépőzárat és nekiállsz beszabni az ablakhoz.
Ne kapkodj. Egy száraz ronggyal töröld át előtte alaposan a keretet, figyelj arra, hogy pókháló se legyen a környéken. Harc közben bármikor beleakadhatsz, még akkor is, ha egyébként nem lenne útban.

Fel van ragasztva a tépőzár a keretre. Elégedetten nézed. Tulajdonképpen már túlvagy a felén, gondolod. A francokat. Most jön a cuclis rész. Például ki kell szabni a szúnyoghálót.
Ez egy rémálom. Az ablakkeretet már lemérted, a szúnyogháló ott fekszik kiterítve a parkettán… de mivel jelölöd be, hol is kell vágni? Nej szabókrétája remekül bejelölte… a padlót. Magán a hálón nem maradt semmi. Szemre vágni? Egyenesen? De nem volt más, kiszabtuk így. Végülis felraktuk az ablakra, de egy hét után kiszakadt a közepe. Nagyon meg lett feszítve.

Aztán egyik éjszaka megálmodtam a megoldást: nem kell annyit szarakodni a szabással, egész egyszerűen szorosan feltekerem a hálót, lemérem a felesleget – és csak egy nyisszantás. Utána kitekerem, elfordítom 90 fokkal, feltekerem, majd újból nyisszantok. Tökéletes is lett.

Meg kicsi. Egészen egyszerűen hiába pontos centire a háló, nem tudod rendesen felrakni. Lesz, ahol laza lesz, lesz, ahol megfeszül. Márpedig ahol feszül, ott egy hét múlva szakadni is fog.
Újabb háló a kukába.

A következő szabásnál bátran rászámoltam 10-10 centit. A feltekerés helyett meg hajtogattam – hiszen így bármekkora hálóval el lehet bánni, a tekeréshez meg egyszerre kellene mindkét oldalon tevékenykedni.

És ez lett a jó megoldás. A nagyobb hálót kényelmesen fel tudtam rakni, nem feszült sehol. A felesleget meg vagy ott hagytam, vagy ha nagyon zavart, akkor pengével, dekorszikével minden további nélkül le tudtam kapni.

Innentől kezdve a maradék tizet a fiammal együtt pillanatok alatt dobtuk fel, még ilyen viharos szélben is.
Mindehhez két garnitúrát kellett elcsesznünk. Nem egy nagy tétel – de neked ez után az írás után még ennyi tanulópénzt sem kell fizetned.

Best Buy

Nagyítás

Jó, mi? Egy üveg olaszrizling 298 forint az Auchanban. Ugyan nem nyomoztam aprólékosan utána, de saccra az üveg, a cimke, a dugó, a gallér, a palackozás költsége nagyjából le is fedheti ezt az árat – és akkor még nem is beszéltünk a felhasznált cukorról.
Akkor mennyi lehet az értéke a benne lévő folyadéknak?

Ja, és még csak nem is asztali bor.

[Update]
Most látom, hogy +40 forint az üvegbetét. Akkor ez lenne a lötyi valódi ára?

Konvoj

Nem egészen értem mindig ezt a megkülönböztető jelzés dolgot. Mentő, rendőr, tűzoltó – ez oké. A koraszülött mentés, a forgalmi zavar elhárítás – ezek szintén.

Ahol már kezdem húzni a számat, az a diplomata konvoj. De oké, legyen.

Viszont ma olyan menetoszlopot láttam, melyet nemigen tudok hová tenni. Motoros rendőr által, villogó szirénás felvezetéssel nyomult egy 5-6 civil kocsival bíró menetoszlop a vecsési elkerülőn. Hogy mi lehetett olyan sürgős nekik, azt nem tudom… de nagyon durván mentek, az tény.
Ahol az elkerülő összefut a régi négyessel, ott lámpa fogja a forgalmat. Előtte négy sáv van, az egyik balra kanyarodó. Az adott pillanatban ez a sáv üres volt, az egyenesen menő sávokban viszont viszonylag hosszú sorok várták a zöldet. A menetoszlop nem alázta meg magát ennyire, bevágtak a kanyarodósávba, majd a piros lámpán átvágva mentek tovább – egyenesen. Szirénázás… az nem volt – tehát ha én jöttem volna Vecsés felől, rendes lendülettel, akkor nem biztos, hogy számítottam volna arra, hogy egy csomó autó meg egy motor megy át a piroson.

Most már tényleg csak az érdekel, ki lehetett az a nem diplomata, de azért elég fontos ember, akit a konvoj tagjai életük – és a fontos ember életének – kockáztatásával vittek be ilyen nagyon sürgősen a városba.

Tábornok

Alapkiképzés. Rögtön az elején.
Gyakorlatilag közvetlenül az érkezésünk (és 280 kilométer vasúti zötykölődés + 4 átszállás) után, erősen este, álldogáltunk az EÜ épület előtt. Ott kapta meg mindenki a felszerelését meg a beosztását. Ideális táptalaja volt ez a pletykáknak, ravaszul megszerzett tizedinformációk burjánoztak buja esőerdőkké.
– Hallottad? – sustorgás.
– Állítólag van egy nagyon durva faszi, valami Kovács főtörzs.
– Hajjaj. Én is hallottam. A Kokó.
– Azt mondják, fegyverbuzi.
– És mesterlövész.
– Azt is mondják, reggelire előfelvételist eszik.
– Nyersen.
– Ő lesz az egyik kiképző szakasznak a parancsnoka.
– Hallottam. Azoknak állítólag már a ma esti EÜ vizsgálatnál fel is adják az utolsó kenetet.
– A DDT seggbepumpálása előtt, vagy utána?
– Hülye. Az már megszűnt.
De azért odabent igyekezett mindenki falhoz szorulva mozogni.

Én éppen örvendtem – 45-ös lábam lévén nem tudtak új surranót adni, így egy puha, már jócskán betört példányt kaptam – emiatt elsőre nem is esett le, melyik szakaszba kerültem. Naná, a Kokóhoz.
– Ennek is két füle van, valahogy majd csak elboldogulok vele – vontam meg a vállam. Balsorsom olyan középiskolai körülmenyek közé vitt, hogy ahhoz képest a sereg bizonyos területeken határozottan még jobbnak is tűnt.

Felvonultunk a körletbe. Ekkor már jócskán ordas későn volt, a belógó villanykörték alig világították be a hatalmas hodályt. Fáradtak voltunk, ingerlékenyek… és veszélyesen civilek. Éppen pakolásztunk, amikor berongyolt valami baka, elordította magát, hogy ‘Szakasz, vigyázz!’… majd besétált egy vörös karszalagos tisztszerűség. Kokó főtörzs volt, éppen, mint ÜTI. Nem bízta a véletlenre, rögtön kibaszta a töltött pisztolyát az asztalra.
– Katona mi ez? – dörrent rá a legközelebbi pacákra.
– Stukker – válaszolta az illető ijedten. Még jó, hogy nem slukkert mondott.
– Stukker??!! – ordított fel dühösen a fegyverbuzi főtörzs.
Ekkor mászott ki Gábor a szekrényéből, ahol eddig pakolászgatott.
– Ki a fasz ez a tábornok, és miért ordít? – sétált elő az ágyak közül.

Az Aegüh elsápadt. Ilyen a laktanya történetében még nem fordult elő, hogy a legvadabb tiszthelyettest, amikor éppen ÜTI is, egy egynapos kopasz flegmán letábornokozza.

Az ordítást még a paksi szeizmológiai laborban is regisztrálták.
– Tábornok???!!
– Jól van na, még nem ismerem a rangjelzéseket – vonta meg a vállát Gábor.

Kokót a guta kerülgette. Nem elég, hogy tönkretették a hatásosnak szánt belépőjét, de még a respektje is kockán forgott.

– Katona, hasra! – ordított rá.
Gábor lefeküdt.
– Száz fekvőtámasz! Most!

Aztán Gábor lendületesen lenyomta a száz fekvőtámaszt, majd felállt.

Meglepő dolog történt. A vaddisznó főtörzs elmosolyodott.

– Tábornokom, ember vagy – dicsérte meg Gábort.
Majd immár lenyugodva tartott egy lelkesítő szózatot, hogy ő és mi, és milyen jó lesz nekünk együtt.
Nos, annyira nem lett jó, de utólag is azt mondom, nem jártunk rosszul sem vele. A durva külső korrekt embert takart.

Gábor pedig egész életére megnyerte a Tábornok becenevet.

Az osztrák katona mindig győz

Ez egy bizonyos Pepin bácsinak volt a vissza-visszatérő mondása. Hát, ma én is győztem.

Nagyjából akkor, amikor sikerült végre összeraknom, kitelepítenem a teraszbútort, elment a teraszról az áram. Se a konnektorban, se a lámpákban nem maradt. Ez bizony a keserű szájíz tipikus esete: hiába van itt minden, ha este nem ülhetek ki dolgozni, mert se fény a szemnek, se delej a laptopnak. (Mondjuk, ha a szúnyogokat be lehetne fogni valahogy áramfejlesztésre…)

Háziember
ilyenkor természetesen nekiállna villanyt szerelni… de itt nem olyan egyszerű a helyzet.

Nagyítás

Valahogy így nézünk ki. Vedd észre a rendszer szépségeit:

  • Mivel mind a négy egység sorba van kötve, így ha lekapcsoltam a villanyt, akkor a konnektorból is elment az áram.
  • Ha elkezdtem tekergetni a fényerőszabályozót, a konnektorban is csökkent a nafta.

Végülis túlzottan nem zavart, meg lehetett szokni – maximum a szomszéd nézett hülyén, hogy amikor tűző napon nyírom a szegélyeknél a füvet, miért kapcsolom fel a teraszvilágítást.

Csakhogy most elment az áram vadászni, nekem pedig meg kellett bontanom ezt az együttest. Nem sok kedvem volt hozzá: öt elem, minden vezeték vagy falban, vagy kőlapok alatt megy… hogyan fogok én eligazodni ebben a dzsungelben?

Először kibontottam a kapcsolót. Darabokra hullt. Semmi gond, előrelátóan vettem egy újat, mert úgyis arra tippeltem, hogy a kapcsoló ment tönkre. Megszámoltam: kilenc(!) vezeték volt belekötve.
Ekkor mentem be inni egy fröccsöt.

Go – no go teszt: egyáltalán van-e a falban áram? Fázisceruza, boldogító pislákolás. Go.

Kibontottam a fényerő-szabályozót. Ez is darabokra esett, méghozzá nagyon apró darabokra.

Itt jött el az idő, hogy elgondolkodjak. Én ugyanis azt szerettem volna, ha:

  • Kirepül a kukába a fényerő-szabályozó. Az égegyadta világon semmi szükség sincs rá. Szerencsére annyira össze is tört, hogy maximum lapáton fog tudni távozni a lakásból.
  • A konnektor ne függjön a kapcsolótól. Habár nem értek a villanyszereléshez, de a matematikai érzékem azt súgta, hogy meg lehet csinálni.

A leegyszerűsítések után nyolc vezeték lógott ki a falból, a földet nem számítva. Három fekete, egy kék, négy barna. Ebből kellett kitalálnom melyik, hová megy. Erre mondta azt Mohilla Rezső bá az egyetemen, hogy ‘identifikálás fiaim, bombázzátok a rendszert inputokkal, majd értékeljétek az outputokat’. Csakhogy itt minden lépést ezerszer végig kellett gondolnom, mert a rövidzárat azért el akartam kerülni. A bejövő árammal nem is volt gond, a vastag, merev vezetékről ordított, hogy falikábel. De még így is maradt három fekete, három barna.
Nem untatlak a teljes leírással. Kivittem egy ventillátort, bedugtam a konnektorba, majd próbálgatással belőttem, melyik a konnektor két vezetéke. A lámpáknál meg feltételeztem, hogy mindegyikhez megy egy barna meg egy fekete vezeték, azaz a fennmaradt azonos színű vezetékeket akár össze is sodorhatom.
Az elképzelést teszt követte – és tadam, kigyulladt a lámpa a teraszon. Áram helyett melegség öntötte el a szívemet.
Most már csak össze kellett szerelni mindent. A konnektor két szálát nyilván a bemenő oldalról vittem le, így mind a két oldalon négy-négy vezetéket kellett beleerőltetnem a kapcsolóba. Mindezt gyakorlatilag falratapadva, mert annyira rövidek voltak a kilógó vezetékek.

Ekkor ittam meg a második fröccsöt.

Aztán szétszedtem az új kültéri kapcsolót – és gyorsan ittam még egy fröccsöt.

Ez ugyanis olyan pilótavizsgás fajta volt. Eleve az elvárt négy becsatlakozási pont helyett volt rajta 2*3. Nem, nem úgy, hogy mindkét oldalon 3-3… az még valahogy érthető is lett volna. (Bár nem nagyon, mert a földnek volt külön bekötési pontja.) Nem, az egyik oldalon volt 2*2, a másikon meg 1*2. A reményt végül akkor veszítettem el véglegesen, amikor rájöttem, hogy ahogy csavarom be a vezetéket rögzítő csavart, akkor egy pici fémlapot tekerek be, mely egyszerre zárja a párosával egymás melletti lyukakat. Ergo a 2*3 bekötési pont tulajdonképpen háromra redukálódott – de nekem négy kellett volna, melybe nyolc vezetéket szerettem volna belekötni.

Fejvakarás.

Végül visszacsomagoltam a szép, új kapcsolót (2500 HUF, mert volt rajta egy led is) – és nekiálltam megragasztgatni a húszéves, darabokra hullott jószágot. Oké, romos, törött, meg már egy feszítést sem bír ki – de 2*2 bekötési pontja van, és így még mindig reménytelibb, mint az új.

Most megint nem akarok belemenni a részletekbe. A csúnya szavakat úgysem írnám le, más meg nem volt. A kapcsoló többször szétrepedt, többször megragasztottam. Ipari mennyiségben fogyott mind a ragasztó, mind a szigetelőszalag. (Az utóbbit toltam bele bőven, hiszen végülis csak kültéri szerelésről van szó.)

Nagyítás

És elkészült. Még középre, a fényerő-szabályzó helyére kell betennem a műanyag zárólapot – jelenleg csak úgy húz át rajta a levegőben a hat vezeték – de utána tökéletes lesz.
Aztán majd egyszer, ha sok időm lesz, megcsinálom tisztességesen is.

Ja, hogy mitől ment el az áram, azt nem is írtam. Miután befejeztem mindent, kiváncsiságból szétszedtem a fényerő-szabályozó belsejét. Az első, ami kihullott belőle, az egy darabokra tört, pici porcelán biztosíték volt, elszakadt rézszállal. Ha nem bontom meg roncsolással a dögöt, akkor az életben nem jöttem volna rá.

Szóval: szúnyogháló, terasz, világítás… minden van a komfortos kinti/benti friss levegőben dús élethez. Aztán lassan jön a parlagfű.

Az macskákrul

Az egyetlen valódi okunk a derülátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelidíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával – a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve.

Ottlik Géza

Ez olyan szedett-vedett posz lesz. Egy csomó apróság gyűlik a noteszemben régóta, de nem akar összeállni egy épkézláb írássá. Akkor marad ilyen csalamádé.

Picúrból macska lesz

Nagyítás

Például beszélgessünk arról, szerinted mi a legborzasztóbb látvány? Ugye, van egy csomó? Akkor mi lehet a legborzasztóbb, amit egy macskával kapcsolatban el tudsz képzelni?

Kismacska a root jelszóval? Az lófütty.

Én egy héttel ezelőtt szembesültem az igazi vérfagyasztó látvánnyal. Igen, írtam, hogy nem gyöztem ütvefúróval nyomni a plafonba a lyukakat. Vasárnap este hétkor teljesen ki voltam készülve. De befejeztem, minden lámpa a helyén volt. Egy utolsó, megfáradt mozdulattal dobtam oda az étkezőasztalra, a többi szerszám mellé, a fúrót. – Majd elpakolok egy kicsit később – gondoltam – most inni fogok egy sört.

Ekkor tűnt fel Picúr a teraszajtóban. A szájában egy gyík vergődött.
– Tűnsz innen, de azonnal! -ordítottam rá, miközben elkezdtem szaladni az ajtó felé. Mindent, ami útközben a kezembe akadt és eldobható volt, hozzávágtam.
Nem zavartatta magát, egy gyors mozdulattal elfutott mellettem, majd a nappali közepén elengedte a gyíkot. Az persze abban a pillanatban beskerázott a könyvesszekrény alá.

A macska diadalittasan vigyorgott.

Amíg hozzá nem vágtam apránként a fél lakást.

Igen, tudom, hogy ez a macska önzetlen válasza a gondozásra, a sok finom kajára, melyet tőlünk kapott. Tudom, hogy a macska alapvetően egy végtelenül önző állat, tehát ahhoz, hogy egy kaját behozzon a lakásba és odaajándékozzon nekünk, ahhoz durván komolyan kellett erőt vennie a természetén. Ennek ellenére lassú tűzön tudtam volna megsütni abban a pillanatban.
Végül hullafáradtan, abszolút kipukkadva, jó egy óráig üldöztem azt a tetves gyíkot egy seprőnyéllel a kezemben, mire visszazavartam az udvarra. Közben elhúztam helyéről szinte az összes könyvesszekrényt, íróasztalt, fotelt.

Picúr meg a teraszról röhögte végig az egészet.

(Valahol őt is meg lehet érteni. A szándék már régen benne volt – lásd a korábbi faágbehurcolási rohamait – de eddig még nem érte el a macskaság azon fokát, hogy ténylegesen élő állatot fogjon meg. Persze, hogy az egója az égig nőtt. Az is tény, hogy én, mint gazda, megbuktam. De abban a szituációban ma sem viselkednék másképp.)

A Pedofil

Nagyítás

Remélem, a szembeszomszéd nem olvassa a blogot. Van neki egy fehér macskája, melyen Nej beszólása után rajtamaradt a Pedofil név. Végülis, nincs ezzel semmi baj, ez is csak egy név. A macskák úgysem így nevezik egymást.

Közjáték:
Ha szereted az ilyesmit, érdemes elmerengeni azon, hogyan fordította két különböző költő ugyanazt a verset. Egyfelől itt van Romhányi József alkotása, másfelül ugyanezt megtalálod Tótfalusi István fordításában. (Az utolsó vers az oldalon.) Én imádom Romhányi verseit, de ennél a konkrét példánál Tótfalusi jobb volt.

Szóval, Pedofil intenzíven elkezdte kerülgetni Gizit. Az alig kilenchónapos Gizt. Aki persze már tüzelt, vernyíkolva tekeredett fel mindenki lábára. Pánikszerűen vittük el állatorvoshoz ivartalanításra. Épp elég nekünk az a macskamennyiség, amelyik kóbor állatként téved be az udvarra.
Az állatorvos persze tette a dolgát, ahogy kell. Jó egy hét múlva Gizi ki is mehetett az udvarra. Az ablak mögül lestük az első útját.
Pedofil természetesen egyből mellé sündörgött.
Aztán gondolom Gizi közölte vele, hogy mostantól inkább legyenek csak barátok.

Tépőzár Gizella, The Trouble Cat

Nagyítás

A problémás macska. Már az elején is látszott, hogy nem egy hétköznapi állatról van szó. Azt ugyan elviselte, hogy befogadtuk és enni adtunk neki, de barátkozni, azt nem barátkozott. Nem arról volt szó, ha a lányom felkapta, akkor nem karmolta halálra – de nem is dorombolt, nem is engedte el magát. Fogalma sem volt, hogyan kell kezelni egy ilyen szituációt. Szerencséje volt, hogy kapott egy patrónust: a más értelemben borzasztóan antimacska Picúrt. Félelmetes, hogy ez az idősebb macska mennyire megkedvelte.

Kajla bezzeg vele sem jött ki. Ez valami furcsa kettősség: Kajla a világ legkedvesebb macskája, ha emberről van szó, idegenekhez is egyből bújik, dorombol, ölükbe mászik – tényleg végtelenül kedves. A szállítókosarába készségesen mászik bele, bármit szeretnénk vele csinálni, mindenben partner. A világ legjobban kezelhető macskája. Ha emberről van szó.

Nagyítás

Viszont a konkurrens macskákat nem bírja elviselni. Amikor Picúr idekerült, többször is rajtakaptuk, hogy szándékosan meg akarta ölni. (Picúr éppen az emeleti folyosón merengett, amikor Kajla egy szobából kitörve lelökte egy emelettel lejjebb. Úgy, hogy útközben még volt egy bántó sarkokkal bíró lépcsőkanyar is. De Picúr a talpára esett.)

Aztán amikor megjött Gizi, megváltozott a helyzet. Egyrészt Kajla megpróbálta megrendszabályozni a bagázst, Picúr viszont védelmébe vette a kicsit. Azt a kicsit, aki egész szépen fejlődött. Összekapta magát – és most már azt mondom, a világ leghatékonyabb macskáinak egyike. A macskaság esszenciája. Határozott, kegyetlen, önző. Lehet simogatni – ha ő is úgy akarja. (Dorombolni is megtanult, bár még eléggé vacakul megy neki.) Viszont semmi prédaállat nem menekülhet előle. Nem győzzük elvenni tőle a behordott bogarakat, egereket, madarakat, gyíkokat. A többi macskát szószerint terrorizálja. Kajla már haza sem mer jönni miatta.
(Sajnos. Én nagyon megszerettem, meg mégiscsak ő volt az első macskánk – de Gizi elüldözte a háztól. Őrjáratozik – és ha már csak meglátja, hogy Kajla a közelben van, akkor odavonul és amint az át akar mászni a kerítésen, rátámad. Kajla pedig, a korábbi debattőr, félve iszkol el. Mondtam már, hogy Gizi félelmetesen hatékony?)

Nagyítás

(- Anyu, Anyu, nézd, itt egy Bagira!
– Igen kicsim, látom. Nézd csak, ott is van egy!
– És akkor még a virágtartóba bele sem néztetek – gondoltam, a trombitacserje kötözése közben.)

De Picúr, a korábbi patrónus sem járt sokkal jobban. Ugyan vele még barátkozik Gizi, de már felülről. Azaz játszik Picúrral, ha játszani akar. De pillanatok alatt helyrerakja, ha Picúr túlzottan bizalmaskodni merne.

A legdurvább viszont az, hogy Gizi eltökélte, ő lesz a legszerethetőbb macska a házban.
Eddig ugyanis Kajla volt – de őt már nem engedi be.
Picúr nem egy barátkozós tipus, de velem – egyedül – nagyon közeli kapcsolatot épített ki. Esténként a macska már tudja, mikor szoktam lefeküdni, odamegy az ágy mellé, amíg mosom a fogaimat, türelmesen vár, aztán amikor bebújok az ágyba, még mindig vár. Oda kell neki szólni, hogy gyere, te lüke. Akkor felmászik mellém, egy kicsit kéreti magát, én felhúzom a térdemet, a macska pedig odakuporodik mellém, és pár percig simogatom. Aztán egyszerűen csak a hátán hagyom a kezemet. Észlelni szokta, mikor álmosodom el, akkor lemászik, elvonul az éjszakai búvóhelyére.
Ezt az idillt igyekszik elvenni Gizi. Bejön a szobába, őrt áll. Fogalmam sincs, a macskák hogyan kommunikálnak, de ha ő is ott van a szobában, Picúr sokkal visszafogottabb. Eleinte még fel-felmászott hozzám, de Gizi utánamászott és közelről figyelte, mi is történik itt. Aztán Gizi már nem jött föl, csak nézett az ágy mellől – de Picúr észrevehetően feszültebb lett, egy percen belül felpattant, elszaladt.
Mostanában pedig már be sem jön a szobába.
Helyette Gizi vár rám és próbál hízelegve bemászni az ágyba.

Képzeld el mondjuk, hogy az Alien, miután kinyírta az űrhajó teljes személyzetét, egy erőltetett mosollyal megpróbálna odasímulni Ripley-hez egy simogatásért.

Természetesen szó nélkül ki szoktam vágni a folyosóra. Nekem Picúr a haverom. Aki viszont ilyenkor csak a folyosóról bámul be.

Így megy mostanában majd minden éjszaka.
Kivéve, ha úgy jön el az éjjel, hogy az esti ajtózáráskor Gizi kintmarad. Ekkor Picúr szószerint feltépi a hálószoba ajtónkat és jön bepótolni a több napos elmaradt simogatásokat. A kéretést is csak formálisan játssza el, egyből behelyezkedik a simogatós pozitúrába és legszívesebben egész éjszaka elviselné, hogy vakargassam. Szó sincs ilyenkor már arról, hogy figyelne arra, mennyire vagyok álmos. Aludni ráérek máskor is. Valahol jogos is, hiszen Gizi miatt megint pár napig be kell majd osztania ezt az élményt.

Eléggé komplikált helyzet, mondhatom. Ha szeretném visszakapni Kajlát, meg Picúrt a maga valójában, akkor el kellene passzolnom valahová Gizit. Gondolkodtam is korábban rajta – hiszen Gizi a világ legideálisabb macskája lehetne egy olyan háztartásban, ahol ő az egyedüli macska. Elvégre végtelenül hatékony, nagyon okos, végtelenül adaptív, végtelenül… macska. És ha egyedül van, akkor nem kellene senkivel sem osztoznia sem a szereteten, sem a kaján.

Nagyítás

De mégsem merem odaadni másnak. Picúr ugyanis sülve-főve együtt van vele. Napközben együtt lófrálnak a kertben, együtt őrjáratoznak a kerítésnél – ezt tuti Picúrtól tanulták el – folyamatosan figyelik egymást és ahhoz képest cselekednek. Illetve nem cselekednek – de ezt elég nehéz elmagyarázni olyasvalakinek, akinek sohasem volt macskája.

Szóval, se vele, se nélküle. Ezért Trouble Cat. Miközben Kajlát meg már valószínűleg elbuktuk.

***-***-*****-*** ——**–*–*-*-*-*-* —–**-*-*-*-*-*-*-*-*-*-**-*–****-

Végül link. Érdemes elolvasni a tömérdek idézetet.

Bio

Megy a tévé, egy főzőműsorba bevágott reklámban biotermelők a termékeikről beszélnek. Itt ütötte meg a fülemet az a szóösszetétel, hogy ‘bio macskaeledel’.

Nocsak… sikerült visszajutnunk az egerekhez?

Tegnap

Az évszázad vihara. Én meg szúnyoghálót szereltem közben az ablakkeretre.

Igaz, a szomszédhoz át kellett ugranom a kerítésen, mert nem volt feltekerve a napernyője. Félelmetes volt látni, ahogy a vihar tekergette az alumínium konzolokat.

[Update]

Nagyítás

Gyümölcstea

Rossz hírem van a gyümölcstea kedvelőinek: a nem filteres teák közül gyakorlatilag mindgyikben benne lappang vagy a kukac vagy az atka, vagy a mittudomén milyen állat – csak elég sokáig kell várni.

Amióta Nejnek külön teáspolca van, én is rászántam magam, hogy kitakarítom a saját részlegemet. Van hátul egy csomó Twinings doboz, olyanok, melyek már három éve nem voltak felbontva. Amikor még az epeproblémákkal küzdöttem, nem ihattam tein tartalmú teát: maradtak a vörös teák, a gyümölcsteák meg a gyógyteák. Ezek kucorogtak a polc végében. Fontos információ, hogy a Twinings fémdobozok elég rendesen zártak: tehát miután beleborítottam valamelyik gyümölcstea alapanyagát és rázártam a kupakot, oda már nem volt bejárási lehetőség.

Ehhez képest mindegyik gyümölcsteásban kialakult mostanra valami tenyészet. Volt, ahol még csak pondrók mászkáltak, volt, ahol már kifejlett rovar várta a tetőnyitást – és volt, ahol fogalmam sincs, mi volt a dobozban, olyan vastag háló fedte el a belsejét. Ja, és nem egy termelőtől vásárolgattam anno a teákat, akadt köztük bolti dobozos és teaboltban vásárolt kimért is.

Élj a mának

Péntek délután. Egy olyan hét után, amikor érdemleges dolgot nagyon keveset végeztem a munkahelyen, de szinte végivitatkoztam, végighőbörögtem a hetet. Frusztráló, na. Én alkotni szeretek, nem konfrontálódni.

Vezettem hazafelé… és azon gondolkodtam, hogyan tudnám ezt az egészet levezetni. Konyha! – jött az ötlet. Azt ugyanis nagyon hamar elhatároztam, hogy ma este _nem írok_ semmi szakmait. Az igazi konyhamunkához ugyanis szervesen tartozik hozzá a frissen bontott könnyű bor – az után viszont könyvet írni… csak elsőre tűnik értelmes ötletnek. Ezek a szövegek szoktak másnap egy halk sóhajtás mellett törlődni. Mert bár elég laza vagyok, de néha én sem bírom elviselni magamat.

Hazaértem. Lekezeltem a macskatranszportot. (Egyik be, másik ki, a harmadik meg tentatív.) Gyors körbenézés a konyhában – van minden. Először is egy üveg soproni zöld veltelini. A fokhagymabombához ideális. (Csalános íz, hagymával, fokhagymával – szeretem.)

Lereszeltem egy kiló újkrumplit. (A franc se foglalkozott hámozással.) Utána lereszeltem négy nagy fej vöröshagymát. Na, ez brutális volt. Ilyenkor érzi azt az ember, hogy bazdmeg, _megdolgoztam_ ezért a kajáért. És még csak csalni sem lehet: ha a legdurvább reszelőn nyomom át, két húzás után szétesik. Bármennyire is haladatlan, bármennyire is szétcsípi a szemed-szád, ezt bizony a legapróbb lyukú reszelőn kell végignyomni. (Külön öröm, amikor Nej hazaér és vigyorogva szedi elő egy fiókból a hagymaaprító kézi készüléket. Ezzel ugyanis két perc alatt bőven megfelelőre lehet aprítani a hagymát. Mit lehet erre mondani? Konzervatív vagyok, bakker.)

Nyilván ekkor fogy a legtöbb bor a konyhában. Nem mintha egyébként spórolni kellene vele.
A tálba belement még egy nagy fej fokhagyma, só, bors, egy árnyalatnyi oregano, liszt, amennyi felszívja a vizet, egy tojás, hogy tartása is legyen – és már lehet is kisütni a tócsit. Ez a prémium része a munkának, ilyenkor lehet sűrűbben kortyolgatni, mert nincs más dolgom, mint forgatni a sülő cuccot. (Mosatlan nincs, mindent egyből mosok el.)
Hat vaskos, emberes szelet után elraktam a maradékot, kikaptam a hűtőből egy méretes szál házikolbászt – Nej nemrég volt Szoboszlón – majd a fél üveg borral kivonultam az étkezőbe. Egészségemre.

És a legjobb úgy, hogy a vacsora után még marad egy pohár bor, azzal félre lehet ülni olvasgatni. Elvégre egész héten egy Pratchett hangoskönyvet hallgattam a kocsiban – melyet nem volt időm naponta könyvből is utánaolvasni.

Tökéletes péntek délután. Elvégre a főzés – ha nem kötelesség – az egyik legjobb úri időtöltés.

Eszme csere

Hányféle célja lehet annak, ha két ember leül beszélgetni?

  • Imponálni egymásnak.
  • Közelebb kerülni a másikhoz.
  • Legyőzni a másikat.
  • Megsimogatni egymás lelkét.
  • Rávenni a másikat valamilyen együttműködésre.
  • Tisztázni félreértéseket.
  • Haragot, ellenségeskedést lezárni.
  • Álláspontokat megvitatni.
  • Ismert dolgokról új véleményt hallani.
  • Tanulni.
  • Tapicskolni az egyetértés mocsarában – élvezni, hogy nem vagyunk egyedül, van más is, aki hasonlóan gondolkodik.
  • Végül egyszerűen csak kellemesen eltölteni egy darab időt.

És hányféle célja lehet annak, hogy ezt megírtam?

  • Eredetileg azt akartam levezetni, hogy milyen kevés – és főleg milyen álságos – okai lehetnek annak, ha két ember időt szán beszélgetni egymással.
  • Aztán ahogy módszeresen végiggondoltam a lehetőségeket, ahogy szaporodtak a pontok, úgy jártam, mint a Júdea Népe Front, amikor elkezdték sorolni, mit is köszönhetnek a rómaiaknak: rájöttem, hogy téves az alapfelvetésem. Beszélgetni jó.

Cs-től Sz-ig

Kezdjük Cs zászlóssal. Már régen nyugdíjas nagypapaként kellett volna otthon az unokáival pálinkát vedelnie lovacskásat játszania, de ehelyett állandóan bent ette a fene a laktanyában.

A bevezetésből sejtheted, Cs zászlós nem volt túlzottan népszerű ember. Egyébként a hadtápon dolgozott, mindenféle szolgáltatások tartoztak hozzá.

Zoltánnal együtt vonultunk be, aztán amíg az EÜ-n dolgoztam, valahogy összehaverkodtunk. Nem volt egyszerű, mezei katona, az alapkiképzés után a hadtáphoz, egész konkrétan Cs zászlóshoz helyezték. Zoltán lett a laktanyán belül a benzinkutas.

A világ legjobb állása lehetett volna – csakhogy Zoltán az utolsó sejtjéig, az utolsó molekulájáig utálta Cs zászlóst. Ehhez képest kellett minden nap reggel héttől délután fél négyig együtt dolgozniuk, ehhez képest kellett Zoltánnak a szenilis zászlós minden hülye parancsát teljesítenie.

A belső 3-as őrhely pont a tiszti étkezde mellett volt, ott futottam össze Zoltánnal. Én őriztem a laktanyát, Zoltán pedig gereblyével fésülgette a gyepet. Naná, hogy elvonultunk beszélgetni.
– Ez a faszi, ez egy akkora seggluk, hogy ilyen nincs is – köpött egyet a cigije mellett Zoltán – odajön tegnap reggel, hogy úgyis ráérek, gereblyézzek már föl az étkezde körül. Hát bazdmeg, most nézzél szét, mi van itt! Mindenhol ez a kibaszott repkedő vatta, ez az amerikai nyárfa, vagy mi a faszom. Órákon keresztül gereblyéztem, akkora kupac gyűlt össze, hogy akár megfigyelőállást is lehetett volna telepíteni a tetejére, de amikor visszanéztem magam mögé, minden csupa vatta volt megint. Életem végéig nem végzek vele. Erre délután odajön, nagy barátságosan beszélgetni. Azt mondja, hogy ‘Mit szól Zoltán, ezekhez a gyönyörű amerikai nyárfákhoz? Mit szóltam volna, csikorgattam a fogam. ‘Nem is jut szóhoz, mi?’ – atyáskodott tovább. ‘Úgy nézzen rájuk, hogy valamikor én telepíttettem mindegyiket.’ Aztán továbbsétált, majd pár méter múlva szentimentálisan fordult vissza: Tudja, Zoltán, legszívesebben a laktanya összes fáját ilyenre cserélném…’ Na én bazdmeg, legszívesebben meg a nagy cserpák orrával szögeltem volna fel azt a vén faszt a nyárfájára tetejére.

Ehhez a Cs zászlóshoz mentünk egyik délután költöztetni.

A mi szobánk volt a lépcsőházhoz legközelebb, így a zászlós hozzánk nyitott be először.
– Katonák! – intette le a felpattanó rajparancsnokot – ki jönne ki bútort költöztetni? Nincs sok, és garantálom, hogy nem bánják meg.
Tiborral egymásra néztünk, jelentkeztünk. Miért ne? Minden jobb, mint itt bent penészedni.
Cs még elintézte a Csepszont, aztán kidöcögtünk egy lakótelepi lakásig. Tényleg nem volt komoly a munka, egy nagyobb szekrény izzasztott meg minket, a többi csak apró darabáru volt. Közben a Cs családnál előkerült a pálinkásüveg, de mi nem kaptunk.
– Katonák, maguk csak pakoljanak – emelte fel a mutatóujját Cs – majd odafönt kapnak.

Az odafönt a város körüli dombvidéket takarta. Ott volt egy nagyobb hétvégi présházuk, oda kellett kiszállítanunk a bútorokat. Feldöcögtünk, lepakoltunk.
A végén az előszobai étkezőben gyűltünk össze.
– Na, most jön a jutalom – sürgött-forgott a zászlós. Előhozott két literes üvegben valami rózsaszín folyadékot.
– Az én borom – nézett rá büszkén – na, ebből igyanak. De ne húzzák az időt, mert 5 perc múlva jövök vissza és indulunk.
Tiborral megvontuk a vállunkat. Bár a feladat nem volt egyszerű, de tartottuk magunkat ahhoz az elvhez, hogy alkoholt ott nem hagyunk. Rágyújtottam, és amíg a cigi leégett, pont le is húztuk a fejenkét egy-egy liter bort. Színre olyan rozészerűség volt, ízre… a fene sem érezte ilyen tempó mellett.
– Ejha – konstatálta az üres üveget kicsit szomorúan a zászlós – szomjasak voltak, mi?

Mi akkor már csak vigyorogtunk.

A Csepel platóján egymás vállát átölelve óbégattunk és nagy ívben szartunk rá, hogy valaki elkeseredetten dörömbölt az utasfülkéből. A századszintre úgy érkeztünk meg, mint a VUK-ban a két részeg liba.

Balszerencsénkre Sz tizedes volt az alegység-ügyeletes. Sz-ről annyit kell tudni, hogy egy dülledt szemű, alattomos, mondhatni gonosz fazonról volt szó, aki ráadásul annyira ostoba is volt, hogy még csak nem is érzékelte, hogy ő egy alattomos, gonosz ember.

(Megjegyzem, ez egy érdekes filozófiai probléma is egyben. Bibliai értelemben jóakaratúnak számít-e az az ember, aki rosszakaratú ugyan, de emellett annyira ostoba is, hogy nem tud különbséget tenni jóakarat és rosszakarat között, így meg van róla győződve, hogy helyesen, azaz jóakaratúan él?)

– Na mi van, Sz? – haverkodott Tibor – Támasszuk a bútort, támasszuk? Nagyon helyes, a végén még eldőlne.
– Hogy beszél, katona! – pattogott Sz – Azonnal álljon vigyázzba!
– Barátom, ha mi azt meg tudnánk csinálni, akkor nem itt szopnánk a faszt, hanem már rég a Mojszejev balettben ugrálnánk – vigyorogtam rá.
– Ezt megbánják! – vörösödött el – Nem láttam magukat az esti körlettakarításon.
– De jó szemed van, apám – nyugtázta Tibor – tudod, mi most jöttünk be ezen az ajtón. A körlettakarítás idebent szokott lenni, mi meg eddig odakint voltunk.
– Azaz megkúsztak!
– Igazolt távollét. Cs zászlóst költöztettük.
– Takarítani mindenkinek kell!
– Na, bazdmeg, ha ettől nem tudsz aludni, akkor takarítunk.

És ketten nekiugrottunk a kábé egy órával azelőtt feltakarított bazi hosszú folyosónak. Kiborítottam pár vödör vizet a kőre, meghintettem ultrával, majd harsány ordibálások, röhögések mellett felfókáztuk az egészet. Egymás mellett dolgoztunk, aztán a folyosó középvonalán, ahol rendszeresen találkoztunk, harsány kurjantással ütöttük össze a seggünket minden méteren. Ma úgy mondanák, hogy a közönség önmagát szórakoztatta.

Egyszer valamiért nagyon ki kellett takarítanunk a századszintet. Megint Sz volt az AegÜ. Én, jó szokásomhoz híven, behúztam a budira, hogy akkor ezt a helyiséget majd én varázsolnám kivánatossá. Sz bedugta az orrát.
– Petrényi honvéd – rángatott ki az előtérbe – ezt a vízcsapot is pucolja ki!
– De tizedes elvtárs! – tiltakoztam – Ezt nem szabad bántani, ez muzeális érték!
– Katona, nem felesel! Ragyogjon!
Az előtérben tényleg egy nagyon régi mosdó volt. Nem porcelán, hanem ütött-kopott, itt-ott lepattogzott zománcfestékes vas. Talán emlékeztek még, olyan volt a vizes része, mint egy kenguruzseb, a falon meg volt egy íves fémlemez, abból jött ki a csap része. Olyan réztekerős. Alul pedig lyukak voltak fúrva a vasba, az volt a lefolyószűrő.
Ez a példány nem véletlenül nem volt takarítva. Évek óta nem működött, nem használta senki.
– Tizedes elvtárs! – próbálkoztam makacsul – Nézze meg, a mosdó lefolyója egy gumislag. Ha én ebbe sósavat öntök, akkor az szétmarja az egészet!
– Mondtam már, hogy nem felesel? Paranccsal nem vitatkozunk!
– Tizedes elvtárs!
– Mi van már megint!?
– Jelentem, ez a mosdó nagyon koszos. Nem vagyok benne biztos, hogy a sósav bírni fog vele!
– Akkor használjon több sósavat! Tápos létére ne legyen már ennyire hülye!
– Parancs, értettem!

Egy igazi vegyészben egymással párhuzamosan él a teremtés és a rombolás szándéka. Abban a szituációban az utóbbi volt az erősebb. Kisétáltam a raktárba.
– Adjál két liter sósavat!
– Minek az neked?
– Dinamithoz.
– Az más. Nesze.

A gumislagot egy erős madzaggal szorosan átkötöttem, beleborítottam az első liter sósavat, majd kimentem a teraszra cigizni. (A teraszajtó érdekes módon a budi előteréből nyílt.)
Amikor visszajöttem, nem az fogadott, amit vártam. A gumi szemmel láthatóan jól bírta a savat, nem oldódott fel. Na de a kosz, meg a festék… forrt a trutymó a kenguruzsebben rendesen. Borítottam rá egy kis vizet, ettől még jobban sistergett, majd kiengedtem a madzagot. Az az egész trutymó belezúdult az évek óta nem használt csövekbe. Ráadásul nem hagytam neki egy perc nyugtot sem, rögtön utánaküldtem a másik liter tömény sósavat is. Na, amilyen hangok akkor a lefolyóból jöttek – akár kortárs zeneműnek is el lehetett volna adni.

Gyorsan ki is mentem Sz-hez.
– Tizedes elvtárs! Jöjjön, vegye át a mosdókagylót!

Bejött – és egyből megcsapta a klóros savszag. Hátrahőkölt. Aztán meghallotta a hangot. Gyanúsan nézegetett, honnan jöhet ez a pokoli bugyborékolás, nyekergés, kavitálás.

– Petrényi, mit csinált maga?
– Jelentem, kitakarítottam a mosdókagylót. Nézze meg, milyen szép tiszta!
– De mi ez a hang?
– Jelentem, a csővezeték. De arra nem vonatkozott a parancs.
– Maga tönkretetette a csővezetéket??
– Jelentem, nem én, hanem a sav.
– Akkor most mi lesz? – váltott aggódósba.
– Jelentem semmi. A csap úgysem működik, meg víz sincs a csőben.
– Aha – hümmögött – ez a szerencséje.

Utána még napokig élvezhettük az extra szagokat a klotyin. A mosdókagylót meg csak azért nem neveztük el Etnának, mert ezt a nevet a belső őrség samottbélésű kályhája viselte.