Átúszni már átúsztam. Most megvolt az átevezés is. Legközelebb az átfakutyázás jön.
Nem adtam volna egy lyukas rézgarast sem, hogy ezen a hétvégén összejön. Pénteken a világ összes esője ránk szakadt. Már amennyi a csütörtöki hatalmas zuhé után még megmaradt odafent. A rádió pedig folyamatosan azt mondta, hogy a szombat ugyanolyan lesz, mint a péntek.
Pénteken dolgoztam ugyan, de elkéredzkedtem korábban. Hiába. Így is totális őrület volt a délutánom. Mivel egész héten este nyolc után értem haza, túl sok mindent nem tudtam előre összekészíteni. El kellett mennem a kajakért, be kellett vásárolnom, mindezt a pénteki tömegben. Negyed hétkor tudtam végre elindulni, az M7 persze be volt állva, mint sátorcövek a fagyökérbe. Negyed kilenckor estem be futva az este nyolcig nyitva tartó recepcióra, de aztán megegyeztünk, hogy majd holnap reggel papírozunk. Ekkor még világosban felállítottam a sátrat, a sörsátrat már fejlámpával, csalogattam bele áramot – és már fél tizenegy is volt, lehetett foglalkozni Barnával. Ő ugyanis Velencén volt táborban, aztán pénteken konspiratív okokból felment a többiekkel Pestre, majd felszállt egy ellenkező előjelű vonatra. Menetrend szerint éjfélre ért volna le, de a vonat a kemény 120 kilométeres távolságon összeszedett egy óra késést. Persze a tábori kocsma itt alakult ki a sörsátor alatt – én viszont az éjszakai fuvar miatt még nem ihattam. Eleget.
Végül hajnal egyre minden rendeződött, Barnát bekoccoltam a sátorba, és utánaeredhettem a többieknek.
A személyiségi jogok mindennemű ignorálásával néhány fénykép az estéről.
Nagyon későn feküdtünk le.
Nagyon korán kellett kelnünk.
Először azt hittem, hogy csak viccelnek. Milyen kedves társaság: látták, hogy feszült vagyok, hát megpróbálnak felvidítani. De valahogy nem voltak őszinték azok a mosolyok… Hamarosan ki is derült, hogy igen, tényleg hatkor fogunk kelni, mert a hajók beszállítása 7.30-8.30 között kell megtörténjen a jó félórányi evezős távolságra lévő strandra.
A reggelről nem akarok sokat írni. Nem mintha nem tudnék, csak nem szeretnék ilyen mennyiségben negatív hullámokat sugározni.
Az ég illeszkedett a hangulathoz: borongós, rosszkedvű volt. Az eső lábszagát egész konkrétan éreztük. Hagytuk is a fenébe a napolajat. Ilyen időben a versenyt sem fogják ellőni, nemhogy megkapjon minket a nap. A polárszűrőt is leszedtem a fényképezőgépemről. (Igen, mi voltunk azok a versenyzők, akik időnként kiálltak a mezőnyből fényképezgetni. Ne rohanj úgy, Dönci, nagyon szép a táj. Mi még a rajtnál is fényképeztünk – pedig egy DSLR-t előásni majd visszacsomagolni egy vízhatlan zsákba, nem egyszerű művelet.)
Először a sárkányhajókat és az egyéb nagytestű jószágokat indították el, 10.30-kor.
Már itt látszott, hogy baj van. Körben a Balaton parton feszülten figyeltek a kumuluszok, de a víz fölött véletlenül sem volt még csak egy zsebkendőnyi felhő sem. Csak a nap. Aki úgy döntött, hogy most, ebben a fél napban bepótol mindent abból, amit az utóbbi egy hétben elmulasztott.
És mi pont az UV sugárzást tekintve legerősebb időszakban szálltunk vízre.
Borzasztóan sajnálhatjátok, hogy nem volt nálam a polárszűrőm. A napszemüvegem ugyanis szintén tudja a fotonelforgatós trükköt – és valami gyönyörű volt a tó, az ég és a vízben a hajók. A fényképek nem adják vissza igazából – pedig ezek sem rosszak.
A táv Alsóőrs-Siófok volt, oda-vissza.
Odafelé megpörgettük egy kicsit – de többször is kiálltunk fotózni. Egyébként is kellett, mert úgy nézett ki, hogy az a kemény szivacslap, melyet a popsim alá tettem, nem váltotta be a reményeimet: továbbra is zsibbadt a lábam. Azért így is 1:25-tel fordultunk. Aztán a nagy fészkelődésben elcsúszott a szivacslap, és egész véletlenül egy olyan pozícióba állt be, ahol már megemelte annyira a combomat, hogy beindult a vérkeringés. Elmúlt a lábzsibbadás.
Ekkor ráálltunk egy szolídabb tempóra, ezt nyomtuk is, jelentősebb megállás nélkül. (Egyszer tettük csak le az evezőt, amikor vizet ittunk.) Az utolsó két kilométeren pedig begyújtottuk a rakétákat: megláttunk ugyanis magunk előtt jó száz méterrel egy nagymamát, aki szép kényelmes tempóban – egy sima, egy fordított – pöfögött a kajakjával. Előttünk. Miközben mi ketten addig azért úgy gondoltuk, hogy nem megyünk rosszul.
A gépház rögtön vette is a lapot, megpörgette a csapásszámot – na meg erőt is tettünk bele egy keveset. Ekkor elég sok egység mellett mentünk el – pedig korábban nem is láttuk őket.
A végleges időnket nem tudjuk. Nyilván ma volt az, hogy mindketten bent felejtettük a sátorban az óránkat. Úgy saccra olyan 2:56 lehet. (Hivatalos eredmény: majd. Nem ez szokott a szervezők erőssége lenni. Bár idén állítólag sokkal jobban össze volt fogva az esemény, mint tavaly.)
Előző este Gáborral fogadtunk.
– Ne parázz már annyit, simán le fogjátok nyomni – vigasztalgatott.
– Attól nem is félek, csak a szintidőből nem szeretnék kifutni.
– Ne röhögtess már, öt óra az rengeteg.
– Úgy legyen.
– Szerintem olyan 2:20 körül lesztek.
– Kizárt. Legjobb esetben is minimum 3:30.
– Fogadjunk!
– Fogadjunk.
– Egy üveg igazán finom üveg bor.
– Oké.
Na most, innentől senki nem fogja lemosni rólunk, hogy pusztán nyereségvágyból követtük el a fenti időeredményt. Számold ki: 2:20 és 3:30 között a határ 2:55. Mennyi lett a mi időnk? Na, ugye.
Pedig ezzel buktunk. Az eredményhirdetésnél derült ki, hogy a kategóriánkban harmadik páros 2:54-es időeredménnyel jutott fel a dobogó harmadik fokára. Más kettes hajót pedig nem láttunk a cél környékén, amikor beérkeztünk – ergo sanszos a negyedik helyezés, pár perc lemaradással.
Majd legközelebb.
Egyvalamiben viszont egészen biztosan vertük a teljes mezőnyt: én lettem a legvörösebb főtt rák a parton. (Barna csak azért úszta meg, mert ő már eleve barnán született, rajta nem látszik a megégés.) Kapott már le sokszor a nap, de ennyire még sohasem fájt. Sapkát, szemüveget vittünk, tehát a szemkifolyást és a hőgutát megúsztuk… de a strandon simán lehetett volna tojást sütni a vállamon. És akkor még hátravolt az eredményhirdetés, meg a félórás hazacsorgás.
Azóta ipari mennyiségben kenem magamra a Fenistilt, a szagom valami kifejezetten perverz is tőle, de még mindig piszokul fájok. Az éjszakám… elképzelheted. Szivacs, sátor – és én nem tudok úgy aludni, hogy valamelyik vállam ne érje a földet. Most meg attól nem tudtam aludni, mert valamelyik vállam mindig érte a földet. Ráadásul túl sokat is ettem elalvás előtt, többször is a reflux ébresztett fel. Az egészet színezte a hidegrázás, mely – a tavalyi balatongyöröki táborozáshoz hasonlóan – most is előjött a leégés árukapcsolásaként. Forró vízre itt túl sok esélyem nem volt, így már kora este becsavartam magamat a szuper hálózsákomba és élveztem, hogy egyszerre izzadok, meg kocog a fogam.
De egy picit sem bántam meg, hogy eljöttünk – még ekkor sem.
Reggel nyolc körül keltünk, 11 körül végeztünk az összepakolással, így még éppen elértük otthon az özönvízszerű jégesőt. Érdekes volt elgondolkodni, hogyan járok jobban: ha hagyom, hogy a kajak védje az autót a jégtől, vagy lekapom a kajakot és hagyom, hogy a jég a kocsi tetőjét lyukassza át? Végül beálltam egy fa alá. Döntsenek az ágak.
Link:
Recent Comments