Én és a főnököm – 4

És akkor térjünk vissza főnökömhöz, a századparancsnokhoz. Szép apránként olyan viszony alakult ki köztünk, mint Lukas főhadnagy és Svejk között. Én, ahol csak lehetett, eljátszottam a naív hülyét – a Főhadnagy meg sohasem tudta eldönteni, hogy én tényleg ennyire ostoba vagyok, vagy csak szivatom. (Megjegyzem, egyik sem. Csak valahogy vonzottam a zűrös szituációkat, azokból meg csak magamat hülyének tettetve tudtam kimászni.)

Nézzünk egy ilyen zűrös szituációt.

Kint gyakorlatoztunk Fadd-Dombori környékén. Éppen robbantgatós napunk volt. Néhány embert komolyan érdekelt a dolog, ők egy homokos domboldalból szeltek le darabokat egy-egy trotil segítségével. A nagy többséget ez az egész nem nagyon hozta lázba, üldögéltünk a réten, beszélgettünk, heverésztünk. Ha lett volna köztünk fehér, meg rózsaszín ruhás nő, Szinnyei akár rólunk is festhette volna a Majálist.
Az idill addig tartott, amíg meg nem csörrent a katonai telefon. Kiderült, hogy maga a törzsfőnök jön ki, leellenőrizni, hogyan is mennek idekint a dolgok.
A századparancsnok gyorsan körbenézett. Összeszedte a 20 legnagyobb antikatonát.
Én lettem a vezetőjük.

– Petrényi, látja ott messze azt a ligetet?
– Jelentem, igen.
– Odamasíroznak. Elbújnak. Maguk nem léteznek.
– Jelentem, értem. Meddig?
– Majd küldök magukért. Menjenek.

Mentünk. Csakhogy porszem kerül a fogaskerekek közé. Nagyjából akkor, amikor elértük a távoli ligetet, akkor bukkant fel a TÖF autója. A ligetből.
Nyilván egyből odajött hozzánk.

– Szakasz állj! Százados elvtárs, Petrényi honvéd, jelentkezem! – nyomtam le a szabvány dumát. A fazon szerencsére nem ismert fel, hiszen amikor intim viszony keletkezett köztünk, mindketten gumiruhában voltunk.
– Pihenj! Mit csinálnak itt, katona?

Ettől a kérdéstől tartottam. Egyszerűen semmi olyasmi sem volt a környéken, ami megindokolta volna 20 ember jelenlétét. Kétségbeesve néztem körbe, amikor is kiszúrtam egy letört faágat a liget szélén. Olyan 10 centi vastag lehetett és vagy két méter hosszú.

– Jelentem, azért a faágért jöttünk!
– Ennyien? – ült ki a döbbenet a TÖF arcára.

Bociszem.

– Jelentem, igen. A Főhadnagy elvtárs biztos akart benne lenni, hogy el tudjuk vinni.
(A lófaszt. Én egyedül fütyürészve elég lettem volna hozzá.)
– Ez hihetetlen. Mi a francnak kell egyáltalán T. főhadnagynak ez a nyomorult faág?

Bociszem. Pislogás.

– Jelentem, nem tudom. Nem szoktam megkérdőjelezni az előljáróim utasításait.
– Na, abban biztos lehet, hogy én meg fogom! – horkant fel a TÖF.

Tisztelgett egyet és bepattant a kocsijába. Elindult a század maradék része felé.

– Most mit csinálunk? -kérdezte meg az egyik katona.
– Várunk egy kicsit. Majd egyes sorba fejlődünk, vállunkra vesszük ezt a szájbanyomott faágat és elvisszük a Főhadnagy elvtársnak.
Nem volt vita. Ez teljesen logikus döntésnek tűnt.

Megvártuk, amíg a TÖF végzett a század maradék részével, majd hangos ‘ehej uhnyem’ felkiáltások mellett elcipeltük a faágat.

Amikor odaértünk, a századparancsnok teljesen összetörve üldögélt egy kidőlt fatörzsön.
– Főhadnagy elvtárs, jelentem, meghoztuk a fát! – jelentettem.
Nagyon lassan nézett fel.
– Petrényi, maga az én ősellenségem. Mit ártottam én magának?
– Jelentem, nem értem.

Bociszem. Pislogás.

– Azt árulja el, hogyan találta ki ezt a szottyadt faág dolgot?
– Jelentem, nem volt más választásom.
– Tudja mekkora hülyét kellett az előbb csinálnom magamból?
– Jelentem, pontosan el tudom képzelni.

Na, ezt nem kellett volna mondanom.

– Igen!? – kapta fel a vizet – Azt hiszi, szivathat engem? Na, tudja mit, megkapja a következő feladatot: elmegy, megkeresi J. honvédet és letekernek 20 méter robbanó gyújtózsínórt!
Elsápadtam. Ez maga volt a halálos ítélet.
J. honvéd sofőr volt. Nagyjából azzal a mentalitással, mint Mad Bill Kelso a ‘Meztelenek és Bolondok’ című filmben.
A korábbi atomrobbantásos sztoriban ő volt az, aki vezette a menetoszlopot a felázott szántóföldön keresztül. Veszélyérzet egy gramm sem volt benne.
Másfelől a robbanó gyújtózsinór meg olyan anyag volt, ahol a PVC drótba robbanóanyagot töltöttek. Azaz míg egy normál gyújtózsinór azt mondja, hogy sssrssrsssrssr-bumm, addig a robbanó gyújtózsinór már azt, hogy bumm-bumm. Ez mindenképpen előny; a hátrány az, hogy a robbanó gyújtózsinór a legkisebb szikrára, sőt, már megtörésre is robban.

Megkerestem J honvédet. Ott ült egy tuskón, ölében egy nagy tekercs robbanó gyújtózsinór, szája szélében cigaretta, arcán pokoli vigyor, szemében őrület.

– Na mi van, macskajancsi? – vigyorgott rám.
– Bazdmeg, tudod mi fog történni, ha csak egy pici izzó hamu is leesik a cigidből?
– Na, mi?
– Azt már nem fogod megtudni.

Ezen elkezdett röhögni. A szájában fel-alá járt a csikk.

– J, él még a nagyapád?
– Nem – komorodott el.
– Helyes. Akkor gondolj arra, hogy a nagyfater milyen jó ember volt és milyen kár, hogy már nem él.
– Mi közöd van ehhez?
– Semmi. De legalább már nem röhögsz.

Még dühösebb lett.

– Akkor tekerd le ezt a szart.

Letekertem. Nem mondom, hogy nyugodt voltam. A cigi közben elfogyott, már csak arra kellett koncentrálnom, hogy tekerés közben egy picit se törjön meg a szál. Sikerült.
Ott hagytuk kiterítve a földön. Majd a századparancsnok elvágja.

Csakhogy.
Megjelent egy újabb parancsnoki UAZ. De ez olyan tempóban jött, mintha autocross versenyre edzett volna. Porfelhőben fékezett.

– Hol van T. főhadnagy? – kérdezte a sofőr.
– Itt vagyok – ért oda a századparancsnok.
– Azonnal szedje össze a századát és meneküljenek!
– Mi van?
– Az oroszok most jelezték, hogy lőgyakorlatot tartanak. Sávban haladnak előre és folyamatosan lőnek. A tisztás pont beleesik az útvonalukba.

Ha jobban odafigyeltünk, hallhattuk is a folyamatos géppisztoly-ropogást. Ez nem volt tréfadolog.
A századparancsnok gyors sorakozót vezényelt, majd gyorsan elfutottunk, méltóságunk utolsó darabjait is hátrahagyva.
A robbanó gyújtózsinór haláláról is csak rövid pukkanás formájában értesültünk.

Bármennyire is furcsa, de az időszak végefelé összebarátkoztunk. Én ugyanis olyat tudtam, amire neki nagy szüksége lett. Rajzolni.
Akkor kerültem képbe, amikor néhány bátrabb alak bevitte hozzá dedikálni a leszerelő zászlóját. Ezek ugyanis egyáltalán nem voltak rossz zászlók.
Behivatott.

– Petrényi, maga rajzolja a leszerelő zászlókat?
– Jelentem, én.

Megjegyzés.
Nem volt ám túl nagy választék. Rajtam kívül már csak Bogyó honvéd tudott rajzolni, csak neki nem volt önbizalma. Én viszont akkor már túl voltam egy-két meredek dolgon. Az iskolai újságba például – lapzárta miatt – úgy kellett rajzolnom, hogy direktben rajzoltam karctűvel a stencilgép fémlapjára. Aztán az is sikerült.

– Bármit le tud rajzolni?
– Ha van miről rajzolni, akkor igen.
– Tudja, mi az, hogy TZ?
– Jelentem, nem.
– Az, ami a maga harcieszközét fogja leváltani.
– Egy erősebb PorSívó?
– Petrényi, legyen kedves, ne juttassa állandóan az eszembe, hogy maga totálisan hülye a katonai dolgokhoz. Ez egy Tátra teherautóra szerelt repülőgép hajtómű. Fel tudja fogni, milyen erőt jelent ez? Ha nem rögzítenénk az autót, a hajtómű 80 káemhával tudná mozgatni.
– Ejha – mondtam faarccal.
– Ez most mi volt?

Bociszem.

– Na jó. Hamarosan kapunk két TZ-t. Énhozzám fognak tartozni. Addigra szeretnék összehozni egy oktatási anyagot. Magának kellene ábrákat rajzolni fóliákra, egy könyv alapján. Tud ilyet?
– Jelentem, igen.
– Remek.

És az is lett. Olyan jól sikerültek az első ábrák, hogy a végén a századparancsnok minden befolyását latba vetette, hogy ne kelljen elmennem a szokásos évi hajmáskéri nagygyakorlatra. Én voltam a laktanyában maradottak közül az egyedüli nem szemüveges. Mongúz a kobrák között. Reggel felkeltem, bevonultam a rajzeszközökkel a tanterembe és délután ötig rajzoltam. Egy írnok ismerősöm járt ki a városba, hozta a rostos gyümölcsleveleket. (Sört… ugyan. A századparancsnok rendszeresen beugrott nézegetni, hogyan haladok.)
Újból jóra fordult a sorsom. Habár a létszám miatt őrséget továbbra is adnom kellett, de az utána jövő bohóckodásban már nem kellett részt vennem. Csak rajzoltam.

Így ért véget a történet, mely a főnökömről és rólam szólt A vége felé annyira kisimultak a dolgok, mintha nem is a katonaságnál lettünk volna. Búcsúzáskor hosszan szorongatta a kezemet.

Mi a heppiend, ha ez nem?

1 Comment

  1. Melto lezaras, koszonjuk :)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading