Én és a főnököm – 3

Bociszem-kitérő

Sokan szidták/szidják a katonaságot, hogy mekkora pazarlás már ez. Az embertől – legalábbis az előfelvettől – egyik legszebb évét veszik el. Ez igaz is… de rengeteget lehet mellette tanulni is. Hogyan őrizze meg az ember az önérzetét, az önbizalmát a totális erőszakos ostobasággal szemben. A seregben rádborult, elöntött, minden szabad rést betöltött az aggresszív debilitás. Neked pedig ebben a viharban kellett megőrizned a józan eszedet. (Nem mindenkinek sikerült, néhány előfelvételissel például annyira elszaladt a ló, hogy csak az egyetemen döbbentek rá a kiközösítésre. Legtöbbjük ott is hagyta még elsőben az iskolát.)
A magam részéről úgy vélem, hogy igenis volt egy kevés értelme: ez az egy év beoltotta az embert a világ összes baromsága ellen.
Csak az ár volt túl nagy érte.

Hogy én mit profitáltam belőle: hát a bociszem nézést. Rájöttem, hogy a világ legvadabb dumáját is el lehet sütni, ha az ember őszinte bociszemekkel pislog közben. Ha hagyja, hogy belenézzenek a szemébe és abban csak a legmélyebb naivitást lássák. Ezt tudta Terence Hill is nagyon. És ezzel a tudással bármilyen kínos szituációból ki lehet mászni. Érintetlennek lehet maradni akkor is, ha mindenki körülötted sültbolond.

Lássuk például találkozásaimat P. zászlóssal.

Első őrségemet adtam. Kivonultunk, leváltam, elfoglaltam az őrhelyemet.
Most egy vallomás jön: én kifejezetten élvezem a magányt. Órákig képes vagyok eltöprengeni dolgokon. Az a 2 órányi belső őrség, mely másoknak végtelennek tűnt, nálam elrepült. Észre sem vettem, hogy jött a váltás. Az ügyeletes tiszttel együtt. Én csak üldögéltem egy távoli sarokban és elmélkedtem a valóság mibenlétéről. Azok meg álltak ott, mint egy rakás szerencsétlenség – és nem találták az őrt. Akinek egyből reagálnia kellett volna arra, hogy ha akár csak egy ember is megjelenik az őrhelye környékén.

Nemhogy tíz felfegyverzett katona.

Aztán egyszer csak észrevettem a csoportosulást. Ránéztem az órámra. Bakker. Elkezdtem futni az őrhely felé. Amikor már csak harminc méterre voltam, rájuk kiáltottam a rögzített kommunikáció első mondatát:
– Állj, ki vagy?
– Hogy a büdös isten faszába tudnánk ennél is jobban megállni? – ordított vissza a zászlós.

Én csak futottam tovább. Nagyon hülye szituáció volt, mert elméletileg ilyen távolságból a következő mondatom az ‘Állj vagy lövök!’ lett volna, hiszen nem a szabvány választ kaptam vissza – de ezt már én is túl erősnek itéltem.
Végül odaértem, aztán kicsit lihegve ugyan, de eljátszottuk az azonosítási méhecsketáncot. Csak ezután vett szemügyre alaposabban a zászlós. Én csak álltam ott, nagy bociszemekkel.
Aztán a zászlós adta fel.

– Elnézést, nem tudtam, hogy gyengeelméjű – legyintett.

Mentünk tovább.

Másodjára úgy találkoztunk, hogy a nyakába ugrottam.

De ehhez megint magyaráznom kell. Kicsi laktanya voltunk, minden szolgálatot a sorállomány adott, dehogyis volt ott őrszázad. Három század volt, ebből az egyik az őrséget/konyhát/kaput adta, a második az ügyalt, a harmadik az mvcs-t… aztán rotáltunk.

Lássuk sorban:

  • MVCs: Mozgósítást végrehajtó csoport. Ha kitör a háború, akkor ez a csoport az, aki egyből a raktárba rohan és kiosztja minden jelentkezőnek azt, ami neki kell. Ez volt a legnyugisabb szolgálat, azon kívül, hogy nem lehetett kimenni a városba, semmi kötöttséggel nem járt.
  • Ügyal: Ügyeletes alegység. 10-15 ember, mozgósításra készen. Ez volt a gyorsan harcba küldhető egység, olyan esetekben, amikor valami katonának elszállt az agya a városban és erővel be kellett hozni – illetve az ügyal mozdult, ha a rendőrség katonai segítséget kért. Az aggresszívebb ügyeletes tisztek ezzel játszottak is rendesen, volt olyan, aki többször is teszt riadót rendelt el. Este nyolckor, amikor a főfilm ment a tévében. Este 11-kor. Meg egyéb szadista dolgok. Mi pedig 10 percen belül, teljes harckészültségben, egy teljesen felfegyverzett teherautóval megjelentünk a parancsnoki épület előtt. Mert ha kicsúsztunk, akkor éjszaka meg kellett ismételni a mutatványt. (Naná, hogy ezekben a napokban ruhástól, bakancsban aludtunk.) Mindemellett az ügyal dolga volt a parancsnoki épület kitakarítása is, este hat körül.

Én imádtam az őrséget, ez olyasmi volt, amit direkt nekem találtak ki. Egyrészt bárhol, bármilyen körülmények között is képes voltam elaludni, másrészt pedig ezek voltak azok az órák, amikor volt időm metafizikai problémákon töprengeni. (A köldökömet nem nézegettem. El tudod képzelni, milyen higiéniai viszonyok között éltünk?)
Csakhogy az volt a szokás, hogy az őrség állománya adta a következő napon az ügyalt. Ezt viszont utáltam. A riadókkal túl sokat nem lehetett kezdeni. Csináltuk, ahogy tudtuk. Viszont a takarításnál már használtam az eszemet. Fogalmam sincs, miért, de a budi takarításától mindenki irtózott. Pedig az volt a legkisebb helyiség. Amikor mindenki felsorakozott a takarításhoz, én egyből szóltam az írnoknak, hogy én a klotyit szeretném takarítani. Soha senki nem tiltakozott. Bementem, felborítottam mindent sósavval, két-három perc után leöblítettem, vécékefével megsikáltam a fajanszot, körberugdostam a fókát azon a pár négyzetméteren, majd kiöblítettem – és készen is voltam. Nem telt el tíz perc sem. A vödröt – benne a fókával meg a sósavval – kitettem a folyosóra, hogy majd rakják el. Én innentől úgy gondoltam, hogy a részemről vége. Kiugrottam a jó egy emelet magasban lévő ablakon és a barakkok megkerülésével visszasétáltam a legénységi épülethez. A többieknek hiába volt úri munkájuk – folyosómosás, szoba porszívózás – ha jó egy órát dolgoztak.

Egyszer viszont elnéztem. Tudni kell, hogy a parancsnoki épület hátsó frontja egy teljesen elhanyagolt terület volt, a kutya sem járt arra. Amikor kiugrottam, nem is szoktam megnézni, hogy van-e ott valaki. Aztán egyszer volt: P. zászlós. Akinek egy emelet magasból a nyakába ugrottam. Szerencsére egyikünknek sem történt semmi baja. Feltápászkodtunk, leporoltuk magunkat.

– Ez mi volt, katona? – érdeklődött a zászlós.
– Rövidítettem.

Bociszem, pislogás.

– Hogyan?
– Nem akartam megkerülni a parancsnoki épületet, ezért mentem át a klotyin.

Hallgatás.

– És maga mindenhol így közlekedik?
– Jelentem, igen. Szeretek rövidíteni.
– És a parancsnoki épület sem akadály?
– Miért pont?

Szerencsémre valószínűleg a zászlós is görbe utakon járhatott, mert nem erőltette tovább a beszélgetést. Legyintett, elment.

Harmadjára leszereléskor futottunk össze. P. zászlós felelt ugyanis laktanya szinten a leltárért. Tekintve, hogy már akkor is loptak mindent, ami mozdítható volt, sőt, néhányan még ennyire sem voltak válogatósak, így leszereléskor mindig nagy csata volt abból, hogy kire mit lehet még ráhátékázni. Én is bementem P. zászlóshoz, hogy aláírjam, nincs semmilyen tartozásom.
– Nézze – tolta elém a papírt P – a maga nevén még szerepel egy mikádó, amit nem adott le.
– Mikádó? – lepődtem meg – Azt se tudom, mi az. (1)

Bociszem. Szapora pislogások.

P. zászlós megérezte, hogy itt kemény ellenfélre akadt.

– Nézd – váltott át tegezésre – Ezt a mikádót így is, úgy is rádvágjuk. Ide van írva a papíromra, hogy nálad van. Ha nem fizeted ki, akkor perelni fogunk, és istenemre mondom, meg is fogjuk nyerni. Neked macera, perköltség, késedelmi díj. Ellenben ha most kifizeted, akkor iszunk egy felest a házipálinkámból.

P. zászlós remek pszichológus volt.

– Bazdmeg – nevettem el magam – Életem legdrágább pálinkája lesz. De ezt nem tudom kihagyni.

– folyt. köv. –

(1): Az egyik leghétköznapibb ruhadarabunk volt, gyakorlatilag a télikabát.

This entry was posted in Sztori.

One thought on “Én és a főnököm – 3

  1. Ezek a katonai sztorik teljesen elborultak, hihetetlen mennyi szerencsetlenkedes, elpazarolt ido meg energia van mogottuk… oke, az ember adaptiv leny, de azert sulyosak, na :)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *