Amikor még az esőcseppek is dideregtek

A hosszú hétvégére egy hosszú kajaktúra volt betervezve. Az eső speciel nem annyira.

De mindkettő meglett.

Habár először úgy nézett ki, hogy az esőről lemaradunk… de vasárnap délelőttre behajrázta magát. Pedig Zoltán nagyon esküdözött, Gábor meg még a napszemüvegét is magával hozta – de nem most koptatta le róla a foncsort.

Menjünk sorjában.

Szombat délelőtt szomorú szívvel, de le kellett lépnem a csapatépítő tréning utolsó mozzanatáról, amikor is cégvezetőnk beszélt egy órán keresztül cégünk jövőképéről. Így valószínűleg én leszek az egyetlen, akit majd meglepetések is fognak érni.
De muszáj volt, mert aznapra még rengeteg dolgot terveztem. Még 12.00 előtt ki kellett volna érnem a csónakházhoz, hogy a fiammal evezhessünk egy szezonnyitót. Nem akartam bemelegítetlenül menni egy hosszabb túrára. (Ja, hogy miért 12.00? Mert 12.00-14.00 között ebédszünet miatt nem lehet felvenni a kajakot.) Aztán ez nem igazán jött össze, ráadásul déltájban megjött a vihar is, mely később szelíd esővé fajult.
– Hát, nem. Ilyen szar, esős időben nem megyünk ki evezni – nyugtattam le a srácot.
Ha csak egy napra is láttam volna előre a jövőt, egész biztosan nem mondtam volna ilyeneket.

Végül ahogy elállt az eső, kiszaladtunk a kajakért, felkötöztem, összepakoltam, gyorsan megtanultam elméleti szinten az evezést innen – aztán elindultam Esztergomba. De már így is összeszedtem némi késést – Gábor hívását útközben kaptam meg: kibonthatják-e már a Polgár rozét vagy várjanak még? Szerencsére türelmes emberek.

Az első este szolídan telt el. Vacsoráztunk, borozgattunk, aztán megint vacsoráztunk majd megint borozgattunk, beszélgettünk szürrealizmusról, alternatív és egyéb érdekes zenékről, tehetségről, készségről – szóval mindenről, ami a kajakozáshoz kell.

(Megjegyzem, éppen Zappa korai, az elviselhetetlenség és az idegrendszer határait súroló oratóriumait hallgatom, amire válaszul a szomszéd beindította az ütvefúróját. A hangulat emelkedett.)

Vasárnap 9.30-kor volt a találkozó a csónakháznál. Az eső fenyegetésként belógatta a lábát, de bíztunk benne, hogy ennyi elég lesz neki. Nem találtuk el.
11 óra körül került mindenki vízre. Stégről. Amikor megláttam a helyszínt és felmértem a feladatot, rögtön közöltem a többiekkel, hogy lehet, nagyon gyors lesz a túrázásom, hiszen tavaly nyáron ennél sokkal egyszerűbb helyzetekben is úgy borultam bele a vízbe, mint a gyöngyhalászok. Nagyon rendes emberek voltak, ketten is saját testükkel vetődtek a kajakra és összeszorított fogakkal tartották egyenesben, amíg bekínlódtam a hátsómat az ülésre. Ezen bizony még dolgoznom kell. (Bár ahogy néztem, gyakorlatilag nem létezik olyan, hogy ‘elegánsan beülni egy kajakba’. Csak nagyobb, vagy kisebb kinlódás között választhatsz.)

Mivel ismerőseimet már lassan fél éve nyaggatom, hogy hol lehet a hiba, miért nem tudjuk mi kezelni a kettes kajakunkat, így először megnézték, hogyan evezek. Alapvetően jól – jött hamar a megállapítás, azaz maradt a kajak megszelídítése.

Nagyítás

Én Gábor kajakjába kerültem, Gábor és Zoltán lett a két rodeátor, akik vállalták a biwok betörését. Nos, eleinte gumilabdaként pattogtak a két part között, nem kis elégedettségemre. Nem vagyok egy gonosz alkat, de jól esett látnom, hogy nálam ezerszer komolyabb tudású evezősök sem bírnak a kajakkal. Aztán a két ember helyet cserélt, kezdték kiismerni a dögöt – és pár kilométer után már nagyon szépen mentek vele. Most nem akarok belemenni a részletekbe, de nagyon sok jótanácsot kaptam tőlük. Kezdve a legelsővel, hogy először minden családtag tanuljon meg egyes kajakon jól evezni és csak utána próbáljuk meg közösen uralni a kajakunkat. Ezen ugyanis tanulni nem fogunk tudni – ez az evolúciónak már egy fejlettebb stádiuma. (Mint a korábbi linken is látható, kezdőknek nem ajánlott. Mi ott követtük el a hibát, hogy két évnyi sit-on-top kajakozás után legalább középhaladónak tartottuk magunkat. Ami valahol stimmel is, ha a vízbiztonságot, és egy csomó egyéb dolgot tekintünk – de nem stimmel akkor, amikor arról van szó, hogy uralni kell egy beülős kajakot. Legalábbis ezt.)

Végül heten indultunk el Esztergomból: két kettes és három egyes hajó. A kijelölt túra a Táti-sziget megkerülése volt.

Nagyítás

A piros vonal jelzi az utunkat, a kék pontok pedig a kikötéseket. Az első a szénrakodónál volt.

Nagyítás

Itt csatlakozott hozzánk Béla is, viszont a másik kettes hajóban utazók feladták, visszafordultak. Nem is csodálom: annyira szar idő volt, hogy inkább az volt a furcsa, hogy a többiek továbbmentek. Mondjuk nekem megvolt a motivációm: Nej jó spártai asszony módjára úgy engedett el, hogy vagy megtanulok rendesen evezni, vagy a kajakra fektetve hozzanak vissza. És ekkor még nem igazán éreztem azt, hogy olajozottan menne az evezés. Például piszokul fájt a jobb bicepszem – márpedig elméletileg karból, vállból nem is lenne szabad húzni. A kéz csak merev rudazatként átvezeti a lábak és a törzs által kifejtett erőt.
A mozgás csak a következő holtágas szakaszon állt össze: a kulcs az volt, hogy nem szabad hátradőlni, hanem minden evezőcsapásnál előrehajolva kell beleszúrni a vízbe az evezőt. Ekkor már működik az, hogy forog a törzs, működik az, hogy max a has vonaláig húzunk – és egyszer csak azt vettem észre, hogy sokkal kisebb fáradtsággal sokkal jobban megy a hajó. Tessék megnézni ezt a videót. Tekintsünk el attól, milyen kajakot is hajt a jóember – bár az is megérne néhány szót – inkább azt nézzük meg, hogy az első fél percben hogyan evez. Gyönyörűen látszik minden.

Nos, lényeg a lényeg, a táti holtágon már olyan szépen húztam végig, mintha egész életemben kajakot eveztem volna. A kodiak is nagyon jól viselte magát, arra fordult, amerre akartam, lassított, gyorsított, ha felkértem volna, akkor még rakkendrollozott is volna velem. Kifejezetten kellemes érzés volt, legalábbis az eddigi tapasztalataimhoz képest.

A holtág felső részén lévő gátnál ebédeltünk.

Nagyítás Nagyítás

Gábor, mint túraszervező és vendéglátó, nem hazudtolta meg önmagát: előszedett a kajakjából egy vágódeszkát, egy japán szeletelőkést, csípős paprikát, lilahagymát, valamilyen tekert/töltött húst és egy kulacs finom bort. (A győri különítmény által hozott nagyon-nagyon finom pálinka már elfogyott addigra.) Ha az eső nem szakadt volna annyira, hogy be kelljen állnunk egy fa alá a csalánosba, és nem jutott volna ugyanerre a következtetésre a teljes helyi szúnyogpopuláció is, akkor határozottan kellemes hangulatú ebéd lett volna belőle. Így viszont gyorsan ettünk, ittunk – és már csúsztak is vissza a kajakok a vízbe.

Nagyítás

Mely víz teljesen melegnek érződött. Sőt, a kajakban messze nem fáztam annyira, mint odakint. A spritzdeck (spricó) megvédett a beázástól, a zárt térben hamar bemelegedett a levegő, így derék alatt egyáltalán nem fáztam. Felette mondjuk úgy, mint egy kivert eszkimó vadászkutya, de erre mondaná azt egy statisztikus, hogy akkor átlagban minden jó volt.

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Nos, valahogy így nézett ki az út a Dunán lefelé. Megjegyzem, a második/harmadik képen az a sötétszürke valami az nem egy leereszkedett esőfelhő, hanem az esztergomi bazilika, durván másfél kilométer távolságból. Istenem, ennyi látszott belőle az esőfüggöny mögül.

Végül visszaérkeztünk a csónakházhoz, mindenki kimászott – itt már egyébként úgysem jelentett volna érdemi különbséget, ha bárki is belefordult volna a vízbe. (Én ezt úgy fogalmaztam meg korábban, hogy ‘nem igazán tudom elképzelni, hogyan lehetnék még vizesebb’.) Szétszedtünk, leadtunk, felcuccoltunk – majd elvonultunk Gáborékhoz. A ravaszabb embereknek volt száraz ruhájuk is, de az igazán kemény legények erőből nyomták. Zoltánnal ketten vacogtunk rövidnadrágban, pólóban és vizes szandálban. (Én ráadásul nem is emlékeztem a rövidnadrágra, kellemes meglepetésként ért, amikor véletlenül kifordult a sporttáskámból.) Attila barátnője jelentette az átmenetet – ő ugyanis hozott magával több váltás ruhát is, de mindegyiket magára vette még a túra előtt.
Szerencsére akadt forró tea, hideg vodka, kellemes beszélgetés, végül Gábor is elővette a gitárját, mi pedig Zoltánnal ütemre vacogtunk. Nagyon kellemesen telt az idő. Aztán egy idő után kezdtek hazaindulni az emberek, míg hármasban maradtunk. Kértünk pulóvereket, magunkra kaptunk egy pokrócot, így vissza tudtunk ülni kintre, a tornác alá, beszélgetni, borozgatni. De messze nem tartott olyan sokáig, mint előző este: egyrészt borzasztó hangosan szakadt az eső, alig hallottuk egymás hangját, másrészt mindenkin érződött a fáradtság. Én egész konkrétan a borospoharat is alig bírtam megemelni, annyira ólomnehéz volt a kezem. Végül este tíz körül bementem abba szobába, ahol olyan hangosan szólt a zene, hogy az udvaron is halljuk – majd fél perc múlva már mélyen aludtam.

Hétfő reggel már túl sok minden nem történt. Összecuccoltunk, utoljára még ettünk egy fenséges reggelit – itt használom ki a lehetőséget, hogy külön köszönetet mondjak a vendéglátásért Gábornak – végül olyan tíz óra körül hazaindultunk, aztán elrendeztem a kajakot, a kocsit… de innen már csak a napi rutinok jöttek.

Nagyítás

Ja, hogy legyen macska is az írásban: a képen Grafit látható, amint macskaitatónak használja a kajakot. Praktikus állat a macska.

ps.
A fényképeket – az utolsó kivételével – Attilának köszönhetjük, a közlési lehetőséget pedig a kedves – és tényleg nagyon kedves – barátnőjének, aki türelemmel kivárta, amíg átmásolunk mindent a számítógépre. Pedig közénk is lövethetett volna. ;-P

4 Comments

  1. Írásodat olvasván rámtörtek a nosztalgikus hangulatok. Szentendrén nyaraltam 25 éves koromig minden nyáron, akkor ültem először kajakban, amkor már ki tudtam dugni felül az evezőt és az vizet ért. Amikor meg már megtanultam a vizet elméletben és Visegrádig a gyakorlatban is, akkor már egyedül is mehettem. ez llyan 14 éves koromra esett. (Apám nagy kajakos volt, Belgrádig is dunatúrázott ’57 nyarán, de az egy másik történet). Aztán jött a piros majd kék 4 személyes FA kenu, gyönyörű darab volt, volt vagy 40 kg. Fénykoromban képes voltam egyedül vízre bocsájtani.
    Hm, amikor 15 évesen a barátnőmmel másfél órát húztunk egyhelyben állva a szentendrei főtérnél a nagy kanyarnál. Meg amikor a part mellett álló két uszály közé eveztem, hely volt épp bőven, de jött egy kamaszlánykát szekírozni akaró tolóhajós, de nem tudott felborítani, igaz másnap meg én nem tudtam a karjaimat használni.
    Szóval éljen a kajak! (mondjuk könnyített pályán mozogtam, kormánylapátos túrahajóm volt)

  2. Nej azt mondta telefonon, hogy a férj acélból van. Nem tudom, hogy milyen korróziós ráhagyással terveztek, de azért vigyázz magadra!!!

  3. Nej mostanában sokat beszél félre. :-)

  4. @gyuzsu:

    Hamarosan ez is kormánylapátos túrakajak lesz.

Leave a Reply to zsUK Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading