Month: May 2009

Varánusz

Ma délután egy kicsit a Galapagos-szigeteken éreztem magamat.

Üldögéltem a számítógép előtt (némileg dühöngve, mert ma már kajakozni akartam, de ekkora szélviharban végül nem láttam értelmét lemenni a partra, a kerékpározás nyilván ugyanez miatt lett kilőve), amikor is meghallottam a macska ritmikus csatakiáltásait. – Ez biztosan Kajla – gondoltam. Amióta Gizi megerősödött, azóta Kajla jó két naponként esik egyáltalán haza. Ilyenkor már messziről csatakiáltásokkal jelzi, hogy jön és már közelebb van és már még közelebb van, kéretik azonnal beleborítani a kaját a tálba, ne pazaroljuk már felesleges várakozásokra a drága időt. De ahogy hátranéztem, akkor láttam, hogy Picúr az. Intenzíven szemez egy szép nagy gyíkkal.
A nappali közepén.
Egy csomószor elmondtam már, Picúr egy kedves, barátságos macska, egy igazi egyéniség – de macskaságból simán megbukna. Most se tudott igazán mit kezdeni a gyíkkal. Még az is lehet, hogy eleinte félt tőle. Gizi bezzeg… nemrég úgy eljátszott egy cserebogárral a teraszon, mintha az egér lett volna. Addig piszkálta, amíg a bogár el nem kezdett repülni, aztán a levegőből visszapofozta a földre. AZ ilyen ötcentis óriásszúnyogokat meg simán lecsapja a földre, aztán megeszi. – A francia konyha híve – kommentálta Nej.

Odamentem hozzájuk.
– Na, figyelj macska, így kell ezt – szóltam hozzá – Megfogom a farkát, és…
És a gyik némi hastánc után ledobta a farkát, majd beszaladt a bárpult alá. Az én kezemben meg ott maradt egy görcsösen rángatózó farok. Picúr vadul utánavetette magát a gyík után. Most, hogy már látta futni az állatot, most már leesett neki, mit is kell vele csinálnia. Persze a gyík sem volt teljesen hülye, a bárpult kábé 25 centi vastag, de másfél méter széles: hol az egyik, hol a másik oldalán dugta ki a fejét, miközben Picúr meg szakmányban kerülgette a pultot.

Ekkor vettem észre az öreg szekrény mellett a másik gyíkot. Érdeklődve figyelte a felfordulást. Higgadt gyík volt, a macska többször is rálépett, de meg se mozdult. Mondjuk, Picúrra is teljesen jellemző, hogy ő se vette észre, min is szaladgál keresztül.

Ekkor már szóltam a lányomnak, jöjjön le, ne hagyja ki a műsort.

A bárpultos gyík stratégiát váltott, átszaladt az öreg szekrény alá. Picúr ekkor vette észre a másikat – és leblokkolt. Kezdte nem érteni a dolgot. Dóra ezt a pillanatot használta ki és felkapta a higgadtabb gyíkot – így ő is gazdagabb lett egy farokkal. Ráadásul, amikor meglátta, hogy a leszakadt farok önálló életet élve tovább rángatózik, nem is kicsit sikkantott. A gyík persze szintén beskerázott a szekrény mögé, Picúr pedig úgy oldotta fel a kognitív disszonanciát, hogy eltávozott. Mi a csajszival elkezdtük húzogatni a szekrényeket, a borhűtőt, végül mindkét hívatlan vendég ki lett paterolva a kertbe. Elég vehemensen tetették magukat döglöttnek… de ha Gizi rájuk talált, akkor valószínűleg élesben is eljátszhatták a szerepet.
Mindenesetre egy óra múlva már nem voltak ott.

Egy igazán kiváló tanulmányi eredmény

Újabb gyöngyszemmel folytatódik a doksiblog. Tessék megnézni, egy oldal, nem nagy ügy.

Itt van.

Nem, nem azt kell rajta észrevenni, hogy a Schönherz az Egyetem utca akkoriban még Komócsin elvtársról volt elnevezve. A kilencvenes évek nagy átnevező rohamaiban az ilyesmi teljesen természetes volt.

Idézek:

adja át az elmúlt tanévben legjobb tanulmányi eredményt illetve tanulmányi versenyhelyezéseket elért hallgatók részére az elismerő okleveleket.

Dátum: 1987.09.25.

Na most, nekem tanulmányi szempontból az 1986/87-es tanév volt messze a legszarabb. Hogy mást ne mondjak, annyira elcsesztem az évet, hogy 1986 végén már el sem mentem vizsgázni. Az első három évet ugyanis úgy éltem túl, hogy év közben tojtam az egész iskolára, aztán a vizsgaidőszak két hónapja alatt tanultam meg mindent, jó közepes szintre. Három év után államvizsgáztunk, megvédtük a szakdolgozatunkat, megkaptuk a bachelor szintű diplomát, sőt az arra érdemesek – én éppenhogy – ott maradhattak master képzésre is. Ezzel két probléma volt: egyrészt szándékosan beleválasztottam a messze legkeményebb ágazatba, másrészt úgy gondoltam, hogy ezt a tananyagot is meg tudom tanulni majd a vizsgaidőszakban. Nos, nem. Ellinkeskedtem az egész félévet, aztán megrémültem az anyagtól és nem mentem el vizsgázni. Végül odáig fajult a dolog, hogy januárban már azt a nyomorult egyetemet is ott akartam hagyni. A tanulmányi osztályon győztek meg, hogy semmit nem veszítek, ha félévismétlést kérek – így ha meggondolom magam, akkor szeptemberben – mint zombi a vége főcímnél – még visszajöhetek. Belementem. Azaz habár lelkileg már nem tartottam magamat egyetemistának, formailag még az voltam.

Na, ez volt az az év, amikor kitűntettek a kiváló tanulmányi eredményemért.

Természetesen csúsztatok. Ha megnézed a szöveget, láthatod, hogy nem csak tanulmányi eredményről volt szó, hanem versenyről is.
De ezzel sem lett sokkal jobb a helyzet.

1986 őszén volt egy szakszöveg-fordítói verseny. Én, pusztán linkségből, elindultam a német szekcióban. A tudásomról legyen elég annyi, hogy a saját 12 fős csoportunkban nem voltam benne az első tízben. És hol volt még ez a csoport a teljes egyetemtől.
Beültünk, megkaptuk a fénymásolt szöveget. Először átfutottam szótár nélkül. Aztán kijegyzeteltem az ismeretlen szavakat, majd összeraktam a szöveg értelmét. Miután ez teljesen összeállt, fogtam és a saját szavaimmal megírtam újra a cikket, immár magyarul. Ha valahol sikerült úgy fordítanom egy mondatot, hogy hasonlított is a német eredetijére, az bónusz volt. De egyáltalán nem törekedtem rá. A stílusra és a tartalomra mentem, a tükörfordításokat meghagytam a többieknek.
Valami másfél óra volt adva rá, én húsz perc után beadtam a saját verziómat. Kijöttem, majd úgy ahogy volt, el is felejtettem az egészet. Ha a nagyágyúk még mindig bent szenvednek, mit kereshetek én itt, egy ilyen slendrián fordítással?

Zajlott az élet, nem is akárhogyan. Már többször megigértem, hogy írok arról a félévről, de még mindig nem készültem fel rá. Legyen most elég annyi, hogy kifejezetten durva volt: először nagyon eltávolodtam az egyetemtől, aztán lassan összeszedtem magam, végül – bár tényleg csak perceken múlott – de igénybe vettem a korábban említett félévismétlési lehetőséget. Úgy mentem vissza az egyetemre, mint aki… hát, ha nem is a poklot, de legalább egy harcmezőt megjárt időközben. Nagyot léptem előre akkor a felnőtté válásban.
Mondanom sem kell, ez az egész német fordítóverseny is teljesen kiment a fejemből. Majdnem egy évvel korábban történt, egy másik univerzumban.

Ebben az állapotban kaptam meg a beszkennelt levelet.

Felbontottam, olvastam… és a mellettem álló barátaim nem értették, miért kezdek el először gyöngyözőn kacagni, mely kacaj később fokozatosan ment át enyhén hisztérikus, kényszeres röhögésbe.

Mi, furcsa emberek

Olvasgatom a híreket és gyakorlatilag a legtöbbet ide is tudnám idézni közülük az alábbi gondolat igazolására: Ez egy tipikusan olyan ország, ahol későn ismerjük fel a kérdéseket és rendre rosszul válaszolunk rájuk.

Munkás és környezete

Munkás. Azért hívták így, mert olyan egyszerű, természetközeli jelenség volt.

Középsuliban (Kazincbarcika) ő volt a tornatanárunk. Olyan jó negyvenes redneck. Ha azt mondom, annyi esze volt, mint egy pár rongyosra taposott katonabakancsnak, azzal valószínűleg vérig is sértettem. Mármint a bakancsot. Egy borsodi bányászfaluból, Órmosbányából járt be minden nap egy csotvasz Wartburggal.
Na, azt a kocsit ismertük rendesen. Ha Munkásnak nem sok kedve volt az egész izzadós bizniszhez, akkor kiadta a jelszót: kifutás! Ekkor, lett légyen tél vagy nyár, kiszaladtunk a tornateremből, fel a Tardonai úton, megkerültük a Vegyész sporttelepet, majd a buszpályaudvar mellett vissza. Aztán volt olyan, amikor a fazon jött mellettünk a Wartburgjával és amikor dudált egyet, akkor a következő dudaszóig sprintelnünk kellett. Imádtuk. Különösen télen, a jeges járdán. Ha nem jött velünk, akkor a bejáratnál mérte stopperrel az időt és ha valaki kicsúszott belőle, akkor kezdhette előlről.

Szívet melengető élmény volt, amikor egyszer behozta kicsi fiát az iskolába. Gondolom, valakinek vigyáznia kellett rá. Mi tettük a dolgunkat, forogtunk, hörögtünk a nyújtón (ugye, ha nem volt meg a lendület, akkor bizony vágta a menetet az ifjú férfiember arra a szervére, melynek funkciója éppen akkor kezdett szédítően kibővülni), pucsítottunk a szőnyegen (de most komolyan, képzeld el, amikor a 190 centi magas, 120 kilós, búgócsiga alakú János próbált talajtornán egy kötelező művészi elemet abszolválni), hogy a többi középkori kínzóeszközről (korlát, gyűrű) ne is beszéljek. Melegítettünk, nyüzsögtünk, izegtünk-mozogtunk – egyedül Munkás fiának, Olivérnek nem volt szabad mozognia. Ott kellett ülnie a fal mellett, ahová támasztották. Nyilván nem bírta ki. A tanár egy ideig türelmesen vissza-visszacipelgette a kölyköt, de egy idő után elunta.
– Na, most már kuss anyádba, Olivér! – mordult rá a picire.
Ez a mondat, így, ahogy van… ahogy egyszerre van benne az operettek világa, de a hónaljszagú prolivilág is… akkora gyöngyszem volt, hogy egyből beépült nemcsak a szókincsünkbe, de a világképünkbe is.

A magam részéről meglehetősen sanszosnak tartom, hogy Órmosbánya környékén van valami sérülés a világ szövetében, mert osztálytársunk, aki szintén onnan járt be, szinte teljesen az ifjúkori kiadása volt hősünknek. Nagy jelenet volt, amikor találkoztak.
Első tornaórán felállt a tornasor. Mindenkinek be kellett mutatkoznia. Előreléptünk, mondtunk pár szót magunkról. Istvánra került a sor.
– M. István vagyok Órmosbányáról – mondta.
Munkásnak egyből felcsillant a szeme.
– Hinnye! Pedig nem is vagy ismerős. Hogy hívják apádat?
– M.
– Ja, akkor már ismerlek!
A sorban néhány embernek megroggyant a lába.
– Mondjad már, hol laktok?
– XY utca.
– Nem ismerős. Hogy néz ki a házatok?
– Téglából van.
– Ja, akkor már tudom!
Szájszélek harapódtak be. Úristen, milyen lehet az az utca, ha ennyiből be lehetett azonosítani a házat?

István egyébként jóindulatú srác volt, de valószínűleg mélyen átaludta azt a hetet, amikor az észt osztogatták. Szinte szótlanul, bika komorsággal rótta a középiskola éveit. Volt benne egyfajta makacs dac, mellyel gondolkodásbeli hiányosságait próbálta leplezni. Ebből a mixből érdekes történetek kerekedtek ki. Az még az egyszerűbb esetek közé tartozott, amikor a magyartanárnő azon gyanúsítására, miszerint esetleg nem olvasta volna el a kötelező olvasmányt, megsértődött, majd amikor felszólították, hogy foglalja már össze a tartalmát, felállt, nagy levegőt vett és belevágott: Victor Hugó: Nyomorékok. A tetszésnyilvánítás viszont belefojtotta a szót.
Ezzel szemben fizikaórán a tanár kegyetlenül kicsavarta a szituációból az utolsó csepp helyzetkomikumot is. Tamás tanár úr az első években tanított minket. A negyvenes éveiben járt, hihetetlenül élénk szemei gonoszkodásra, iróniára állandóan hajlamos szellemet jeleztek. Nemcsak megjelenésében hasonlított Sándor György humoralistára, de stílusában, humorérzékében is. Nem is titkoltan tartotta egyik példaképének.
A táblánál István felelt. Valamilyen képletet kellett volna levezetnie. Az egyenlet valahogy össze is állt, már csak alakítgatni kellett volna. De az istennek sem akart rendeződni. István időnként bátortalanul megjegyezte, mit fog csinálni. A tanár fásultan bólintott. Aztán István tétova fejvakargatások közben erőszakolt egyet-egyet az egyenleten.
Így telt el az első félóra.
A tanár ekkor már teljesen hátrapucsított a széken, a felsőteste gyakorlatilag feküdt az asztalon.
Aztán István egyszer csak kijelentette: – Kész.
A tanár ránézett, majd vadul megkapaszkodott az asztal szélében. Hogy István levezetése hol ment félre, azt talán még a jóisten sem tudta, de a legalsó sorban az állt, hogy 5 = 0.
– Lépj egyet hátra, fiam – nyögte ki.
István hátralépett egyet.
– Remek. Most nézd meg innen is az eredményt.
István alaposan megnézte.
– Hogy tetszik?
István vonogatta a vállát. Látszott rajta, hogy neki ez már bőven jó végeredmény, csak hagyják már békén. A tanár ekkor már teljesen kicsavarta magát: ült, de a széket jócskán hátratolta, gyakorlatilag így feküdt is az asztalon, két kinyújtott kezével a katedra túlsó szélébe kapaszkodott, állát keményen beleakasztotta az asztallapba és mereven bámult szembe az osztállyal. Gondolom azért nem mert Istvánra nézni, mert félt, hogy elröhögi magát. Viszont mi, akik láttuk a szemét, pontosan láttuk azt is, mi játszódik le a fejében.
– Menj vissza a táblához.
István visszalépett.
– Most húzd alá kétszer a végeredményt.
Krétahang. Kétszer.
– Akkor most lépjél hátra megint.
Lépés.
– Most hogy tetszik?
– Jobban – nyögte ki István.
A tanár szemében kezdett izzani a gonoszság.
– Menj vissza a táblához.
Lépés.
– Keressél színes krétát. Van?
– Igen.
– Hány színű?
– Három.
– Remek. Akkor mind a három színnel keretezd be az utolsó sort.
István komótosan, aprólékosan bekeretezte az ominózus sort. Talán még örült is, hogy végre olyan dolgokat kell csinálnia, amiket ért. Az osztály visszafojtott lélegzettel figyelt. Mindenki tudta, hogy ha itt valaki elröhinti magát, akkor a következő pillanatban lehuppan a földre az iskola teteje.
– Kész – jelentette ki.
– És nem látsz rajta valami furcsát?
– Nem.
– Akkor most sétálj el a szemközti falig.
Lépések.
– Jól látod onnan is? – kérdezte elgyötörten a tanár.
– Igen.
– Nem is csodálom, fiam. Ez ugyanis akkora baromság, hogy még a holdról is kiveri az ember szemét. Na, menj a helyedre, egyes – unta meg végül a szinjátékot.
Aztán még percekig szemezett az osztállyal, abban a kicsavart pózban. Érezte ő is, hogy bármilyen komment csak rontott volna az élményen.