Én és a főnököm – 1

Amiről csak beszélgettünk, végül Tiboru megcsinálta. Elindított egy blogot a katonatörténetekről.
A korábban itt megjelent két sztorit át is adtam másodközlésre… aztán ahogy tovább gondolkodtam, úgy jöttek a többiek. Ezeket viszont eredetileg már oda küldtem be, és csak némi késéssel jelennek meg itt. A különbség az, hogy ott több az ábra, itt meg – az újraolvasás miatt – kevesebb a fogalmazási hiba.

…::..::…::…….::::::…:::::…:::.::.:….::.:.::.:::…::::::….::…:.::..::::…:..::…:::..:.:::.:..:

A második után azt mondtam kész, vége. Több igazán jó katonasztori már nem jut az eszembe. Aztán ma úszás közben elgondolkodtam, végigmentem azon az egy éven… és végül már csak azon idegeskedtem, hogy amíg haza nem érek, el ne felejtsem ezt az egészet.
Nem, nagy sztori már tényleg nem jutott eszembe. De sok apró, igen.
Ezek jönnek most, egy hosszú folyamban, nagyjából időrendben.

Alapkiképzés

Ez az az időszak, melyet a legtöbb katona szívesen kihagyna az életéből. Ez az, amikor megmutatják annak a kopasznak, hol lakik a Magyarok Istene. Én ugyan nem tudom, de ilyenkor biztosan nagyokat csuklik.
Életemben nem sokszor kattantam ki annyira, hogy egyszerre két cigire gyújtsak rá, de ekkor megvolt. Kánikulai melegben, teljes menetfelszerelésben (húszkilós hátizsák damilvékony szíjakkal, bádogsisak, tömött gázálarctáska, tölténytáska, géppisztoly) rohantunk ki (ugye, százhuszas tempó, énekelve) a jó három kilométerre lévő külső telephelyünkre. Gál úrnak pölö ekkor ment tönkre a lába. Aztán amikor kiértünk, hasra kellett vetődnünk és elásni magunkat. Naptól betonkeményre szikkadt, fűmentes birkalegelőn. A gyalásó simán szikrát vetett az első csapásnál.
Mint írtam, a hátizsák ott ficergett a hátunkon. Az a dög nemcsak nehéz volt, de nagy térfogatú is. Most gondold el, azzal együtt kellett magunkat hasonfekve beásni a föld alá, miközben a felügyelők husángokkal kezelték le azt, aki öt centinél magasabbra emelte a seggét. A nap persze sütött, mintha ezért fizették volna.
Én kábé egy és egynegyed óra alatt értem el odáig, amire már rábólintottak. Az elsők között mehettem pihenni az árnyékba.
Cigiből is csak azért gyújtottam kettőre, mert nem volt több kezem.

Egy valaminek viszont örülök: itt tanultam meg azt, hogyan kell – akár ekkora mennyiségű cuccal is magunkon – felszaladni a falra és átvetődni a három méter magasan lévő ablakon. Ez tényleg hasznos tudás.

Szóval ilyesmikkel múlattuk a napot. Egészen addig, amíg hihetetlen szerencse nem ért: beverték az orromat.

De mielőtt elmennénk ebbe az irányba, szólnom kell még egy csodálatos dologról: ez a Ki Mit Tud.
Az alapkiképzés közepe táján egy nagy bajúszú szakszi körbejárta a szobákat, hogy lesz Ki Mit Tud, ki akar indulni.Mindenhonnan üres papírral távozott. Ekkor újra nekiindult, de más stratégiával.
– Ki akar indulni a Ki Mit Tud-on? – jött be harsányan a szobába.

– Ne legyetek már ennyire hülyék. Kiálltok, oszt elszavaljátok az Anyám Tyúkját. Viszont addig hetente háromszor próbálunk. A kantinban. Este hétkor.
Sok ember szeme felcsillant. Ekkor volt ugyanis a kopaszok szokásos esti szopatása. Folyosómosás. Meg egyebek. Én például a szaros vécécsészék tisztára sikálásában voltam már akkor is vérprofi.
Engem speciel meggyőzött. A körút végére jó húsz embernyi mezőny gyűlt össze. Enyhe problémát jelentett, hogy ebből tizenkilencen az Anyám Tyúkját tervezték előadni, de katonáéknál semmi sem lehetett eléggé bizarr.
Írtam magamnak öt percnyi humoros szöveget és kitaláltam hozzá egy illusztrációsort. Az volt a lényeg, hogy a rajzok minél kevesebb vonalakból álljanak, humorosak legyenek és minél több legyen rajtuk a pucér nő. Pár nap alatt elkészültem a műsorral. Szerencsére a próbákon előadás helyett vad Coca Cola mámorban kártyáztunk meg fakorongoztunk, produkálnia senkinek sem kellett magát.
Aztán eljött az előadás. Kértem egy olyan nagy, letépkedős papíros táblát meg egy vastag fekete filctollat. Akkoriban még szerettem szinpadon illegetni magam, az előadás is jól sikerült, legalábbis a célkitűzésemet maximálisan sikerült elérnem: a közönségnek nagyon tetszett, a zsűri viszont alpárinak minősítette, így nem juthattam tovább.

Viszont fél év múlva szakmányban rajzoltam a leszerelő zászlókat.

Aminek nem csak az volt a haszna, hogy darabját 150 forintért alkottam meg, hanem az is, hogy hirtelen respektem lett. Megtehettem, hogy az általam mélyen utált Bognár szakaszvezetővel közöljem, hogy neki, ha az alakulótéren dobszó mellett nyalja ki a seggemet, akkor sem rajzolok. Apró örömök az ilyesmik, de jól esnek.

De vissza az alapkiképzés közepére. A hétvégénk szabad volt, természetesen le-lejártunk focizni. Itt esett meg, hogy középiskolás padtársam, jócimborám, Zoltán a játék hevében könyökkel úgy orrbavert, hogy betört az orrom. Gyorsan kivittek az ügyeletre, megröntgeneztek, az orvos szerint hihetetlen mákom volt, a kiálló csontdarab tényleg eltört, de nem mozdult el. (Zoltán sebészi pontossággal dolgozott.)
– Ez akkor konkrétan mit jelent? – kérdeztem meg.
– Össze fog forrni. Magának csak arra kell vigyáznia, ne mozduljon el.
– Azaz?
– Tartózkodjon minden rázkódással járó mozgástól.
– Mint például a vigyázzmenet?
– Ajjaj. Még a surranóviselés is tilos, mert az is üt.
Jippí! – volt az első gondolatom. Ha valaha kifaragják az antikatona szobrát, tuti én leszek a modell. Az egész laktanyából két embernek kellett az alaki foglalkozások után ottmaradnia és tükör előtt gyakorolnia a vigyázzmenetet: Kovalcsiknak és nekem. Kovalcsik ízig-vérig parasztgyerek volt, hiába kezdte jól a vigyázzmenetet, de három lépés után már kaszált. Az a mozgás épült bele a mozgáskoordinációjába. Nekem olyanom nem volt, én táncban is csak a freestyle pogóig jutottam el. Hihetetlenül nem bírom a kötött mozgásokat. Nehogy már más mondja meg, hogyan tekergessem a lábam. (Ebből később érdekes dolgok sültek ki, amikor díszőr lettem – de ennyire ne rohanjunk előre.)

Szóval sétáltunk vissza a laktanyába és csak az lebegett előttem, hogy te jó ég, mekkora mázlista vagyok.

Ja, hogy az az írás címe az, hogy én és a főnököm… én pedig még egy szót sem szóltam a századparancsnokomról. Nem véletlen – ugyanis ekkor még nem jelent meg a színpadon. Frissen végzett ember volt, csak szeptember második felében volt várható az érkezése. Elég stréber fazon lehetett, mert főhadnagyként jött ki a suliból.

És akkor vissza a történet fősodrához.

Odabent egyből le is költöztem a gyengélkedőre.
Ahol megint szerencsém volt.
Akkoriban egy gumi volt az EÜ katona, János. Semmi EÜ végzettsége nem volt, azon kívül, hogy ritka nagy franc volt. Velünk együtt vonult be Ferenc, akinek volt valami EÜ faiskolája, őt tervezték, hogy majd átveszi az EÜ katona feladatot. Csakhogy Ferenc, tisztességgel szólva, elég lúzer volt. Mindent csak szabályosan volt hajlandó csinálni, fosott mindentől… nem is jöttek ki jól Jánossal. Szemben velem. Mondtam már, hogy én voltam az antikatona? Aranyéletünk volt a gyengélkedőn. Jánossal ketten megcsináltunk mindent, Ferenc csak nézte. Ott ismertem meg Nyúl zászlóst, a felcsert. Nagyon fontos ismerettség volt, itt tapasztaltam meg, hogy Nyúlnak, az öreg alkoholistának, még a torkomat sem szabad megmutatni, ha hosszútávú terveim vannak az életben.

Délutánonként Jánossal bevettük magunkat az EÜ szobába, pont két vaságy volt benne, a tévé középen, János napközben már gondoskodott a sörről, bagóztunk, néztük a tévét, beszélgettünk. Mindezt alapkiképzés közben. Én időnként átmentem a kantinba pingpongozni, mert komolyan meg akartam nyerni a zászlóalj bajnokságot. (Végül második lettem. Egybehangzóan én rontottam el a döntőt.) Mit mondasz? Törött orrcsont? Ugyan már, papucsban voltam. Nem rázkódott az a csont. Vagy csak mázlim volt.

Az egyik ilyen délutánon bevánszorgott egy hadfi a gyengélkedőre. Majdnem két méter magas, kissé tejfeles képű. Kék tornagatya, fehér trikó. A lábán egy nagyon csúnya seb.
Éppen egyedül voltam, János kiment sörért, Ferenc meg szokás szerint nem velünk töltötte a délutánt.
Zavartam néztem a sebet. A fazon salakos focipályán taknyolhatott egy nagyot és utána legalább öt métert kellett csúsznia. Kábé húsz centi hosszan és öt centi szélességben felgyűrődött a bőr a combján, több helyen is kilátszott a seb alatt a hús. A durva salak nagyon kegyetlen tud lenni.
– Maga az EÜ katona? – kérdezte.
(Mit flancol már ez a magázással?) – gondoltam magamban.
– Jelenleg igen – bólintottam rá.
– Akkor ápolja le a sebemet.
Felfektettem a vizsgálóasztalra, megnéztem a sebet. Közelről még rondább volt. Alig nedves szivaccsal körbemostam, óvatosan kiszedtem csipesszel a salakdarabokat. Jöhetett a fertőtlenítés.
– Nem fog fájni! – szóltam oda neki, amíg előszedtem a jódtinktúrát.
(Nem a faszt nem.) – nyeltem magamban.
Elkezdtem körben lekezelni a sebet. A hapi meglepően jól bírta. Igaz, sziszegett, mint egy kuktafazék 40 perc főzés után, de akár ordíthatott is volna.

Végül jól beszórtam a sebet sebhintőporral. Eddig rendben is volnánk.

– Egy kicsit várnunk kell – nyugtattam meg. Pedig csak időt akartam nyerni. Fogalmam sem volt, hogyan kössem be. Egyébként sem voltam jártas a kötözésekben, de itt az is zavart, hogy bármilyen gézt, párnát teszek a sebre, az úgy beleragad, hogy átkötéskor felszaggatja az egészet. Tanácstalanul nézegettem a szekrényben, amikor rátaláltam egy flakkonra: Plastobol. Ez egy spray volt, mellyel befújva egy sebet, hermetikusan záró műanyagréteget hozott rajta létre. Ez az! – csaptam a fejemre. Ugyan ekkora sebre még nem láttam használni, dehát kaland az élet.
– Nem fog fájni! – nyugtattam meg. Egyből kiült a pánik az arcára.
Befújtam, megvártuk, amíg megszáradt, végül bepólyáltam.
– Készen vagyunk – mosolyogtam rá.
– Maga nagyon megkínzott – foglalta össze.
– Ugyan. Így is hatalmas mákja volt, hogy nem Nyúl zászlós volt bent – mosolyogtam még mindig.
– Árulja már el, hogy hívják magát?
– Petrényi honvéd, szolgálatára.
– Aha.
Elsántikált.

Másnap szóltak, hogy fel kell mennem a századszintre, most osztják ki mindenkinek a géppisztolyt. Ahogy voltam, melegítő alsóban, fehér trikóban, papucsban felsétáltam. Alig néztek rám döbbenten. Én ugyanis már teljesen elfelejtettem, hogy alapkiképzés van – miközben a többiek komoly drillben szopták naponta a központi harci faszt. A kiképzők gyanúsan is méregettek, de nem tudták hová tenni mind a ruhámat, mind a jókedvemet – így nem is bántottak. Álltam a sorban, aztán egyszer csak kinyílt a századparancsnoki iroda ajtaja. Kilépett az új századparancsnok.
Pontosabban, kisántikált.
– Ah, Petrényi! – áradt szét arcán a sátáni mosoly, amikor meglátott – Tudja, hogy én is szoktam mondogatni azt, hogy ‘Nem fog fájni’?

– folyt. köv. –

Technet a Lurdy-ban

Ezeknél az írásoknál istenbizony a legnehezebb feladat a cím kitalálása.

Sajnálatos módon most éppen nincs túl sok időm, így nem igazán fogom csiszolgatni, egybedolgozni a jegyzeteimet. Jönnek, ahogy keletkeztek.

0101010001000001000010010101000101000100101010010101010001100

Az elején egy videó a szép új világról. Nem tetszett. Abban a világban nem lehet egy spontán mozdulatod sem, mert lehet, hogy pont azzal kapcsolod be a tűzvédelmi locsolóberendezéseket. Egy tüsszentés… és rakéták indulnak el a tetőről.

A Windows Server 2008 R2-ben a Powershell v2 teljesen átvette a hatalmat. Shinder a pincében zokog.

GT némileg gonosz vigyorral közli, hogy a BPA végre olyan termék, mely nem az Exchange-ben jelent meg először, hanem a Sharepointban. Nem tudott megérinteni: köztudott, hogy már a Sharepoint is az Exchange-ből vált ki.

A bemutatkozó rész szinte csak demo. Pont így jó.

GT segédfájlból puskázza a powershell parancsokat, megjegyezve, hogy a nagyok is így csinálják. Erről eszembe jutott Becky Benfield a 2007-es IT Forum-on. Ő is fájlból másolgatott, csak éppen hibásak voltak a parancsok. És ott derült ki, hogy nem a csajszi rakta össze a demókat… nem is tudott javítani. A második hiba után reménytelenül kipukkadt az előadás.

Jé, a DHCP log bejött a snap-in-be, mint extra.

Soci amióta független szakértő, már magázza a közönséget.

Vadmalac módra memóriát allokáló program – na, már megint az Exchange-ről van szó. W2k8 R2-ben fel fogja zabálni önmagát.

Kérdőív. Egyik kérdés a core park. Én betettem volna a válaszok közé a Sugárban az IKEA-s parkolást.

A user bejelentkező ablak már akkor megjelenik, amikor a háttérben még folyik az USB eszközök inicializálása. – Mint például az ujjlenyomatolvasóé – jegyzi meg mellettem Szalay Marci.

Surface. Magyarországon csak egy van belőle. A seattle-i szállodában csak a hallban volt három. A legtöbből hangos zene szólt, mert a kisérletezgetők elindítani el tudták, de kikapcsolni már nem.

Dell tablet. Ugyanazok a gesztusok működnek, mint a Surface-n, két kézzel lehet vadul turkálni képekben, videókban.
– Mekkora piaci rést fog ez jelenteni a pornóipar számára… – jegyzik meg egy sorral előttem.

Media Center. Hogyan lehet sima távirányítóval vezérelni. (Spécivel nem gond, az nekem is van otthon. Megjegyzem, olcsón eladó, mert végülis nem MS alapú MC mellett döntöttem. Egész konkrétan egy XBOX/MC távirányítóról és egy rajta keresztül működő vezetéknélküli billentyűzetről van szó. Használva egyik sem volt.)

Moziban néztünk mozit. Nem ez az, amitől az ember elájul – csak ha tudja, hogy mennyire hétköznapi, bárki számára könnyen elérhető technológia is áll mögötte. (Mondjuk, ez a remek technológia egy videó lejátszásánál rögtön dobott is egy kék halált – a lelkes közönség zajos tetszésnyilvánítása mellett. De bétánál ez simán belefér. Az én dvico cuccom otthon naponta is szórta, pedig már nem bétának hívták.)

Soci roppant vizuális leírásai a shimekről. Ezeket most nem részletezném, legfeljebb legközelebb majd te is eljössz. (Azért az ‘egy példányban létező szervünkkel történő Surface kezelés’ sok ember fantáziáját borzasztotta el.)

A demóisten, miután beborította a Media Center-t, úgy döntött, marad még egy kicsit. És ha már maradt, akkor nem is lopta a napot: ráfújt GT virtuális gépére, melytől az váratlan újraindítást kért, majd úgy csinált, mintha, de aztán mégsem… később pedig Csaba gépén akart kolbászt sütni.
Mondjuk, engem nem zavart, ha nem lennének ilyenek, akkor elég lenne csak a screencastokat megnézni. :-P

Összefoglalva: MVP ide vagy oda, nekem rendszeresen nincs időm arra, hogy béta programokkal kisérletezgessek. Így jócskán ott vagyok az utolsók között, akik az új dolgokról értesülnek, akik egyáltalán látják is, hogyan néznek ki ezek a dolgok a maguk valójában. Naná, hogy hasznosnak tartottam a mai napot, az előadók személye meg garancia volt a színvonalra. A demók ugyan besültek, de ahogy néztem, nem előkészítetlenségből, hanem csak.

Macskajáték

Cefettül későn érkeztem haza. A héten ez volt az utolsó munkanapom – és természetesen volt egy csomó dolog, melyeket még szigorúan ezen a héten kellett elintéznem.
Itthon belehuppantam a kedvenc fotelomba, Nej szintén ledobta magát a kanapéra… beszélgettünk. Aztán megjelent Picúr. Körbesündörögte a lábamat, nyávogott egy sort, majd felugrott az ölembe és befeszítette magát a kezem alá. Magyarul diszkréten figyelmeztetett, hogy ‘simogassál már meg, te szerencsétlen’. Szórakozottan elkezdtem vakargatni a tarkóját. Szemmel láthatóan élvezte.
Ekkor tévedt rá a szemem Nej ábrázatára. Az álla valahol a padlön kopogott, a szeme pedig plusz dioptriákat nyomott a szemüvegébe.
– Most mit nézel annyira? – érdeklődtem.
– Picúr senkinek sem hagyja magát simogatni, még csak egy pillanatra sem… nemhogy ő kérje a kényeztetést – nyögte ki, miután szóhoz jutott.
– Na, kinek a macskája vagyunk, kinek a macskája vagyunk? – gügyögtem oda a négylábúnak.
Elégedett nyavvintás volt a válasz.

Megbeszéltük a megbeszélnivalókat, aztán kimentem a konyhába vacsorát készíteni. Közben felkiabáltam a lányomnak, mert valami borzasztóan perverz szagok terjengtek a macskaalom környékén. Lejött, kipucolta.
Egy szál gyulai kolbász, újhagyma, paprika, fokhagymás pirítós. Egy üveg olaszrizling. Ezzel ültem le az étkezőasztalhoz. Abban a pillanatban megjelent Picúr és intenzíven elkezdett érdeklődni az alom után.
– Óh, nem – sóhajtottam.
A macskák ugyanis pár hete fedezték fel, hogy kint az udvaron a fenyők alatt remek puha a föld, ott kényelmesen el tudnak ásni mindent, amit kitermeltek. Azóta sem a teraszon, sem a nappaliban lévő alomban nem szokott lenni semmilyen szeretetcsomag sem. Rászoktak a kinti vécére.
De Picúr nem tudott ellenállni a kisértésnek. Hogy ott van a régi helyen egy nagy adag, friss, harmatos, ropogós macskaalom, mely szószerint kiabál a macskák után, hogy gyertek cicuskáim, alig várom, hogy elkaparjatok valamit… ráadásul mindez akkor, amikor éppen vacsorázni kezdek, az alomtól két méterre.
– Dóra! – kiabáltam fel – Szarik a macskád!
– Melyik?
– A Picúr!
– A Picúr? – kezdett értetlenkedni Nej – Hát kinek a macskája is vagyunk? Kinek a macskája is vagyunk?
– Az más – mutattam rá határozottan a kolbásszal – A macska az enyém… de amit kinyom magából, az már a tiétek.
Picúr pedig, mintha értené, roppant értelmesen figyelt ránk. És közben folyamatosan tekercselte kifelé a kábelt.

ps.
Most már csak arra vagyok kiváncsi, mikor jönnek Fisher99 blogján is a tréfás cicás posztok.

A rododendron májusban virágzik

Azaz pont itt volt az idő ahhoz, hogy elmenjünk minden rododendronok ősanyjához… a Jeli Arborétumba.

Valószínűleg sokan utálni fogják ezt a posztot: hiszen szöveget alig fogok tudni írni, kép meg rengeteg lesz.

Tekintve, hogy délutánra ramaty időt mondtak a Dunántúlra, így kora hajnalban indultunk. A család szokás szerint már a PNA beröffenését sem várta meg, ahogy ráléptem a gázpedálra, már mindenki aludt.
Gyakorlatilag eseménytelenül csorogtam le a 220 káemre lévő Kámig, onnan még 3,5 km erdei út – és már ott is voltunk. A jegy méltányos volt -családi 2200 HUF – és innentől kitárt karral vetődtünk a rododendronok közé.
Melyek persze csúnyán kibabráltak velünk. A park 80%-a levirágzott. Valószínűleg az átlagon felüli meleg május lehetett a bűnös, de lehet, hogy ez egy normális hullámzás a május-júniusban virágzó rododendronok között – mármint normális az, hogy május végén levirágoznak, majd júniusban újra kezdik… nem tudom.
Ettől persze még bőven jó volt sétálni a fenyvesben – és a maradék 20%, teljes pompában virágzó rododendronoktól is bőven nedvesedtek a bugyik.

Akkor a képek:

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Megjegyzem, messze ez a legjobb kép, melyet valamelyik gyerek valaha is készített rólunk, szülőkről.

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

De ha már lemásztunk, nem elégedtünk meg ennyivel. Sok jót hallottunk például a Hosszúpereszteg mellett fekvő Szajki-tavakról, gondoltuk, megnézzük. Nem jól gondoltuk. Csak fizetőparkolóban lehetett megállni, onnan pedig a tó nem látszott. Nálam elhivatottabbak nyilván beparkoltak volna – én viszont nem akartam kifizetni több órát azért, hogy csak egy pillantást vessek a tóra. Gyors kunkor, mentünk is tovább.

A Ság-hegyhez. Nem tudom, ez kinek, mit mond. Gyakorlatilag Celldömölk szélén található ez az egykori vulkánkitörésből származó kőegyüttes. A hamu rétegesen hullott le, egyből egy kör alakú, teraszos táj alakult ki – kifejezetten romantikus környezetet alkotva.
– Szegény Dzsoni és Árnika? – kérdeztem rá.
– Eragon! – vágta rá határozottan a lányom.
És így korrekt: mindkét filmből forgattak részleteket ezen a tájon.
A családi szokásoknál maradva természetesen felmásztunk addig, amíg emberileg ez lehetséges volt. A gyönyörú panoráma bőven kárpótolt a rengeteg csúszkálásért, fűcsomóba kapaszkodásért. Gyakorlatilag Soprontól Tapolcáig tisztán látszott a táj.

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Innentől sok minden már nem történt. Hazafelé nyilván a veszprémi Malomban ebédeltünk. Tekintve, hogy egy liter bor fogyott az ebédhez, így Nej vezetett haza – akiben sikerült a folyamatos kötekedéssel annyira felb@szni az ideget, hogy végül nem aludt el. Ezzel végül mindenki jól járt – a kirándulás pedig mindenki számára kellemes emlékként rögzült.

Linkek:

  • Ez nagyon durva vérengzés volt. Lányommal közösen többszáz képet készítettünk. Ebből végül 29 került fel a netre… de ebbe az írásba nyilván még ennyi sem fért bele. Akit esetleg érdekekl a különbözet, itt megtalálja.

Olvasgatok

Egész jó cikk.

A sok különböző vélemény ellenére mára lényegében konszenzus alakult ki azzal kapcsolatban, hogy nem is annyira a képességek, mint inkább a vezető karaktere, belső morális integritása a döntő jelentőségű. David Gergen, a Center for Public Leadership igazgatója a Harvardon. Nixontól Clintonig négy amerikai elnöknek volt a személyes tanácsadója.

Évtizedes tapasztalatait összegezve, úgy véli, hogy a vezetői képességek közül mindennél fontosabb az integritás, ahogy mondja “leadership starts from within”, a vezetés belülről kezdődik. Peggy Noonan, Reagan és Bush elnök beszédírója, a Wall Street Journal tekintélyes kolumnistája egyetért vele. Szerinte a mindenkori elnök karaktere a legfontosabb.

A tanácsadókkal ellentétben ugyanis bátorsághoz, tisztességhez nem lehet pénzért hozzájutni. Morált és tartást pedig nem lehet bérelni. Ezt a vezetőnek kell magával hoznia. Ha az elnökben, miniszterelnökben van belső integritás, akkor képes jelentést, értelmet adni a kormányzásnak. Ha van szilárd belső meggyőződése, akkor képes élni a hatalommal, tudja, hogy merre akarja vezetni az országot. Hiszen a vezető karaktere ott van szinte minden kormányzati döntésben. Sok helyütt, így Magyarországon is inkább ez – és kevésbé a jogszabályok – határozzák meg, hogy a hatalmon lévő adminisztráció mit tehet meg, és mit nem.

Varánusz

Ma délután egy kicsit a Galapagos-szigeteken éreztem magamat.

Üldögéltem a számítógép előtt (némileg dühöngve, mert ma már kajakozni akartam, de ekkora szélviharban végül nem láttam értelmét lemenni a partra, a kerékpározás nyilván ugyanez miatt lett kilőve), amikor is meghallottam a macska ritmikus csatakiáltásait. – Ez biztosan Kajla – gondoltam. Amióta Gizi megerősödött, azóta Kajla jó két naponként esik egyáltalán haza. Ilyenkor már messziről csatakiáltásokkal jelzi, hogy jön és már közelebb van és már még közelebb van, kéretik azonnal beleborítani a kaját a tálba, ne pazaroljuk már felesleges várakozásokra a drága időt. De ahogy hátranéztem, akkor láttam, hogy Picúr az. Intenzíven szemez egy szép nagy gyíkkal.
A nappali közepén.
Egy csomószor elmondtam már, Picúr egy kedves, barátságos macska, egy igazi egyéniség – de macskaságból simán megbukna. Most se tudott igazán mit kezdeni a gyíkkal. Még az is lehet, hogy eleinte félt tőle. Gizi bezzeg… nemrég úgy eljátszott egy cserebogárral a teraszon, mintha az egér lett volna. Addig piszkálta, amíg a bogár el nem kezdett repülni, aztán a levegőből visszapofozta a földre. AZ ilyen ötcentis óriásszúnyogokat meg simán lecsapja a földre, aztán megeszi. – A francia konyha híve – kommentálta Nej.

Odamentem hozzájuk.
– Na, figyelj macska, így kell ezt – szóltam hozzá – Megfogom a farkát, és…
És a gyik némi hastánc után ledobta a farkát, majd beszaladt a bárpult alá. Az én kezemben meg ott maradt egy görcsösen rángatózó farok. Picúr vadul utánavetette magát a gyík után. Most, hogy már látta futni az állatot, most már leesett neki, mit is kell vele csinálnia. Persze a gyík sem volt teljesen hülye, a bárpult kábé 25 centi vastag, de másfél méter széles: hol az egyik, hol a másik oldalán dugta ki a fejét, miközben Picúr meg szakmányban kerülgette a pultot.

Ekkor vettem észre az öreg szekrény mellett a másik gyíkot. Érdeklődve figyelte a felfordulást. Higgadt gyík volt, a macska többször is rálépett, de meg se mozdult. Mondjuk, Picúrra is teljesen jellemző, hogy ő se vette észre, min is szaladgál keresztül.

Ekkor már szóltam a lányomnak, jöjjön le, ne hagyja ki a műsort.

A bárpultos gyík stratégiát váltott, átszaladt az öreg szekrény alá. Picúr ekkor vette észre a másikat – és leblokkolt. Kezdte nem érteni a dolgot. Dóra ezt a pillanatot használta ki és felkapta a higgadtabb gyíkot – így ő is gazdagabb lett egy farokkal. Ráadásul, amikor meglátta, hogy a leszakadt farok önálló életet élve tovább rángatózik, nem is kicsit sikkantott. A gyík persze szintén beskerázott a szekrény mögé, Picúr pedig úgy oldotta fel a kognitív disszonanciát, hogy eltávozott. Mi a csajszival elkezdtük húzogatni a szekrényeket, a borhűtőt, végül mindkét hívatlan vendég ki lett paterolva a kertbe. Elég vehemensen tetették magukat döglöttnek… de ha Gizi rájuk talált, akkor valószínűleg élesben is eljátszhatták a szerepet.
Mindenesetre egy óra múlva már nem voltak ott.

Egy igazán kiváló tanulmányi eredmény

Újabb gyöngyszemmel folytatódik a doksiblog. Tessék megnézni, egy oldal, nem nagy ügy.

Itt van.

Nem, nem azt kell rajta észrevenni, hogy a Schönherz az Egyetem utca akkoriban még Komócsin elvtársról volt elnevezve. A kilencvenes évek nagy átnevező rohamaiban az ilyesmi teljesen természetes volt.

Idézek:

adja át az elmúlt tanévben legjobb tanulmányi eredményt illetve tanulmányi versenyhelyezéseket elért hallgatók részére az elismerő okleveleket.

Dátum: 1987.09.25.

Na most, nekem tanulmányi szempontból az 1986/87-es tanév volt messze a legszarabb. Hogy mást ne mondjak, annyira elcsesztem az évet, hogy 1986 végén már el sem mentem vizsgázni. Az első három évet ugyanis úgy éltem túl, hogy év közben tojtam az egész iskolára, aztán a vizsgaidőszak két hónapja alatt tanultam meg mindent, jó közepes szintre. Három év után államvizsgáztunk, megvédtük a szakdolgozatunkat, megkaptuk a bachelor szintű diplomát, sőt az arra érdemesek – én éppenhogy – ott maradhattak master képzésre is. Ezzel két probléma volt: egyrészt szándékosan beleválasztottam a messze legkeményebb ágazatba, másrészt úgy gondoltam, hogy ezt a tananyagot is meg tudom tanulni majd a vizsgaidőszakban. Nos, nem. Ellinkeskedtem az egész félévet, aztán megrémültem az anyagtól és nem mentem el vizsgázni. Végül odáig fajult a dolog, hogy januárban már azt a nyomorult egyetemet is ott akartam hagyni. A tanulmányi osztályon győztek meg, hogy semmit nem veszítek, ha félévismétlést kérek – így ha meggondolom magam, akkor szeptemberben – mint zombi a vége főcímnél – még visszajöhetek. Belementem. Azaz habár lelkileg már nem tartottam magamat egyetemistának, formailag még az voltam.

Na, ez volt az az év, amikor kitűntettek a kiváló tanulmányi eredményemért.

Természetesen csúsztatok. Ha megnézed a szöveget, láthatod, hogy nem csak tanulmányi eredményről volt szó, hanem versenyről is.
De ezzel sem lett sokkal jobb a helyzet.

1986 őszén volt egy szakszöveg-fordítói verseny. Én, pusztán linkségből, elindultam a német szekcióban. A tudásomról legyen elég annyi, hogy a saját 12 fős csoportunkban nem voltam benne az első tízben. És hol volt még ez a csoport a teljes egyetemtől.
Beültünk, megkaptuk a fénymásolt szöveget. Először átfutottam szótár nélkül. Aztán kijegyzeteltem az ismeretlen szavakat, majd összeraktam a szöveg értelmét. Miután ez teljesen összeállt, fogtam és a saját szavaimmal megírtam újra a cikket, immár magyarul. Ha valahol sikerült úgy fordítanom egy mondatot, hogy hasonlított is a német eredetijére, az bónusz volt. De egyáltalán nem törekedtem rá. A stílusra és a tartalomra mentem, a tükörfordításokat meghagytam a többieknek.
Valami másfél óra volt adva rá, én húsz perc után beadtam a saját verziómat. Kijöttem, majd úgy ahogy volt, el is felejtettem az egészet. Ha a nagyágyúk még mindig bent szenvednek, mit kereshetek én itt, egy ilyen slendrián fordítással?

Zajlott az élet, nem is akárhogyan. Már többször megigértem, hogy írok arról a félévről, de még mindig nem készültem fel rá. Legyen most elég annyi, hogy kifejezetten durva volt: először nagyon eltávolodtam az egyetemtől, aztán lassan összeszedtem magam, végül – bár tényleg csak perceken múlott – de igénybe vettem a korábban említett félévismétlési lehetőséget. Úgy mentem vissza az egyetemre, mint aki… hát, ha nem is a poklot, de legalább egy harcmezőt megjárt időközben. Nagyot léptem előre akkor a felnőtté válásban.
Mondanom sem kell, ez az egész német fordítóverseny is teljesen kiment a fejemből. Majdnem egy évvel korábban történt, egy másik univerzumban.

Ebben az állapotban kaptam meg a beszkennelt levelet.

Felbontottam, olvastam… és a mellettem álló barátaim nem értették, miért kezdek el először gyöngyözőn kacagni, mely kacaj később fokozatosan ment át enyhén hisztérikus, kényszeres röhögésbe.

Munkás és környezete

Munkás. Azért hívták így, mert olyan egyszerű, természetközeli jelenség volt.

Középsuliban (Kazincbarcika) ő volt a tornatanárunk. Olyan jó negyvenes redneck. Ha azt mondom, annyi esze volt, mint egy pár rongyosra taposott katonabakancsnak, azzal valószínűleg vérig is sértettem. Mármint a bakancsot. Egy borsodi bányászfaluból, Órmosbányából járt be minden nap egy csotvasz Wartburggal.
Na, azt a kocsit ismertük rendesen. Ha Munkásnak nem sok kedve volt az egész izzadós bizniszhez, akkor kiadta a jelszót: kifutás! Ekkor, lett légyen tél vagy nyár, kiszaladtunk a tornateremből, fel a Tardonai úton, megkerültük a Vegyész sporttelepet, majd a buszpályaudvar mellett vissza. Aztán volt olyan, amikor a fazon jött mellettünk a Wartburgjával és amikor dudált egyet, akkor a következő dudaszóig sprintelnünk kellett. Imádtuk. Különösen télen, a jeges járdán. Ha nem jött velünk, akkor a bejáratnál mérte stopperrel az időt és ha valaki kicsúszott belőle, akkor kezdhette előlről.

Szívet melengető élmény volt, amikor egyszer behozta kicsi fiát az iskolába. Gondolom, valakinek vigyáznia kellett rá. Mi tettük a dolgunkat, forogtunk, hörögtünk a nyújtón (ugye, ha nem volt meg a lendület, akkor bizony vágta a menetet az ifjú férfiember arra a szervére, melynek funkciója éppen akkor kezdett szédítően kibővülni), pucsítottunk a szőnyegen (de most komolyan, képzeld el, amikor a 190 centi magas, 120 kilós, búgócsiga alakú János próbált talajtornán egy kötelező művészi elemet abszolválni), hogy a többi középkori kínzóeszközről (korlát, gyűrű) ne is beszéljek. Melegítettünk, nyüzsögtünk, izegtünk-mozogtunk – egyedül Munkás fiának, Olivérnek nem volt szabad mozognia. Ott kellett ülnie a fal mellett, ahová támasztották. Nyilván nem bírta ki. A tanár egy ideig türelmesen vissza-visszacipelgette a kölyköt, de egy idő után elunta.
– Na, most már kuss anyádba, Olivér! – mordult rá a picire.
Ez a mondat, így, ahogy van… ahogy egyszerre van benne az operettek világa, de a hónaljszagú prolivilág is… akkora gyöngyszem volt, hogy egyből beépült nemcsak a szókincsünkbe, de a világképünkbe is.

A magam részéről meglehetősen sanszosnak tartom, hogy Órmosbánya környékén van valami sérülés a világ szövetében, mert osztálytársunk, aki szintén onnan járt be, szinte teljesen az ifjúkori kiadása volt hősünknek. Nagy jelenet volt, amikor találkoztak.
Első tornaórán felállt a tornasor. Mindenkinek be kellett mutatkoznia. Előreléptünk, mondtunk pár szót magunkról. Istvánra került a sor.
– M. István vagyok Órmosbányáról – mondta.
Munkásnak egyből felcsillant a szeme.
– Hinnye! Pedig nem is vagy ismerős. Hogy hívják apádat?
– M.
– Ja, akkor már ismerlek!
A sorban néhány embernek megroggyant a lába.
– Mondjad már, hol laktok?
– XY utca.
– Nem ismerős. Hogy néz ki a házatok?
– Téglából van.
– Ja, akkor már tudom!
Szájszélek harapódtak be. Úristen, milyen lehet az az utca, ha ennyiből be lehetett azonosítani a házat?

István egyébként jóindulatú srác volt, de valószínűleg mélyen átaludta azt a hetet, amikor az észt osztogatták. Szinte szótlanul, bika komorsággal rótta a középiskola éveit. Volt benne egyfajta makacs dac, mellyel gondolkodásbeli hiányosságait próbálta leplezni. Ebből a mixből érdekes történetek kerekedtek ki. Az még az egyszerűbb esetek közé tartozott, amikor a magyartanárnő azon gyanúsítására, miszerint esetleg nem olvasta volna el a kötelező olvasmányt, megsértődött, majd amikor felszólították, hogy foglalja már össze a tartalmát, felállt, nagy levegőt vett és belevágott: Victor Hugó: Nyomorékok. A tetszésnyilvánítás viszont belefojtotta a szót.
Ezzel szemben fizikaórán a tanár kegyetlenül kicsavarta a szituációból az utolsó csepp helyzetkomikumot is. Tamás tanár úr az első években tanított minket. A negyvenes éveiben járt, hihetetlenül élénk szemei gonoszkodásra, iróniára állandóan hajlamos szellemet jeleztek. Nemcsak megjelenésében hasonlított Sándor György humoralistára, de stílusában, humorérzékében is. Nem is titkoltan tartotta egyik példaképének.
A táblánál István felelt. Valamilyen képletet kellett volna levezetnie. Az egyenlet valahogy össze is állt, már csak alakítgatni kellett volna. De az istennek sem akart rendeződni. István időnként bátortalanul megjegyezte, mit fog csinálni. A tanár fásultan bólintott. Aztán István tétova fejvakargatások közben erőszakolt egyet-egyet az egyenleten.
Így telt el az első félóra.
A tanár ekkor már teljesen hátrapucsított a széken, a felsőteste gyakorlatilag feküdt az asztalon.
Aztán István egyszer csak kijelentette: – Kész.
A tanár ránézett, majd vadul megkapaszkodott az asztal szélében. Hogy István levezetése hol ment félre, azt talán még a jóisten sem tudta, de a legalsó sorban az állt, hogy 5 = 0.
– Lépj egyet hátra, fiam – nyögte ki.
István hátralépett egyet.
– Remek. Most nézd meg innen is az eredményt.
István alaposan megnézte.
– Hogy tetszik?
István vonogatta a vállát. Látszott rajta, hogy neki ez már bőven jó végeredmény, csak hagyják már békén. A tanár ekkor már teljesen kicsavarta magát: ült, de a széket jócskán hátratolta, gyakorlatilag így feküdt is az asztalon, két kinyújtott kezével a katedra túlsó szélébe kapaszkodott, állát keményen beleakasztotta az asztallapba és mereven bámult szembe az osztállyal. Gondolom azért nem mert Istvánra nézni, mert félt, hogy elröhögi magát. Viszont mi, akik láttuk a szemét, pontosan láttuk azt is, mi játszódik le a fejében.
– Menj vissza a táblához.
István visszalépett.
– Most húzd alá kétszer a végeredményt.
Krétahang. Kétszer.
– Akkor most lépjél hátra megint.
Lépés.
– Most hogy tetszik?
– Jobban – nyögte ki István.
A tanár szemében kezdett izzani a gonoszság.
– Menj vissza a táblához.
Lépés.
– Keressél színes krétát. Van?
– Igen.
– Hány színű?
– Három.
– Remek. Akkor mind a három színnel keretezd be az utolsó sort.
István komótosan, aprólékosan bekeretezte az ominózus sort. Talán még örült is, hogy végre olyan dolgokat kell csinálnia, amiket ért. Az osztály visszafojtott lélegzettel figyelt. Mindenki tudta, hogy ha itt valaki elröhinti magát, akkor a következő pillanatban lehuppan a földre az iskola teteje.
– Kész – jelentette ki.
– És nem látsz rajta valami furcsát?
– Nem.
– Akkor most sétálj el a szemközti falig.
Lépések.
– Jól látod onnan is? – kérdezte elgyötörten a tanár.
– Igen.
– Nem is csodálom, fiam. Ez ugyanis akkora baromság, hogy még a holdról is kiveri az ember szemét. Na, menj a helyedre, egyes – unta meg végül a szinjátékot.
Aztán még percekig szemezett az osztállyal, abban a kicsavart pózban. Érezte ő is, hogy bármilyen komment csak rontott volna az élményen.

Leszox

Nem lehet a cigarettáról úgy leszokni, hogy 23.30 és 24.00 között még gyorsan elszívunk 5 szál cigit, aztán reggeltől már nincs tovább. Hasonlóképpen, nem lehet úgy kezdeni fogyókúrát sem, hogy éjfél előtt még gyorsan bedobunk 5 krémest.

Hogy is mondjam… az idő veled szemben közömbös. Az éjfélt, mint fordulót csak mi, emberek találtuk ki. Az elhatározásod sikere csakis azon múlik, hogy mennyire belülről jött az igény, hogy agyilag mennyire értél meg a változásra. Ha ez az éjfél előtti percekig még nem történt meg, akkor reggelre sem fog.

Nagy Burma

Megint egy rövid írás jön.

Egy topiktárs végigment/bringázott a Nagy Burma vasútvonalon és bőszen fényképezett. Így néz ki az a vasútvonal, melyet hol az egyik, hol a másik fél rángatott elő a KKK körüli vitákban.

Ennek a fantomvonalnak – azon kívül, hogy itt megy el mellettünk – van egy érdekes bája: habár több helyen be van nőve bokrokkal, le van zárva betontuskókkal, darabok hiányoznak belőle (egy szakaszon konkrétan 1.5 kilométernyi darab), szóval mindezek ellenére legalább két nagyforgalmú útnál (Halomi út, Péterhalmi út) működő fénysorompó készteti a 30 kmh korlátozás betartására a forgalmat. Sőt, láttam már olyat is, hogy a fénysorompón beragadt a piros lámpa. De az átjáró megszűntetése drágább lenne, mint az üzemeltetése.

Egy este apóséknál

Mivel az utóbbi időben úgy alakult, hogy amikor a családfő dolga után járt (a vadász új ösvényeket cserkelt), addig Nej fogta a pereputtyot és elugrott a szüleihez. Kicsit olyan ez, mint a klasszikus talmudos vicc.(1) Nyilván apósék örültek, ha a család leugrott… csak éppen a látszat kínos, hogy én miért is nem megyek. (Amerikában vagyok, bakker.) Elkerülendő, hogy faluhelyett az utcában túlságosan felerősödjön a válásunkról szóló pletyka, kiharcoltam, hogy most együtt menjünk le. (Persze fiam már a saját ösvényeit járja, azt se tudom, hogy szolgálatban volt-e, vagy sportverseny, vagy valami egyéb közösségi rendezvény jött közbe.)

Nagyítás

Ez itt egy idill. Nej a küszöbön ül, anyóspajtás a túlsó oldalon, közöttük pedig József teázik és tanul (Network, naná.) A fényképész Dóra, após sajnos már nem igazán tud járni, így lemaradt a képről. Az asztalon büdöskék, melyek később még szerepelni fognak. (Spoiler!)
(Jajjaj, most látom csak, hogy szandál és zokni kombináció van rajtam. Ráadásul fehér frottír zokni. Jajjaj.)
Ha már úgyis ott volt a fényképezőgép, játszottam egy kicsit. Például kipróbáltam, hogy lehet-e a disznóólról művészi fényképet készíteni.

Nagyítás

Hát, nem. A disznóól stimmel (bár ez a darab már erősen használaton kívüli), a felhők viszont beintettek. Nem tudtam olyat összerakni, hogy a disznóól is látsszon, de a felhők is kellően drámaiak legyenek.

Nagyítás

Bezzeg itt! Valamivel később lekonyult annyira a nap, hogy alávilágítson a felhőknek, és összeállt a kedvenc megvilágításom. Imhol a drámai kép egy falusi udvarról.

Akkor a büdöskék. Kezdjük ott, hogy a levéltetvek már megint bejelentkeztek. A két bangita gyakorlatilag kipusztult, a rózsán szorgalmasan pödörgetik a leveleket és úgy néz ki, hogy a szelídgesztenye se nagyon fogja megérni az év végét, mert már most alig van levele. Valószínűleg a héten rámegyek a növényekre valami permetezőszerrel, de alapvetően baromi szkeptikus vagyok. Nekem ebben a kertben vegyszer még egyszer sem használt: bármilyen növényt támadott be rovar vagy gomba, az meg is halt, kenhettem rá bármit, permetezhettem rá bármit. Ezért gondoltunk arra, hogy bepróbálkozunk a természetes módszerekkel is. Levendula a rózsákhoz, minden szabad helyre meg büdöske. Ezek ugyanis olyan legyeket vonzanak magukhoz, melyek levéltetveket kajálnak. Hogy a legyekkel mit fogunk kezdeni a későbbiekben, azt mondjuk még nem tudom.
Hogy miért kellett a büdöskéket 220 kilométerre tőlünk megvenni? Jó kérdés, nem tudom. De ott állt össze minden, ott kezdtem el beszélni a mechanizmusról, mert éppen voltak büdöskék az asztalon, ott jutott Nej eszébe, hogy már régóta rágom a fülét, hogy ültessen bársonyvirágot (a virág ugye női munka) – és végül ott esett útba egy kertészet, ahol akcióban vagdosták az ember után a büdöske- és muskátlipalántákat.

Nagyítás

Az alábbi képet is abban a kertészetben készítettem. Tömény öröm. Egyfelől szeretem a rhododendronokat, másfelől imádok fát is vágni. Ezzel a kupaccal valószínűleg ellenék pár évig.

Itthon… először is megtaláltuk a test nélküli madarat. Valamelyik macska (na, melyik?) elcsípett egy madarat és mivel nem volt senki, aki időben kikukázza, így el is fogyasztották. Mi már csak a tollakat találtuk meg az egyik tuja alatt, illetve a madár véres fejét a kerti járdán. Amíg lányom eltakarította, véletlenül megtaláltam azt a helyet is, ahová a macskáink szarni járnak. (Egy másik fenyő alatt.) Mit mondjak, lányom váratlanul szembesült a macskatartás árnyoldalaival.

Pár nappal korábban sajnálkoztam, hogy miért pont a bátor és a kalandvágyó békák pusztulnak el. A mai kertészkedés során találtam egy érdekes esetet: a béka valahogy átvergődött a betonkerítésen, leugrott róla és… abban pozítúrában száradt keményre, ahogy földet ért és ugrott volna tovább. Infarktus?

(1) Ha esetleg annyira zokni vagy, hogy alapvicceket sem ismersz:
– Rabbi, lehet a Talmud olvasása közben dohányozni?
– Hogy gondolod! Tilos!
– És rabbi, lehet dohányzás közben Talmudot olvasni?
– Persze! A Talmudot mindig hasznos olvasni.

Szinergia

Érdekes interferencia talált ma el. Az esti pihenésem úgy nézett ki, hogy ‘A Társas Lény’-t(1) olvastam újra, miközben levezetésként megnéztem egy-egy ‘Fekete Vipera’ epizódot.

Lássuk csak. Részlet a könyvből:

A nemi szereppel foglalkozó kutatók és feministák rámutattak arra, hogy a hagyományos skatulyák ellentétben vannak a személyiség teljes és sokoldalú kibontakoztatásával. Sandra Bem annak a híve, hogy a nemi szerepekre vonatkozó sztereotípiákat úgy oldjuk fel, hogy egyre inkább “hermafroditák” legyünk. Vagyis a férfiakat és a nőket “arra kell ösztönözni, hogy legyenek egyszerre célratörőek és kifejezőek, határozottak és engedelmeskedők, férfiasak és nőiesek – attól függően, hogy adott szituációban melyik viselkedés a legmegfelelőbb.”

És akkor a Fekete Viperáról hadd ne beszéljek.

(1) Úti olvasmánynak kerestem valamit még a nápolyi út előtt, akkor akadt a kezembe. Egyszer már átrágtam magam rajta, de most megint nagyon jókor jött. Bárki számára, akinek akár pro, akár kontra markáns véleménye van a cigányokkal kapcsolatban, erősen kötelező ez a 350 oldal.

Semmi különös

Tegnap végre megmozdultam. Ez sajnos nem puszta szóvirág, szinte az egész héten olyan állapotban voltam, hogy ha már nem is köhögtem folyamatosan, de levegőt azért még nem igazán kaptam. Ha felmentem az emeletre, meg kellett állnom a fordulóban pihegni.
Ehhez képest volt bátor dolog, hogy tegnap délután kitoltam garázsából a fűnyírót és nekiálltam berregtetni az udvaron. Nyilván evés közben jött meg az étvágy, utána csak kimentem az utcára és ott is lenyírtam mindent. (Sajnos az egyetlen szem lány homoktövist is. A maradék négy lakli fiú homoktövis azóta néz olyan vádlóan. Bocs srácok.) És ha már nekiálltam, nem is álltam meg félúton. Metszettem, gazoltam, felkaróztam a szedreket meg a tűztöviseket, végül locsoltam egy hatalmasat. Elmolyoltam a kertben sötétedésig.
A macskák tök aranyosak voltak. Már egészen megszokták ezt az égigérő vadont az udvaron, most kiváncsian gyűltek össze, mit is csinálok éppen. Meg vadul vetődtek rá a felzavart szöcske, illetve óriásszúnyog populációra. Egészen biztos vagyok benne, szilárdan meg voltak győződve róla, hogy az egész cécót csak az ő kedvükért csináltam.
Mondjuk, a locsolásnál mintha elbizonytalanodtak volna.

Egyébként is, mostanában pofáraesős napjaik vannak. (Azt hiszem, az összes állat közül a macskákat a leghálásabb sport szivatni. Amilyen egocentrikusak, annyira meg tudnak döbbenni, amikor valami nem úgy történik, ahogy gondolták.)
Amióta meghalt a második degu is, lányom átrendezte a szobáját. Lekerült a nappaliba a gurulós fiókos szekrény, ebbe átpakoltuk a régi szekrény aljából a macska kajákat, én pedig beköltöztem a felszabaduló helyre a szerszámaimmal.
Gizi ősz óta van nálunk – és nem vesztegette az idejét. Először megtanulta, hogyan kell kinyitni az öreg szekrény ajtaját, majd megtanította a kunsztra a többieket is. Volt olyan, hogy arra érkeztem haza, hogy valami zörgés van a szekrényben: Kajlát úgy kellett kiszednem egy szárazkajás zsákból, mert teljesen belerágta magát.
A fiókkal viszont nem bírnak. A szekrényen gömb jellegű fogantyúk vannak, azzal nem tudnak mit kezdeni. Így marad a régi rutin: rendszeresen kinyitják az öreg szekrény ajtaját és szomorúan nézegetik a csiszológépet meg a dekopírfűrészt.

Versmondó lány

Mivel megint választási hisztéria közeleg.

A közösség-gyűlöletről

A rendezetlen, ködös lelkület leggyakoribb és legjellemzőbb tünete: gyűlölködés valamely közösség iránt. Minden baj okai a zsidók, vagy: a katholikusok, vagy: a pénzemberek, stb.: a gyűlölt közösséget tönkre kell tenni és minden rendbejön. Indulatos kifakadások az illető csoport ellen, de lehetőleg olyankor, ha kellemetlenség nem lehet belőle. S a gyűlölet a gyűlölt közösség egy-egy tagja iránt lényegesen kisebb, mint az egész közösség iránt; a közelebbi jó ismerősök kivételek, csak a többi tűzrevaló.

Effajta gyűlölködés igen könnyen fertőződik, mert a balsikereink okozta keserűséget és csalódást egyszerűbb és kényelmesebb egy-egy általános indulatrohammal levezetni, mint önmagunkat ellenőrizni. Valójában nincs olyan embercsoport, melyet gyűlölni indokoltabb volna, mint például a kövéreket, vagy a magastermetüeket.

Gyakran kérdezd meg önmagadtól: ,,Van-e olyan közösség, vagy egyén, akit kéjjel bántanék?” S ha van: kutasd ki bántási-hajlamod okát; észre fogod venni, hogy az igazi ok sosem az illetőben van, még ha talán csakugyan kellemetlenkedett is neked, hanem önmagadban, teljesületlen vágyaidban. Bosszúállással, vagy tétlen gyűlölködéssel semmit sem javítasz, viszont saját lelkületedet megmérgezed vele.

A közösség-javításról

Írmagját se tűrd magadban semmiféle társadalomjavító szándéknak. Mert minden elvont közösség ködkép; és aki a ködben rohangál, előbb-utóbb elevent tipor.

Tiszteld, ápold szűkebb és tágabb otthonodat: a családot, nemzetet, emberiséget. De egyiket se téveszd össze azokkal, kik e fogalmakra hivatkozva ártalmasat követelnek.

Mi ártalmas? ha Pétert azzal akarod segíteni, hogy Pált visszaszorítod. – Amelyik nemzet ezt homlokán viseli: nem vész el soha.

,,Péterrel azonosítom magam, Pált nem szeretem; Pétert megcsókolom, Pált megverem” – ez az érzelgősség; ez a közéleti elgondolások közös váza; a jelenkor ettől koldul. Bárkit csak úgy segíthetsz, hogy más rovására ne essék.

Népedet és az emberiséget csak azáltal javíthatod, ha önmagadat javítod.

Az igazság sosem az emberiséget, mindig csak az egy-embert válthatja meg.

Weöres Sándor: A teljesség felé

Napló

Folytatom a privát napló rendberakását. Néhány apró forgács. (Több már nem lesz, befejeztem.)

2002.02.28; CSÜTÖRTÖK
Megint szívás a kocsival. Kurva sárga angyal, jól bevitt a málnásba.
Egyébként kicsit leegyszerűsödött az utóbbi időben a stílusom. De a lófaszt sem érdekli.

2002.03.19; KEDD
Láttam egy Skodát, amelyiknek a csomagtartójába beleraktak egy biciklit – de nem fért bele teljesen, legalább a fele kilógott. Ja, és a Skodának elől van a csomagtartója… teljesen úgy nézett ki, mint amikor a nagy bogár bekapja a kicsit és rágcsálja.

2002.07.06; SZOMBAT
Visszajöttek kölkök a táborból. Eddig fura a nyár, negyedik hete járják a táborokat, mi egy-egy napra látjuk csak őket két tábor között. Döbbenetesen szocializálódnak…

– De Barna, ne hagyd magad, ha meg akarnak ütni, kapd el a kezét és lökd el magadtól – mondom.
– Nálam ez nem gond, én egyszerűen tökönrúgom – veti közbe kicsi lányom.

Kajálunk a konyhában, Barna egyszer csak feláll és hangosan bejelenti:
– Szarni megyek.
Miután végzett, azért felhívtam a figyelmét, hogy már hazajött az őserdőből.

Később ugróköteleztek az udvaron, én meg a gangról néztem őket, időnként oda-odakiabáltunk egymásnak. Aztán Barna leteszi a kötelet és felordítja nekem az emeletre:
– Szarni megyek!
Taps.

2002.10.29; KEDD
Well, tegnap felmondtam. Ismét munka nélkül, csak most már sokkal szarabb körülmények között.
Mikor lesz már vége ennek a szériának?!?

Tegnapi blogolás:
Joe…you’re never unemployed when you’re part of the Rant of the Week Blogger Team. You might not get any money and you might starve to death, but you’ll never be without a job.
Brian Hughes

Thanks Brian, your brave words strengthen my weak extremities.
Joe Petrenyi

Okay…now I’m worried.
Brian Hughes

2003.02.14; PÉNTEK
Ma aláírtam egy munkaszerződést és ambivalens vagyok. Ez nem a beosztásom, csak majdnem.

2003.04.22; KEDD
Ki az a Nyúl? És miért mutogatja ilyenkor a tojásait?!

2003.05.16; PÉNTEK
Még csak 1 napja lettem főnök, de már érzem, hogy geci vagyok.
Fog ez menni…

2003.07.31; CSÜTÖRTÖK
Reggel, amikor elindulok otthonról, szép vagyok, friss és tettrekész.
Délután, amikor hazaérkezem, ronda, öreg és kopasz.
Hol veszik el napközben a különbözet?

2003.11.09; VASÁRNAP
Éppen jégkorongmeccsre kapcsoltam, de hamar rájöttem, hogy ez nem az én sportom: hosszú indításnak néztem egy koszfoltot a képernyőn.

2003.11.12; SZERDA
Érdekes levelet kaptam minap. Évfolyamtalálkozóról tudósított egy rég látott ember, fényképet is mellékelt. Elmerengtem azokon az időkön, meg az utánajövőkön… kiből mi lett, velem mi minden történt azóta… hányszor lettem új ember és mások miért mindig ugyanazok…
Messzire vezetnek ezek a szálak, nem is részletezem jobban. Csak egy gondolatot jegyzek ide emlékeztetőnek: súlyos hiba belemerevedni egy szerepbe és különösen súlyos akkor, ha az a szerep csak azért esett ránk, mert éppen akkor éppen ott álltunk, ahol.
Egy idő után azt hisszük, hogy mi vagyunk a szerep.

2004.01.23; PÉNTEK
Koccanás nyomait láttam a körúton. Ahogy állt ott a kocsi, igen szerencsétlen látvány volt: be volt törve az orra és az ijedtségtől maga alá csinált.

2004.03.03; SZERDA
Nej és Dóra a konyhában az egyenes arányosságot tanulták. Belevakkantottam, hogy segítsek:
– A világon minden egyenes arányosság; kivéve, ami fordított. Ha Te 50 kiló vagy és egy csirkecombot kapsz ebédre, akkor én mennyit kapok, ha 100 kiló vagyok?
– Ööö, ugye ez fordított arány? – kérdezte utódom.
– Mondd, hogy nem ő fog eltartani öregkoromban, mondd, hogy nem! – fordultam Nejhez.

2004.03.06; SZOMBAT
Az ISA vizsgára készülök.
A szomszéd szobában Barna a ‘Jesus Christ’ ritmusára pumpálja a matracot.

2004.05.07; PÉNTEK
Az a bölcsész, aki mindig kényszerét érzi, hogy valami mélyet, okosat mondjon – legalább annyira ellenszenves, mint az az informatikus, aki állandóan a szakmájáról beszél. Mindkettő ugyanolyan szélsőségesen szakbarbár – mégis az emberek csak az utóbbit tartják annak.

2004.05.11; KEDD
Emlékezni.
Nagyon fontos.
Emlékezni arra, hogy van másféle, emberhez méltó élet – mégha a mostani nem is olyan.
De emlékezni kell rá, mert ha elfelejtjük, akkor örökre ebben a vacakban maradunk.

2004.05.17; HÉTFŐ
Tavasszal kövér ember voltam.
Aztán nekiálltam kerékpározni.
Most már edzett kövér ember vagyok.

2004.05.18; KEDD
A Népligetben megelőztem kerékpárral egy tanulóvezetőt. Harminccal andalgott a gyorsasági szakaszomon. Elképzelem a szituációt:
– Nézd a marhát! – szól az oktató – na mindegy, hagy menjen, legyen egy jó napja!
És lett egy jó napom.

2004.05.31; HÉTFŐ
Barna épp most adta be Dórinak, hogy igenis szokott olyan történni, hogy a magnójuk csatlakozója magától kimászik a hosszabbítóból, ha Britney Spears kazettát tesznek bele.

2004.09.09; CSÜTÖRTÖK
Szülői értekezlet. Beszélni, azt tud ez a tanárnő. Hétkor azt mondta, hogy már csak öt perc. Fél nyolckor felkacagott, hogy most már tényleg be kell fejeznie, mert háromnegyedkor zárják a kapukat.
Vazzeg: ránk zárták a kaput.

2004.11.11; CSÜTÖRTÖK
Éjjel azt álmodtam, hogy állásinterjún vagyok. Miután végigmentünk a kérdéseken, ki kellett nyitnom a számat: megvizsgálták a fogazatomat.

2004.11.30; KEDD
Valamikor úgy gondoltam, hogy Bosch realista volt. Mára ez megváltozott: most úgy gondolom, hogy optimista.

2004.12.23; CSÜTÖRTÖK
Azt mondta tegnap a fiam, hogy adjak neki autogramot, mert egy osztálytársának kell.
Ez a kölyök szivat engem.

2004.12.23; CSÜTÖRTÖK
Este bementünk a városba csavarogni. Miközben a busz négyes ülésén beszélgettünk, egy hajléktalan leplezetlenül bámult minket; olyan zavarbejtően kövérnek és fényes szőrűnek tűntünk.

2006.01.08; VASÁRNAP
Délelőtt megváltottam a világot: megfejtettem és pár mondatban összefoglaltam az élet értelmét.
Utána ettem egy csirkepörköltet.